Új Szó, 1967. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1967-01-01 / 1. szám, vasárnap

Volt egyszer egy tengerész, aki Angliából o távoli keleti országokba hajózott, s mikor elérte a mesebeli Zejlan partjait, éppen 19 esztendős, egyhónapos és 27 napos volt. Itt Kandy királya hajójuk kapitányával, atyjával és további társaival együtt elfogatta és Bonder Coos-wat falvába szállíttatta, aho) 19 esztendőt, hat hónapot és 14 napot töltött; így tehát fogolyként „négy hónappal és 17 nappal többet élt, mint azt megelőzően a másik világban". Ezt a tengerészt Róbert Knoxnak hívták, és mikor az 1679. október 18-án a Mindenható a hollandok segítségével kiszabadította a fogságból, Bantamból Angliába vezető útján az az ötlete támadt, hogy gyakorolja magát a kézírásban, mivel már csaknem húsz esztendeje nem került elébe toll, tinta, sem papíros. S mint „újonnan született férfi, aki ismét a világra került, elhatározta, hogy megírja, mi történt atyjávaJ és milyen módon irányította sorsukat a Mindenható, hogy minderről tudomást szerezzenek rokonai is, arra az esetre, ha elhalálozik". Igy aztán a londoni könyvkereskedéssekben 1681-ben megjelent egy könyv „Történelmi elbeszélés a Kelet-Indiában fekvő Ceylon szigetéről". Elmondja benne, miképpen tartottók fogságban a szerzőt és néhány más angolt, >- akik mindmáig élnek — s hogyan menekült meg a szerző csodálatos módon. A holland Philipp Baldae és a portugál Joao Ribeira beszámolóival együtt a fentebbi képezi azt a három történelmi dokumentumot, amelyeket erről a csodás országról írtak. Hallgassuk csak meg, minő benyomást hagytak Knoxban a ceyloni elefántok: Amint az itteni elefánt testben a legnagyobb, ugyanígy legnagyobb eszű is. Mert megteszi mindazt, amit ura parancsol neki. Am az elefánt ugyanakkor nagy kárára is van az országnak, felfalta a gabonát és óriási lábával széjjeltapossa, lehajigálja a fákról a kókuszdiót és gyakran romba dönti a kunyhókat, amelyek nem tudnak erejének ellenállni. Általában az a vélemény, hogy a király parancsára cselekszik így, ciki ily módon bünteti azokat, akik kedve ellenére tettek. A megszelídített elefántok egymással sohasem párosodnak. Ennek okáért az itt élő emberek megbéklyózzák az elefántok mellső lábát, majd kiengedik az őserdőbe, ahol vad elefántokkal találkoznak. Igy jutnak elefántkölykökhöz. A vad elefántok rendkívül gyorsan futnak, míg a megszelídítettek lassúák. Épp ezért az emberek szerfölött félnek a vad elefánttól, és gyakorta esnek ez állatok áldozatául. Veszedelmesek a medvék és a tigrisek is, óm ezek nem olyan vadak, hogy bármikor megtámadják az embereket. Ez oknój fogva az utazók és a vándorúton levő emberek sokkal inkább tartanak az elenfántoktól, mint bármely más állattól. A király az elefántokat hóhérként használja. Agyarukkal keresztüldöfik az elítélt testét, majd darabokra tépik a szerencsétlent, s tagonként széjjelhányják maguk körül. Ilyen alkalmakkor háromélű hegyes vasdarabokat erősítenek az állatok agyarára. Időről időre betegség lepi meg a hím állatokat, ilyenkor egészen magukon kívül vannak, olyannyira, hogy senki sem parancsolhat nekik. Gyakran épp olyanékor fordul ez elő, mikor uruk éppen a hátukon ül. Ilyenkor vad száguldásba kezdenek, míg csak le nem vetik urukat és meg nem ölik. Am e betegségük jele rendszerint jó előre megmutatkozik: az az olaj, amely arcukból csorog. Ha ezt észreveszik, az állatot lábánál fogva nyomban egy nagy fához