Új Szó, 1967. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1967-01-28 / 28. szám, szombat

Jívszázadunk legnagyobb ünnepségére készülünk: a világot alapjaiban megrengető és a földkerekség L első munkás- és parasztállamáf létrebozó Nagy OktAbeil Szocialista Forradalom győzelme ötvenéves r évfordulójának a megünneplésére. Páratlan alkalom, bogy ezúttal seregszemlét tartsunk a szovjet nép eddigi sikerei felett és lapunk hasábjain — ha futólag is — bemutassuk ötven év szovjet irodalmának és művészetének legkiválóbb reprezentánsait. Így a mai számunkban Makszim Gorkijnak, a szovjet irodalom úttörőjének, a szocialista realizmus atyjának közöljük egyik kiváló és élő húsba vágó szatíráját. Nem véletlen, hogy Makszim Gorkij életműve átfő gja azt a kort, amelyben az orosz kapitalizmus terebélyesedésével párhuzamosan nő az orosz munkásság forradalmi elhatározása is, „s beérik a Nagy Októberhez vezető forradalmi válság is". Írásaiban mélye n és sokoldalúan ábrázolja a proletárt, a parasztot, a kispolgárt, és az értelmiséget, s törhetetlen hittel hirdeti, hogy az emberek már nem élhetnek továbbra is úgy, mint eddig éltek. Erről vall egy, 1899-ben Csehovhoz intézett levelében is: „Elérkezett az idő, amelynek hősökre van szüksége.". Makszim Gorkij páratlan jelenség volt, aki nemcsak egybekapcsolta azt az irodalmat, amelyben Puskin, Lermontov, L. N. Tolsztoj, Gogoly, Dosztojevszkij mellett fellelhetjük Kuprin, Vszevolod Ivanov, Fagyim, Bábel, Solohov, Majakovszkij, Blok, Jeszenyin és Tva rdovszkij nevét is, hanem ezt az irodalmat díszes csatiként ékesítette is. És mindezen túl, Makszim G orkij ez a harcos humanista ember, akinek optimizmusa — ellentétben későbbi félremagyarázóival — II lúziómentes volt, a fiatal szovjet irodalom különböző irányzatait, a Rappistákat, a Lef híveit, a Szerapin testvérek nevű csoportba tömörült irodalmárokat igyekezett a szocialista realizmus jelszavával egyesíteni, már olyannyira, amennyire hatalmi eszközök mellőzésével művészi irányzatokat egyesíteni lehet. Életművében, amely az orosz proletár emberréválásnak a folyamatát örökítette meg, mindvégig harcolt a rossz ellen, az embertelenség ellen, valamint ezek hátországa, a közöny minden válfaja ellen. A Klim Szamgin című regényében például valaki ezt mondja Szamginnak: „Sza mgin, minden kérdésre csak két felelet van: igen, vagy nem. Maga úgy látszik, egy harmadikat akar kitalálni. Ezt a legtöbben szeretnék, de eddig még senkinek sem sikerült!" Igen bölcs szavak, ügy vélem érdemes őket megszívlelni. —szaim— 1967. I. 28. A

Z UDVARONC - oldalán hosszú dísrkard, mellén cifra, csillogó érdemrendek tömege — őfelsége belső termébe vezetett. Megállt mellettem az ajtóban és tekintetét mereven a kezemre szögezte. A császár nem volt a szobában. Figyelmesen szemügy, re vettem a laboratóriumot, ahol a nagy ember előkészíti terveit, amelyek ámulatba ejtik a világot. A császár dolgozószobája tágas terem volt, kétszáz láb hosszú és legalább száz láb széles. A mennyezete üvegből volt. A' bal oldali fal mellett hatalmas medence állt. Vizén hadihajók modelljei úszkáltok. A fal mentén polcok húzódtak végig, rajtuk szimmetriás rendben katonák apró figurái, különféle egyenruhában. A jobb oldali falat festő állványok sűrű sora foglalta el, megkezdett