Új Szó, 1967. február (20. évfolyam, 32-59. szám)

1967-02-12 / 43. szám, vasárnap

••••••••• ••••••••••• U 1 f I 1 M £ K • ••••••••••••••••••••D ÉLÖ OSTOR MARTIN ŤAPÁK egy árvái falu tragikus sorsát festette meg komor színekkel a TV részére készített kétrészes filmjében, melynek rövidített változata a mozikban is bemutatásra került. Az első világháború csak szenvedést hozott a szegény, elnyomott árvái népnek, csak könnyeket az asszonyoknak. A szenvedés balladáját látjuk, a kilátástalan kétségbeesés uralja elejétől végig a képeket. A fiatal férfiakat elvitték a háborúba, a faluban csak az öregek, az asszonyok, a gyermekek, az éhség és a nélkülözés maradt. Eva Hlavajová nehezen búcsúzik férjétől, Ádámtól. Ez a zokogó búcsúzás már jelzi a tragédiát. A magára maradt fiatalasszony férje iránti szerelmében a jegyző áldozata lesz, s megalázottságában, szégyenében a folyó hullámaiba menekül. De ez a háború nemcsak Éva és Ádám tragédiáját okozza. Csaknem minden családból hiányzik valaki, az apa, vagy a fiú, aki már soha nem tér vissza. S aki visszatér — mint Ondrej Koreň is — élete végéig magával vonszolja nyomorúságát, soha többé nem lesz épkézláb férfi. ADAM HLAVA] megszökik a háborúból s a faluban bújkál a csendőrök elől. Természetesen megtudja, hogy a jegyző élt vissza felesége helyzetével s ezt az egész falu tudomására hozza. A front összeomlásával a katonák hazaszivárognak és a falu fellázad a csendőrszuronyok mögé búvó jegyző ellen, aki Eva sorsához hasonlóan a folyóban leli halálát. Martin Tapák árvái születésű, s rajongva szereti szülőföldjét. Erről tanúskodik a film minden kockája. Tibor Biath kamerája költői képekkel segítette elő a balladai hangulat megteremtését. A tragikus sorsú fiatal házaspárt Emília VaSáryová és Štefan Kvietik alakítja. Rajtuk kívül Viera Strnisková, Sámuel Adamčík, J. Majerčík és Mikulás Huba alakítása kiemelkedő. A ROMLOTT LÁNY KIRIO URAJAMA japán rendező e szélesvásznú filmje 1963-ban készült és abban az évben elnyerte a III. Moszkvai Nemzetközi Filmfesztivál aranydíját. Ifjúsági problémával foglalkozik. A 15 éves Wakae példáján kívánja bizonyítani, hogy a rossz útra tért fiatalok — ha kiemeljük őket aszociális környezetükből — eredményesen átnevelhetők. Csak sajnálhatjuk, hogy mindezt túl aprólékosan, vontatottan és eléggé érzelgősen tolmácsolta, ami által a történet sokat veszít hiteléből, meggyőző erejéből. Ezzel szemben a távoli japán emberek hétköznapjait és életkörülményeit megismerni, — s ezt a film életközeibői ábrázolja — egzotikumszerű vonzóerővel bír. Wakae Kita 15 éves kislány salrepében Maszako Izumit, Szaburo Szavata szerepében pedig Micuo Hamadát ismerjük meg. Operatőr: Kurataro Takamura. A MÉLTATLAN ÖREG HÖLGY BERTHOLD BRECHT elbeszélése ihlette René Allio francia rendezőt e film forgatására. A forgatókönyvet az elbeszélés alapján maga irta. A cselekmény eredetileg az első világháború előtti években Baden Baden német városkában játszódott. Állítólag valóban megtörtént, sőt az öreg hölgy maga Brecht nagymamája volt. S az író a történetről apja levelezéséből szerzett tudomást. René Allio a cselekményt a század