bilincselik. Erre a Betegségre semmiféle orvosság sincs. Am voltaképpen ez nem is betegség. A nőstény elefántok sohasem esnek bele ... Igy Knox tengerész. Eszünkbe jutott elbeszélése, mikor Ruwanwelle-ben Percy Maapitigamánál, a „bárónál" ültünk — a helybeliek így nevezik — aki az elefántok egyik legkiválóbb ismerője Ceylonban. Bizonyára ismerik azt a kellemetlen érzést, mikor egy olyan idegen nyelven folytatott beszélgetés közben, amelyet már több mint húsz esztendeig tanultak és úgy vélik, hogy meglehetősen jól ismerik, váratlanul úgy kezdik magukat érezni, mint egy gömbölyű szobában. Beszélgetésünkön vörös fonálként húzódott végig a szó, amelyet semmiképpen sem tudtunk megfejteni. Must, must, és megint csak must. A szónak a kötelesség szóhoz semmi köze sem volt a muszáj szóra pedig egyáltalán nem gondolhattunk. A must kétségtelenül főnév volt, s ugyancsak kétségtelenül a nemiség körül forgott. Nyugtalanságunkra felfigyelt az öreg Maapitigama. Fürgén felugrott székéről, baljával elkapta jobb vállát, másik kezét a feje fölé emelte, s nevetíéges módon kezdett fel- és alá szaladgálni a szobában, miközben rekedt hangokat adott. Valamennyi jelen Wvő nagyokat nevetett, s egyikük jelentőségteljesen ráütött könyökben meghajtott kezének Izmára: a hímpotenciál kétségtelen (és csodálatosképpen nemzetközileg érthető) jelzése. Este a báró ugrándozását és trombitálását a szótárban ellenőriztük. Must: 1. muszáj, 2. must, 3. dohossóg, 4. az elefántok rigyetése. (Lám az angol nyelvi). — Az elefántnak ez a betegsége, „infirmity", amelyről Knox tengerész beszél H Irta: a n z e ik es Z i k m u n d két-két és fél hónapig tart. Ebben az időben szó sem Jehet munkáról, — sóhajtott egyet a báró, miután ismét helyet foglalt. - Az állatnak a szeme és füle közti halántékmirigyéből váladék kezd folyni. Ez az az olaj, amelyről Knox írt. Csalhatatlan jele annak, hogy az elefánttal ettől a pillanattól fogva nem lehet tréfálni. A mahcutnak eszébe sem juthat, "hogy megpróbálja munkára kényszeríteni. A rigyetés és az elefántok a bírósúg előtt — És mi történik, ha nem veszi észre a váladékot? — Hát tudja, a mahaut átkozottul figyeli azt az üreget. Gyakran attól függ az élete. Elmondom, mi történt a nemrégiben a szomszéd faluban, Matamagodában. Vihar tört ki, a szél kidöntött néhány pálmát és az egyik pálma keresztülesett az országúton. Ismerősömet, Appuhamyt, meglátogatta a rendőrfelügyelő és felszólította, hogy küldje ki mahautját a pálma eltakarítására. A mahaut visszautasította a parancsot; épp egy nappal előbb kezdett folyni a váladék elefántjának mindkét halántéküregéből, — mondván: — hisz elvégre a felügyelő sem tökkelütött, tudhatja, hogy ez mit jelent. Am a felügyelő egyre csak a magáét hajtogatta: feladata az, hogy biztosítsa a zavartalan közlekedést, az országúton már egy csomó autó áll, elvégre csak nem hagyjuk magunkat elvágni a világtól egy ostoba pálmatörzs által. A mahaut erre kijelentette, hogy ha a pálmatörzs ostoba, úgy azok, akiit az országúton ácsorognak, fogjanak fűrészt, és vágják háromfelé. Igen ám, de bizonyára tudják, hogy szokott lenni, ha a hivatal megköti magát és diktátoroskodni kezd. — Sőt — fenyegetődzni! Igy azután a mahaut feloldotta az állat kötelékét és elindult a pálmát eltakarítani az útról. Ám nem végezte el a munkát. Az elefánt felbőszült és ormányával végigvágott a mahauton. Majd rátaposott. A mahaut segédje, aki az elefánton ült, szerencsére