Új Szó, 1967. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1967-01-11 / 11. szám, szerda

1S67 L 11. Íría PINTÉR ISTVÁN, a délsarki expedíció tagja BETEG A FÖNÖK Igorral fel akartuk keresni Krucsinyint, de Aleg leintett bennünket: — Arról egyelőre szó sem lehet, rebjata. Amíg nem állapítjuk meg a diagnózist, nem látogathatjátok meg .., Igor dühösen válaszolt: — Hát akkor meg igyekezzél dokrkám, mert mi Sztyopával minden tilalmatok ellenére is meglátogatjuk a nacsalnyikot. Mi az istentől tartotok? Csak nem gondolod, hogy valami fertőző betegséget kapott ebben az átkozott télben? — Az teljesen ki van zárva - siettem én is Igor segítségére, de Aleg nem várta meg, Hogy befejezzem gondolatomat, közbevágott: — Nézzétek, Sztyopa ... én nem szólhatok bele a ti dolgotokba, a mérések, a műszerek ellenőrzése a ti dolgotok. De az egészségieket reám, meg a kollégámra bízlak, ezért felelünk, nemcsak otthon a családotoknak, de ami fontosabb, önmagunk, saját lelkiismeretünk előtt is ... -í mondta Aleg emelt Hangon, szinte parancsolóan. Ilyennek még nem láttam. — Ezért megtiltom néktek is, és mindenkinek, hogy engedély nélkül belépjetek hozzá. Legalább is egyelőre nem — tette hozzá már kissé engedékenyebben. Hiába kérleltük, hiába fenyegettük, nem lehetett vele beszélni. Este szorongva üldögéltünk a kompaniban, nem volt kedvünk sem játszani, sem beszélgetni. Rettenetesen levert bennünket a betegség híre. Távol az emberi civilizációtól, itt a kívülről érkezhető segítség minden lehetőségétől elzárva, fokozottan éreztük elhagyatottságunkat, egymásrautaltságunkat. Mindnyájan ott ültünk, kivéve a két orvost, s a szolgálattevőket. Máskor ez nagy erőt jelentett volna számomra, de most én is, társaim Is nagyon szerencsétleneknek éreztük magunkat. Nagyon későn feküdtünk le. Dmitrijjel az ágyban még meghánytuk-vetettük a dolgokat, találgatásaink természetesen csak a laikus ember tapogatózásához hasonlítottak. Mindazonáltal Dmitrij nagyon derűlátóan nyilatkozott, s némileg sikerült engem is megnyugtatnia. A PURGA Éjjel három óra körül borzasztó erejű szélviharra riadtam fel. Sok mindent tapasztaltam, átéltem már az Antarktiszon, de ehhez hasonló, bömbölő, ordító vihart még nem. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban mint üres játékdobozkát felfordítja a házunkat, s akkor az isten mentsen meg bennünket... Kínzó félelem gyötört, idegeim pattanásig feszültek. Attól féltem, beletébolyodom. Azon vettem észre magam, hogy teljes erőmmel az ágyam szélébe kapaszkodom, s homlokom csuromvizes a hideg verítéktől. A félelem rettenetes érzés. Rosszabb bármilyen más nyomasztó érzésnél. Ilyenkor az ember fantáziája rémképeket szül. Láttam magamat csonttá fagyva, és menyasszonyomra gondoltam, meg szüleimre, akik hiába várnak majd haza. Mikor kicsit hozzászoktam a fülsiketítő orkán vijjogó bömböléséhez, Krucsinyin jutott az eszembe. S a betegségtől való félelem, társamért érzett aggódásom még erősebb. volt előbbi pánikfélelmemnél. Nem bírtam tovább, megszólaltam: — Alszol, Dmitrij? _ No hallod, hogy lehet ilyet kérdezni... mint a mellékelt ábra is mutatja .. nem ... - hangzott Dmitrij dörmögő, nyugtató hangja. — Hát ennek már sohasem lesz vége? Belebolondul az ember ebbe a szörnyű üvöltésbe... Dmitrij felkattintotta az éjjeli lámpát. — Ne gondold, hogy csak te vagy így vele, Sztyopa, Csak nem mindenki vallja be. De aki bevallja, azt hiszem, az bátrabb, mint a többi. Tudod mit, felkelünk s iszunk valamit. Nem is tudom, van-e itthon valami innivalónk. — Mondd csak, ugye ez már a purga? Annyit meséltetek róla, sokszor álmodtam is, hogy átélem, de sohasem gondoltam volna, hogy ilyen rettenetes >- mondtam s Dmitrij ágya fölé bámultam, ahol a sa"rokban a minden parányi rést megtaláló szélvihar csillogó