elejéről átültette napjainkba, s a történet színhelyéül Marseille-t választotta, azt a várost, melynek minden kövét ismeri és szereti. Marseille e népi negyede, ahol a film lejátszódik, sajátos jelleggel gazda gítja az egyszerű történetet. A film hőse egy hetvenes éveit taposó idős hölgy, aki egész életét férjének, gyermekeinek szentelte, hajnaltól késő éjszakáig a háztartás gondjai töltötték ki napjait. Férje halála után elhatározza, hogy hátralévő napjaiban — hiszen ő is tudja, hogy nincs sok ideje hátra — végre azt teszi, amire neki van kedve. Gyermekei, ki-ki a maga módja s egyéni érdekei szerint akarja befolyásolni anyja jövőjét. De ő elutasítja javaslataikat s maga dönt sorsa felett. A RENDEZŐ RENDKÍVÜLI bájjal, megható finom ecsetvonásokkal festi meg az öreg hölgy belső átalakulását, pszichológiai és szociális felszabadulását. Berta asszony új életet kezd. Pénzzé teszi, amit csak lehet, s élvezi mindazt, ami ez ideig számára elérhetetlen volt. Sétál a napfényes utcákon, kocsikázik, betér a kávéházba egy-egy fagylaltra, sőt minden másnap étterembe jár ebédelni. Új Ismeretségekre tesz szert, barátokat szerez. Hetven évi gond és egyhangú munka után 18 hónapos napsugaras szórakozás következik — gyermekei legnagyobb felháborodására — majd az öreg hölgy megelégedetten és megbékélten végleg lehúnyja a szemét. RENÉ ALLIONAK ez az első játékfilmje, s azonnal nagy művészi sikerként könyvelték el. E siker titka részben — s nem kis részben — az öreg hölgy, a központi alak megformálásától függött. Ezt a szerepet igen szerencsésen a 80 éves nagy francia színésznőre Sylviera bízta. Jobbat nem is találhatott volna. Az idős hölgy minden mozdulata, minden pillantása, mosolya és rezzenése egy élet tapasztalatainak leszűrt esszenciáját, érzelmi és ismeretgazdagságát árulja el. S. K. Ö

t automata dolgozik itt, és én szájtátva bámulom, hogyan „eszik" a folyékony és a szilárd halmazállapot határán levő üvegmaszszát, és a másodperc tört része alatt ki-kihullatják magukból a tökéletesre formált, még mindig néhány száz foknyi hőmérsékletű villanyégőt. A helyszín a dúbravkai új üveggyár, amelyhez hasonló aligha van az országban. Nem azért, mert a vákuumüveget és a laboratóriumi üvegcsövet itt nálunk eddig még sehol sem alkalmazott automaták fújják. A gazdaságossági mutatók alakulása miatt páratlan ez az üzem. František Gazdik mérnök — a munkatársai mondták róla — az üvegipar fellendítésének a megszállottja. Miközben arról beszél, hogy Szlovákiában már hatszáz esztendővel ezelőtt ls számos üveghuta volt, és a kalmárok messze földről eljöttek hozzánk a szépmívű áruért, én mai gondok között barangolok. Gondolataim hétmérföldes csizmáival előbb Vágsellyére toppanok be, majd Rimaszombatba ruccanok át, aztán Szeredre és arra gondolok, a Duslo, az élelmiszeripari kombinát és a nikkelkohó építésénél meg a többi új gyártelep létesítésénél miért nem sikerült az, ami a dúbravkai üveggyárnál megvalósult. —• Hogyan kezdődött? — kérdem Gazdik mérnököt. — Ogy, hogy a vállalat kiküldött engem „világot látni". Azt mondták, nézzem meg, hogyan működnek az olasz, a nyugatnémet üvegipari gépek. Miközben