Új Szó, 1966. december (19. évfolyam, 331-360. szám)

1966-12-07 / 337. szám, szerda

(Folytatás a tegnapi számunkból) Lázba hoztak az „olimpiai" küzdelmek A ránk váró „küzdelmek" lázba hoztak bennünket. Igor ebéd közben Nyikitát ugratta: — Te melyik számban versenyzel, Nyikita? — Csok semmi élcelődés, kisfiam — válaszolta Nyikita sértődötten. - Cselgáncsban például, vagy akár asztaliteniszben is megverlek. Egyszer Leningrádban ... — Uramisten, csak el ne meséld, Nyikita, inkább elhiszem, hogy megvernél, s te vagy a nagy menő, a favorit mindenben! — vágott közbe Igor tréfás ijedtséggel. — Jól van, jól van, Igor, majd meglátjuk, majd a végén meglátjuk. Az nevet, aki utoljára nevet. Ebéd után Birger kifüggesztette az olimpiász tervét a kompani főfalára. A terv szerint mindenki mindenkivel, minden ágazatban versenyezhet. A két orvos, Peter Petrovics Podviaznyij és Aleg, aki Krucsinyék utolsó őszi nagy menetének a hőse volt, csak késő délután jöttek át hozzánk. Aleg meglepetten állt meg az ajtóban. — Gyerekek, hisz ez nagyszerű! Ez legalább olyan nagyszabású, mint a tokiói olimpia! Igor jót kacagott. »- Látod, doktorkám, erre én még nem gondoltam. Valóban olyan! Csok kár, hogy kevés a víz az úszómedencében, a futbalpályán pedig - enyhén szólva - kissé kopott a gyepszőnyeg! Aleg pajkosan nevetett. — Sebaj, megkérjük Nyikitát, az este jól öntse meg a füvet, meglátod, reggelre nagyszerűen kizöldell! Nyikita szörnyülködve nézett ránk. <- Igazán nem tudom, mit gondoljak néha rólatok, rebjata! Te Jóságos isten! Mikor láttam utoljára zöldet! Már nem is tudom, milyen a zöld fű! — mondta, majd álmodozva folytatta: - Ha egyszer Hazajutok ebből a „fridzsiderből", ha még egyszer végigsétálhatok a Nyevszkij proszpekten, minden kis parkocskában végighempergem a füvet . . . — És csupa szimpátiából eladod a feleséged hűtőszekrényét, igaz? — fejezte be Nyikita gondolatmenetét Igor. — Azt talán nem! - nevetett Nyikita. - De fagylaltot egy ideig nem eszem! Délután megkezdtük a versenyeket. Én az asztalitenisszel kezdtem. Első ellenfelem Szása volt. Reggeli fáradtságom teljesen eltűnt, Szását mind a három fordulóbon megvertem. Vacsora előtt egy kicsit lefeküdtem. Hívtam Dmitrijt is, akivel az éjjel szolgálnom kellett. Este a Diesel-házban jól lefürödtem, kimostam szennyesemet, azután ledőltem a heverőre. Hemingway öreg halászát olvasgattam. Mindig lenyűgözött a kisregény nagyszerű hőse, az öreg halász. Mór többször is elolvastam, de mindig új élmény volt számomra az öreg elkeseredett, nagyszerű küzdelme a cápák ellen. Ügy éreztem, hogy bár egész halót megették, széttépték, a küzdelemből mégis az öreg került ki győztesen. Belém mindig nagy erőt tudott önteni Hemingway, akkor is, amikor mór nagyon nehezen viseltem a lelketlen, hihetetlenül mostoha antarktiszi telet, — sokszor folyamodtam hozTragédia a Byrdállomáson Az éjjeli szolgálatot követő napon nem mentünk Dmitrijjel a kajütkompaniba, otthon maradtunk, egész nap heverésztünk, aludtunk, ha felébredtünk beszélgettünk. Ebédre sem volt kedvünk átmenni, kint ítéletidő volt, úgy gondoltuk, ma versenyezni sem megyünk el. Délben felkeltem, óttelefonáltam Nyikitának, hogy itthon maradunk szárazA SARKI TEL írja: Pintér István, a délsarki expedíció tagja koszton. Nyikita sokat unszolt, hogy igazán jó ebédet főzött, meg hogy van befőtt, meg csokoládé is — tudta, hogy ezzel engem mindig meg lehet fogni, de nem álltam kötélnek. Az orkán fütyöléséből megállapítottam, hogy legalább 180-200 km-es sebeséggel száguld. Teljesen sötét volt, pedig déltájban máskor derengeni szokott egy-két óra hoszszat. Meghallgatom Nyikita atyai intelmeit a helyes táplálkozásról, a sok konzervfogyasztás ártalmasságáról, azután letettem a kagylót, s visszafeküdtem aludni. Nem tudom, meddig