Új Szó, 1966. december (19. évfolyam, 331-360. szám)

1966-12-10 / 340. szám, szombat

A két világháború közötti csehszlovákiai magyar prózairodalomban érdekes színt jelentenek N. Jaczkó Olga írásai. A kárpát-ukrajnai születésű írónőt a Tűz című folyóirat szerkesztője: Gömöri Jenő Tamás fedezte fel. Első kötetéről (Csendes mederben, Ungvár 1925) Fábry Zoltán írt nagy elismeréssel és várakozással: „N. Jaczkó Olgának nem játék, nem szórakozás az irodalom, de nem is elsődleges hiúsági vagy kiélési kérdés. A szoprán-nőiesség könnyed, diadalmas hangját nem ismeri. Az ő hangja: a kísérő, fájó, egyűttérző alt... Jaczkó Olgánál a kívülállók, az esettek, a cselédek, állatbárgyú kisemmizett béresek tehetetlen topogó tragédiái fúlnak el a csendbe.. N. Jaczkó Olga jelenleg Budapesten él. 1945 óta új műveket nem alkotott. Írói munkásságát az 1925 és 1936 között kiadott kötetei (két novellagyűjtemény és három regény) ölelik fel. T. L. stégéhez és egyik vendégéhez, oki szintén a terraszról nézte o nyáj terelését: — Bocsássatok meg, hogy ennyire megfeledkeztem magamról! De az embert egészen kihozza a sodrából ezeknek a barmoknak a bárgyúsága! Hót nem nekieresztené az állatokat a pázsitnak?... Az ispán már akkor odakiáltotta juhásznak a parancsot, a bojtár kibontotta az ostort, a pulit a széledő nyáj elé vezényelték s az engedelmesen vakkangatva állta útját az indulatosan topogó vezérüknek. És nagy üggyel-bajjal odaterelték a nyájat a márciusi lucsogbon ázó teniszpályára ... — Nagyon laza volt, — magyarázta az F

elülről az Isten napja özönlött melegen a juhászra, hátból a suba takargatta, bévülről pedig az elégedett öröm öblögette langyosan. Februártól hetvenhatszor született meg az akolban az ártatlanság és a türelem, hetvenhat kisbáránnyal gyarapodott a nyáj. Igaz, az uraságnak gyarapodott és nem neki; oz uraság javára vastagodik a bárányok húsa és sűrűsödik a juhok gyapja. De az eladásig és a nyírásig az övé minden öröm, amiből az uraságok úgysem kérnek: az édesmóléízű bégetés, amellyel a kicsinyek az anyjuk után kívánkoznak, gyenge kis faruk vidám ficánikotása, gyapjucskájuknak selymes göndörödése... A legfiatalabb jerke azon éjjel lett, a karjaiban vitte ki a juhász a legelőre, ott is hordozta, addig, amíg jónak nem látta, hogy ráeressze az anyíja tőgyére. Akkor kifordította nagy, barna markaiból, mint a jó puhára kelt, meleg kalácstésztát szokták az asszonyok a kis, repedezett fateknőből. A puha gomolyog lábakat nyújtott, a lábacskák apró térdekbe csuklottak, melyeknek mellsőit nekinyomta a kis jószág a földnek és szaporán nyaggatta az anyja emlőjét. Amikor már betelt a tejjel, a juhász újra magához emelte, sáros lábacskáit megtörülgette a subája belsejébe, és úgy hordozta tovább a karján. Délután kibicegett a legelőre a sánta ispán. — András, — mondta a juhásznak, — ma hamarább terelje haza a nyájat és nem egyenest az akolba, hanem be fogjuk hajtani a parkba. A juhász keblében százharmincnyolcszor, a juhai számával fordult meg az öröm. - Ejha, ejha, - csemcsegett, mintha csak oz ő szájában futna szét az oz íz, amit az állatjai harapnak a fűvel, — hót lesz ma uzsonnátok! S jókor igyekezett hazafelé, mielőtt még a márciusi alkonyat megsózná dérrel a mezőket és a kertet. Nagy dicséret kelt benne az uraság iránt, hogy egyszer, tóm, mégis csak okosat gondol avval a kertbeli