Új Szó, 1967. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1967-01-14 / 14. szám, szombat

égizett a jölt a kocka, szövetkezet, a határtalan tekintélyt a meglepődve Nándornak, ak szólítják akik eddig ík. Bosszaniz alkalomra ja: „Én maNándi maraés ha nem is itt fogok >bi mondatot ílvasták, sőt hogy: „Ugye, másként beint beszélt, mcsak a leiéves tapasz^pgivel szerformálta vé?yesiek csak helyesli azt, a két szóm- Kingyes és t. Azt viszont resen tudják, ervezés után 'ezetői addig k az egyesldolás helyes'őzték a kinéhány hónahogy Szigető tud rendet 1 az emberek. A kevesek ndor volt a ehéz feladat »i'ilag megváett szövetkei a közel 600 ágnak óriási ít jelentette, el a kórt haólván — ledőre — felalad a fertőás oltóanyaási területe? -mészetes elimáit tanulSgusok bebivírus által — mintegy lás ellen — kl magából, hát ennek — z interferonvégül önmaőzi a vírusotfrán igyeket nagyobb, ilhasználható enanyag előetleg ennek nk. Ez azoniolog, de taktívájú, mint ógyszerekkel nert a hatáyagok megeket ls, meaporodik. Mi ;lés után az irosodhatnak. etben az in38 anyag — dok — segítitermelní. alítette, hogy kutatják a Nem félő a y egy másik, Amerikában ban élő kolmondjam — le, és azt hlMnoly tudós sőséget valaatja le. Bárérzem, nem hektáros gazdaságot szigeti szövetkezet néven tartották számon. SZÁZ CSALÁD él itt szétszórtan. Azelőtt mindenki a saját birtokán épített házat — s csak most kezd kialakulni egy utcasor. Itt az iskola körül lesz a jövendő falu központja. Egy méternyi kavicsos út nincsen a faluban. Az országút ide nyolc kilométer. Ha beköszönt az esős idő, egyetlen közlekedési eszközük a lánctalpas traktor. Ezen hordták ki még nemrég a komphoz a tejet, meg a betegeket. Mióta a szövetkezeti iroda mellett berendeztek egy szobát orvosi rendelőnek, ide jár az orvos. Rossz időben ide hozzák .... Ha a fagy megszilárdítja a talajt — mint január első hetében — akkor a szövetkezet elnöke — aki „gázikon" gyakran beugrik Komáromba — maga szállítja a vendéget Szigetre. Én is vele mentem, természetesen a Vág töltésén. Mikor feltűnt az első magányos ház, eszembe jutott egy történet: 1962 őszén valahol itt ringott az uszály, a Vág vízén, s az emberek — zuhogó esőben — ide hordták a cukorrépát. Nem tudom kinek az agyában született meg az ötlet, de ez volt az elszállítás egyetlen lehetséges útja. Uszályon vitték le a répát a komáromi kikötőbe, ott rakták vagonba. Ha e munkában nem segítenek a katonák, akkor ez lett volna az ország legdrágább répája. De kár, haszonnal jár, amiért egy évtizedig hiába könyörögtek a szigetiek, azt most egy nap alatt elérték: vetési tervükből törölték a cukorrépát. — Már nem szabják meg, mit termeljünk, önállóak vagyunk... AZ IRODÁBAN folytatjuk a beszélgetést. Tízmillió koronára becsülik a szövetkezet vagyonát. A munkaegység értéke 20 korona. Nem volt könnyű ezt elérni. Az utóbbi fél évtizedben megrostálódott a szövetkezet tagsága. Az maradt itt, aki becsületesen dolgozott. Ma kevesebb a munkaerő, szilárdabb a munkaerkölcs, jobbak az eredmények. Pedig a gazdasági feltételeik igazán nem kedvezőek. Még a termés elszállítása is gondot okoz. Ezért szakosították állattenyésztésre n a szövetkezetet. — Mi jelenti számunkra a jö vőt? Az épülő országút... Ezt mondja az elnök, a nyugdíjas és az iskolás gyerek. Gene rációk álma teljesül, ha egyszer a szövetkezeti iroda előtt beülhet nek az autóbuszba, és