aludhattam, a telefon berregésére ébredtem. Mire lekászálódtam az ágyról, hogy felvegyem a kagylót, Dmitrij már ott volt, beszélni kezdett. — Hogy mi?... hogy menjünk át?... de mi az istennek? Halló? Minek?... Kicsoda? Benjámin? Persze, hogy itt van . . Velem szolgált... Jól van, jól van, rendben ... ha olyan fontos, átmegyünk .., Dmitrij dörmögve öltözni kezdett. Már éppen kérdezni akartam, mi történt, miért keresnek engem, amikor rámszólt: — öltözködj, Sztyopa, Krucsinyin hívat bennünket. Nem tudom, mi történhetett, de valami rendkívüli dolog. Misa nagyon izgatott volt, s a nacsalnyik kérdezte, hogy itthon vagy-e? Hol a fenében lehetnél ilyen időben, nem igaz? Rettenetes idegesség fogott el. Csok nincs valami baj otthon, nálunk, Csehszlovákiában? Eszembe jutott édesapám, oki elutazásomkor nagy beteg volt, s kórházban feküdt. Remegve öltözködtem, nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy valami nagy boj történt... A fizikusok házából kilépve, o dühöngő, rohamozó szélvihar majdnem ledöntött o lábamról. Dmitrijjel szoroson egymásba kapaszkodva, erőlködve a szél meg-megújuló rohamaival szemben, csúszkálva, botorkálva értünk el a komponiig. Benn komor hangulat fogadott bennünket. De az arcokon azonnal láttam, hogy nem az enyéimmel történt valami. Krucsinyin valami másért kereshetett. .. Igo-r segítette le róla a bundát, s izgatottan — most jókedvének az árnyéka sem látszott arcán — elmesélte, hogy jelentést kaptunk a tőlünk mintegy hatezer kilométerre fekvő amerikai Byrdállomásról, hogy Dr. Disch professzor, a geofizikus, aki ionoszférávol foglalkozott, eltűnt Dmitrij is, én is, döbbenten hallgattuk Igort. Misa közben Mirnijt próbálta felhívni, de a rendkívül rossz, kedvezőtlen időjárás miatt, nem tudott velük érintkezésbe lépni. Ügy döntöttünk, hogy reggelig várunk, hátha csillapodik a vihar, s akkor hívjuk Mirnijt, talán ők többet tudnók mondani a tragédiát hírül adó száraz jelentéstől. Nagyon nyomott hangulatban vacsoráztunk. Azt találgattuk, mi történhetett az amerikai tudóssal. Volt, aki nagyon optimista hango: azt fejtegette, hogy hátha csak ottrekedt valamelyik pavilonban, a nagy viharban nem tudott visszamenni a többiekhez. Magunkban ozt kívántuk, hogy bárcsak így lenne, de tudtuk, hogy amerikai kollegáink biztosan keresték a professzort, nem odták volna hírül minden antarktiszi állomásnak, ha nem lenne rá alapos okuk . .. Krucsinyin, aki sokat tudott minden állomásról, elmondta, hogy a Byrd-állomás első gazdájáról, Byrd admirálisról, helyesebben annak feleségéről, Mőry Byrdről nevezték el. Byrd valamikor a harmincas években járt ott, nagyon kemény ember volt, egy telet teljesen egyedül töltött az állomáson. Dr. Disch eltűnt... Másnap déltájban végre sikerült kapcsolatot teremtenünk Mirnijjel. Mindent tudtak dr. Disch tragédiájáról. Elbeszélésük nyomán előttünk is kibontakozott a szörnyű esemény. A Byrd-állomás kajütkompanijától vagy húsz méternyire volt a professzor pavilonja, ohol mindig sok időt töltött műszerei társaságában. A tragédia napján még vacsora előtt odaindult, ahogy az amerikai rádiós jelentette „állítólag odaindult". Azután nem tért vissza. Barátai keresésére indultak, de nyomaveszett. A hó betakarta a nyomokat. Nem messze a pavilonjától ruhadarabjaira okádták. Eleinte sehogysem akartam megérteni a rádiós „állítólag"ját. Krucsinyin azután megmagyarázta. A sarkvidékén a haláJválajztás egyik gyakori módja, hogy az ember „eltéved", és soha többé nem kerül elő. Ügy! Tehát öngyilkosság! Borzasztó. Rettenetes lelkiállapot kell ehhez, hogy valaki így haljon meg. Most már megértettem Krucsinyint, miért lótott el bennünket olyon megbízatásokkal, aminek nem sok értelmét láttam. Le akart bennünket kötni, hogy ne jusson időnk önmagunkkal foglalkozni. El