gyepes dombbal, amely már JACZKO OLGA JUHÁSZHISTÓRIA úgy zöldell, akárcsak egy nagy tál saláta, míg kint a mezőn még csak annyi üggyelbajjal tudja összeszedegetni a jószág a táplálékát, mintha tűket keresgélne a tavalyról maradt, száraz kórók között.. . Máskor mindig a kertész pocsékolta el azt a szép gyepet a dombról. Kis talicskára szerelt, mennykőnagy ollóval futkosott rajta, lenyirbálta, aztán odahajigálta rothadni a kerítés mögé. Mire rákapott a nyáj a szokatlan útra és a park hídjához ért, már mégis sötétre alkonyodott. — Ebből már máma semmi sem lesz, - soványodott el a juhász szájóban az öröm íze és meg is mondta az ispánnak, hogy tegyék el inkább az egészet holnapra. Az ispán szólt az uraságnak, de azt a választ kapta, hogy nem lehet másnapig várni. S felgyújtották a kastély előtt a nagy ívlámpát, amelynek fénye bevilágította a hidat, meg az egész parkot. Az uraságok mind kijöttek a te-rraszra, a cselédség kint állott a kapuban és az egyik inas a szobalánynak vihogása közben utánozta a megzavarodott juhok bégetését. Végre sikerült beszorítani a nyájat a szűk híd karjai közé, az eleje már szét is bomlott és tétován, a szokatlan világítástól ijedezve tartott a gyepes halomnak. S akkor a méltóságos úr a te-rraszon olyan szavakat bocsátott útnak, melyek még a juhász szájából is csak pironkodva tudtak volna talán előgomolyodni, majd mentegetőzve fordult a feleuraság a vendégének, — s azt ajánlották, hogy juhtrágyával kell kitölteni. Az meg a Lili lányom nagyszerű ötlete volt, hogy mire cipeltessük az agyagot az akolból, mikor a juhok maguk is odaszállíthatják? Kint éjszakáznak néhányszor a pályán és rendben lesz minden! — Hűvös van, — mondta a méltóságos asszony. Kihozatott egy széles prémet és ráterítette a büszkén mosolygó Lili kisasszony vállaira . . . A juhok nem tudtak megnyugodni a barátságtalan szálláson s a juhász pironkodás nélkül eresztette meg mór most, ami kikívánkozott belőle. — Egyék már, - csillapítgatta az aszszony, aki meleg vacsorát hozott ki utána, mert hogy nem lehet hazamennie, a nyitott helyen megbomolhatnék őrizet nélkül a nyáj. — Nem kell, ... nem tudok enni, — mondta a juhász és elejtette kanalát a sárba. Reszketett az egész belseje, mert a hetvenhatszoros türelem és ártatlanság keserves sírással kereste a párás, meleg almot. S mert nem találta, végül is összeroggyant a kicsi bárányok gyengécske lába s ráhemperedtek a puha, fehér gomolyák a fagytál cserepesedni kezdő földre. De az aznapos jerkét nem engedte a juhász, azt magához emelte a suba alá, amelyet nem akart leteríteni, nehogy besározódjék. Szalmát meg nem lehetett leszórni sehol, nehogy beszemeteljék a kertet, így hát neki, meg a bojtárnak úgyis lábon kell tölteniök az éjszakát. Ha úgyis, hát okkor... nekieresrkedett a kerti hídon túl az utcának, a puli meg a bojtár csak megvigyázzák egy darabig a sorsukba amúgy is beletörődő, jámbor állatokat... A kastély összes ablakai ki voltak világítva és könnyű muzsika szűrődött ki a házból. Az inas, aki a konyhaépületből hordta az ételeket, a muzsika hangjára igazgatta a lépéseit és billegette kezében a tálcát. De a juhász vérét nem gyújtotta alá az urak vidám muzsikája, őbenne kővé keményedett a keserűség, s úgy tódult lassan-lassan előre, mintha az a bennlévö nehéz keserűség görgette volna. A tüzelő csillagok szórták a fényüket, de