Új Szó, 1967. február (20. évfolyam, 32-59. szám)

1967-02-25 / 56. szám, szombat

]evgenyij Jevtusenko nemrég ax Egyesfiit Államokban járt. Ott-tartózkodása idején több fzben tellépett az amerikai közönség előtt és felolvasott saját verseibfil. Készülő kötetéből a moszkvai Pravda nyomán közöljük egyik versét. JEVGENYIJ JEVTUSENKO: Síkos út New Yorkban Dölyföl a magabiztos gőg s üresség; New Yorkban mindenütt jég, jég, Hogy szertefoszlott költött biztonsága, maradt a síkos fit s a síkos járda. esupa jég. Hol a felhőkarcolók pózoló fennsége? Szavamra, rátáncolt a síkos útra, térre. Most szilárd önmagukkal furcsa ellentétben, sakkfigurák gyanánt inognak, iám, a jégen. Egy hazug politikus terUlt el a járdán, fölbukott önnön jéggé fagyott hazugságán. Aki talpon áll még, csak ne nevessen rajta, hisz önnön hazugsága úgyis elbuktatja. Uszító, dühös szóra nyílt a szája, s elbuktatta őt fagyott, ultraveszett nyála. A „békeharcos" addig pózolt, csalt, míg jéggé fagyott hamis könnye — s elhasalt. Megrendült Amerika, felnyögött, aztán fnt elrohan az elfekvő fölött. Sapkája alól villanó hűvös szemére hnil a Niagara csapzott vörös sörénye. Bámész tömeg tolong. Sikolt ezernyi fék, i i líi elönti tüntető szemét!... Mintha csak mesebeli barlang lenne, piros sapkás kis gnómok táncolnak benne, miként karácsonyfán a gyertyafények, csodálkozó, bolondos, pici lények. Mi kell neki? Nem bomba, aljas rágalom, se esel, a béke hófehér szelíd galambja kell. Melegedjék ki boldog nagy futtában, mint Natasa Rosztova a bálban. Am a talpa alá hazugságot szórnak még, New Yorkban mindenütt jég, jég, csupa jég. Búgócsigaként reflektorok fénye, ront hirtelen a síkos útra, jégre. S mint Róbert Prost, furfangos farmer képen jön alá Mikulás a csillagos égen. Ajándékokkal tömött, teli zsákja, lámpásként világol a sűrű havazásban. Nosza, hát fuss elébe, nézd, csodáld meg fit, csak ne szakadjon le könnyűcske kis cipfid. Tapintsd meg azt a fagyos nagy szakállat, csak el ne csússzon lábad, fürge lábad. Vigyázva lépj a síkos utcán, jégen, add a kezedet, átvezetlek szépen. BABI TIBOR fordítása 1967. II. 25. íigyes fivéremet otthon és barátai F