akarta vonni a figyelmünket a „lelkizéstől". Miután megbizonyosodtunk a tragédia részleteiről, mindnyájan feláJItunk, néhány perces csenddel adóztunk amerikai kollegánk emlékének. Azután Misa mindnyájunk nevében részvétét fejezte ki Byrd-állomás lakóinak. (Folytatás a holnapi számban.) vissznano... visszhan TÁJÉKOZOTTAK VAGYUNK? Lakosságunk számához mérten annyi újságunk, folyóiratunk, mozink, rádió- és tv-készülékünk, vagyis tájékoztató eszközünk van, hogy kevés ország állja velünk a versenyt. A címben feltett kérdésre tehát gondolkodás nélkül igennel válaszolhatnánk. Csakhogy a mennyiség ez esetben sem minden. Miroslav Galuška a KULTURNl TVORBA 48. számúban, a tájékoztatásról Irt cikkében megállapítja, hogy e téren van még bőven tennivalónk. Félreértés ne essék, nálunk elméletileg senki sem vonja kétségbe a polgárok mélyreható informálása követelményének helyességét, senki sem kívánja meg kifejezetten — mondjuk az újságíróktól az egyoldalú vagy félrevezető tájékoztatást. Csakhogy a gyakorlatban még sok a tilalomfa. A cikkíró az objektív okok közé sorolja a papírhiányt, j „napilapjaink továbbra is a világ legvékonyabb újságai közé tartoznak"), ami uníformltással jár, mert az alapvető híranyagot minden lap igyekszik leközölni és azon túl sok helye nem marad. Az okok között szerepel a rádió és a televízió nagyon rossz elhelyezése és silány jelszerelése, továbbá nyomdaiparunk nagy lemaradása. A technikai akadályok mellett akadnak komoly szubjektív gátló körülmények is. Ebben ludas az újságírók jelentős része is, hiszen az E. E. Kischre emlékeztető egészséges kíváncsiság ritkán látott portéka. Igy nem sikerült száműznünk a felszlnességet, nem is beszélve arról, hogy sokan jélve nyúlnak az úgynevezett kényes kérdésekhez, nehogy megégessék a kezüket. De ezen túlmenően és ez a fontosabb — intézményeink egyes dolgozói úgy vélik, hogy az ilyen kérdésekkel nem is kell a nyilvánosság előtt foglalkozni, hanem azokat zárt ajtók mögött kell megoldani. „Rövidlátó és dőre elképzelés ez a struccpolitika" — írja M. Galuska, majd így folytatja: „Ha valamilyen tényről nem tájékoztatjuk a nyilvánosságot, ez nem jelenti, hogy megszűnik létezése, vagy azt, hogy nem tudnak róla." Az Ilyen titkolózás táptalaja annak, hogy az emberek másutt, nemegyszer az ellenségnél keresnek magyarázatot. Ugyanakkor napfény derül arra, hogy semmiféle társadalmi érdek nem diktálta a kérdéses tények elhallgatását. Éppen ezért az új sajtótörvény kifejezetten rögzíti, hogy a különféle szervek kötelesek tájékoztatni a nagyközönséget. Ez alól kivételt csupán a katonai, diplomáciai, gazdasági és kereskedelmi titok képez. Csakhogy az illetékeseknek nagyon gondosan fontolóra kell venniük, mit soroljanak e címke alá. A cikkíró a továbbiakban bírálja, hogy bár lapjaink terjedelmének 20—30 százalékát teszi ki a gazdasági tájékoztatás, s bár az utóbbi években ezen a téren szembeötlő javulás állt be, a nyilvánosságot még mindig nem informáljuk eléggé felfogó és megalapozott módon. Példaként említi meg, hogy míg a fejlett tőkés államokban az olvasó áttekintést nyerhet az egyes magánkézben levő üzemek gazdálkodásáról, addig ezt nálunk a titok homálya fedi. Nem tájékoztatjuk megfelelően az embereket külkereskedelmünk tevékenységéről, mérlegéről sem, s ennek következtében széles körökben kétségbe vonják hatékonyságát. A külpolitikai információ tekintetében M. Galuška elvtárs ugyan hangsúlyozza annak szükségét, hogy óvakodnunk kell érdekeink veszélyeztetésétől, viszont nem az igazság rovására. Más szóval, még a baráti kapcsolatok érdekének sem áldozhatjuk fel a szabad és tárgyilagos tájékoztatást. Az Imperialista országokról szólva egyformán kerülnünk kell a befeketítést és a rózsaszínű eszményítést. Végül nagy hibaként rója