képekkel. Előttük a padlóba berakott fekete fa és fehér elefántcsontkockák sora zongorabillentyűkre emlékeztetett. Ugyanilyen felséges volt a terem berendezésének többi része is. — Figyeljen ide, barátom - fordultam a lakájhoz. Megcsörrentette kardját és tiltakozott: l- Szertartásmester vagyok .. — Nagyon örvendek! — szóltam — de legyen szíves, magyarázza meg . — Amikor őfelsége bejön és üdvözli önt, mit fog neki mondani? >kérdezte, szavamba vágva. — Jó napot kívánok! — feleltem én. — Ez arcátlanság lenne! — utasított rendre méltóságteljesen. Azután kioktatott, hogyan kell válaszolnom a császárnak. Őfelsége belépett a terembe. Súlyos lépései arról tanúskodtak, hogy bízik palotájának szilárd szerkezetében. Őfelsége méltóságos testtartását az is megerősítette, hogy lábát nem hajlította be, kezét nadrágja varratán tartotta és egészen merevnek látszott. Szeme is mozdulatlan maradt és olyan volt, mint valami felsőbbrendű, csak a jövőbe tekintő lényé. Meghajoltam. Kísérőm tisztelgett, őfelsége bajusza kegyesen megrezdült. Mivel boldogíthatom önt? — kérdezte ünnepélyes hangon. — Azért jöttem, hogy felséged bölcsességének tengeréből néhány csodálatos cseppet meríthessek! - válaszoltam, ahogyan betanítottak. — Remélem, hogy attól még nem leszek ostobább? jegyezte meg szellemesen a császár. — Ez felséged esetében lehetetlen! — vettem át tisztelettel a király elmés tréfáját. — Akkor beszélgessünk! — szólt a császár. — Uralkodókkal egyébként állva szokás beszélgetni, de maga leülhet... ha ez nem kényelmetlen magának ... U

" J HELYZETHEZ gyorsan szoktam alkalmazkodni. Ennélfogva - leültem: Őfelsége némán felhúzta a vállát, azután megint leeresztette. Megfigyeltem, hogy amikor a császár beszél, csak a nyelve mozog, minden egyebe felséges mozdulatlanságba dermed. Két egyformán hosszú lépést tett oldalvást, azután megállt a szoba közepén, mozdulatlanul, mint a szobor és így folytatta: — Tehát most maga előtt látja a császárt, vagyis engem. Nem minden ember mondhatja el magáról, hogy: láttam a császárt! Mit szeretne tudni? — Hogy tetszik önnek a mestersége? — kérdeztem. — Császárnak lenni nem mesterség, hanem hivatás! — mondta rendreutasítóan. <- Az isten és a császár — két olyan lény, akinek léte ésszel fel nem fogható. Felemelte kezét és ujjával a mennyezet üvege felé mutatva így folytatta: — Ezt azért csináltattuk, hogy az isten mindig lássa, mit csinál a császár. Valahányszor az istennek eszébe jut a császár, mindannyiszor ellenőrizheti... A császár és az isten: teremtők. Egy! Kettő! Az isten megteremtette a világot. Egy! Kettő! Három! Az én ősöm megteremtette Németországot. Én pedig tökéletesítettem. Én és elődeimnek hűséges alattvalója, bizonyos Goethe — alkalmasint mi ketten tettünk legtöbbet a németekért. Talán én még valamivel többet, mint Goethe. Én mindenesetre sokoldalúbb vagyok nála. Én végeredményben Faust vagyok, a kétes erkölcsiségű ember. Megmutattam a világnak a páncélos Faust-ot. „Faust" a mi nyelvünkön öklöt is jelent. Ezt mindenki tüstént megértette, amit például Goethe művének második részéről nem lehet elmondani. Ügy bizony ... — Sok időt szentel a művészetnek, felséges uram? - kérdeztem. Egész életemet — felelte - egész életemet! Uralkodni a népen, a legnagyobb művészet. Hogy tökéletesen megértsük a