Új Szó, 1967. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1967-01-08 / 8. szám, vasárnap

T öbbnyire a munkásvonato­kon találkozhat velük az ember. Zsong, zsivajog körülöttük a tömeg; máriásoz­nak, meccset vitatnak az úti­társak. Egy a huszonhét bátor közül matematikát tanul. A másik bo­nyolult fizikai tételt próbál számtani formulával kifejezni, a harmadik a makromolekulá­ris kémia tankönyvével Ismer­kedik. Így utazás közben író­AZ OPTIMISTA Ezerkilencszáztizenkilencben született, ö az üzem technoló­gusa. Ladislav Kováč. Az évfo­lyam legjobb matematikusa. A tanulmányi osztály vezető­je az adatokat sorolja, én pe­dig számolok. Negyvenhat esztendős, tehát legalább huszonöt-huszonhat esztendeje érettségizett. És a „norma"-produktív időszak fe­Huszonhét bátor ember asztal gyanánt térdük és ütött­kopott aktatáskájuk szolgál. Konzultációra, vizsgára készül­nek. A nyitrai műanyaggyárban 1963 szeptemberében megnyílt a gottwaldovi Műszaki Főiskola vegyipari karának kihelyezett tagozata. A felvételi vizsgát az új gyár huszonhét érettségizett dolgozója tette le sikerrel. Az­óta az üzemben igy nevezik őket: bátor emberek. Nekivág­tak a vegyipari tudományok beláthatatlan országútjának. Azaz hogy szakjuk — a makro­molekuláris kémia Itt, a nyitrai gyárban még csak nem is or­szágút, mindössze egy éppen ki­taposás alatt álló ösvény. A MESTER Megszerezte a második érett­ségit. Ezután már nyugodtan elfogadta a mesteri kinevezést. — Nem gondolja, hogy túlke­iiiény fába vágta fejszéjét? Nem válaszol azonnal, előbb körülnéz munkahelyén. Beosz­tottjai hatalmas műanyag töm­böket vágnak megfelelő méretű építőelemekké. Egy-egy négy-öt köbméteres tömböt egyetlen ember játszi könnyedséggel tesz odébb. — Csodálatos anyag a polisz­tirén — válaszol. — A XX. szá­zad egyik csodája. Közönséges földgázból készül vagy kőolaj­ból. Építőanyagként vagy hőszi­getelőként ezernyi célra fel­használható. Én viszont nem csodát akarok látni. Nem hinni, hanem tudni akarom, mikép­pen' megy végbe az anyag át­változása. Ezért iratkoztam be o főiskolára. A félkészárut az üzem ma még külföldről kapja. A szem­csés műanyag Svédországbői érkezett. Kralupyban azonban már szintén megkezdték a ha­zai alapanyag gyártását. — Most mér a hazai nyers­anyag és félkészáru feldolgo­zását is próbálgatjuk. Nem könnyű feladat, de a tét sem csekélység. Ha sikerül a kísér­let, az ország sokmillló deviza­koronát takarít majd meg. De csak ha megismerjük a mű­anyag minden titkát. — Mikor tanul? — Amikor lehet. Munkába jövet, az úton hazafelé, vacso­ra közben és éjszaka. Harmin­con Innen ez még könnyen megy... lét, legalább felét már ledol­gozta. Még akkor is, ha het­venesztendős koráig sikerül dolgoznia. — Érdemes? — Érdemes! — válaszolnak a gyár vezetői. És Ladislav Kováč is úgy ta­lálta, megéri továbbtanulni, mert az öt év letelte után még legalább tizenöt esztendeig dolgozhat a szakmában. És másfél évtized alatt mit tehet egy tapasztalt vegyész? Vajon mit tehet?... Azt, amit potencionálisan minden értelmes embernek megadatott. Lehet, hogy új ta­lálmánnyal lepi meg a világot, lehet, hogy