fel, hogy a szocialista országokról nemcsak keveset írunk, hanem klissészerűen, fárasztó és elriasztó unalmassággal ls. A HVOSZTYIZMUS ÉS KÖVETKEZMÉNYE Színes pénteknek nevezik azt a műsorszámot, amelynek keretében a tv prágai stúdiójának dolgozói a minap a Szovjetunióról szóltak. Előrebocsátjuk, a szándékban nem volt hiba, kötetlen, kerek asztal beszélgetés formájában akarták a nézőbe plántálni azt a tudatot, hogy ennek az országnak élete sokrétű, élénken pezseg és alakul, nincs híján az ellentmondásoknak, de elvitathatatlan társadalmi, embert fejlődésének haladó, korszerű Irányvétele. A jó szándék azonban — amint azt több kulturális folyóirat is leszögezi — hajótörést szenvedett. A tv-néző nagyon egyoldalú, egy-két mozzanatot elnagyzolő és főleg a kerek asztal beszélgetés egyik részvevőjének, Karel Tomášek fiatal írónak önfitogtatása következtében torzító összképet láthatott. Ritkaság hallani ennyi megfellebbezhetetlen határozottsággal kimondott, gyakran erősen vitatható szubjektivista véleményt, mint éppen ez alkalomból ennek az ifjú titánnak a szájából. A legtalálóbb választ erre Milan Schulz adja meg a LITERÁRNI NOVINY 48. számába maró gúnyba mártott tollal Irt glosszájában, amelyet ezekkel a szavakkal fejez be: „Figyeljen csak ide, Tomášek! (hasonló, udvariasnak éppen nem mondható megszólítással illette a fiatal író a beszélgetést vezető tv-publicistát). Ha már nagy tekintélyű emberekről beszél, az az államalapító, akiről azon az estén szó esett (a glosszaíró Leninre céloz) a többi között ezt mondotta: „Minél kevesebb ünnepi frázist, s annál több hétköznapi tettet!" Jó a csattanó, csakhogy véleményem szerint a szándék elvetéléséért nem is annyira Tomášek felel, mint az, aki szervezte ezt a beszélgetést, aki megválasztotta részvevőit, s aki azt sajnos erőtlenül, a szubjektívizmus uszályában „vezette". A hvosztyizmus ilyen nyilvánvaló esetéhez még hozzá kell tennem, hogy a műszaki kivitelezéssel is bajok voltak. Rendkívül bosszantóan hatott, hogy a beszélgetésbe — állítólag kábelhiba miatt — alig tudott belekapcsolódni a másik asztalnál ülő szakemberek népes csoportja. Bizonyára volt mondanivalójuk, sok mindent „helyrepofozhattak" volna, csakhogy nem jutottak szóhoz. Így a kultúrbotrány határait súroló műsorszám alatt hasonló kínos alapállásba kényszerültek mint a tv-nézők: bosszúsan tépdeshették a hajukat, amennyiben volt. ISMÉT LUKÁCS ESZTÉTIKÁJÁRÓL Annak idején e rovatunkban már hírt adtunk Lukács György, a világhírű magyar esztéta egy évvel ezelőtt magyarul is megjelent, Az esztétikum sajátossága című művéről, amely két kötetben, kétezer oldalon egy trilógiát indít útjára. Az impozáns alkotásról Rákos Péter tollából közöl méltatást a SLOVENSKÉ POHĽADY 10. száma. A recenzens szerint már ebből az első részből is nyilvánvaló, hogy Lukács korábbi műveinek mély gondolatait petrifikálja végső hatállyal, s hol hagyja nyitva a kérdést. Bár a kor nyomására mit sem változtatott nézetein, ez a nyolcvanéves tudós egy pillanatnyi kétséget sem hagy fejlődéséről. Lenyűgöző gondolkodásmódjának stabilitása és a korábbi, immár klasszikusnak számító tételeinek szerves beillesztése a monumentális új műbe. Rákos Péter szerint ennek a lukácsi esztétikának olvastán felmerülhet a kérdés — hová lett Az ész trónfosztásának, a realizmus szigorú normáinak szerzője, a nagyhírű racionalista és az avantgarde ellensége? A választ így adja meg: „Nem tűnt el; Lukács minden ezzel kapcsolatos korábbi nézetét ebben a csúcsművében igazolja /bár bizonyos mértékben tartózkodóbb és nagyvonalúbb meg fogalmazásban!." A továbbiakban hangsúlyozza, úgy tűnik, hogy az Észnek hódoló nagy gondolkodó szokatlan fegyelmezettséggel készteti önmagát arra, hogy megillető helyet biztosítson a művészetnek. (g. 1.) 1966. XII. 7.