olasz céggel már alkudtunk, hogy tőlük vesszük meg az öt automatát, egy szakmabeli figyelmeztetett, hogy Svájcban már működik néhány japán gyártmányú gép. Azt mondta csodálatos gépek ... — Valóban csodálatosak? — Itt dolgoznak, a szemünk előtt. Az öt automata naponta 325 ezer darab villanyégőt dob ki magából. Ezeket a gép osztályozza, minőségileg ellenőrzi és be is csomagolja. — Üzemzavar esetén ...? — Ilyesmi ezeknél a gépeknél nem fordul elő. Erről a japánok biztosítottak bennün ket. Azzal, ahogy a szerelést végezték .. A

z üzemben legendaszerű történeteket beszélnek a japán szerelőkről és az őket irányító mérnökökről. Az egyik gépkezelő például így emlékezik rájuk: — A japánok? Csendes szavú emberek voltak. Legfeljebb a fejüket csóválták, ha valami nem tetszett nekik. Megtörtént egyszer, hogy szerelés közben magasnyomású repülőtömlőt kértek tőlünk. Nem volt kéznél, így mi azt javasoltuk, helyettesítsék közönséges tömlővel. A japánok erre azt tették, amit a hat hónap alatt egyetlenegyszer se tettek: Mérgesen felhorkantak, anyanyelvükön valószínűleg szidtak bennünket. Aztán megmagyarázták, hogy furcsa ember az, aki önmagát akarja megkárosítani. És megvárták, amíg beszerezAZ ELSŐ FECSKE Usi zük a kért magasnyomású tömlőt... Gazdik mérnök viszont a japánok munkáját nézve azon csodálkozott, miért használnak ők két műszert is egy-egy mérésnél. Például két vízmértéket a gépek elhelyezésénél, két nyomásmérőt a nyomásvizsgáiatnál és így tovább. Meg is kérdezte ennek okát. A japán szenvtelen arccal csak ezt mondta: — Hátha az egyik műszer rosszul mutat... — Furcsa emberek voltak a japánok — emlékezik vissza egy másik munkás. — Soha nem siettek, a tervet nem akarták túlteljesíteni. Mindennap csak a tervben előírt mennyiségű munkát végezték el. De azt aztán alaposan... ígv történt, hogy a szerződésben előre kitűzött napon az egyik japán mérnök megnyomott egy gombot, az automaták villanymotorjai duruzsolni kezdtek, és kis idő múlva a gépből kipottyant az első kész termék. Ugyanekkor az automatikus minőségi ellenőr is működni kezdett és nemsokára becsomagolták az első láda villanvégöt. Mesébe illő történet ez — a mi viszonyaink között. Az öt automata az üzemeltetés első huszonnégy órájában elérte a tervezett teljesítményt. Ez gépegységenként és naponta 65 ezer darab villanyégőüveg. Az automaták közül néhány már a próoaOzemeltetés idején 75 ezer darab terméket gyártott huszonnégy óránként. A

laboratóriumi üveget gyártó részlegen is emberi kéz érintése nélkül készítik, ellenőrzik, csomagolják a készterméket. Itt kígyóként nyújtózik jó ötven méter hosszan az üvegmassza. Az egyik végén — ott, ahol elhagyja az olvasztókemencét — még élénkpiros, körülbelül 1400 Celsius foknyi hőmérsékletű, a másikon — ahol egy kés egyenlő hosszúságú darabokra szabdalja — már csak alig melegebb az emberi test hőmérsékleténél. Az üzem termékei iránt külföldön is nagy az érdeklődés. Export-megrendelést könnyen kapna a gyár, de egyelőre a hazai szükséglet kielégítése se könnyű. Ma az üveget — színesfém helyett — az új gyárak építésénél — különösen vegyipari létesítményeknél — már