Új Szó, 1967. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1967-01-25 / 25. szám, szerda

D

r. Sas Andtr akkor beszélt nekem Kaffka Margitról, amikor kölcsön adtam neki néhány Nyugatkiadványt, köztük Kaffkától, 1911-ben megjelent Tallózó évek című versesfüzetét. — Nagy írónő volt — mondta elgondolkozva, utána szünetet tartott, hogy emlékezetembe véssem mondanivalóját, és átérezzem azt a tiszteletet és megbecsülést, amit minden nagy tehetség iránt érzett, — a legnagyobb a magyar irodalomban. Én még személyesen ismertem, jobban mondva láttam, — tette hozzá, mert mindig pontos volt és nem szeretett túlozni. — Azt természetesen tudja, hogy Prágában is járt... — és máris lapozgatni kezdte az utcán a Tallózó éveket. Tudtam, és nagyjában Kaffka minden művét Ismertem, mégis hallgattam, mert senki annyi elragadtatással nem tudott beszélni íróról, és általában az irodalomról mint ő, senki olyan szakértelemmel nem tudott lapozgatni egy könyvben, mint Sas Andor. Amikor néhány héttel a halála előtt visszaadta nekem a Kaffka kötetet, halkan megjegyezte, hogy érdemes volna nyomon követni Kaffka Margit prágai útját és egy riportot Írni róla. Ezt nemcsak az írónő érdemli meg, de a csehszlovákiai magyar olvasók is megérdemlik, hogy megismerjék ezt a bátor és nylltszavú asszony-írót. Két Kaffka kötettel Indultam útnak, az említett versesfiizettel és a Csendes válságok című novellás könyvével. Az utóbbiban egyik karcolata a vonaton játszódik le és arról szól, hogy ismeretlen cseh költővel beszélget a cseh nép múltjáról, életéről. A karcolat minden sorából érezni, hogy izgatta ez a kirándulás és alaposan felkészült a nagy útra. Élete nehéz korszaka volt ez az idő. Első férjétől elvált, és gyermekével, a kis Lacival élte a magyar tanítónők nehéz életét. A prágai út akkoriban 1910ben, nemcsak holmi kirándulás, világlátás, hanem önmaga, ősei megismerését jelentette számára. Apja ugyanis morva származású volt. Ezt egyik versében és önéletrajzában is megírja. Az életrajz rövid és tömör, apja származására azonban részletesen kitér. A következőket Írja: „Az apai családomból — állítólag hiteles adatok szerint — egy Gawga Zdenó nevű cseh ember háromszáz esztendővel ezelőtt jött be elsőnek a Morvamező felől és — bármint ís nehezteljenek, akiket ma kívülem érdekel — nem volt rablólovag, hanem békés és hasznos mesterséget űző, királyudvari cseléd." Ö

néletrajzában később rátért anyja származására is, akinek ősei az „Árpád vezérrel bejöttek közül valók." De ezúttal csak azt érintem, ami Prága felé vitte, és ami hajszolta, kergette, hogy megismerje a cseh embert, a cseh nemzetet. A város című verse erről tesz tanúságot. Első sorai Prágáról már azt érzékeltetik, hogy a város pazar, varázslatos színei azonnal hatalmába kerítik. „Az érkélyen terítve ...Itt ülök zsibbatag Álom, s fürdő után még, távolokba nézve, Napfénycsík szállal át, — beletáncol a mézbe, — ló volna itt maradni békén. De nem szabadi" És most szinte látom ezt a sötétszemű és bátor asszonyt kilépni a szállodából. Frissen, kipihenten indul el a nyárelejei napfényes Prága zegzúgos, macskaköves utcáin. Nincs határozott célja, nem állítja meg a járókelőket, senkit sem kérdez, csak szomjas, tágranyitott szemmel megy, megy... Legyűri magában a magány, az egyedüllét nyomasztó érzését és figyelmét az új látnivalókra összpontosítja. Már élvezi a város ódon, napsütötte házait, amelyeken a napfény is ódonná galvanizálódik. Verssorok formálódnak, alakulnak benne, szeme, agya, szive állandóan rögzít és ugyanakkor szakadatlanul csiszol, amíg megszületik a költemény: „Árkádos út, faragott, régi kövekI Nosza! két buzgó szemembe venni Öbetűs írást, íves kapuboltot, Mindent! Lallala! Megindultam hát mennii Gyorsan, irámjtalan! Most felfedezekI Ott térré tágul az