egyszerűen csak a mindennapi munkáját végzi majd eredményesen. — Az ember nem jövendő­mondó. Nem tudhatom, a mér­nöki diploma megszerzése után huszonhetünk közül al­kot-e valaki világraszólót. Es ha nem is alkot! Egy hadsereg nem csak generálisokból áll. A derékhad is fontos. Márpedig a vegyészek hadseregének né­hány esztendő múlva már a de­rékhadát is a mérnökök alkot­ják. Tehát szükség lesz ránk. Ezt a huszonhét bátor ember nesztora mondja, aki közelebb van már az ötvenhez mint a negyvenhez és akihez fiatal korában mostoha volt a sors: a műszaki főiskolán nem volt számára hely. Egyszerű munkás-gépkezelők, néhány mester, bérelszámolók, technológusok, karbantartók vannak közöttük. Kevés itt a környéken az ipari üzem, így érettségi után sokan kétkezi munkásként kezdtek a gyárban dolgozni. Ezek számára most lehetőség nyílik a tanulásra. A KEZDEMÉNYEZŐ Jan Oros, az Igazgató kezdte pedzeni a dolgot. Azután, hogy a központi szakkáder alapból — a műszaki főiskolák vég­zett növendékeiből <— üzeme hiába Igényelt részére megfe­lelő számú szakembert, a gott­waldovi Vegyipari Főiskolához fordult segítségért. Hátha sike­rülne ott elhelyezni néhány nyitrai származású hallgatót. A gottwaldovi professzorok számolgattak, megliányták-ve­tették a dolgot, majd meglepő ajánlattal álltak elő. •— Ml lenne, ha Nyitrán ala­pítanánk egy tagozatot? Köz­vetlenül a munkahelyen ...? Hetenként egyszer az előadók Nyltrára utaznának, megtarta­nák a konzultációt, vizsgáztat nának. Volt aki meglepődött az ajánlaton. Az emberek általá­ban meglepődnek rajta, ha valaki bonyolult dolgot' egysze­rűen old meg. Az igazgató azonban szívesen nekilátott a kihelyezett évfo­lyam szervezésének. Kényszerí­tette, sürgette őt a gyár táv­lati terve, amely szerint az üzemben 1970-ben már 2200— 2300 ember talál munkát. És ott voltak a foglalkoztatottság­ról és a szakember-ellátottság­ról szóló tanulmányok, össze­hasonlítások. Hasonló termelési profilú külföldi gyárakban a mérnökök számaránya hozzá se hasonlítható a nyitrai gyár fő­Iskolát végzett szakembereinek számához. És az elemzések azt is elárulják, hogy a korszerű vegyiparral rendelkező orszá gokban a szakképzetlen dolgo­zók számaránya az egy száza­lékot ritkán haladja meg. Persze a mérnökképzés nem olcsó mulatság. Ki lehet számí­tani, a levelező tagozaton ta­nuló dolgozó az öt év alatt hány munkaórát hagy ki. Ki­számítható, milyen értéket ter­melt volna e munkaórák alatt és nem nehéz összegezni, meny­nyivel „károsodott" ez alatt a népgazdaság. Ezt, a szót: károsodás ez esetben nyugodtan Idézőjelbe tehetjük. Ott ahol a szakem­berképzés gazdaságosságának problémáival egész tudományos apparátus foglalkozik, a köz gazdászok nagyteljesítményű számítógépek segítségével már kiszámították, hogy a tanulás miatt keletkezett termelési veszteség voltaképpen a legki­fizetődőbb befektetés, amely­Igen rövid idő múlva vissza­térül. Rövidebb idő alatt, mint a legkorszerűbb automata gép­sor vagy más termelőeszköz. Elgondolkoztam afölött, va­jon miért hívják azt a huszon­hetet bátor embernek. Úgy vé lem, ahhoz, hogy valaki