Új Szó, 1967. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1967-01-11 / 11. szám, szerda

1S67 L 11. Íría PINTÉR ISTVÁN, a délsarki expedíció tagja BETEG A FÖNÖK Igorral fel akartuk keresni Krucsinyint, de Aleg leintett bennünket: — Arról egyelőre szó sem lehet, rebjata. Amíg nem állapítjuk meg a diagnózist, nem látogathatjátok meg .., Igor dühösen válaszolt: — Hát akkor meg igyekezzél dokrkám, mert mi Sztyopával minden tilalmatok el­lenére is meglátogatjuk a nacsalnyikot. Mi az istentől tartotok? Csak nem gondolod, hogy valami fertőző betegséget kapott eb­ben az átkozott télben? — Az teljesen ki van zárva - siettem én is Igor segítségére, de Aleg nem várta meg, Hogy befejezzem gondolatomat, köz­bevágott: — Nézzétek, Sztyopa ... én nem szólha­tok bele a ti dolgotokba, a mérések, a mű­szerek ellenőrzése a ti dolgotok. De az egészségieket reám, meg a kollégámra bízlak, ezért felelünk, nemcsak otthon a családotoknak, de ami fontosabb, önma­gunk, saját lelkiismeretünk előtt is ... -í mondta Aleg emelt Hangon, szinte paran­csolóan. Ilyennek még nem láttam. — Ezért megtiltom néktek is, és mindenkinek, hogy engedély nélkül belépjetek hozzá. Legalább is egyelőre nem — tette hozzá már kissé engedékenyebben. Hiába kérleltük, hiába fenyegettük, nem lehetett vele beszélni. Este szorongva ül­dögéltünk a kompaniban, nem volt ked­vünk sem játszani, sem beszélgetni. Ret­tenetesen levert bennünket a betegség hí­re. Távol az emberi civilizációtól, itt a kívülről érkezhető segítség minden lehető­ségétől elzárva, fokozottan éreztük elha­gyatottságunkat, egymásrautaltságunkat. Mindnyájan ott ültünk, kivéve a két orvost, s a szolgálattevőket. Máskor ez nagy erőt jelentett volna számomra, de most én is, társaim Is nagyon szerencsétleneknek érez­tük magunkat. Nagyon későn feküdtünk le. Dmitrijjel az ágyban még meghánytuk-vetettük a dolgokat, találgatásaink természetesen csak a laikus ember tapogatózásához hasonlí­tottak. Mindazonáltal Dmitrij nagyon derű­látóan nyilatkozott, s némileg sikerült en­gem is megnyugtatnia. A PURGA Éjjel három óra körül borzasztó erejű szélviharra riadtam fel. Sok mindent ta­pasztaltam, átéltem már az Antarktiszon, de ehhez hasonló, bömbölő, ordító vihart még nem. Úgy éreztem, hogy bármelyik pil­lanatban mint üres játékdobozkát felfor­dítja a házunkat, s akkor az isten ment­sen meg bennünket... Kínzó félelem gyö­tört, idegeim pattanásig feszültek. Attól féltem, beletébolyodom. Azon vettem észre magam, hogy teljes erőmmel az ágyam szé­lébe kapaszkodom, s homlokom csurom­vizes a hideg verítéktől. A félelem rette­netes érzés. Rosszabb bármilyen más nyo­masztó érzésnél. Ilyenkor az ember fantá­ziája rémképeket szül. Láttam magamat csonttá fagyva, és menyasszonyomra gon­doltam, meg szüleimre, akik hiába várnak majd haza. Mikor kicsit hozzászoktam a fül­siketítő orkán vijjogó bömböléséhez, Kru­csinyin jutott az eszembe. S a betegségtől való félelem, társamért érzett aggódásom még erősebb. volt előbbi pánikfélelmem­nél. Nem bírtam tovább, megszólaltam: — Alszol, Dmitrij? _ No hallod, hogy lehet ilyet kérdezni... mint a mellékelt ábra is mutatja .. nem ... - hangzott Dmitrij dörmögő, nyugtató hangja. — Hát ennek már sohasem lesz vége? Belebolondul az ember ebbe a szörnyű üvöltésbe... Dmitrij felkattintotta az éjjeli lámpát. — Ne gondold, hogy csak te vagy így vele, Sztyopa, Csak nem mindenki vallja be. De aki bevallja, azt hiszem, az bátrabb, mint a többi. Tudod mit, felkelünk s iszunk valamit. Nem is tudom, van-e itthon va­lami innivalónk. — Mondd csak, ugye ez már a purga? Annyit meséltetek róla, sokszor álmodtam is, hogy átélem, de sohasem gondoltam volna, hogy ilyen rettenetes >- mondtam s Dmitrij ágya fölé bámultam, ahol a sa­"rokban a minden parányi rést megtaláló szélvihar csillogó áttetsző hóréteget vont. — Ez már az. A purga. A legrettenete­sebb hóvihor, amilyen valahol is létezik; Eltarthat egy hétig, de az is lehet, hogy kettőig. Azután vége. S már a tél sem tart­hot sokáig... De hagyjuk ezt most. Van itthon italunk? — kérdezte ismételten Dmit­rij. — Találsz az asztal mellett, de én nem iszom. Bontsd fel, de nekem nem kell ... — Dehogy nem, dehogy nem! Csak légy szíves, méltóztassál lekászálódni o reziden­ciádból! »- mondta Dmitrij és vizet tett a sza mo várba. Hiába tiltakoztam, ellenkeztem, Dmitrij addig invitált, míg kiszálltam az ágyam­ból. Dideregve felöltözködteni. A szamovár duruzsolása kicsit megnyug­tatott, kezdtem magam jobban érezni. A forró tea felélesztette elgémberedett tagjaimat, de gondolataim még mindig Krucsinyin körül kavarogtak. Dmitrij mintha csa4< megérezte volna, mire gondolok, igye­kezett megnyugtatni. — Ami a nacsalnyikot illeti, ne félj, isme­rem a fajtámat. Nem olyan fából farag­ták, meglátod, nem lesz komolyabb baja. Ez csak valami átmeneti dolog lehet, olyan valami, mint otthon az influenza - mondta, és febontott egy moszkvai vodkát. A legszörnyűbb szélvihar — Hát, nem tudom, de azért nagyon jó, hogy ilyen derűlátó vagy ... — Egészségedre, Sztyopa, s a nacsalnyi­kéra is! — Egészségedre Dmitrij... HÓTORLASZ AZ ELŐSZOBÁBAN A dühöngő vihar ellenére is elhatároz­tok, hogy reggel átmegyünk a kompaniba, és megtudjuk, mi van Krucsinyinnal. Bár az éjjel alig aludtam, egészen tűrhetően éreztem magam, s a vodka hatására még bizakodó is voltam. A vihar szüntelenül tombolt, s az ajtókat sehogy sem bírtuk ki­nyitni. Előtte is, de benn a parányi kis előszobában is hótorlaszok emelkedtek. Jó félórás munka után sikerült magunkat kiszabadítani a hó fogságából, s egymásba kapaszkodva elindultunk a kompani felé. Mire odavergődtünk, a társaság már össze­gyülekezett. Ott voltak az orvosok is, akik az egész éjszakát Krucsinyin mellett töl­tötték. Igor hozzám sietett, lesegítette ró­lam a bundát, s örömmel újságolta, hogy Krucsinyin betegsége nem veszélyes, meg is látogathatjuk. — Dehát mi is a baja? - fordultam Aleg hoz. — Hát, hogyis mondjam... a pontos diagnózist nem lehet megállapítani... Fel­tevésünk szerint a napsugarak hiánya. A sarki tél. Ez okozhatja a bőr hámlósót, s ettől van a rossz közérzet, a rossz kedély­állapot ... — Na ugye megmondtam, hogy nem va­lami ragályos dolog, s hogy egészen nyu­godtan meglátogathatjuk >- dünnyögte Igor. — Most aztán már mehettek is. Majd a szolgálatot is be kell osztanunk mellette, gondoskodnunk kell arról is, hogy az ebé­det, vacsorát lehetőleg frissen, melegen juttassuk el hozzá ... Míg a többiek tanácskoztak, Igor intett nekem, Hogy menjünk. Misa és Baljakin is észrevették szándékunkat, csatlakoztak hoz­zánk s együtt mentünk a nacsalnyik rezi­denciája felé. Krucsinyin bizony nagyon rossz bőrben volt. S úgy látszik, hogy ő is, mint jóma­gam, az éjjel nem sokat aludhatott, mert a szeme alatt mély, fekete karikák húzód­tak. Mosolyogva fogadott bennünket és látszott rajta, hogy valóban nagyon örül a látogatásnak. Arcbőre fénylett az olajtól; Ä J Aleg szigorúan meghagyta neki, hogy ál­landóan kenegesse egész testét valami gli­cerines oldattal, ami megakadályozza o bőr hámlását. Egy ideig elbeszélgettünk, mindenféle közömbös, meg szakmai dol­gokról, de aztán láttam, hogy szeme le­ragad. Bizonyára nagyon fáradt lehetett. KRUCSINYIN ÁGYA KÖRÜL Teltek, múltak a napok, de az idő csak nem akart jobb lenni, olyanok voltunk, mint a lőporral telített hordó. Az állandó szél­vihar már olyannyira felkorbácsolta idege­inket, hogy sokszor valami csekélységen is összevesztünk. Ehhez a rossz idegállapot­hoz hozzájárult Krucsinyin betegsége. Tud­tuk, hogy a dolog nem veszélyes, hogy a tavasz valószínűleg egycsapásra véget vet betegségének, mégis tudatunkban állan­dóan ott motoszkált, hogy beteg van köz­tünk, s hogy a betegség okát sem nagyon ismerjük. összejöveteleink megritkultak, s ha együtt is voltunk, ezek az esték már nem voltak olyan derűsek, nyugalmasak, mint azelőtt. Mindnyájan érezhetően hiá­nyoltuk Krucsinyint. Ezért inkább nála szoktunk találkozni. A kis szoba sokszor teljesen megtelt emberekkel, úgyhogy alig lehetett benne mozogni, s a nacsalnyiknak alig jutott levegő az amúgy is nehezen szellőztethető szobában. Már egy régebbi írásomban beszéltem arról kedves olvasóimnak, hogy ebben az emberben volt valami egészen különös egyéni varázs. Nehéz azt megfogalmazni, az ember nem is tudja megállapítani, mi az, ami egyes embereket annyira vonzóvá tesz. Krucsiríyin is ilyen egyéniség volt. Ha köztünk volt, mindenki sakkal derű­sebb, nyugodtabb "volt. Valami anyás me­legség áradt belőle, valami olyan ősi nyu­galom, amivel csak az anyák rendelkez­nek, s amivel meg tudják teremteni maguk körül is a nyugalmat, mely aztán biztonság­érzettel tölti el a körülötte élőket. Ez hiány­zott most nekünk, s ezért jártunk olyan gyakran beteglátogatóba. A legnehezebb probléma az élelem szál­lítása volt a beteg ágyához. A purga — a legszörnyűbb szélvihar — szinte szünte­lenül dühöngött, tombolt, s ahol tegnap simán mehetett az ember, ott ma hatalmas hótorlaszok emelkedtek, amelyeket a ka­vargó orkán másnap kegyetlen szeszélyé­ben egészen máshol rakott le. Mióta Krucsinyin megbetegedett, az olimpiász nagy heve is alábbhagyott. Né­ha játszottunk ugyan, de inkább már csak a forma kedvéért, s azért