nem veszítette el a lélekjelenlétét, s jóllehet az állat igyekezett őt levetni magáról, sőt fadarabokkal és kővel is hajigálta, végül is sikerült a láncot az állat nyaka köré tekernie, másik végét pedig odavetni az embereknek, akik a nekidühödött állatot megkötötték. Igen ám, de a mahautot már senkii fel nem támaszthatta. A felügyelő most a börtönben ül és ítéletre vár. No és látják, a pálmát végül mégiscsak széjjel kellett fűrészelni. Elmentünk Matomagodába. Ugyanis mint megtudtuk, a vihar csak negyednapja száguldott át a falu felett és a mahautot csak tegnapelőtt temették el. Nővére Marynona súlyos betegen fekszik; mikor tudomást szerzett bátyja haláláról, szívrohamot kapott. A felügyelő már nincs itt, tegnap szállították be a colombói bíróságra. — Látják, amott történt. Még itt a fűrészpor is. És látják azt a lyukat a pálmában? Ez a felbőszült elefánt műve, jobb agyarával nekirontott a pálmának, bele is törött az agyara. Appuhany tűstént el is adta az agyarat, 500 rúpiát kínáltak érte. A mahaut segédjének, Tillekaratnynak küzdelme több mint két óra hosszat tartott, s mikor végre sikerült meghúznia a láncot, és leugrania az állatról, kimerültségében fekve maradt a földön; szerencsére sikerült idejekorán félrehúzni. Az elefánt is végképp kimerült, már csak Inni akart. Am az emberek féltek tőle, senki sem mert neki vizet vinni, így aztán vízbe mártott zsákokat hajigáltok elébe, azokat szopogatta, hogy legalább kissé oltsa szomját.... A férfinak, aki ezt elbeszélte nekünk, bal arcán egészen füléig sebhely húzódott. Ez nem elefántagyar emléke? Fejét rázta. Azt mondotta, hogy ezt verekedés közben szerezte, amikor kicsit felöntött a garatra. Hát nem látják? Hisz ez késnyom! Majd egész váratlanul hozzátette: — Az elefánt azonban ártatlan. A szerencsétlenséget a mahaut okozta. Nem lett volna szabad az elefántot munkára kényszerítenie, amikor tudta, hogy rájött a rigyetés! És nem lett volna szabad a felügyelőre hallgatnia. És ha azt mondták maguknak, hogy az elefánt rátaposott a mahautra, az nem igaz. Csak az ormányával csapott rá és egy kicsit megrúgta... Este mindezt elbeszéltük a bárónak. — A bal arcán volt a sebhely? Egészen a füléig? Akkor senki más nem lehetett, mint Welagedara. Kemény fickó. Éppen ő volt az, aki elkapta az odavetett láncot, hamarjában az elefánt mellső lába köré kerítette, majd a pálmához erősítette. És tudják, hogy ő is mahaut? Azáltal, hogy az elefántot védte, ne hagyják magukat megtéveszteni. Az egész falu látta, hogy az elefánt kétszer is rátaposott a magával tehetetlen mahautra. Ehhez azonban ismerniük kellene a mahautok lélektanát. A mahaut még a bíróság előtt is megesküszik arra, hogy az elefánt semmiről sem tehet. És a vétket a halottra fogja hárítani, lett légyen legjobb barátja is. Ez az elefánttól való félelem és az elefánt tiszteletének keveréke. Meg egy kis babona . . . Mert megeshet, hogy ennek az elefántnak a gyalázásával magára haragítja a tulajdon elefántját, az meg azután bosszút áll rajta. Ügy bizony! A bíróság előtt a mahaut mindig az elefánt pártján áll. Még akkor is, ha a tulajdon édesapját ölte meg. Az elefántnak joga van védőügyvédre is. Ha a pert megnyeri, nem csupán becsülete, hanem az óra is emelkedik, jóllehet emberéletet oltott ki. — Látják, micsoda ügyes elefánt! — mondják róla oz emberek. Az ügyvédről valamiképpen kevesebb szó esik. • • • A matolei törvényhatósági bíróság tágas helyiségében, mely