fel­nőtt fejjel, családosan, sokszor őszülő halántékkal nekifogjon a mérnöki oklevél megszerzé­sének, nemcsak bátorság kell. A bátorság ide nem elég. Le galábbis a szokványosán értel­mezett bátorság nem elég. A huszonhét közül ha azt kérdik tőlük, miért tanulnak, legalább tizenöten Így vála­szolnak: „Mert másképp nem álljuk meg a helyünket..." Többesszámban beszélnek Nemcsak arra gondolnak, hogy diplomásán majd mennyit ke­resnek, hanem arra ls, öt, tíz esztendő múlva hogyan alakul majd a gyár sorsa. M ichal Blaško például már arra gondol, vajon sze­rez-e majd a gyár külföl di megrendelést. Tudja, hogy ez a termékek színvonalától függ. Ladislav Kováč, a negy­venhat éves technológus tanulás közben arra gondol, talán még megéri, hogy más országokban is híre-neve lesz a nyitrai gyárnak. Až a nyitrai huszonhét ma már a holnapra is gondol. TÓTH MIHÁLY Nyaralni is tudni keil -...mert nem tud mindenki. Én például elégtelenre vizsgáznék ebből az igen komoly családi tantárgyból. Most ts — mint minden új esztendő első napjaiban — bizakodóan tekintek a jövőbe, mert messze még a nyár. S hogy elkezdjem a megszokott esti családi cse­vegést, ezt mondom az asszonynak: — Tudod, hol nyaralunk az idén? — veszem elő a kis világat­laszt és gyönyörködöm a kékre festett tengerekben, mutatóújjam­inal bebarangolom a tengerparti városokat, a tekintetem megpi­hen a kis szigeteken. Megrezzenek. Nem történt semmi, csak a hi­deg téli szél verdesi a konyha ablakát. Dideregni kezdek... — Nos, hová megyünk? — sürget az asszony. Megszokta az évek óta ismétlődő tervezgetést, haragudni sem tud már rám. In­kább némi sajnálatot érzek a hangjában. — Mondd már, hová megyünk? Tavaly Jugoszláviában nyaraltunk, azelőtt Várnában, Constancában, Velencében, Nizzában ... — Az idén Tahiti-szigetére megyünk, s pálmák alatt heveré­szünk ... A kislámiom belepillant az atlaszba, s mintha megrémült volna a hosszú úttól, elpityeredik. — Most sem megyünk sehová ... te csak ígérni tudsz! Ha azt sem tudnék, de összeszűkülne körülöttem a világ! — Az atlasz helyett valami mást vehetnél a kezedbe! — oktat a jeleségem, és sorolja Ismerőseit és ismeretlenen, akik azt a va­lami mást a kezükbe tudják venni. Es el ts tudják adni, és hete­ket töltenek a Balaton, az Adriai, vagy a Fekete-tenger partján. Csakhogy én azt a valamit meg sem tudom közelíteni, nemhogy a kezembe tudnám venni. Pedig nem kell hozzá nagy művészet, csak egy kis Ismeretség — ott, ahol harmadrangú árut, vehetsz kis pénzért nagy mennyiségben, és eladhatod sok pénzért dara­bonként, természetesen ,mint első osztályú árut, s ha ott, ahová mész, az az áru drágább, felszámolhatod az ártöbbletet és hozzá­adhatod a veszélyességi pótlékot azért a röpke Izgalomért, ami­kor a határon magad előtt látod a jóindulatú vámőröket, akik bele sem néznek a poggyászodba. De vannak olyan gyámoltalanok, akik nem tudják elviselni ezt a csöppnyi hátármentt izgalmat sem, s inkább takarékoskodnak, mint ml tettük a múlt évben. Mire ránk köszöntött a nyár, össze is gyűlt néhány zöld hasú bankó, és tanakodtunk, hová men­jünk? A Tátrába vagy a