áttetsző hóréteget vont. — Ez már az. A purga. A legrettenetesebb hóvihor, amilyen valahol is létezik; Eltarthat egy hétig, de az is lehet, hogy kettőig. Azután vége. S már a tél sem tarthot sokáig... De hagyjuk ezt most. Van itthon italunk? — kérdezte ismételten Dmitrij. — Találsz az asztal mellett, de én nem iszom. Bontsd fel, de nekem nem kell ... — Dehogy nem, dehogy nem! Csak légy szíves, méltóztassál lekászálódni o rezidenciádból! »- mondta Dmitrij és vizet tett a sza mo várba. Hiába tiltakoztam, ellenkeztem, Dmitrij addig invitált, míg kiszálltam az ágyamból. Dideregve felöltözködteni. A szamovár duruzsolása kicsit megnyugtatott, kezdtem magam jobban érezni. A forró tea felélesztette elgémberedett tagjaimat, de gondolataim még mindig Krucsinyin körül kavarogtak. Dmitrij mintha csa4< megérezte volna, mire gondolok, igyekezett megnyugtatni. — Ami a nacsalnyikot illeti, ne félj, ismerem a fajtámat. Nem olyan fából faragták, meglátod, nem lesz komolyabb baja. Ez csak valami átmeneti dolog lehet, olyan valami, mint otthon az influenza - mondta, és febontott egy moszkvai vodkát. A legszörnyűbb szélvihar — Hát, nem tudom, de azért nagyon jó, hogy ilyen derűlátó vagy ... — Egészségedre, Sztyopa, s a nacsalnyikéra is! — Egészségedre Dmitrij... HÓTORLASZ AZ ELŐSZOBÁBAN A dühöngő vihar ellenére is elhatároztok, hogy reggel átmegyünk a kompaniba, és megtudjuk, mi van Krucsinyinnal. Bár az éjjel alig aludtam, egészen tűrhetően éreztem magam, s a vodka hatására még bizakodó is voltam. A vihar szüntelenül tombolt, s az ajtókat sehogy sem bírtuk kinyitni. Előtte is, de benn a parányi kis előszobában is hótorlaszok emelkedtek. Jó félórás munka után sikerült magunkat kiszabadítani a hó fogságából, s egymásba kapaszkodva elindultunk a kompani felé. Mire odavergődtünk, a társaság már összegyülekezett. Ott voltak az orvosok is, akik az egész éjszakát Krucsinyin mellett töltötték. Igor hozzám sietett, lesegítette rólam a bundát, s örömmel újságolta, hogy Krucsinyin betegsége nem veszélyes, meg is látogathatjuk. — Dehát mi is a baja? - fordultam Aleg hoz. — Hát, hogyis mondjam... a pontos diagnózist nem lehet megállapítani... Feltevésünk szerint a napsugarak hiánya. A sarki tél. Ez okozhatja a bőr hámlósót, s ettől van a rossz közérzet, a rossz kedélyállapot ... — Na ugye megmondtam, hogy nem valami ragályos dolog, s hogy egészen nyugodtan meglátogathatjuk >- dünnyögte Igor. — Most aztán már mehettek is. Majd a szolgálatot is be kell osztanunk mellette, gondoskodnunk kell arról is, hogy az ebédet, vacsorát lehetőleg frissen, melegen juttassuk el hozzá ... Míg a többiek tanácskoztak, Igor intett nekem, Hogy menjünk. Misa és Baljakin is észrevették szándékunkat, csatlakoztak hozzánk s együtt mentünk a nacsalnyik rezidenciája felé. Krucsinyin bizony nagyon rossz bőrben volt. S úgy látszik, hogy ő is, mint jómagam, az éjjel nem sokat aludhatott, mert a szeme alatt mély, fekete karikák húzódtak. Mosolyogva fogadott bennünket és látszott rajta, hogy valóban nagyon örül a látogatásnak. Arcbőre fénylett az olajtól; Ä J Aleg szigorúan meghagyta neki, hogy állandóan kenegesse egész testét valami glicerines oldattal, ami megakadályozza o bőr hámlását. Egy ideig elbeszélgettünk, mindenféle közömbös, meg szakmai dolgokról, de aztán láttam, hogy szeme leragad. Bizonyára nagyon fáradt lehetett. KRUCSINYIN ÁGYA KÖRÜL Teltek, múltak a napok, de az idő csak nem akart jobb lenni, olyanok voltunk, mint a lőporral telített hordó. Az állandó szélvihar már olyannyira felkorbácsolta idegeinket, hogy sokszor valami csekélységen is összevesztünk. Ehhez a rossz idegállapothoz hozzájárult Krucsinyin betegsége. Tudtuk, hogy a dolog nem veszélyes, hogy a tavasz valószínűleg egycsapásra véget vet betegségének, mégis tudatunkban állandóan ott motoszkált, hogy beteg van köztünk, s hogy a betegség okát sem nagyon ismerjük. összejöveteleink megritkultak, s ha együtt is voltunk, ezek az esték már nem voltak olyan derűsek, nyugalmasak, mint azelőtt. Mindnyájan érezhetően hiányoltuk Krucsinyint. Ezért inkább nála szoktunk találkozni. A kis szoba sokszor teljesen megtelt emberekkel, úgyhogy alig lehetett benne mozogni, s a nacsalnyiknak alig jutott levegő az amúgy is nehezen szellőztethető szobában. Már egy régebbi írásomban beszéltem arról kedves olvasóimnak, hogy ebben az emberben volt valami egészen különös egyéni varázs. Nehéz azt megfogalmazni, az ember nem is tudja megállapítani, mi az, ami egyes embereket annyira vonzóvá tesz. Krucsiríyin is ilyen egyéniség volt. Ha köztünk volt, mindenki sakkal derűsebb, nyugodtabb "volt. Valami anyás melegség áradt belőle, valami olyan ősi nyugalom, amivel csak az anyák rendelkeznek, s amivel meg tudják teremteni maguk körül is a nyugalmat, mely aztán biztonságérzettel tölti el a körülötte élőket. Ez hiányzott most nekünk, s ezért jártunk olyan gyakran beteglátogatóba. A legnehezebb probléma az élelem szállítása volt a beteg ágyához. A purga — a legszörnyűbb szélvihar — szinte szüntelenül dühöngött, tombolt, s ahol tegnap simán mehetett az ember, ott ma hatalmas hótorlaszok emelkedtek, amelyeket a kavargó orkán másnap kegyetlen szeszélyében egészen máshol rakott le. Mióta Krucsinyin megbetegedett, az olimpiász nagy heve is alábbhagyott. Néha játszottunk ugyan, de inkább már csak a forma kedvéért, s azért mert Krucsinyin engem meg Igort külön is megkért, hogy folytassuk a játékokat, s hogy az eredményekről mindig számoljunk be neki. Néha valójában csak azért folytattuk a játékot, hogy legyen miről beszámolnunk. Már szemmel láthatóan sokkal jobban volt, állapota napról napra javult, de felkelni még nem tudott. Mindene sajgott - ezt egyébként előttünk gondosan titkolta. NYIKITA LEVESE ... Nyikitának minden szakácsművészete most arra irányult, hogy minél jobbat, minél ízletesebben főzzön, hogy Krucsinyint — ahogy ő maga mondani szokta — mielőbb „talpra állíthassa". Meg volt győződve róla, Hogy a legtöbb betegséget csak jó, vitamindús, bőséges koszttal lehet orvosolni. Most még engem is majdnem teljesen elhanyagolt, pedig valóban nagyon kedvelt, mert főztjét mindig jóízűen megettem, meg is dicsértem. Hisz valóban kitűnően főrött. Érdekes élményem volt vele kapcsolatban. Egy délelőtt a konyhában szolgáltam, segítettem neki a főzésnél. Később átjött hozzánk Igor, meg Szása is. Hosszú, hosszú idő óta, talán amióta dr. Disch profeszszornak nyoma veszett, először most éreztük igazán fel sza bódultnak magunkat. Kinn dühöngött a hóvihar, de mi benn, a jól fűtött, kellemes illatokat árasztó konyhában, Nyikita vidám társaságában feloldódtunk, otthon éreztük magunkat. Nyikita konyakot bontott a tiszteletünkre, ami nagy kitüntetést jelentett, mivel Nyikita nem nagyon ivott. Azt szokta mondani, szereti a „tiszta leheletű" embereket. Mint sokszor máskor, most is az asszonyokra terelődött a beszélgetés, a legtöbbször itt kötöttünk ki. Bár titkoltuk egymás előtt, de már rettenetesen hiányoztak nekünk. Sokat vitatkoztunk, élményeket meséltünk egymásnak, nagyon kellemesen telt a délelőtt. Délben Nyikita megkért, hogy segítsek neki elvinni Krucsinyin ebédjét, jó erőlevest is főzött neki. Az út igazán csak pár méteres volt, ám nagyon' fel kellett rá készülődnünk abban az ítéletidőben. Mielőtt elindultunk, arcunkat is gondosan bekötöttük sállal, hogy védjük a széltől, s a tűszúrásként ható apró hószemcséktől. A hatalmas viharban előretolt testtel igyekeztünk Krucsinyin szállása felé, én a második fogást, Nyikita pedig a finom erőlevest vitte. Nyikita bal kezével az övembe kapaszkodott, jobbjában vitte a féltve őrzött, s olyan nagy gonddal készített levest. Már majdnem elértük a házat, amikor egyszerre csak érzem, hogy Nyikita elengedi az övemet. A kavargó hóviharban jóformán semmit sem láttam, csak miután lehajoltam, akkor vettem észre, hogy Nyikita elesett. Segítségemmel nagy nehezen feltápászkodott, de a lábas, amelyet még mindig görcsösen szorított a kezében, üres volt... Tippet adtesm a nyomozóknak L