nem gumicsizmában, hanem félcipőben juthatnak el a városba. Sziget is falu lesz. A határból és Kingyesről is ide húzódnak az emberek. Itt épül az elnök háza is. Nem kell majd naponta három kilométert Kíngyesre gyalogolnia. Hiszen oly kevés a szabad ideje, amit a családdal, a két gyerekkel tölt. Persze ezt nem említi. Szívesen beszél külföldi tapasztalatairól — járt a Szovjetunióban, Ausztriában, Dániában — a szövetkezet fejlődéséről, az embereknek egymáshoz s a közöshöz való viszonyáról, de soha nem említette — még poharazgatás közben barátai előtt sem, hogy a változások, az eredmények részben az ő nevéhez fűződnek. — Minden, amit itt látsz, a szigeti emberek alkotása, munkájuknak gyümölcse... Az elnököt hallgatom, s a költő sorait idézem: „Hirdessük: itt nem boldogul más, Csak aki alkot, aki munkás!" SZÉNÁSSY NÁNDOR tizennégy éve a nagyüzemi szövetkezeti termelés gondolatának hirdetője, gyakorlati megvalósítója. Parasztfiúból lett alkotó minkás. CSETÖ JÁNOS élünk, nem dolgozunk hiába, ha csak egy kis lépéssel is előbbre visszük a tudományt. A rák kórokozójának megállapításán például tudósok ezrei végeznek szívós munkát. Lehet, hogy éppen a vlrolőgusok érnek el döntő eredményeket. Emberek milliói rettegik a rákot. Néhány esetben már megállapították, hogy állatoknál daganattípust vírusok okoznak. Nincs kizárva, hogy ez a felfedezés majd döntően befolyásolja a rákkórokozó keresésének irányát. Felfedezni való tehát van még elég. És én úgy hiszem, hogy a virológia nem csak egészségügyi kérdés, hanem az e téren végzett kutatások az élő anyag sok általános problémájára is fényt vetnek. HOGYAN LESZ valakiből tudós? Mivel magyarázható, hogy a „szabályos" életpálya helyett Ladislav Borecký 1948-ban — az orvosi egyetem elvégzése után — a rögös, biztos eredményt soha sem ígérő kutatómunkát választotta? Ez alighanem Borecký docens lelki alkatától függött. Az egyetem elvégzése után lehetett volna belőle körorvos, sebész, vagy belgyógyász. Ö a dolog nehezebbik részét választotta. Szlovákiában abban az időben úgyszólván még ismeretlen tudományág volt a virológia. Természetét egyetlen mondata is híven tükrözi: —• Mindig érdekelt a laboratóriumi munka. — És most, amikor idestova húszesztendős kutatómunkára tekint vissza, hogyan emlékezik a diákévekre? — Az egyetemi évek? Ott az ember csak a tudományok előcsarnokába lép be. Furcsa, de így igaz: ma többet kell tanulnom, mint egyetemista koromban. Tanítványaim közül — így vizsgaidőszakban — sokan irigyelnek, mondván: neki könnyű, nem kell tanulnia. Pedig ha tudnák ... Naponta hoz a posta több, a virológiával foglalkozó tudományos szakdolgozatot, könyvet. De jó lenne, ha jutna időm az összes áttanulmányozására. Borecký docens és munkatársai nevét ma már a világ több tudományos Intézetében ismerik. A közelmúltban például fél évet töltött az USA-ban, a michiganl egyetemen. Francia, angol, svéd, magyar és szovjet tudósokkal áll állandó kapcsolatban, akik számon tartják kutatásait. MOSTANÁBAN ha azt hallom, hogy valakit megtámadott a titokzatos kór, melynek nevét is csaknem fél már az ember kiejteni, mindig Borecký docensre és a hozzá hasonlókra gondolok. Talán most is ott görnyed az intézeti mikroszkópja fölött és (a milliméter milliomodrészénél alig nagyobb parányi élőlényeket) a vírusokat vizsgálja, tanulmányozza. Ezerkllencszáznegyvennyolc óta vallatja az élö anyagot. Vajon hány kísérletet végzett el ez alatt? Vajon hány kísérleti naplót írt tele azóta? Lehet, hogy holnap, holnapután majd éppen neki köszönheti az emberiség, hogy megint sikerült megfékezni egy veszedelmes betegséget. T6TH MIHÁLY ew& m ' i 'TiinnÉňr*!^ K