szenei tó mellé? Az asszony hangosan gondolkodott, úi paplanokat kellene venni, ruha is kellene, téli­kabát, cipő ... ÉS nem mentünk sehová, otthon nyaraltunk, mert nem tudtunk nyaralni. Nincs fantáziánk! De másokban bezzeg túl­teng az istenadta leleményesség, mint például az örök példaképül elém állított üzletvezetőben. Az tud nyaralni, hét országban is! Autót is vett kis fizetéséből, mert takarékoskodni ts tud! Szegény grófként kocsikázik a határon túlra és viszi magával a harmad­rangú portékát. Még ha csak S vitte volna, de másoknak is adott. Mert nem irigy ember, ha ő boldogul, boldoguljon más ls. Első­sorban azok az „Ismerősök", akik szintén ismerik a nyaralni tudás titkát. S nekik felár nélkül juttat a portékából, nehogy „megszól­ják, dobra verjék", hogy véletlenül sem teszi ki a pultra az olcsó árut — mert verekednének érte a mohó vevők — csak néhány darabot dug a pult alá a szomszédok és Jó barátok részére, akik dicsérik: micsoda jó ember, milyen jó szíve van, másoknak nem ad, de nekem ad! És magának mennyit ad! Ha tudnák! Csak lát­ták volna! A raktárába váratlanul betoppanó ismeretlen leltáro­zók csodák csodájára — amikor másoknál deficitet mutattak ki — nála több ezer korona többlettel dicsekedtek. Ez aztán a Jó kereskedő! Ügy látta, szegény, hogy nem teljesítik a havi tervet, hát a bukszájába nyúlt, s a verejtékesen megkeresett pénzével kisegítette a vállalatot. Csak a harmadrangú portékát tette félre? Az a legolcsóbb... Az a legjobb devizaI Őrizetbe vették ... Hálát­lan világ! Nem lopott, csak jót akart, magának és másoknak, ... de rosszak ts az emberek! IrigyekI Árulkodnak! Csak tudná, kt „köpte" be, azonnal megmondaná, milyen pénzen nyaralt az ille­tő a Balaton partlánl Mert nyaralni is tudni kell..., olcsón, ha másképp nem megy, hát állami költségen, sosem a sajátján. Egy­két évig a hűvösben ts üldögélhet, mert nem lehet mindig a rette­netes hőségben a tengerparton mászkálni... Amtkor elmondom a feleségemnek, mi történt az örök példa­képpel, szelíd hangon megkérdem, most, ml legyen az a más, amit a kezembe kellene venni, vagyis a bőröndbe Illenék csúsztatni? — Az atlasz! — vágja a szemembe reménytelenül. Erre kikeresem újra Tahiti-szigetét, s az atlasszal a kezemben ledűlök a heverőre. Olyan Jóleső érzés tölt el, mintha a pálmák árnyékában hevernék. Így is lehet üdülni, pénz és gond nélkül. Es nem is olyan rossz dolog ilyenkor, nagy fagyok idején, ami­kor az ablakom előtt hideg téli szél fütyörészik... PETRŐCI BAUNT 1S37 I. 8. „Véletlen baleset" Délelőtt 11 óra­kor a filharmónia előtti téren szeren­csétlenség történt. A rendőrségi jelen­tés szerint autó­busz közeledett a megállóhoz, mögöt­te egy kék Volga taxi haladt. Már beérte az autó­buszt, amikor vá­ratlanul egy fiatal­ember próbált át­rohanni az úttes­ten. Az autó jobb széle a csípőjénél kapta el. Elütötte. A szemtanúk sze­rint a taxi normá­lis sebességgel hajtott, legalább­is nem lépte túl az óránkénti 60 kilométert. Altalános véle­mény: a sofőr ártatlan. Első­ként ugrott ki, hogy segélyt nyújtson az elütöttnek. Szeren­csére egy mentőautó jött arrafe­lé, s