egénykoromból még mindig hátra van egy elintézetlen ügy, noha rohamosan közeledik házasságunk első évfordulója. Történt ugyanis, hogy a mézeshetek utáni napokban ifjú feleségemnek be akartam mutatni a szerény garzonlakásomhoz tartozó pincehelyiséget. Abban a tudatban Indultam lefelé, hogy az együttélésnek ebben a kezdeti szakaszában megértésre számíthatok az enyhén szólva rendetlen polcokért, a szétszórt papírokért 'és a halomba gyűlt üres üvegekért. Ehelyett azonban alapos megdöbbenésben volt részem. Piros, vaskos lakatom legyőzött vezérként hevert a földön, s helyében egy jóval véznább, fekete zár állta utunkat. Először azt hittem, hogy tévedésről van szó, de amikor újból egyeztettük a kulcs és a szoba számát, félreérthetetlenül konstatáltuk: betörtek! A faléces ajtón bekukkantva* azt is megállapítottuk, hogy a pincéből minden eltűnt, beleértve a központi fűtés miatt hűsebb sorsra kényszerített dunyhát ís. A modern honfoglafló csupán egy rossz vaságyat és seprűt állított a sarokba — jelezvén, hogy ezentúl ő az úr. A közeli rendőrőrsre siettem. Az ügyeletes — miután közöltem, hogy kiraboltak — tétovázás nélkül riadóztatta a készültséget. A

helyszínre kiszállt nyomozók ugyanazt állapították meg, amit már korábban elmondtam a dologról, vajon én vagyok-e a pince igazi tulajdonosa? Másnap a lakáshivatalban és a házkezelőségen bizonyították igazam, így a rendőrség is elhitte. Most már a vádlót megillető elismerést és az ezt követő gyors cselekvőkészséget fékeznem is kellett. A nyomozók ugyanis minden tétovázás nélkül le akarták tépni a jogtalanul feltett lakatot — mondván, hogy az illető első útja ismét a rendőrőrsre vezet, és akkor majd rácsapnak. Tiltakoztam, hogy követ kővel dobjuk vissza. Azt javasoltam, hagyjuk úgy etz egészet, én majd meglesem a tolvajt, elvégre az én magánügyem ... T

ippemet habozás nélkül elfogadták. A nyár kellős közepén jártunk, és azzal érveltem, hogy ha mindjárt nem is, de az ősz közeledtével úgy is lekerül egy-két zsák burgonya, néhány demizson bor, vagy esetleg egy zsírosbödön. Talán így sikerül lépre csalni a betörőt. Teltek múltak a napok és hetek, szabad időm egy részét a pincefolyosón töltöttem, da semmi neszt nem észleltem. Amikor a ny'omozókkal találkoztam, még úgy betyárbecsületből meg is kérdezték: „Ml újság, sikerült elcsípni?" Egyelőre nem — válaszoltam, s közben arraf gondoltam, miért is akarom én elvenni a mások kenyerét. Végül hivatalos értesítést kaptam: „A vizsgálat eredménytelensége miatt lezártuk a nyomozást, a tettest nem sikerült kézrekeríteni." A

kisajátított pince kong az ürességtől. Ogy látszik, a fekete lakat tulajdonosának nincsenek vidéki rokonai. Vagy neszét vette valaminek, és egyre fogyó türelmemet teszi próbára. Én mindenesetre nem állok el eredeti tervemtől, de ezért eredménytelen magánnyomozásom meggyorsítására jó tippet bárkitől elfogadok .. . TÖTH GÉZA Módosul a szlovák helyesírás? (CTK) — Legújabban gyakran merül fel a kérdés, módosul-e a közeljövőben a szlovák helyesírás. Dr. Jozef Ružička docens, a tudományok doktora, a Szlovák Tudományos Akadémia Ľudovít Štúr Nyelvtudományi Intézetének dolgozója ezzel kapcsolatban kijelentette, hogy a szlovák helyesírás reformja nem időszerű, s jelenleg különböző okok miatt nem is lehetséges. Valószínű azonban, hogy néhány szó helyesírása már a közeljövőben módosul.