Új Szó, 1967. február (20. évfolyam, 32-59. szám)

1967-02-04 / 35. szám, szombat

1967. II. 4. — Mindig szerettem az erdőt — szólalt meg Jana, amikor minden elcsendesedett. — Apámmal gyakran kirándultunk. Breznónak nagyon szép a környéke. Járt már arra? — Jártam — telelte Magda. Még hozzá akarta tenni, hogy rokonai is élnek ott, de meggondolta magát. Az ilyen közlés árulója lehet. — Szívesen körülnéznék itt a közelben, de egyedül valahogyan félek. Nincs kedve? — szóll újra a lány. Magda ránézett Simeknére. Az asszony a hátizsákjában matatott. Kis csomag kekszet kotort ki, azzal leült az öszszehajtogatott takarókra, isten tudja honnan, füzetes regényt kerített elő és belémerült a kettős élvezetbe. — De ... Megyek — mond1a Magda. Nem szívesen maradt volna egyedül Simeknével. Lejjebb ereszkedtek a Vepor oldalán. A cipötalpak csúsztak a vastag avaron, amely még nedves volt az előző napi ólmos esőtől. A levegő tiszta volt és illatos. Nem hallatszott más, csak halk reccsenések, ha valamelyikük nekiütődött a gyengébb, alacsony fácskáknak vagy ráléptek a lehullott, elkorhadt gallyakra. Megálltak egy különösen vastag törzsű, terebélyes koronájú tölgyfa alatt. — Pszt! Mókus! — mutatott Magda a fára. Valóban, rozsdabarna, dús farkát magasra emelve mókus vetette át magát egy magasabbik ágra. — Másszunk fel mi ls — javasolta jana. — Erre a fára könnyű felmászni, alacsonyak az ágai. A fa ágas-bogas koronájában megállapodtak. A szélszakadozott ködben leláttak a völgybe, kivehették a méhészmajor fehér, hosszúkás épületét. — Nem emberek azok ott — balra? — kérdezte Jana. — Nem hiszem. Inkább fák. Ha emberek lennének, nem állnának olyan sokáig ogy helyben, mozdulatlanul. Üjra hallgattak, nézelődtek, élvezték, hogy fán ülnek, mint a most oly távolinak tűnő gyermekkorukban, aipikor még nem is sejtették, mi a háború és legfőbb gondjuk az volt. hogy a mama megszidja őket. ha tépett szoknyával jönnek haza. A balzsamos csendet furcsa hang törte meg. Mintha pezsgősüveg durrant volna, majd sziszegő, fütyülő valami hasította át a völgy levegőegét. Majd újabb durranás következett . . — Lőnek — suttogta rémülten Jana. Magda megbabonázva nézte a félköröket, amelyeket mintha egy láthatatlan kéz rajzolt volna fekete ceruzával a levíigöbe. Bumm! A túloldalon robbanás. Azután elkezdődött a völgy mindkét oldalán, az egymást keresztező lövedékek egyre sűrűbben robbantak és a két fiatal nő ijedten, rettegéssel a szívükben menekült. Lassan közeledett a dél. Magda nyugtalankodott Péterék miatt. A lövöldözés ugyan elhallgatott, de a szokatlan élmény felizgatta. Két órára járt és még senki sem jelentkezett. — Éhes vagyok — jelentette kl Jana. Egyél — szólt röviden Simekné, aki folytonosan majszolt valamit. — Majd ha jönnek... Zeman érkezett elsőnek. — No, mi van, lányok, kész az ebéd? — tréfálkozott. Letette a puskáját és sapkáját hátratolva megtörölte izzadt homlokát. — Bejártam a fele erdőt, de egy elhagyott erdészlakon kívül egyebet nem találtam. Kíváncsi vagyok, mivel jönnek a többiek. Fél óra múlva érkezett Siniek Milánnal. — Nos? — kérdezte Zeman a fáradtan leülő két embert. — Semmi. Az erdő szélén láttunk két parasztot, egy fiatalt, meg egy öregebbet — tűzifát vittek le a völgybe. Közben volt az a lövöldözés. Hallottátok? A parasztok meg csak nyugodtan kötözgették az ágakat, egy cseppet sem féltek. — Megszokták azok már a lövöldözést, amióta az erdő a partizánok tanyája lett. Beszéltetek velük? — Nem. Nem mutatkoztunk előttük. Ki tudja, mifélék? — Erre evangélikus a laaz asszony. — Milyen jó nekik. A természet táplálja, betakargatja őket. És békésen élnek egymás mellett fenyők, tölgyek, cserek, bükkök.:. A nyolcadik napon a férfiak, épp