népet, mindent kell tudnunk. Én — mindent tudok! A költészet az uralkodók eleme. Katonái parádén kell 'ám' *ngem. Ott lehet csak megérteni, mennyire szetv-teK mindent, ami szép és rendezett. Az igazi költészet, megmondhatom magának, a fegyelem költészete. Ez csak parádén és verseken ismerhető fel igazán. A költemény nem egyéb, mint egy regiment katona. A szó a verssorban és a katona a csatarendben egy és ugyanaz ... A szonett: egy szakasz szó, amely szívünk ellen rohamra indul. Szuronyt szegezz! S szívünkben már andalító harmóniák sorozata visszhangzik, Tűz! S elménket a pontosan célzott szavak sortüze lövi szitává. Szavak és katonák, ez, mondom magának, egy és ugyanaz. A császár az ország első aki magasan lobogtatja zászlaját katonája, egyszersmind isteni eredetű szava is. Ö az ország poétája is... Ezért tudok én oly gyönyörűen masírozni és oly szépen verselni... Idefigyeljen! l-indulj! Bal lába tüstént felemelkedett és ugyanakkor jobb keze felrepült a válla magasságába. - Állj! — vezényelt a császár. Lába és keze abban a pillanatban visszatért a helyére. Majd így folytatta: — Ezt nevezzük a végtagok szabad fegyelmezésének. Ez függetlenít a tudattól. A láb lendülete már magában felemeli a kezet — egy! Az agynak nincsen ebben semmi szerepe sem. Ördöngös dolog ez. Ezért az a legjobb katona, akinek az esze egyáltalában nem működik. A katonát nem a tudat mozgatja, hanem a vezényszó hangja... l-indulj! Megy a katona a paradicsomba vagy a pokolba, ahova éppen küldik. Szuronyt szegezz! Leszúrja a tulajdon apját - ha az apja szocialista — anyját, testvérét... — mindegy, hogy kit! Addig folytatja, amíg azt nem hallja, hogy... Állj! Valóban bámulatos dolog ez az észnélküli cselekvés!.. Lélegzetet vett, azután ugyanazon az egyenletes és erős hangon folytatta: >- Lehetséges, hogy én fogom megteremteni oz eszmé nyi államot, én vagy valamelyik utódom. Ehhez csak az kell, hogy az ország minden lakosa átérezze a fegyelem szépségét. Amikor az emberek teljesen abbahagyják a gondolkodást, akkor az uralkodók nagyok lesznek és a népek boldogok! Elő a pénzzel! — vezényli a császár. Minden hűséges alattvaló rendesen felsorakozik. Egy! — Százmillió kéz merül némán a zsebekbe. Kettő! — Százmillió kéz nyújt a császár felé tíz-tíz márkát. Három! — Százmillió kéz emelkedik tiszteletadásra. Azután pedig az emberek némán eloszlanak, ki-ki megy a maga dolgára. Nem györörű dolog ez? Lássa - az emberek boldogságához nincs szükség agyvelőre: az uralkodó gondolkodik helyettük. Az uralkodó át tudja fogni az egész életet. Erre törekszem én is. De alkalmasint csak én fogom fel az uralkodó szerepét ilyen komolyan . . . Nem minden uralkodó viselkedik elég méltóságosan. Vérség szerint a rokonaim, de lélekben nem mindig a testvéreim. Egyetlen erővé kellene egyesülnünk. Ezt nagyon könnyen meg lehetne tenni, különösen most. Nagy figyelmet kell szentelni a szocializmusnak is. Nincsen abban az uralkodó számára semmi haszon. A szocializmus szép lidérce csak gyűlöletes lehet a föld minden rendszerető embere számára. A szocializmus fel akarja falni a művelt társadalom lelkét — a magántulajdont. Az uralkodók mind szövetkezni fognak a harcra ez ellen a rém ellen. Kardot rántunk — úgy mint a régi vezérek. Szüntelenül táplálni kell a szocializmustól való irtózást. Ha azután a társadalom elveszti az eszét, akkor az uralkodók egész nagyságukban előléphetnek. Elmúlt az idő, amikor a királyok alkotmányt adományoztak. Most itt az ideje, hogy visszavegyék! L