ét sarokház között befordulsz a forgalmas utcáról. Hátad mögött tovarobog a villamos. Kipp-kopp, magas sarkú kis cipellők kopogása siet a járdán. Vidám nyüzsgés, tolongás . . . Jobboldalt a könyvesbolt szolid kirakata, baloldalt az Obuva modern üzletháza, s aztán valami hídféleségen haladsz át. Itt ér véget a huszadik század. A Mihálykapun túl kevesebb a napfény, kevesebb a levegő is, az évszázados régi falak, félrecsapott tetők között alig látni a derengő kék eget. Ez itt a régi Pozsony, helyesebben: Posonium. Minél jobban behatolok a szűk utcák, sikátorok közé, annál jobban távolodom a jelentől, s ballagok visszafelé az időben. Tudom, hogy ez lehetetlen, és mégis ez az érzésem. Ott a Mihálykapunál kilyukadt a világ, s visszazuhantam egy-két évszázaddal. Ami most körülvesz, az itt a múlt időtlen, áporodott dicsősége, a kőbe, falakba merevedett történelem. S körötte fiatal város: Bratislava. R

ossz címet kaptam. Bejártam már a Káptalan utcát, a Klarissza utcát és a Kapucinusok utcáját. Végül a Bástya utca 5 alatt megtaláltam, akit keresek: Jozef Dorošinyi mestert, egy híres asztalosfamília utolsó elöregedett sarját. A maga nemében páratlan, szinte egyedülálló munkát végzett Szlovákia történelmi emlékeinek megmentése érdekében, ő állította helyre a vöröskői vár és a kistapolcsányi kastély kincset érő műbútorait. Dorošínyi mester hetvenhárom éves. Idős, magános ember. Régi, nagyon régi a ház, amelyben él és nagyon régi keletű a mestersége is, mely a modern technika és a típus bútor tömeggyártása előtt virágzott. Tulajdonképpen a XIV. és a XVII. századra esik virágkora. Akkoriban a műbútor-asztalosok mestersége a faragó művészettel párosult még, s a maga nemében megfizethetetlen értékű alkotásokat hozott létre. A késői polgárság ízléstelensége ennek a régi és rendkívüli kézügyességet követelő mesterségnek a művelőit és művészeit elmúlt korok stílusának utánzására szorította. A vállalkozókká züllesztett szakemberek műhelyében kereskedők és földesuraságok megrendeléseit elégítették ki. Végül a gépipar és a bútor tömeggyártása elsodorta a régi, művészetszámba menő mesterséget. D

orošínyi mester apja nyitrazsámbokréti műhelyében kezdte tanulni a mesterségét. Már tizenkét éves korában! Apja külön kis fűrészt készített számára és állványt ácsolt neki, hogy elérje a munkapadra erősített munkadarabot. Tizenöt éves korában felszabadult. Egy ideig az egykori Pozsonyban dolgozott, majd Temesvárott anyai nagybátyja, Navara József műbútor-asztalos műhelyében. Pozsonyba visszatérve betársult egy szaktársa műhelyébe, majd önállósította magát. A társadalmunkban beállt változások kiküszöbölték a mesterség vállalkozói jellegét. Nem szolgálja többé a polgárok és földesuraságok ízléstelenségét. Dorošínyi mester művészete és tehetsége minden erejével a történelmi emlékek megmentésén fáradozik. Műhelye ott van a Bástya utcai ház földszintjén, lakása egy emelettel följebb. Furcsa és szokatlan szerszámok, különféle alakú vésők, gyaluk, fúrók, símítók és ódon bútorok közt, szorgalmas munkával tölti napjait. Az ember megérint egy látszólag ócska lomot, valami kallódó