úgy, mint máskor, szétszéledtek. Déliájban Simekék érkeztek elsőnek vissza. Leverten, szótlanul, tanácstalanul ültek. Magda nézte kimerült arcukat és sajnálta őket. Milán szemeiből eltűnt már a naiv kalandvágy, csak fáradtságot és csalódottságot tükröztek. A rossz hangulatba Zeman szikla alatt alvásból. Ehhez már nem vagyok elég fiatal. Elhallgatott és a földet nézíe. — Dusán! — szóialt meg a beállt nagy csendben Simekné és kérlelően nézett a férjére. — Azt hiszem, ez lenne a megoldás. Itt ránkszakad a nagy léi és akkor mi lesS velünk? Megfagyunk és éhenhalunk. Simek lassan a többiek felé fordult: — És ti? Mit szóltok? — Igen — mondta Milan meglepő csengő hangon. — Ez itt úgyis reménytelennek látszik. Jana csak bólintott a szavai(Részlet egy készülő regényből) kosság. Többnyire Hlinka ellenes. A közelben ágak reccsentek. Péterék érkeztek meg fáradtau, éhesen és szintén eredménytelenül. Három nap telt el ilyen hiábavaló kereséssel. A jegorov partizán brigádnak nyoma veszett. — Ennek nem lesz jó vége — mondta Péter. — Az élelmiszerkészletek elfogynak, egyre hidegebb lesz, beáll a havazás, azután merre Indulunk? Azt sem tudjuk, mi a helyzet a fronton és a környező falvakban. — Lenne egy javaslatom — szólt rövid hallgatás után Palo. — Menjünk le újra a völgybe és a méhészmajorból hozzunk fel annyi élelmiszert, amennyit csak elbírunk. Így' még lesz egy pár napig kitartásunk. A fózést vállalom. Csak a vízzel lesz baj, mert nem tárolható sokáig. — Ha leesik a hó, még sok is lesz a vízből — mondta Zeman. Palo javaslatát elfogadták és hátizsákokkal valamennyien elindultak a völgybe. Nevettek Péteren, aki a hátrahagyott holmira borított pokrócra cédulát tűzött a következő szöveggel: HALAI,BÜNTETÉS TERHE ALATT TILOS HOZZÁNYÚLNI!!! Hatodik napja voltak már a sziklaotthon vendégei. A oők délelőttönként, mint újkori hamupipőkék, a majorból hozott lencsét és babot válogatták. Váltakozva hol babfőzeléket, hol lencsefőzeléket ebédeltek. Vacsorára, reggelire konzervkávé járta. A férfiaknak lassan csinos körszakálluk nőtt és úgy mozogtak az erdőben, mint az ősemberek. A majorból hozott baltával és a bajonettekkel vékony fenyőfákat vágtak ki, az ágaiktól megfosztott törzseket egymásra fektették és támasztékokkal összetartva kerítést emeltek a táborhely köré. A szél ellen, meg a hó ellen, amelyet minden percben várhattak. A felhők csapadéktól terhesen csaknem a fák tetejét súrolták. Hideg volt, állandóan mozogni kellett. hogy ne fázzanak. Ezen a hajnalon — éppen november elseje, halottak napja volt — Magda csodálkozva nyitotta ki a szemét. Köröskörül, amerre a szeme így fekvő helyzetben . ellátott, minden fehér volt. Mint puha vatta, ülte meg a fenyőfák ágait a frissen esett hó. A csend szinte hallható volt, üveg csendüléseként hatott, ha valamelyik ágról, mintha csak berzenkedve megrázta volna magát — hópamacs hullott alá. Játszanak a fák — sóhajtott robbant bele szokott harsogó modorában. — Emberek! Meg vagyunk mentve! Leereszkedtem a völgybe és találkoztam egy paraszttal. Azt mondja, a környező falvakban hírük-hamvuk sincs a németeknek. Tri Vody, Oszrblla, bármelyik befogad minket, csak vegyük le az egyenruhát — nyugodtan lemehetünk. Mit szóltok hozzá? Némán összenéztek. Simek szeme megvillant, de mindjárt megszólalt: No és a fegyverek? — A fegyvereket nem vilietjük. Civilruhánk van, úgy megyünk le, mint civilek. Ha baj lenne és mégis a partizánokhoz kellene futnunk, ott kapunk fegyvert eleget. Nem igaz? Megmondom, ahogy gondolom, nekem már elegem van ebből a sétálásból, meg — És maga, Magda, nem szól semmit? — Mit szóljak? A férjem és Palo nincsenek itt, nélkülük úgysem dönthetek. — Az igaz. Jó lenne, ha minél előbb megjönnének, mert