utcasarok." A híres Óvárosi térre lép. Az Idő délfelé Jár. Látja, hogy emberek gyülekeznek az apostolok impozáns toronyórája előtt, ö is közéjük' áll és izgalommal lesi a toronyóra fogyó perceit. Közben körülnéz. A tér akkor tágasabb volt. A hatalmas Huszszobrot csak évek múlva, 1915-ben állítják fel, viszont a régi, pompás városháza épülete még ép, egyszerű nemes vonalai a magasbatörő torony merész ívébe olvadnak. Kissé oldalt lép, hogy az eléje táruló aranyló kép tökéletes összhangját élvezze. Kaffka Margit akkor még nem sejthette, hogy évtizedek múlva a fasizmus elpusztítja ezt az összhangot és az épületből mindössze egyik szárny marad meg romként, üreges ablakkal, hogy intő példaként figyelmeztesse az új nemzedéket a fasizmus barbárSzínek ét évek KAFFKA MARGIT PRÁGÁBAN ságára. Azt sem sejthette, hogy néhány lépésnyire tőle az egykori Zenltnergassén névrokona, a 27 éves Franz Kafka író lakik, aki bizarr novelláit írja az emberi szenvedésről, a félelemről, a szorongatottságról, a tehetetlenségről és már sejti, hogy a világ és benne a monarchia úgynevezett „békéje" valami borzaimasat takargat, rejteget, és hordozgat méhe sötétjében. Kaffka Margit mindezt nem tudhatta, mégis ahogy az embergyűrűben a vendég izgalmával lesi, várja a kilépő apostolokat, valami nyugtalan bizonytalanság is kínozza. Mindezt híven érzékeltetik híres költeményének e sorai, amelyeknek derűs, játékos hangját a halál sötét szálai szövik át. „Ni! A régi tanácsház órája az ott, A Havlata Pavlata regés remeke! Megvárom! Még öt perc, — még három, kettő! Ver zengve — s kijönnek, mind a tizenkettő, Az apostolkák sorjába, körbe, Az Péter a kulccsal, az János a könyvvel. És hosszú, vontujjú vézna kezükkel Megáldanak engemet, az Idegent is, Keresztet írnak és tovalengenek. A halál azalatt egyre csenget. „Ne még!" — könyörögnek balrul a szobrok. A Paraszt, a Pénzvágy, a Hiúság tükörrel. De ő „igen!"-t bizonygat kis vázjejével. — Ám vége! Elverte sorát az óra, S a végső mozdulatba merevül. Áldás, Halál — A költemény minden sora, szava eleven ma is, mint minden, amit ez a szenvedélyes, igazságot kereső asszony teremtőkedvében alkotott. A legsúlyosabb és legválságosabb éveit éli, a magány hínárja fenyegeli, de küzd, harcol ellene. Soha annyit nem dolgozott, mint éppen azokban az években. Akkor érlelődik benne élete nagy műve, a Színek és évek, amelyről Móricz Zsigmond 1912-ben azt Írja: „Senkinél nem éreztem jobban az élet igazságát a regényalakodon át, mint Kaffka Margitnál. Az író ugyanis nem levegőből dolgozik, hanem a valóság ból." Igen a valóság, valami hallatlan mohóság, megismerési vágy él benne. Prágában sem pihen, tudja, hogy nem maradhat itt sokáig, hisz krajcáros gondjai vannak, ezért siet, rohan, hogy csodálatos látásával birtokába vegye a várost, amelyet apja ősei építettek. Elmegy a Várba, megnézi a Szent Vitus katedrálist, a gótika e remekét, majd benéz a Szent György templomba, a csehországi román építészet kincsesházába. A látnivalókkal nem tud betelni. Ainulva nézi a tizennegyedik század csodáját, a várudvaron elhelyezett Kolozsvári György és Márton testvérek művét, a Szent-György szobrot. Utána nem rest és lemegy a hírhedt torony mélyébe, ahol a foglyokat egykor halálra éheztették. Otját még követhetném a ghettó-temetőbe a leviták, kohaniták és bölcsek málladozó sírkövei közt, ahol léptei nyomán fürge gyíkok menekültek, de úgy vélem helyesebb, ha most átlépek egy félévszázadot és beszámolok nagy műve, a Színek és évek cseh fordításáról. Kaffka Margit regényét az Ödeon adta ki. A Svetová Četba sorozatában, Rainer Magda fordításában 1958-ban, 14 ezer példányban jelent meg. Tehát közel ötven év után hogy Kaffka Prágában járt, került a mű a cseh olvasók kezébe. Kaffka prágai útját követve, így jutottam el a mű