szekrénykét. Kopott, fekete festék és fehér ábrák borítják a régi, régi fát. A pántok, rekeszek, ajtók mind kifordultak. A meztelen deszkába már a szú is belemart. Azt hiszed, valóban ócska lom. Ha közelebbről megnézed, csak akkor látod, hogy a fehér, mitológiai alakokat ábrázoló díszítmények valódi elefántcsont-berakások. Reneszánsz stílű bútordarab. Fönt a lakásán ócska vászonnal borított, fényezett desrkalemezek támaszkodnak a régi divatú szekrényhez. Nézem az egyiket: fábafaragott legenda. Árpádházi Erzsébet riadt, szelíd alakja. Köténye telistele rózsákkal. Ismeretlen bajor mester intarziás munkája. Egy másik: szent Jeromos. A harmadik: házépítők. A negyedik: a szent család. Alatta régi szignatúra: Giuseppe Moveni fecit. Olasz mester felbecsülhetetlen értékű munkája. Mind a négy a vöröskői vár megmentett műkincse. Ü

lürvk az asztalnál, az ódon csillár alatt. Dorošínyi mester a családjóról beszél, mely tulajdonképpen olasz eredetű. Az első Dorošínyi a XVIII. század elején vetődött az akkori Magyarországra. Csakhogy az még nem Dorošínyi volt, hanem Dorosini, az anyai ág ősei, a Navara csaJádbeliek Spanyolországból jöttek az inkvizíció elől menekülve. Egyikük Temesvárott telepedett meg. Az is híres műasztalos volt. Dorošínyi mester régi, régi okmányt mutat. Vándorkönyvet. Navara József műbútorasztalos vándorkönyvét. Zöld, kopott a fedőlapja, belül az első oldalon három nyelven nyomtatott szöveg: Vándorkönyv - Az 1816 július 16-án kelt helytartósági intézmény s más későbbi rendeletek következtében — Wanderbuch — Statthalterei — Verordnung von 16. Juli 1816 und der nóohrichtigen Verordnungen Knižka Vandrovná - Následkom výs. naridzeni od 16. júliusa 1816 a neskorssie vydaných ustanovení A belső oldalon ugyancsak három nyelven első bekezdésként ez áll: „Minden belés külföldi hatóságok megkerestetnek, hogy ezen vándorkönyv felmutatójának gátlástalan vándorlást engedjenek, s telhetőleg segítségére legyenek." Egy bekezdés arról szól, hogy a vándorkönyv munkakönyv és útlevélként is szolgál bel- és külföldön egyaránt. Az egykori Monarchiáról rengeteg rosszat tanultunk az iskolában. Nyilvánvaló, rossz, történelmileg elavult és fölösleges államalakulattá züllött, mely megnyomorította, elnyomta saját népeit. S én a huszadik század második felében mégis némi irigységet érzek. A vándorkönyv régen porladó tulajdonosa egy évig köteles volt a világot járni, s ezt három nyelven adták tudomásul az illetékes bel- és külföldi hatóságoknak. A tavaly kiadott újságírói igazolványommal legfeljebb Cheb és Királyhelmec között közlekedhetek. Dorošínyi mester is ennek a háromnyelvű régi világnak az embere. Olasz és spanyol ősökből szakadt ki, szlovákká lett, s szerzett nemzetiségéhez mindig hűségesen ragaszkodott, mint az édesapja. Annak ellenére kitűnően beszéli a magyar és a német nyelvet, megérti az olaszt és franciát is. K

éső este lett, mire elbúcsúztam Dorošínyi mestertől. Az ódon kapubolt alatt szorítottam kezet vele, s indulóban megkérdeztem, nem tudja-e, miféle épület volt ez valaha, ahol megtelepedett és műhelyt nyitott. A válasz fejbe kólintott: 1714-ben épült a ház, s a hóhér háza volt. Szemközt (ma egy modern, emeletes bérház álJ azon a helyen) volt segédei szállása. Riadtan menekültem a Bástya utcából, viszsza a huszadik század második felébe, s túl a Mihály kapun nagy lélegzetet vettem. BABI TIBOR ÉRDEKES EMBEREK