hamar sötétedik és addig le kell érnünk a völgybe. Ott alhatunk a majorban és hajnalban indulunk tovább. Ismerem az utat — mondta Zeman. Oldalról Magdára pillantott, aki fehér arccal, de nyugodtan ült az összehajtogatott takarókon. — Nem lehet halogatni a dolgot — mormogta a férfi félhangosan. — Addig kell Igyekezni, amíg tiszta a levegő. — Lázas sietséggel dobálta ki közben hátizsákja tartalmát, előhúzta a legalul lapuló civil nadrágot és zakót. Azután kezdte levetni az egyenruhát." — Hiszen Vojtóék nemsokára megérkeznek — mondta még határozatlanul Simek, de mikor erre sem érkezett válasz, maga is öltözködni kezdett. Ám Péterék csak nem jöttek. *A férfiak már átöltöztek, Simekné és Jana becsomagolták a hátizsákokat. A katonaruhákat egy halomba rakták, rá a fegyvereket, a géppisztolyt, a két puskát, két revolvert, a hozzájuk tartozó töltényeket és néhány kézigránátot. Délután három óra volt. Péterék még soha nem maradtak el ilyen sokáig. Zeman idegeskedett. — Magduska — szólt a szokottnál is nyájasabban az aszszonyhoz. — Ne haragudj, de lassan indulnunk kell. Hallgasson rám — jöjjön velünk. Nem maradhat itt egyedül. Arra is gondolhatunk, hogy Vojtóéknak isten ments valami bajuk történt és akkor mi lesz itt magával? Hagyja itt az ő holmijukat és tűzzön rá üzenetet, hogy holnap jöjjenek utánunk Tri Vody-ra. Jó? Én leírom nekik röviden az útirányt. De Magda csak Ingatta a fejét. Némán, dermedten nézte, hogy a három férfi milyen sietve igyekszik megszabadulni a katonaruháktól, a fegyverektől. — Könnyű nekik — gondolta magában. — Csak az volt a bűniik, hogy felkelési katonák voltak. A bűnjeleket itthagyják — szabad emberek. De hová legyünk mi — két országban űzött vadak? Számunkra csak az erdő marad ... «— Én megértem Magdát — hallotta mintegy távolról jana hangját. — Én sem mennék el a férjem nélkül, ha szeretném öt. Elbúcsúztak, jana megcsókolta Magdát. Simek megsimogatta a vállát és zavartan elfordult. Simekné nem tudta eltitkolni a szeme fölényes villanását. Milan gyorsan nyújtott kezet, mintha türelmetlenségében már nem is lenne jelen. Zeman pedig, az egész szörnyűség értelmi szerzője, sokáig szorongatta a kezét. — Ne haragudjon, Magduska — ismételgette. — Nem tehetünk másként. Meg aztán felelősek vagyunk a nőkért is. Itt hagytuk maguknak az élelmiszeradagjainkat... Ha meggondolják magukat, jöjjenek utánunk. Üdvözlöm Vojtóékat... Elmentek. A csend egyre nőtt. Már csaknem négy óra volt és Péterék még sehol. Csak nem történt velük valami? Magda az alacsony sövény mellé ült és szemét erőltetve nézett az egyre sűrűbb homályba merülő erdőbe. Egyszerre felkapta a fejét. Mintha valaki fütyülne. Ki lehet az? Vagy talán madár rikoltott? Péterék nem szoktak igy közeledni. Igen, fütyülés hangzott fel ismét élesen, jeladásszerűen. És ha idegenek? Vagy éppen ellenség? Németek? — Erre a gondolatra rémült zsibbadás járta át egész testét és csaknem elájult. De azután annál gyorsabban peregtek a gondolatai. Nem kerülhet az ellenség kezébe. Ha itt találják a katonaruhák és a fegyverek között — vége van. Ránézett a csillogó fegyverekre, lassan felállt és a géppisztolyt a kezébe vette. Tudta hogyan kell kibiztosítani — Milan nem egyszer tanítgatta. Hasrafeküdt a kerítés mellé dobott takarókon, a géppisztoly csövét kidugta a fenvögerendák között és várt. Nemsokára ismét felhangzott a füttyszó és mintha közeledett volna. Magda dobogó szívvel feküdt ott, a fegyver ravaszán tartott mutatóujja remegett. Lehet, hogy embert kell ölnöm — gondolta magában. — Érdekes, soha nem hittem volna, hogy erre képes lennék. Pedig — ha német katonák jönnek — lövök, amíg a fegyverekben tart a töltény. Hogy - azután mi lesz, arra gondolni sem mert.