fordítójához. Rainer Magda igen szívesen fogad. Örömmel beszél a Színek és évek-ről. Azt mondja, hogy Móricz Zsigmond Árvácskájának fordítása után kapta a kiadótól a megbízást, hogy a Kaffka-regényt cseh nyelvre ültesse át. A megbízást szívesen vállalta. Noha a regény elolvasása után tudta, hogy nem vállalkozik könnyű feladatra, mert Kaffka mondanivalójának hű tolmácsolását sajátos stílusa és mondatszerkesztése nehezíti meg. De megbirkózott vele, munka közben szerette meg a regényt, ebben az is hozzájárult, hogy 1943-tól 1945-ig Budapesten élt és ismerte egy kissé a légkört, amelyet Kaffka Margit oiy kiválóan ábrázolt. Egyébként budapesti tartózkodása alatt tanult meg magyarul és nyelvtudása tökéletesítésében férje, Rainer szobrászművész segítette, aki kifogástalanul beszél magyarul. Beszélgetésünk során kellemes meglepetés is ért. Kiderült, hogy Rainer személyesen ismerte Bauer Ervint, Kaffka Margit második férjét, akinek a Magyar Tanácsköztársaság bukása után el kellett hagynia Horthy Magyarországát. Bécsbe menekült, majd 1921-ben Prágában kötött ki a Károly-egyetein orvosi fakultásán, mint tanársegéd. Prágában ismerte meg Rainer dr. Bauert, aki mielőtt Berlinbe, majd a Szovjetunióba ment volna, neki és egy diáktársának adta át lakását megőrzésre. Rainer a társával hat hónapig lakott Bauer lakásában, ahol Kaffka Margit könyvtára is volt. Ez idő alatt rengeteget olvasott, akkor ismerkedett meg tulajdonképpen a magyar irodalommal. Hogy mi lett ezután a könyvtár sorsa, azt nem tudja. Befejezésül még fontosnak tartom megjegyezni, hogy Bauer Ervin, Balázs Béla író, filmesztéta öccse volt. Kaffka Margit naplója, jegyzetei bizonyítják, hogy ez a házassága boldog volt. A háború kitörésekor, 1914-ben ismerte meg második férjét, és az igazi, áhított szerelmet, amely tragikus haláláig, 1918. decemberéig tartott. Temetésén az írók nevében Móricz Zsigmond tartotta a búcsúbeszédét. K

affka Margit életéről, harcáról és munkásságáról még sokat lehetne írni. De ez nem az én feladatom. Azt azonbari meg kell említenem, hogy a Nyugat-nemzedék írói közül az elsők közé tartozott, aki bátor igazságkeresésében eljutott a szocializmusig. Ezt 1912. május huszonharmadikán, az emlékezetes nap véres harcáról írott Hajnali rigmusok című költeménye bizonyítja a legfényesebben. SZABÓ BÉLA Rainer szobrászművész 1923 ban készült rajza, amely Kaffka Margit második férjének a prágai lakását ábrázolja. Itt, az ablak bal oldalán volt elhelyezve Kaffka könyvtára is. Dembovics alig érte el a vonatot. Első osztályú fülkében, egyedül utazott, de szörnyű gondolatok kínozták, s nem tudott aludni. Vonatja június 29-én délben futott be N. város pőlyaudvarára. Taxin ment haza. Taran, a kutya éhes vonítással fogadta, amiből arra következtetett, hogy Mihail nero éjszakázott otthon. Sz bosszantotta. Alig vetkőzött pizsamára, fékcsikorgás hallatszott az utcáról, és kisvártatva berontott Zarokov. — No? Mi van? — rivallt rá köszönés nélkül. — Nem jelentkezett. Nincs az üdülőben. A határon lövöldöztek ... — 0-ú-ú-gy — mondta Mihail és gúnyos fintort vágott. Zarokov bezárkózott, s az ajtaja előtt hallgatódzó Dembovics olyan zajt hallott, mint amikor valaki Csomagol. Később kinyílt az ajtó, és Zarokov behívta a házigazdát. Latolgatták az eshetőségeket. Az első: Pavelt és Krugat elfogták, a második: Krug elérte a hajót, de Pavelt elcsípték, a harmadik: mindketten átszöktek. Tudták, hogy a három eshetőség közül valamelyik bekövetkezett. Bármelyik esetben utánanéznek, ki kapta a „Fenyőillat"-b& szóló beutalókat, s a nyomozás szálai egyenesen Dembovicshoz fognak vezetni... Zarokov nem tudta magától elhessegetni a gyanút, hogy Pavel az elhárítás embere, s csak azért hagyta magát beszervezni, hogy külföldre jusson. Hosszú hallgatás után