ÉLEGZETET vett és beszélt tovább. Még a szívverésem is elállt, úgy figyeltem szavaira... úgy bámultam bölcsességét. - Napjainkban minden uralkodónak ez a programja! Mihelyt a flottám elég nagy lesz ahhoz, hogy ezt a programot Európa minden uralkodója elé terjesszem, az a meggyőződésem, hogy elfogadják .. . Amíg békés kultúrmunkával foglalkozom, egyben tökéletesítem derék népemet. Elsajátítottam az összes művészeteket és annak az észmének a szolgálatába állítottam őket, hogy a császári hatalom isteni eredetű. Látta már fővárosom „DiadaWtjót?" Itt a szobrászat múzsája megmulatja a németeknek, hány Hohenzollern járt már a földön. Bárki, ha kétszer végigjárta ezt a díszutat - egykettői egy-kettő - máris tudja, hogy minden ősöm nagy ember volt... Jelenleg városaim minden utcáját őseim szobraival díszítem. Ha az emberek látják, hogy a múltban milyen sok uralkodó volt, arra a következtetésre jutnak, hogy a jövőben sem lehetnek meg nélkülük. Ezért hasznos a szobrászat és erre ilyen nyomatékosan én hívtam fel a világ figyelmét! t- Felséges uram - kérdeztem - miért van az, hogy felséged őseinek többnyire görbe a lábuk? — Valamennyinek a síremléke ugyanabban a műhelyben készült. Ám ez senkit sem akadályoz meg abban, hogy szellemi nagyságukat meglássa... Hallotta-e már a muzsikámat? Nem? Majd megmutatom magának, hogyan csinálom. E

GYENES testtartását méltóságos mozdulattal szuronyformára hajlította, leült a székre és kinyújtotta a lábát. Odaszólt az udvaroncnak, aki bevezetett: — Gróf! Segítsen a cipőmet levetni. Igy . .. A harisnyámat is . .. Köszönöm ,,, A császár, nem köteles ugyan megköszönni alattvalója szolgálatát.... de én, merő udvariasságból, megteszem. Felhajtotta a nadrágját egészen térdéig. Nyakát negyvenötfokos szögbe hajlította és figyelmesen szemlélni kezdte a lábát. — Megparancsolom, hogy még életemben bronzba öntsék — mondta. Hadd öntsenek belőle néhány tucatnyi példányt jövendő szobraim részére. És ezentúl legyen a császár lóba egyenes. Igaza van önnek. Mert ha görbe, volaki még arra a gondolatra vetemedhetik, hogy a császár nem tökéletes, Odament a jobb oldali falhoz, ecsetet vett a kezébe, félfordulatot tett balra és így folytatta: — Egyszerre foglalkozom zenével és festészettel. Nézze csak! A padlóba billentyűk vannak berakva. Maga a hangszer a padló alatt van. A hangjegyeket egy mechanikai készülék jelzi fel, amely szintén a padló alá van rejtve. Festem a képet — egy! — Az ecsetet az egyik állvány vásznára illesztette. - Rátaposok lábammal a billentyűre - kettő! >- Igen erős hang hallatszott. — Ime, ez az egész! — mondta diadalmasan. - Roppant egyszerű és mégis időt lehet nyerni vele. Abból pedig az uralkodóknak mindig kevés van. Nagyon helytelen, hogy az isten nem kettőzi meg az uralkodók földi életének esztendeit. Mi akkora odaadással dolgozunk alattvalóink boldogságáért, hogy éppenséggel ' nem sietünk ezt a fontos munkánkat az örök üdvösséggel felcserélni. De eltértem a tárgytól. Az uralkodók gondolatai szakadatlanul hömpölyögnek, akár a folyók vize. Az uralkodó kötelessége, hogy minden alattvalója