széltében-hosszában alkalmazzák. Ott, ahol régebben sárgaréz, ötvözött acél vagy bronzcsövet szereltek csak be, ott ma kiváló szolgálatot tesz az üvegcső, amely korróziómentes, könnyebben tisztán tartható, és — ami ma szintén fontos szempont — olcsóbb a hagyományos anyagoknál. Az üzem — annak ellenére, hogy exportra nem termel « mintegy ötmillió devizakorona hasznot már hozott az országnak. Az üvegtextil gyártásához szükséges félkészárut ugyanis — amelyet az üzem már nagy mennyiségben gyárt — régebben külföldről vásároltuk. A gyár rugalmasan — alig néhány hónap alatt — ennek a gyártását is biztosította. És bebizonyosodott, hogy nemcsak külkereskedelmi tevékenységgel lehet devizát szerezni. A

z üveg alapanyagának keverőműhelyében egy régi-régi — csehországi — üveghuta jut az eszembe, ahol a mester szemmértékkel végezte a vegyítést és a keverést. Itt ezt a munkát is automata végzi. A szolgálatos mérnök a vezérlő pultnál áll és a jelzőlámpákat figyeli. Ezek pillanatról pillanatra megmutatják, mennyi üvegtörzs van a tartályokban, ellenőrzik annak öszszetételét, minőségét és szükség esetén a tennivalóra figyelmeztetik a szolgálatost. — Érdemes volt felépíteni ezt a gyárat? —- Érdemesebb, mint bármilyen más üzemet — bólint Gazdik mérnök. A nyersanyagot szinte minden más termék előállításához külföldről kell vásárolni. Az üveg nyersanyaga helyben van, csak le kell ásnunk érte néhány méter mélyre. Az üzemtől nem meszsze — Šaštín közelében — már feltárták egy nyersanyag-bányát. Itt kiváló üvegipari homokra leltek, vétek volna ezt ki nem használni. — Vajon minek köszönhető, hogy Szlovákiában talán ez az egyetlen olyan Ipari üzem, amelyik a tervezett időpontban teljes kapacitással megkezdte a termelést? — Részben annak, hogy szétnéztünk a világban, összehasonlítási alapot nyertünk, és a legelőnyösebb tulajdonságú gépeket vettük meg. Közben — a gépek felszerelése miatt " hónapokig itt dolgoztak a japánok. Tőlük Is tanultunk egyet-mást. — Például...? — Például hogy a tervet nemcsak nemteljesíteni vagy túlteljesíteni lehet. A két szélsőség között egy harmadik út: a terv egyszerű, becsületes teljesítése is lehetséges. És még egy tanulság: a mi példánk is igazolja, hogy nem mindig az olcsó gép vásárlása a leggazdaságosabb. Mi több, azt is mondhatjuk, hogy a mostani, nem éppen rózsás gazdasági viszonyok között az olcsó gépek vásárlását nem engedhetjük meg magunknak. A

dúbravkai üveggyár gazdaságunk tavaszának első fecskéje. Vajon mikor köszönt be a nyár egész fecskerajjal? TÓTH MIHÁLY Húsz perc múlva találkoztak. Hőség volt, árnyékba húzódtak. — Biztos vagy benne, hogy nem követnek? — kérdezte Remény Paveltól. — Ne félj! Ilyesmiben már van némi tapasztalatom. — Mi van a bőröndben ? — Rádió meg pénz. — Hol is beszélgethetnénk? Nálunk nem lehet. — töprengett Remény. — Hazavisszük a bőröndöt, aztán elbeszélgetünk. Remény bemutatta Pavelt a házigazdának. Azt mondta, a legjobb barátja, isten tudja hány éve nem látták egymást. Lehet, hogy egy-két napig nála lesz. Az öregeknek nem volt ellene kifogásuk. A szoba alacsony mennyezetű, de nagy és tiszta volt. Alig hogy beléptek, Remény