az sem tudta feloldani, mint máskor, a kemény ember magóbafagyottságát, nem csobbant meg benne sehol a megbékélés az élet rendjével. Szeme makacsul koccant össze a csillagfénnyel és szikrázni kezdett. — Hej, teremtő Úristen, — bukott ki a száján egy darabos sóhaj, — ki tesz igazat, ha te is megengeded, hogy így meggyötörjék az ártatlan párákat, amelyeknek gyapjacskájával a te szent Fiad a betlehemi istállóban játszadozott?... Ki? Hát én, — hördült fel aztán és odaólálkodott egészen a kastély ablakainak a közelében. Ki akart választani egy ablakot és tudta, hogy melyiket kell kiválasztani. Azt, amelyikben nappal mindig egy kalitka lóg, amelynek fényes rácsa mögött görbecsőrű, kéktollú madarak komédiáznak. Mondták a belső cselédek, hogy az a méltóságos kisasszony szobájának az ablaka. — Hát tanulja meg ő is, hogy mi a fázás, - hördült fel a juhász, kisuhintott kajmós botjával és odavágott vele a széles ablaküveg közepébe. A

szobában éppen a szobalány bontogatta éjszakára az ágyat. Éleseket visongatott, mintha benne is összetört volna egynéhány üvegtábla és összecsődítette az egész házat. Sikoltoztak s azt is hallotta a juhász a bezúzott ablakon át, hogy csengetett a telefon, tudta, hogy elszalajtották a hangjukat a póznákra kötött dróton a csendőrökért és azok mindjárt jönni fognak. De semmit sem bánt. Azt is jól tudta, hogy a kisasszony nem fog hidegbe aludni azért, hogy ő most beeresztette a szobáját és a dunyháit hideggel, de azért a suhintás után mégis csak elporlott benne valahogyan az a sziklakemény keserűség. Jobbjával megmarkolta újra a kezeügyébe kerített botját, baljával odasimította az aznapos kis jerke fejét a melléhez, amelyet meleg erjedés járt át és ringató hangon mondta a kis báránynak, amelynek irháját gyűrűd7Ő remegések ráncolták: — Ne félj, ne félj! Én semmitsem bánok, akármi Is lesz! Semmitsem bánok, mert meqfizettem egy kicsit ártatlan fajtád kínlódásáért!.. 1966. Vannak emberek, akik szeretik a zenét és ezért — — — — Vannak emberek, akik szeretik a zenét és ezért — — — — — — — muzsikálnak. j i r í suchý: nem muzsikálnak. Es vannak olyan emberek is (mint jómagam f, akik szeretik a zenét és annak dacára — — — —- — — muzsikálnak. Ha valaki csak úgy, se sző, se beszéd muzsikálni kezd, azt szokták róla mondani, hogy tehetsége van. A mi házunkban is van egy gyereknek tehetsége. A tehetségén kívül hegedűje ls van. Magától értetődő, hogy a hegedűjét nem hagyja parlagon heverni. Az alábbiakban azt szeretném elbeszélni, hogy miképpen szálltam ezzel szembe. Először ls kicsaltam a gyereket a fészerbe s ott megpróbáltam jobb belátásra bírni: Hagyd abba a muzsikálást! Érted, hagyj fel a muzsikálással! Nem segített. Igy hát megvesztegettem a barátait, hogy lopják el a kottáit s egy-egy kottalapért tíz fillért fizettem nekik. Később sikerült a gyerek vonóját vazelinnal bekennem, úgyhogy a hegedű nem adott hangot és a gyerek sziilei azt hitték, hogy Tónikájuk tehetségét vesztette. Mikor később az ügy magyarázatot nyert, kiagyaltam egy különleges „nyirettyű" nevezetű betegséget, amely a hegedűsök között terjed. Ám a gyerek szülei megnyugtattak, hogy a „nyirettyűt" rendszerint mészhiány okozza, ez viszont az ő esetükben nem kerülhet szóba, mivel az apa épltővállalatná! dolgozik. Fontolóra vettem, hogy javasolni fogom egy különleges otthon létesítését kiskorú