helyett gondolkozzék. Rajta kívül ezt ne tegye meg senki... ha csak nem kap rá külön parancsot a hatóságtól! ... Most pedig új zeneművel fogom önt megismertetni... Csak tegnap este tapostam ki... Hangjegyekkel borított lapot vett a kezébe, ujját végigjártatta rajta és így szólt: Itt a középmagas hangok csatasora. Látja, milyen szigorú rendben álltak fel? Tra-ta-tam, tra-ta-tam. Az utolsó vonalkán hegynek mennek, mintegy támadásra! Gyorsan haladnak, csatárláncba fejlődve ... Ra-ta-tata-ta. Ez nagyon hatásos. Kissé emlékeztet a hasmenésre, de - majd meglátja — ennek is megvan a maga oka. Itt újra szigorúan egyenes vonalba igazodnak, ennek a hangjegynek a vezényszavára: bum! Ez olyasmi, mint a jelzőlövés ... vagy a hirtelen hasgörcs . .. Most külön csoportokra szakadoznak, támadó csapatokra! Még a csontok is ropognak! ... Ez a hang az egész idő alatt szüntelenül nyöszörög, mint a ficamodás fájdalma. Végül pedig a hangok mind egy helyre tódulnak — r-r-ram! r-rata-tam! Bum! Itt a hangjegyek zagyva rendetlenséggé bomlanak, de ennek így kell lenni. Ez a finálé, a tomboló örömrivalgás kitörése. — Mi <y címe ennek a zeneműnek? kérdeztem elragadtatva. — Ennek a darabnak - szólt a császár — ennek a darabnak a címe: „A Császár Születésnapja". Első kísérletem arra, hogy az abszolutizmust a zene eszközeivei propagáljam... Ugy-e, nem ostoba dolog? Mi? Szemmel láthatóan meg volt elégedve magával. Bajusza erélyesen megrándult: t- Előttem is akadt már alattvalóim között egynéhány tűrhető muzsikus. De most elhatároztam, hogy a zeneszerzéssel ezentúl csak én magam foglalkozom. Hadd táncoljon mindenki az én muzsikámra! R

ÁNDÍTOTT egyet a bajuszán, nyilván azzal a szándékkal, hogy kitüntessen mosolyával. Félfordulattal jobbfelé, így folytatta: — Most ide nézzen . . . Mit gondol, mi ez? Hatalmas vászonra mutatott. Élénk, piros festékkel fejetlen, sokkezű szörnyetegek voltak ráfestve. Mindegyik figura alatt villámhoz hasonló tűzcsóva-nyalábok ... Az egyik nyalábon fekete betűkkel ez a szó állott: „Anarchia". A másikon: „Ateizmus". A harmadik ezt a feliratot viselte: „A magántulajdon pusztulása" — a negyedik ezt: „Állatiasság". Az egyik szörnyeteg városokon és falvakon lépdelt át, tüzes villámokat szórt és tűzvészt gyújtott mindenfelé. Apró fekete emberkék megzavarodva, rémülten menekültek az útjából. Mögötte vörös alakok ujjongó tömege rohant. Szemük nem volt. Testüket fejtől lábig tűzvörös, gorillaszerű szőrbunda borította. A művész nem sajnálta a vörös festéket. A kép nagyszerűsége elkápráztatta az ember szemét. — Ugye, borzalmas? - kérdezte a császár, i- Bizony borzalmas! - bólintottam. — Ez pontosan az, amire szükség van - mondotta a császár és tekintete teljes fordulatot végzett jobbról balra. — ön, természetesen, megértette az eszmémet? Ez itten — a szocializmus. Amint láthatja: feje nincsen, gaztetteket követ el, terjeszti az anarchiát és az emberből vadállatot csinál. Világos, hogy.ez csak a szocializmus lehet. Lássa, mit jelent az, ha egy uralkodó keményen dolgozik? Amíg alsótestem a királyi hatalom eszméjét erősítgeti, testem felső része e hatalom legfőbb ellenségével harcol! Két művelet egyszerre! A művészet még sohasem teljesítette feladatát akkora lendülettel, mint az én uralkodásom alatt! (Folytatás a 10. oldalon.)