kinyitotta a bőröndöt. Kivette a Spldolát, kezébe vette, és gyengéden megsimogatta. Aztán körülnézett a szobában, hogy hová tehetné • készüléket. —• Vigyázz, vételre is szolgál — figyelmeztette Pavel. Remény a fal felé intett. — Nagyon finom népség. Kopogtatás nélkül be sem lépnének, de tudod ... Remény elhatározta, hogy magával viszi a Spidolát. Anynyian járnak az utcán bömbölő táskarádióval, hogy fel sem fog tűnni. Pavel látta, hogy Remény nem akarja kiengedni kezéből a rádióadót. A pénz egy részével teletömték a zsebüket, a másik részét meg Remény egy régi fehérneműszekrény fiókjába rejtette, s elzárta. — Mikorra mondták az első rádiójelentést? — Bármikor szerdán moszkvai idő szerint 23-tól 24 óráig. — Es a vétellel hogy lesz? — Azt mondták, magad is kitalálod. — A rejtjelekről szóltak valamit? — Azt mondták, adjam át neked a Spidolát. — Megtanítottak a kezelésére? — Adtak egy kis toldalékot, valamilyen tekercset, megmagyarázták, hogyan kell bekapcsolni. — Mikor kellett volna használnod a rádiót? — Ha nem talállak meg, július 17-én ugyanabban az időpontban. — Feltételezték, hogy nem találsz rám? Pavel a vállát vonogatta. — Ügy látszik, feltételezték — vetette oda. — Mi az, nem tetszik, hogy kérdezősködöm, vagy talán valami fölöslegeset kérdeztem? — kérdezte Remény színlelt csodálkozással. — Ugyan, eredj már ... — Hát akkor jó. Mondd csak, milyen utasításokat kaptál, és kitől? — Találjam meg Sztanyiszlav Kurnakovot, adjam át a Spidolát és a pénzt, a továbbiakban pedig teljesítsem parancsait. Az utasítást Sebastian adta. — Ez minden? — Semmi más. — S ha nem találtál volna meg ? — A rádióadó ágyazatába behelyezem a tekercset, és jelentkezem az éterben. Aztán elrejtem a rádiót, elhelyezkedem és várok. Remény elhallgatott. Érthető volt, hogy meg akarta tudni, mennyire bízik meg a központ Pavelban. Megtudta, amit akart, s elégedett volt. Idegessége is elmúlt. A parkhoz érve leültek egy padra. — Szóval, hogy is hívnak téged, Pása? — szólalt meg Remény. — Vagy talán nem vagy Pása? — Csak a vezetéknevem változott. Potapov. — Tehát, Potapov, mit fogunk csinálni? Munkát kell találni. Mi? — Hát igen. — Jól van. Majd akad valami. Mondd csak, tudod a valódi nevem ? Úgy látszik, Remény érezte, hogy korai volna még színt vallani. — Kitalálom — mondta Pavel. — Zarokov Mihail. — Ezt Sebastian mondta neked? Vagy Dembovlcs? — Nem. — Hát ki? — Magam jöttem rá, amikor megláttalak a műhelyben. — Nem értem . . Pavel megmagyarázta: — A vallatáskor folyton két nevet emlegettek, s azt állították: ismerem viselőjüket. Dembovics és Zarokov. Demboviccsal szinte rokonok lettünk, de Zarokovról nem hallottam. Viszont ismertem egy ficsúrt, aki ingyen vitt a taxiján, s most ugyanőt látom a műhelyben. Nem is tudom miért, eszembe jutott Dembovlcs. Gondolom: vagy bedilizett Szalonka, vagy pedig az előtte álló személy nem más, mint Mihail Zarokov. — Van fantáziád. — Remén v kissé csodálkozott. — Más vezetéknevet nem ismersz? Pavel tudta, hogy a Tuljev névre céloz. Hogyisne ... —» Nem. Remény úgy vélte, más témára térhetnek. Kérte Pavelt, mesélje el, hogyan dobták át. IFolytatjuk) 1967. -V II. 12.'