hegedűsök számára, jó messze Prágától. Vtaszt öntöttem a fülembe, így aztán nem hallottam meg a levélhordó csengetését, aki pénzt hozott számomra. Ojsztrah-lemezeket vásároltam a tehetséges gyereknek abban a balga reményben, hogy gátlásokat ébresztek benne és felhagy a játékkal. Épp ellenkező eredményt értem el. Megnőtt a becsvágya s még sokkal gyakrabban játszott, mint addig. Végül még hegedűt is vásároltam s hozzáláttam a megtorláshoz. A gyerek szülei azt javasolták, hogy tehetséges g yerek játsszunk együtt Tónikával. Valahogy kibeszéltem magam s megpróbáltam a gyerek barátait rávenni, hogy gúnyolják. Magam is kiagyaltam egy csomó igazán parádés csúfnevet, mint például Vonóshülye, Gyantajankó, Bőgőbarom ... A legénykék nagy élvezettel kiabálták a csúfnf.veket a tehetséges gyerek után, ám ezzel ls csak azt értem el, hogy Tóni alig járt ki a házból és szinte állandóan hegedült. Legkomolyabb ellenintézkedéseim egyike kétségen kívül az volt, mikor kivettem a takarékból minden pénzemet s felvásároltam rajta a környéken minden hegedűhúrt. Érthetően nagy húrhiány állt be és városnegyedünkben hihetetlen árakat kínáltak húrokért. Egyébiránt ezzel kapcsolatban kísértésbe ls estem, hogy a birtokomban levő húrokat feketén áruljam, s azon a pénzen, amelyre ily módon teszek szert, minden húrt felvásároljak Prágában. Am megriadtam attól, hogy tevékenységemet félreértve üzérkedésnek minősíthetik, így aztán csak elkeseredetten figyeltem, hogy miképpen nő a húrok iránti kereslet. Az egész ügy úgy végződött, ahogy feltételeztem. Egy idő múltán az üzletek újabb húrszállítmányt kaptak. Nagyobbat mint eleddig, mivel a termelő vállalatot figyelmeztették a megnőtt keresletre. Mindazonáltal sikerült ezt a szállítmányt is felvásárolnom, éppen csak hogy némileg eladósodtam. Néhány nappal később azonban újabb húrszállftmányok érkeztek az üzletekbe, én pedig megértettem, hogy a nemzeti vállalattal nem kelhetek versenyre. Es az egész idő alatt a tehetséges gyereknek egyetlen húrja sem szakadt el. Ezt követően apróhirdetést tettem az újságba: Kicserélek egy kétszobás, központi fűtéses napos lakást Prágában akármilyen más lakásért, akárhol. Sürgős. A költözködés költségeit térítem. Információkért nagyobb tétel húrral fizetek. Értesítéseket „

E" feligére a lap kiadóhivatalába kérek. Az első ajánlatot néhány órával az újság megjelenése után kaptam. Egy ágcsernői férfi keresett fel, aki légitaxival sietett Prágába, hogy idejekorán érkezzék. Nem vártam további ajánlatokra (egyébiránt még ezerkétszázat kaptam), hanem csomagolni kezdtem. Tevékenységemet hegedűhangok festették alá. Két nappal később már költözködtem. Valamennyi szomszédom átjött búcsúzni, mivel a házban aránya lag kedveltek. Meglátogattak Tóni szülei is s emlékül egy gramofonlemezzel ajándékoztak meg, amelyet a tehetséges gyerek külön az én számomra játszatott fel a Gyermekek Házának stúdiójában. Szemük láttára — mintegy véletlenül — földreejtettem. Sajnos, törhetetlen anyagból készült. E tény feletti csalódásomat azonban képtelen voltam elegendőképpen palástolni, így aztán haragban váltunk el egymástól. Most pedig Ágcsernön lakom, s mint hallottam, a tehetséges gyerek röviddel távozásom után felhagyott a hegedüjátékkal bizonyos tizenhárom esztendős L. K. nevezetű, Prága II. kerületi lányka kedvéért. Fordította: BABOS LÁSZLÓ