Dembovics a szívéhez kapott. Zarokov elértette a mozdulatot, s így „bátorította" az öreget: — Itt a pisztolyom. Még fó szolgálatot tehet, De sohase siesse el... Zarokov felállt, új, krémszínű, ujjas mellényt akasztott le a szögről, újságpapírba csomagolta, aztán valamilyen csörömpölő vasdarabokat csomagolt össze, a nadrágzsebébe csúsztatta, és távozni készült. — Elmegy? — szólt utána Dembovics, — Nem örökre, Dembovics, nem örökre — szólt vissza gúnyosan Zarokov. Vallatás kesztyűs kézzel Pavel úgy érezte, a kutya se törődik vele. Egyszer aztán az a nap is eljött, amelyet már régóta várt. Sebastian, a fekete hajú, aki a kikötőben várta őket, egyszer reggeli után megjelent, papírt és töltőtollat nyújtott át neki. — Leülni és írni önéletrajz. Anya. Apa. Saját élet. Részletesen. Nem sietnt. Eleinte igen mulatságos volt, hogy Sebastian csak főnévi igenevek formájában használja az orosz igéket. Sebastian kiment. Leonyid Krug lehajtotta fejét, és barátságosan odaszólt: — Írd meg az igazat, meglátod, mindjárt megkönnyebbülsz. Először, de nem utoljára írsz életedről. Pavel vagy tíz oldalt teleírt. Megelevenedett rajta Szalonka egész élete. Itt-ott nyelvtani hibákat csinált; ezeket jól megjegyezte. Sebastian később bejött, s elvitte a lapokat. Három nap múlva autót küldtek Pavelért. Egy ismeretlen villába vitték. Kísérője, egy fiatalember egy földszinti dolgozószobába vezette, öt perc múlva jóságos arcú kövérkés bácsi lépett be. Szemüveget, hanyagul megkötött nyakkendőt, gyűrött ruhát viselt. Ugyancsak részletes életrajzot kért tőle. Pavel pontosan leírta azt, amit Sebastian azóta már olvashatott. Most is ugyanazokat az íráshibákat követte el. A kövér öregúr elvette a papírokat, megköszönte az önéletrajzot, és kikísérte Pavelt az autóhoz. Két nap múlva ismét autót küldtek Pavelért, de más soffőrrel és kísérővel. Ugyanabba a villába és dolgozószobába vitték. Sebastian egy bőrdíványon terpeszkedett, és állandóan fújta a füstöt. A kiskövér a széles ablakpárkányon ült, s lóbálta a lábát. Pavel belépésekor abbahagyták bizalmas beszélgetésüket. — Hát fiatalember, beszélgessünk el egy kicstt — mondta barátságosan a kövér öregúr. — Ha nincs ellene kifogása, szeretnénk közelebbről megismerni. Pavel a szoba közepén letelepedett egy nagy kerek székre. — Hisz régóta várom, hogy valaki eldiskuráljon velem, megkérdezze, nem szorít-e a cipőm. Ezt irogatás nélkül Is el lehet intézni. A kiskövér Sebastianra kacsintott: — Nagyon eredeti fickó. — Maga orosz? — kérdezte Pavel. — Hát persze. — Hogy hívják? — Alekszandr. Sebastian látszólag kényszeredetten .kapcsolódott be beszélgetésükbe. — Hol ismerkedett meg Mihail Zarokovval? Pavel értetlenkedve fordult Sebastian felé. — Engem kérdezett? — Magát, persze hogy magát. — Zarokov? Nem ismerem. Sohasem hallottam a nevét. Valamilyen kitalált név lehet. A kiskövér lemászott az ablakpárkányról, bekapcsolt egy magnetofonszerű készüléket, s most már ő kérdezett. Életrajzi adatairól faggatták Pavelt, aztán részletesen be kellett számolnia az átkelésről. Sebastian kérte, rajzolja le az öblöt és a hajók helyzetét a találkozás pillanatában. Míg Sebastian a rajzot nézegette, Pavel a kövér öregurat szórakoztatta. — Nálunk nem így vallatnak — mondta. —• Mindent szép sorjában feljegyeznek, aztán aláíratják al emberrel. Bizony. A kiskövér elnevette magát — Először ts itt nincs szó vallatásról, másodszor ez Itt mindent pontosan feljegyez — mutatott a magnetofonra. Pavel értékelni tudta a nagy bizalmat, de úgy gondolta, inkább ne mutatták volna meg neki a magnetofont. Biztos volt benne, hogy előre kitervezett lélektani fogásokról volt szó, beleértve az enyhe vallatást Is, amelyet minden bizonnyal komolyabb eszközök és módszerek fognak követni, mint ez a kérdezz-felelek játék. [FOLYTATJUK)