körében csak Fricinek szólították. Sohasem hallottam másként emlegetni, mint így kedélyesen becézve, pontosan ez illett táncot, lányos társaságot kedvelő lényéhez, és nem a szúrós szemű, katonásan száraz porosz Icirály neve. öt esztendővel volt idősebb nálam. Mikor én Pozsonyba kerültem, ő már végzett iskoláival, és egy sok ügyfeles, jól prosperáló bankban gyakornokoskodott. Fizetését különórák dijaival, mérlegpénzekkel megduplázta, nem szorult szülői támogatásra. A háború első évében vele laktam egy kétemeletes bérházban, a Védcölöp utca közelében. Fiatal hadiözvegy volt a háziasszonyunk. Frici bátyám esténként sokat ténfergett nála. Gyakran megesett, hogy még a szépet tette, — mikor én *- elkészülve leckéimmel - fáradtan az ágyba bújva már az igazak álmát aludtam. Évekkel később, a háború után, ugyanabban a bankban, havi és félévi zárlatok idején légiónyi számoszlopok erdeiben filléres összeadási hibák után vadászott. Számológépekkel akkoriban tolán csak az amerikai nagyvállalatok éltek, nálunk még nem jött el a divatjuk, öregapáink szerint folyt a könyvelés, a kamatlábszámítás, az iskolákból olykor jófejű, számtanban Jeles diákokat kellett kölcsön kérni, hogy a zárlattal idejében elkészülhessenek. Frici bátyám nem tartozott a szépelgő, hódító megjelenésű bankfiúk közé, de mindig takarosan, a legújabb divat szerint öltözködött, nyakkendőit ízlésesen megválogatta, kézelője, gallérja frissen ragyogott, s jó modora is hozzásegítette, hogy a társadalmi életet élő családok szívesen látták vendégül. Határozott sŕkere volt a lányoknál. Eleganciája mellett ezt annak is köszönhette, hogy tárcákat írt a Híradóba. Ma már nem sértem emlékét, ha elárulom, hogy ezeket a tárca-novellákat én fabrikáltam. Saját neve alatt jelentette meg őket, s ez ellen nem emeltem kifogást. Ma legalább nem kell restelkednem ezekért a zsengékért. Minden jel arra vallott, hogy jó polgári karriert csinál és cégvezetői rangbon módos menyasszonyt kap. De jött o húszas évek gazdasági válsága, jöttek a csődök, fizetésképtelenségek és bankbukások, fivérem megmaradt ugyan állásában, de cégvezetői kinevezésére hiába várt, nála ügyesebb, törtetőbb és jobb összeköttetéssel rendelkező kollégái elhalásztak előle ezt a beérkezést jeJentő rangot, az ugródeszikát, a párnázott ajtajú igazgatói szoba felé. G

yermekkora óta asztma kínozta, éjszakánként néha kis porcelán tányérban ismeretlen indiai növényekből készített, apró púpba rakott porokat égetett, hogy füstjével fojtogató köhögését csitítsa. Mikor ez a furcsa tüdőfüstölés nem enyhítette rohamait, orvosi segítséget kellett igénybe vennie. Morfium-oltást kapott a fájdalmak ellen, a rohamok elmúltak, de a test megszokta és megkívánta az enyhülést adó mérget. Káros szenvedélyét előttem is titkolta, és én sohasem vetettem a szemére, hogy alakoskodik, megjátszó az egészségeset. Nem voltaik különösebb orvosi ismereteim, annyit azonban tudtam: ez a titkolózás és alakoskodás a kábítószerekkel élők természete. Bizonyára sejtette, hogy ismerem szenvedélyét, s talán hálás volt, hogy nem izgattam szemrehányósokkal. Bizonyára nem vok helyes, hogy megjátszottam előtte a tudatlant, bár ma tudom, aligha segíthettem volna rajta. Később annyira rabja lett a kábítószernek, hogy a szeme mindig lázasan fénylett, tág pupillái szinte szikráztak. Az orvos elvonókúrát javasolt. Egy türingioi szanatórium címét adta meg, kerüljön minél messzebbre Pozsonytól, hogy EGRI VIKTOR: ben nagyon értelmes volt az orca, a képen meg ostoba. Ahogy Frici bátyám leírta az önarcképet, inkább különcködő furcsaságnak hatott, mint hóbortnak. Aztán egy másik képről beszélt. Feketeképű öreg zsidók tórát meg batyut cipelve vonultok rajta; mögöttük egy kékruhás, pirosikendős aszszony csecsemőt cipelt a karján. (Clhagallll szenvedélye, barátai és ismerősei körében, de még a szülők előtt is

t titokban maradjon. Nem emlékszem, hány hetet vagy hónapot töltött Türingiában. Időnként színes levelezőlapokon jelezte, hogy kitűnően érzi magát, új barátaival sokfelé kirándul, megnézte a Wartburgot is, onnan küldött képeslapjai a Tannhäuser legendát varázsolták elém. Mikor megjött, két hetet utókúraként még otthon töltött. A szanatóriumot következetesen üdülőnek nevezte, ahol törékeny egészségű emberek ártatlan bajok ellen keresnek gyógyulást. Magáról keveset beszélt, bagatellizálta a baját, s úgy látszott jó haszna volt a kúrának. A szeme elvesztette beteg csillogását, azt a vad szikrázást, amely nyomban elárulta, hogy morfiummal élt. A nyárutó kellemesen telt el, mesélte, enyhe délutánokon sokat csatangolt egy Párizsban élő, franciába oltott orosszal, oki festőnek mondta magát. Gyakran sakkozott vele, és még több vitájuk akadt. — Nagyszerűen sakkozott, ritkán tudtam megverni >- jelentette ki —, de festőnek gyengécske volt. eglepett a fölénye, amellyel, ismeM