mert Krucsinyin engem meg Igort külön is megkért, hogy folytassuk a játékokat, s hogy az ered­ményekről mindig számoljunk be neki. Né­ha valójában csak azért folytattuk a játé­kot, hogy legyen miről beszámolnunk. Már szemmel láthatóan sokkal jobban volt, ál­lapota napról napra javult, de felkelni még nem tudott. Mindene sajgott - ezt egyéb­ként előttünk gondosan titkolta. NYIKITA LEVESE ... Nyikitának minden szakácsművészete most arra irányult, hogy minél jobbat, mi­nél ízletesebben főzzön, hogy Krucsinyint — ahogy ő maga mondani szokta — mielőbb „talpra állíthassa". Meg volt győződve róla, Hogy a legtöbb betegséget csak jó, vi­tamindús, bőséges koszttal lehet orvosolni. Most még engem is majdnem teljesen el­hanyagolt, pedig valóban nagyon kedvelt, mert főztjét mindig jóízűen megettem, meg is dicsértem. Hisz valóban kitűnően fő­rött. Érdekes élményem volt vele kapcsolat­ban. Egy délelőtt a konyhában szolgáltam, segítettem neki a főzésnél. Később átjött hozzánk Igor, meg Szása is. Hosszú, hosszú idő óta, talán amióta dr. Disch profesz­szornak nyoma veszett, először most érez­tük igazán fel sza bódultnak magunkat. Kinn dühöngött a hóvihar, de mi benn, a jól fűtött, kellemes illatokat árasztó konyhá­ban, Nyikita vidám társaságában feloldód­tunk, otthon éreztük magunkat. Nyikita ko­nyakot bontott a tiszteletünkre, ami nagy kitüntetést jelentett, mivel Nyikita nem nagyon ivott. Azt szokta mondani, szereti a „tiszta leheletű" embereket. Mint sokszor máskor, most is az asszonyokra terelődött a beszélgetés, a legtöbbször itt kötöttünk ki. Bár titkoltuk egymás előtt, de már ret­tenetesen hiányoztak nekünk. Sokat vitat­koztunk, élményeket meséltünk egymásnak, nagyon kellemesen telt a délelőtt. Délben Nyikita megkért, hogy segítsek neki elvinni Krucsinyin ebédjét, jó erőlevest is főzött neki. Az út igazán csak pár mé­teres volt, ám nagyon' fel kellett rá készü­lődnünk abban az ítéletidőben. Mielőtt el­indultunk, arcunkat is gondosan bekötöt­tük sállal, hogy védjük a széltől, s a tű­szúrásként ható apró hószemcséktől. A ha­talmas viharban előretolt testtel igyekez­tünk Krucsinyin szállása felé, én a máso­dik fogást, Nyikita pedig a finom erőlevest vitte. Nyikita bal kezével az övembe kapasz­kodott, jobbjában vitte a féltve őrzött, s olyan nagy gonddal készített levest. Már majdnem elértük a házat, amikor egyszer­re csak érzem, hogy Nyikita elengedi az övemet. A kavargó hóviharban jóformán semmit sem láttam, csak miután lehajol­tam, akkor vettem észre, hogy Nyikita el­esett. Segítségemmel nagy nehezen feltá­pászkodott, de a lábas, amelyet még mindig görcsösen szorított a kezében, üres volt... Tippet adtesm a nyomozóknak L egénykoromból még min­dig hátra van egy elin­tézetlen ügy, noha roha­mosan közeledik házasságunk első évfordulója. Történt ugyanis, hogy a mé­zeshetek utáni napokban ifjú feleségemnek be akartam mu­tatni a szerény garzonlakásom­hoz tartozó pincehelyiséget. Abban a tudatban Indultam le­felé, hogy az együttélésnek eb­ben a kezdeti szakaszában meg­értésre számíthatok az