úgy van orientálva, hogy beengedi mind a napfényt, mind a friss levegőt, Dissanayake bíró kurta és kutató pillantást vetett a vádlottak padján ülő hat férfira. Uram! - szólalt meg a rendőrfelügyelő. — Az elővezetetteket azzal vádolják, hogy meggondolatlanságot követtek el, s e cselekedetükkel emberéleteket veszélyeztettek. Dissanayake bíró: — Mit követtek el? Rendőrfelügyelő: i- Kővel dobálták az elefántot, s ezzel azt okozták, uram, hogy az állat felbőszült és egy házat lerombolt. Bíró: ' — Hol történt ez? Az elefánt rendesen meg volt kötözve? Felügyelő: t- Az állat dolgozó elefánt volt, uram. A közismert Kundadeniya Alia, amelynek értelmessége és megfontoltsága közmondásos. Nekirontott a vádlottaknak, akik kővel hajigálták. A vádlottak nyakukba szedték a lábukat és bemenekültek a legközelebbi házba. Az elefánt teljesen széjjelrombolta a házat. — Nevetés a teremben. — Jelentést kaptam az őrszobára, hogy egy elefánt ámokfutásba esett. Mikor egy szakasz lövésszel a helyszínre érkeztünk, hogy az állatot ártalmatlanná tegyük, az elefántot békésen legelészve találtuk a réten. — (Kacagás a teremben.) Bíró: — Az elefánt időközben nyilván megfeledkezett megaláztatásáról! — (Hangos nevetés.) — Hívjuk be Kiri Banda tanút! Kiri Banda mahaut: — Az első számú vádlott felfogadott engem az elefántpmmal együtt, hogy egy rakomány fpt rakjunk fel neki. Felraktuk. Váratlanul megjelent a tehergépkocsi tulajdonosa és megtiltotta a vádlottnak, hogy elszállítsa a fát, mivel nincs hivatalos engedélye. Ezután felszólított engem, hogy a fát rakjuk le. Mi az elefánttal nyomban le is raktuk. Mikor a vádlottól a kialkudott árat kértem, megtagadta, a fizetést azzal az indokolással, hogy a fát nem raktuk fel. És még meg is ütött néhányszor. Bíró: — Ezután ráuszította az elefántot? (Nevetés.) Kiri Banda: — Nem! Kereket oldottam. Azután láttam, hogy a vádlott és öt társa kővel kezdte hajigálni az elefántot. Majd oz említett házba menekültek előle. Mikor az elefánt fejével nekirontott a háznak, segédem, aki az elefánton ült, az állat fején és a szöges dróton keresztül a kertbe esett, de szerencsére semmi baja sem történt. Védőügyvéd: i- Kliensemet a tanú goromba szidalmaival késztette tettére. Bizonyóra belátja, uram, hogy másként nem alacsonyodott volna le olyan nevetséges cselekedetre, hogy kővel hajigálja az elefántot. Vádlott: — Ez igaz! Ám ennek ellenére is magamat tekintem bűnösnek. Bíró: — Tudomásul veszem, hogy a vádlott bűnösnek érzi magát, t nyolcvan rúpia büntetésre ítélem, ezenkívül az eljárás költségeinek megfizetésére. A házat pedig építse fel maga! » • • És még egy gyöngyszem a ceyloni újságokból: A negyvenéves S. Károlyt, akit kedd reggel megtámadott egy vad elefánt, súlyos sebesüléssel kórházba szállították. Néhány órával később meghalt. A bírósági halottkém előtt S. Károly 13 éves fia az alábbiakat vallotta: Reggel fél hatkor édesapámmal együtt elindultunk hazulról azon a őserdei úton, amely az országúthoz vezet. Magam mellett toltam kerékpáromat, amelyen iskolába szoktam járni. Édesapám qz autóbuszmegállóhoz tartott. Az erdőből váratlanul vad elefánt rontott ki, és üldözőbe vette édesapámat. Ormányával elkapta a derekát és keményen földhöz vágta. Elengedtem a kerékpáromat, és kiabálni kezdtem. Erre az elefánt eltűnt az erdőben. Odaszaladtam az autóbuszmegállóhoz és segítséget hívtam. Édesapám azonban időközben már sok vért vesztett... (Fordította: BABOS LÁSZLÓ)