rősét kurtán-furcsán hóbortos dilletánsnak bélyegezte. Képzőművészeti ismeretei meglehetősen szűk körre korlátozódtak, s nem állíthatom, hogy tudásával és ízlésével szakmai körökben eldicsekedhetett volna. Annál nagyobb sikere volt velük bankfiúi társaságában. Akikoriban a bécsi Bayros ex librisnek szolgáló pikáns kis rézkarcait vásárolta. Gyűjteményének ritkaságait, félreérthetetlen kényes helyzetben tetten ért rokokóruhás, fehérparókás szerelmes párjait csak „bennfentesek" láthatták. Ezek az érzékiséget csiklandozó pikáns rajzocskák jutottak eszembe, amikor vitájuk felől faggatni kezdtem. — Tulajdonképpen nem is volt vita felelte. — Ö beszélt, én meg hallgattam .. • Mindenáron be akarta bizonyítani, milyen nagy művész. Az egész világon csak egyetlen nagyobb festő él, egy spanyol. Megmondta a nevét is, de nem jegyeztem meg. Bizonyára ugyanolyan hóbortos, mint ő. t- Miben állt a hóbortossága ? - kérdeztem. — Amikor először jártam nála, megmutatta az önarcképét. Fejjel lefelé lógott a vásznon, úgy festegetett ki csavart nyaiokal. Nem k hasonlított rá, az élet— Pirostestű, pirosszárnyú angyal repdesett fejjel lefelé felettük = fejezte be a kép leírását. — tlyen pontosan megjegyezted - csodálkoztam. — Megjegyeztem, mert vagy ötször mutatta. Ha láttad volna, milyen dühbe gurult, amikor elutasítóan mosolyogtam. Muszáj volt nevetni, a többi képén is. Minden feldőlve, felborítva rajtuk, székek, órák, a jó ég tudja, micsoda még. Mein Freundchen, ostoba vagy, a világ is tótágast áll, magyarázta. De egy rózsacsokra tetszett. Mondtam is neki, hogy tudna normálisan festeni, ha rendes mester megtanítja a legelemibb szabályokra, anatómiára, rajzra. Mert a színekhez értett. Annak a csokornak csodállatosan szép színei voltak, azt elvittem volna. — Talán meg akart ajándékozni vele? — Azzal o csendélettel nem, de egy bolondos képével igen... Rám akarta tukmálni. »- Miért nem fogadtad el őket? — fogtam gyanút. r- Azokat a mázolmányokat? . .. — Sokszor jártam nála, úgy mutogatta kezdetleges mázolmányait, mintha legalább is egy Michelangelo vagy Rembrandt volna. — Hogy nézett ki a te Michelangelód? — Ügy külsőre egészen rendesen. Még a húsos nagy orra, a széles ajka se tette csúnyává. Csapzott hajából egy tincs mindig rendetlenül a szemébe lógott, hogy művésznek nézzék. Csak éppen fekete bársonykabátot nem hordott, mint azok a párizsi bohémek. Miféle kúrára fogták ott? - kérdeztem. — Nem illett ott kérdezősködni. Azt hiszem, csak neuraszténiás volt, hamar dühbe gurult. Ilyenkor alig értettem a lengyellel és némettel kevert jiddis beszédét. — Kár, hogy nem vitted magaddal a fényképezőgépedet, és nem kaptad le a képeit. — Azokat a képeket? - legyintett fivérem megrökönyödve. Mutatott egy vázlatot. Elképesztő eset. Egy utcát ábrázolt, düledező ócska házaikkal. Felettük egy szakállas vén zsidó repült. Csak úgy oda volt pingálva ferdén, szárnyaik nélkül. Órákig magyarázta azon a zagyva nyelvén, hogy ez nem szimbólum, hanem valóság. Igy látja ő az örök bolygásra ítélt zsidót. Mindig nógatott, nézzem a képeit az ő szemével, akkor majd megértem képeinek ló, vogy szomárfejű embereit is. hogy mindjobban belemelegedett a A

hóbortos piktor alkotásainak leírásába, eszembe villant, hogy egy német folyóiratban nemrég láttam orosz ikonokra emlékeztető fekete arcokat, egy csacsifejű hegedűst, és szárnyak nélkül röpködő alakokat - egy gyermeteg képzelet játékait, amelyekben egy furcsa színes álomvilág ingerlő kihívással keverődött a valósággal. Lehetséges volna, hogy a véletlen öszszehozta Frici bátyámat ezzel a zsinagógák árnyékában, a cári Oroszország pogromos világában felcseperedett festővel. A képeket magyarázó cikk leírta, hogy egy mesélő kedvű, parasztlakodalmakon prímáskodó nagybácsi szekerén járta be szülőföldje falvait. A festményeken ott volt a gyermekkorban látott világ: furcsa színes látomások, körmenetek és temetések, keresztelők és lakodalmak groteszk forgataga. -í Nem hívták a te hóbortos piktorodat véletlenül Marc Chagallnak? - kérdeztem. — Frici bátyám döbbentem rám szegezte tekintetét. — De annak! Honnan tudod?... Nem emlékszem, hogy írtam volna róla. — Valóban rád akarta tukmálni azt a képet? — Igen! De kellett a fenének. — Ezreket dobtál ki az ablakon. Nem ő, de te voltál a bolond, mondtam elszontyolodva, mert bántott, hogy így pórul járt. Megrökönyödve meredt rám, mintha képen törültem volna. — Komolyan mondod? -A legkomolyabban ... Azt hiszem, talán abban is igaza volt, hogy csak egy spanyol festő nagyobb nála. A legokosabb volna, ha azonnal írnál neki. Nyugodtan bevallhatod neki, hogy tévedtél, és szánod-bánod, hogy kinevetted. — Nem irhátok — felelte Frici bátyám bűnbánóan, ö is elutazott. Nem ismerem a párizsi címét. — Irj a szanatóriumba, ott tudni fogják. Nem írt sehová. Ügy látszik, nem hitt nekem, vagy tclán szégyellte magát, hogy így megjárta. A Bayros rajzocskákat el1 dugta, a nagy kedvteléssel gyűjtött, aláírással ellátott énekes- és színművész fotókat sem mutogatta többé s ez volt az utolsó alkalom, hogy művészetről szó esett közöttünk. A szanatóriumi kezelés különben csak rövid időre szabadította meg a szenvedélyétől. Az első nagyobb asztmaroham után még a tél folyamán visszaesett bajába, és azóta maga fecskendezte bőre alá az enyhülést adó mérget. Különc lett, későn kelő, későn fekvő, asszony és igazi barát nélkül élő, kávéházban újságokat böngésző, magányos agglegény. bankba már nem tért vissza, eltenA gődött otthon, a főtéri kis drogéit* riájában vagy egy évtizedig. Pafíkussegédektól, drógszerekkel utazó ügynököktől vásárolta a méreg egyre nagyobb adagjait. Zárás után a bolt lehúzott redőnye mögött szúrta magába az injekciós tűket, és ott maradt a maga kívánta kábulatában, míg tíz felé, vagy még későbben feleszmélt. Egészsége egyre romlott, nemegyszer sebészkésre szorult, hogy a tisztátalan tűk okozta tályogoktól megszabaduljon. Negyvenkettő tavaszán már halálosan beteg volt. Félig eszméletlenül vitt,': el a gárdisták és rakták a lengyel fôlďre irányított hailáltranszport egyik vagonjá ba.