enyhén szólva rendetlen polcokért, a szétszórt papírokért 'és a ha­lomba gyűlt üres üvegekért. Ehelyett azonban alapos meg­döbbenésben volt részem. Piros, vaskos lakatom legyőzött ve­zérként hevert a földön, s he­lyében egy jóval véznább, feke­te zár állta utunkat. Először azt hittem, hogy tévedésről van szó, de amikor újból egyeztet­tük a kulcs és a szoba számát, félreérthetetlenül konstatáltuk: betörtek! A faléces ajtón be­kukkantva* azt is megállapítot­tuk, hogy a pincéből minden el­tűnt, beleértve a központi fű­tés miatt hűsebb sorsra kény­szerített dunyhát ís. A modern honfoglafló csupán egy rossz vaságyat és seprűt állított a sa­rokba — jelezvén, hogy ezen­túl ő az úr. A közeli rendőrőrs­re siettem. Az ügyeletes — mi­után közöltem, hogy kirabol­tak — tétovázás nélkül riadóz­tatta a készültséget. A helyszínre kiszállt nyo­mozók ugyanazt állapí­tották meg, amit már korábban elmondtam a dolog­ról, vajon én vagyok-e a pince igazi tulajdonosa? Másnap a lakáshivatalban és a házkeze­lőségen bizonyították igazam, így a rendőrség is elhitte. Most már a vádlót megillető elisme­rést és az ezt követő gyors cse­lekvőkészséget fékeznem is kellett. A nyomozók ugyanis minden tétovázás nélkül le akarták tépni a jogtalanul fel­tett lakatot — mondván, hogy az illető első útja ismét a rend­őrőrsre vezet, és akkor majd rácsapnak. Tiltakoztam, hogy követ kővel dobjuk vissza. Azt javasoltam, hagyjuk úgy etz egészet, én majd meglesem a tolvajt, elvégre az én magán­ügyem ... T ippemet habozás nélkül elfogadták. A nyár kel­lős közepén jártunk, és azzal érveltem, hogy ha mind­járt nem is, de az ősz közeled­tével úgy is lekerül egy-két zsák burgonya, néhány demi­zson bor, vagy esetleg egy zsí­rosbödön. Talán így sikerül lépre csalni a betörőt. Teltek múltak a napok és he­tek, szabad időm egy részét a pincefolyosón töltöttem, da semmi neszt nem észleltem. Amikor a ny'omozókkal talál­koztam, még úgy betyárbecsü­letből meg is kérdezték: „Ml újság, sikerült elcsípni?" Egy­előre nem — válaszoltam, s közben arraf gondoltam, miért is akarom én elvenni a mások kenyerét. Végül hivatalos érte­sítést kaptam: „A vizsgálat eredménytelensége miatt lezár­tuk a nyomozást, a tettest nem sikerült kézrekeríteni." A kisajátított pince kong az ürességtől. Ogy látszik, a fekete lakat tulajdonosá­nak nincsenek vidéki rokonai. Vagy neszét vette valaminek, és egyre fogyó türelmemet teszi próbára. Én mindenesetre nem állok el eredeti tervemtől, de ezért eredménytelen magánnyo­mozásom meggyorsítására jó tippet bárkitől elfogadok .. . TÖTH GÉZA Módosul a szlovák helyesírás? (CTK) — Legújabban gyak­ran merül fel a kérdés, módo­sul-e a közeljövőben a szlovák helyesírás. Dr. Jozef Ružička docens, a tudományok doktora, a Szlovák Tudományos Akadé­mia Ľudovít Štúr Nyelvtudomá­nyi Intézetének dolgozója ezzel kapcsolatban kijelentette, hogy a szlovák helyesírás reformja nem időszerű, s jelenleg külön­böző okok miatt nem is lehet­séges. Valószínű azonban, hogy néhány szó helyesírása már a közeljövőben módosul.

Next

/
Thumbnails
Contents