mindjárt bevitte az illetőt a kórházba, ahol mindjárt meg­állapították: medencecsonttörés. A sofőr Zarokov volt. A rend­őrség mindjárt alkoholprőbának vetette alá. Mindent rendben ta­láltak, mégis írásbeli nyilatko­zatot kértek tőle, hogy egyelőre nem hagyja el a várost. Taná­csolták neki, menjen vissza az autóparkba, és aznap már ne szállítson utasokat. A parkban sokat beszéltek a történtekről. Sajnálták Zaroko­vot, akit nagyszerű kollégának és elsőrendű sofőrnek tartottak. Zarokov lehangoltan hagyta el az autóparkot. Betért a tele­fonközpontba. ' Egy őra múlva kapcsolták Leningrádot. Nem •karta Nyinának tragikus szí­nekben ecsetelni a történteket, de nem tudta palástolni rossz hangulatát Bosszúság, hogy a baleset miatt elmarad leningrá­di útja. Nem jöhetne hozzá Nyi­na? A nő azt válaszolta, hogy nem, a közeli napokban semmi­esetre sem tudna jönni, mert a második negyedévi terv össze­állításán dolgozik. Abban ma­radtak, hogy Mihail majd gyak­ran felhívja húgát. Zarokov útközben hazafelé betért egy borüzletbe, ahol ki­mérve ls árusítottak italt. Egy konyakot rendelt. Dembovics ezzel fogadta: — Elment. — Máris? — csoldákozott Za­rokov. — A kerületi székhelyre ment... Hirtelen elmúlt Zarokov jó­kedve. — Miért ment a kerületre? Mi­féle kerületre? — Szaktanfolyamra küldték. Zarokov Izgatottan elnyomta a cigarettacsikket. — Ez maga miatt van? — A legutóbbi három évben már másodszor küldik tanfo­lyamra. A klub vezetőiétől tud­tam meg. Zarokov bosszúsan csóválta a fejét. — Nyomára akadtak. — Nem olyan veszélyes. Még abból az időből emlékszik rám a vezető, amikor a művelődés­ügyi Igazgatóságon dolgoztam. Zarokov valami harapnivalót kért. Dembovics hagyta, nem unszolta, várta, hogy magától megszólaljon. — Hosszú időre távozott? — Egy hónapra. — Nézzen utána a dolognak. De ne találkozzék vele. A fené­be ... Mennyit kellett színész­kednem ... Zarokov letette a villát. — Más után kell nézni. — Már gondolkoztam rajta — válaszolta Dembovics. — Van egy emberem, akire rá lehetne bízni... De ez nagyon szennyes módszer lenne az üqy elintézé­sére ... — Kt az? — Vaszilij Tyerentyevnek hív­ják. A háború Idején együtt szolgáltunk a Gestapónál. Sok vér tapad a kezéhez, a legpisz­kosabb munkát bízták rá. Így aztán én viszonylag tiszta ma­radtam. A visszavonuláskor a németek engem magukkal vit­tek, de öt ejtették. Tudja, hogy hazaárulóként és háborús bű­nösként keresik. 1947-ben meg­talált. Elláttam okmányokkal. — Bal... Akaratlanul is sze­métnéppel van dolgunk. Hol la­kik? — Pszkovban. — El kell mennie hozzá, Dem­bovics. Még holnap ... — Más lehetőség nincs. — S megfelel arra a szerep­re, amelyet Krugnak szántunk? — Azt hiszem, tgen. De be­szélni azt nem tud. Nem tu­dom, mitévő legyek. A húga cso­dálkozni fog, ha látja, bátyjá­nak ilyen otromba barátja van. — Ha egyszer nincs más ... Eh, tudja mit, aludjunk ... Hol' nap korábban kelünk. Maga uta­zik, én meg kénytelen vagyok meglátogatni egy pórul járt gyalogost a kórházban. Vqlaml­lyen ajándékot ls kell vinnem neki... (FOLYTATJUK!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents