Új Szó, 1966. december (19. évfolyam, 331-360. szám)

1966-12-28 / 357. szám, szerda

Elő klasszikus örökség A z idei évad szerencséseb­ben indult, mint a tava­lyi, noha az idegen — jobbára már klasszikusnak is mondható — szerzők darabjai legtöbbjével nem volt különösebb sikere a színházaknak. így Ibsen Ros­mersholm-jának új bemutatóját a Madách Kamara Színházban nem kísérte szerencse, annak ellenére, hogy a magyar szín­játszás élenjáró művészei ját­szották a főszerepeket. A Ros­mer-család problémái felett el­járt az idő, és megismétlődött a tavalyi eset: ahogy a Vígszín­ház hagyományos rendezése nem tudta a John Gabriel Bork­mann-ban az avultat és túlha­ladottat eltűntetni, A Rosmers­holm világa sem férkőzött közel a néző szívéhez és értelméhez ebben a tegnapi rendezői felfo­gásban. Aldous Huxley A Mona Lisa­mosoly című színjátékát a kri­tika egyöntetűen elmarasztalta, felületesnek találva a neves an­gol író mondanivalóját. Tennes­see Williams esetében is csak a kritikára hivatkozhatom, ame­lyek, hanem is elmarasztalók, de nem lelkesednek Amíg össze­szoknak című komédiája előadá­sáért. Bert. Brecht Egy jö az egy fö című parabola vígjáté­kát is hűvösen fogadja a közön­ség; én sem tartom szerencsés­nek, hogy Brecht tételes alak­jait, akik egy példázatot vannak hivatva bemutatni, történetesen azt, hogyan válik az együgyű, de rokonszenves Pimph Tomi kocsi­rakodó egy embertelen hatalom vak eszközévé, naturalista-rea­lista eszközökkel állítja szín­padra a rendezés. Merőben más játékstílust kellett volna itt al­kalmazni, ha már a színház di­cséretesen arra vállalkozott, hogy Brecht jól ismert színmű­vei után megmutatja, honnan indult el ez a nagy német szín­padi újító, hogyan jutott el elsó kísérleteitől a Kaukázusi kréta­kör-ig, a Kurázsi anyó-ig, a Galilei életé ig. Heltai Jéhő immár klasszikus­sá vált Néma leventé-jének fel­újítása Ruttkay Évával, Bitskey Tiborral, Csákányi Lászlóval és Pándi Lajossal a főszerepekben ezúttal is nagy sikerrel járt. A Jelek szerint ez a bűbájos verses színjáték ugyanolyan örökbecsű darabja a magyar színpadok­nak, mint a János vitéz, amely­nek verseit ugyancsak Heltai Jenő Irta. És élvezetes színházi estét jelent Murray Schisgal Szerelem ói című könnyű fajsú­lyú, de Jól dlalogizált komédiá­ja a Vígszínházban. Várkonyi Zoltán igen ötletes, frappáns rendezésében a Ruttkay Éva, Darvas Iván, Bárdy György triász színpadi remeklése pom­pásan szórakoztatja a nézót. A Katona József Színház­" ban Luigi Pirandello Csörgösipká-]SL maradandóbb, mélyebb élményt Jelent. A ko­média Egri István személyében biztos kezű, kitűnő rendezőre talált; mellette a megérdemelten nagy siker oroszlánrésze Kál­mán Györgyé, aki eddigi kitűnő alakításai mellé odasorolhatja a megalázott, felszarvazott Ciam­pa írnokot, akit az elmebaj, az őrület csörgősipkája ment meg attól, hogy emberi méltósága végképp odavesszen. A Katona József Színháznak egyébként eredeti magyar be­mutatójával is szerencséje van. Németh László 1953-ban írott Szörnyeteg című drámája vonz­za és erősen érdekli a közönsé­get annak ellenére, hogy a da­rab gondolatokkal túlzsúfolt vi­lága lankadást nem tűrő, foko­zott figyelmet kíván tőle. Né­meth érdekesen indítja el drá­máját, és az első két felvonás­ban elhisszük, hogy drámájának hőse, a morózus Sárkány pro­fesszor rendkívüli ember, párat­lan gondolkodó egyéniség, a szerző kimeríthetetlen műveltsé­gének érzékeny szócsöve, és korántsem az a szörnyeteg, ami lyennek környezete hiszi, de lassan azzá válik, amikor előbb eszméi kerülnek ellentétbe a harmincas évek korlátolt hiva­talos felfogásaival, majd túlhaj­tott életfilozófiája következté­ben fiatal felesége menekülni kénytelen tőle. Sárkány profesz­szor életfelfogását élete példá­jával akarja bizonyítani, és eb­be óhatatlanul vészesen és vé­resen belebukik, valóban ször­nyeteggé válik. Németh példá­zata — bármennyire is próbálja okos érvekkel alátámasztani — nem győz meg: a mindent egy­szerre változtatni, egyszerre akarni akarás inkább lehangol, mert valahogy életidegennek, csináltnak tűnik, a befejezésnél ezért nem érezzük Sárkány tra­gikumát, annál élesebben azt, hogy felesleges ez a mindent akaró nekirontása a világnak. Történelmi drámáiban — A ké* Bóilyaira, a VII. Gergelyre, a Galileire gondolok — Németh az új magyar dráma remekeit teremti meg, de a korunkba ágyazott történeteiben — a Vil­lámfénynél és a Mathiasz pan­zió kivételével — nem jut el az igazi magasságokba. Kitűnő in­dítás után félresiklatja a konf­BUDAPESTI SZÍNHÁZI LEVEL liktust, túlspekulálja témáit, a végkifejletben, mint a Szörnye­teg esetében is, kielégítetlenül hagy. Ettől függetlenül a Ször­nyeteg gondolati gazdagsága miatt ragy élmény és ebben nagy része van Major Tamás okos, nagyon átgondolt rende­zői munkájának, de még inkább Básti Lajos színészi remeklésé­nek. A második felvonásbeli nagy jelenete a kitűnő Töröcsik Marival a legnagyobb Reinhardt színészek, Albert Bassermann vagy Emil Jannings játékára em­lékeztet hasonló szerepeikben. Ez az összehasonlítás koránt­sem kisebbíti, de aláhúzza, eme­li egészen kivételes színjátszó képességeinek sokrétűségét; olyan magával ragadóan embe­ri, olyan eredeti és mély, mint az öreg Bólyaí szerepében volt. A z idei évad vitathatatla­»» nul kimagasló nagy ese­ménye Vörösmarty Mihály Czil­lei és a Hunyadiak című törté­nelmi tragédiájának előadása a Nemzeti Színház Hevesi Sándor téri, látványos térhatással fel­épített, minden korszerű igényt kielégítő, pompás akusztikájú új otthonában. Vörösmarty több­ször bemutatott, dfc mindig könyvdrámának ítélt tragédiá­ját a költő hátrahagyott töredé­keinek felhasználásával Bene­dek András és Mészöly Dezső dolgozták át igen tehetségesen és kivételes sikerrel is. Jó rész­ben nekik köszönhető, hogy olyan tragédiát láthatunk, amely — túlzás nélkül szólva — szinte shakespearei mértékkel mérhető, és Katona József Bánk bán-ja mellé állítható. Ha nem is olyan összeíogott, szer­kezetében olyan dómszerűen boltozódó, konfliktusában olyan megrázóan tragikus, mint a Bánk bán, színszerűség, ember­ábrázolás, jellemfestés és főleg a költői nyolv dolgában nem marad el mögötte. Nincs itt terem, hogy a tragé­diát behatóbban elemezzem, csu­pán rövid utalásokkal tudom ki­magasló értékeire, költői szép­ségére, a jellemzések gazdag­ságára felhívni a figyelmet. A tragédia mai új formájában az ismert történelmi anyagra tá­maszkodik; a Hunyad.y János halálát követő harcot mutatja a hatalomért, lenyűgözően erős drámába sűrítve, hogyan tartja a cselszövő Czillei hatalmában a gyámoltalan V. Lászlót, és mi­ként ármánykodik Hunyadi két fia, László és Mátyás ellen. Egyenrangú ellenfelek csapnak össze, Czillei alakja írói remek­lés és ragyogón megírt igazi renaissence-ember a két Hunya­dy fiú. Mátyás suhancságában is királyi már, okos és szenve­délyes fiatal, akiről elhisszük, hogy méltó lesz a királyi koro­nára. A költő képzelete jellem­zésében szabadabban csapong­hatott, és ezért mintha élőbb és hitelesebb volna bátyjánál. Lász­lót nagyobb történeti hűséggel rajzolta meg a költő, de kora romantikus szemlélete is vezet­te tollát. A tragédia rokonszen­ves Lászlója hősi magatartásá­ban hiszékeny és kissé pateti­kus is, renaissance lovag, némi jókaias romantikus glóriával. Ám ez nem csökkenti a hősi alak életszerűségét, csak ilyen­nek ábrázolhatta a maga korá­ban és helyes, hogy az átdolgo­zok meghagyták így, a török­nek, a világnak, Czillei ármá­nyainak neki rontó naiv lova­gias hevületben. Az előadás maga a Nemzeti fénykorát idézi, hűen ahhoz a színházhoz is, amely az elmúlt évadban a Marat halála nagysze­rű előadásával bizonyságát ad­ta annak, hogy egy nagy hagyo­mány nemes megőrzése mellett teljesen korszerű, teljesen mai is tud lenni. Az átdolgozók mel­lett ez nem kis mértékben Mar­ton Endre érdeme, aki már a Marat halála színrevitelével be­bizonyította, hogy a mai nagy európai rendezők élvonalában áll. Munkája ez esetben is töké­letesnek mondható; Varga Má­tyás zordra stilizált kitűnő dísz­letei közt alkotó módon teremt olyan történelmi légkört, amely­ben a gonosznak és álnoknak borzongtató cinizmusa és feké lyessége éppoly hitelességgel érződik, mint a jónak és nemes­nek tragikus nagysága. X ltalános az a kritikai fel­»» fogás, hogy a sikeres át­dolgozás, a bravúros rendezés és a kiváló színészi munka (Sin­kovits Imre, Sztankay István, Szersén Gyula, Kállay Ferenc, Iglódy István, Várady Hédi és Torday Teri a főszerepekben) évszázados tetszhalálából életrc­varázsolt egy könyvdrámának elhíresztelt nagy színpadi alko­tást. A Népszabadság hasábjain Pándi Pál az átdolgozással kap csolatbar, — elvi kérdéseket fel vetve — „ünneprontást" emle­get, mondván, hogy túimentek azon a mértéken és az átdolgo­zásnak azon a jellegén, amelyet helyeselni lehet. „Valósággal társszerzőkké léptek elő — ír­ja — Vörösmarty társszerzői­vé. S bármily nemes az átdol­gozók szándéka, az ilyen mére­tű és jellegű beavatkozás a klasszikusok szövegeiben nem kívánatos, mert e (színpadon elhangzó) szövegnek olyan de­valválódását indíthatja el, amely idővel devalválhatja magukat a klasszikusokat ls." Major Tamás, a Nemzeti Szín­ház főrendezője, Pándi cikkére azzal válaszol, hogy a klasszi­kusokat nem a könyvtárban, ha­nem a színpadon élve akarjuk látni. Számtalan esetben elismertem Pándi kritikai elemzéseinek he­lyességét, de ebben a vitában, az élő színház elvét vallva. Ma­jor Tamás nézetével értek egyet. Igaza van Majornak abban ls, hogy a modern színház nemcsak irodalom, hanem egyenrangú al­kotók kollektív munkája. A kor­társ művénél elengedhetetlen ez a kollektív együttműködés. Miért is válna egy klassziku­sunk kárára, ha átdolgozók, ren­rezők, színművészek közös ösz­szefogással „kihoznak a könyv­tárból és életre keltenek" egy nagy alkotástI EGRI VIKTOR Matilda Cechová festőművész és grafikus mar 3U év óta érté­kes népművészeti alkotásokat gyűjt. (Borodáčová felv. — CTK J Miről írnak a szovjet lapok MEGJEGYZílűK A FIATAL SZOVJET PRÓZÁRÓL A Lityeraturnaja Gazeta — a szovjet írók IV. országos kong­resszusát megelőző vita kereté­ben — közli Feliksz Kuznyecov kritikus eszmefuttatását a fia­tal szovjet prózáról. A kritikus vázlatosan szól a fiatal szovjet próza egyes fejlődési szakaszai­ról. Megállapítja, hogy „az öt­venes évek első felében feltűnt fiatal írók (Tyendrjakov, Bon­darev, Baklanov és mások] a front friss emlékét, a háború gazdag tapasztalatait hordozták magukban. Ök már kialakult jellemű, érett emberekként jöt­tek az irodalomba. Ezért az al­kotási »felnőttséghez« vezető útjuk aránylag rövid volt." Az ötvenes évek második felének fiatal írói ( Kazakov, Makszimov, Kuznyecov, Akszjonov stb.) vi­tathatatlan tehetségük ellenére közvetlen elődeikkel szemben a fő dologban — „nem a szemé­lyes, hanem az általános em­beri, a nemzeti élet mély és tö­kéletes érzékelésében" alulma­radtak. Sajátjuk lett az ego­centrizmus, és szem elől tévesz­tették a társadalom életét. Ez a megállapítás azonban semmi­képpen sem kisebbítheti pl. Anatolij Kuznyecov A legenda folytatása és Vaszilij Akszjonov Kollégák című kisregényének jelentőségét. E művekben tulaj­donképpen annak a nemzedék­nek életérzése tükröződik, amely az ötvenes évek derekán lépett az életbe. Feliksz Kuznyecov a továb­biakban azokkal a fiatal írók­kal foglalkozik, akik az utóbbi két-három évben tűntek fel. Vé­leménye szerint Vaszilij Belov, Viktor Lihonoszov, Aszkold Ja­kubovszkij, Gennagyij Maskin, V. Potanyin és V. Makanyin olyan tehetségek, akik méltán hívták fel magukra a figyelmet. Hogy e fiatal írók új lendüle­tet hoztak a szovjet prózába, az is bizonyítja, hogy Gennagyij Maskin Szinyeje more, belij pa­rohod (Kék tenger, fehér hajó) című kisregényéről most sem ült el a vita, melyet megjelené­sével (Junoszty 1965. 12. sz.) kirobbantott. A fiatal szovjet próza kérdé­seiről az OSZSZSZK és Moszkva írószervezetének közös plénu­mán is sok szó esett. G. Radov a fiatal próza „férfiasodására figyelmeztetett, s megállapítot­ta: „• • • a fiatalok prózája ha­tározott lépést tett a szociális problematika felé". AZ UKRÁN ÍRÓK V. KONGRESSZUSA A november végén lezajlott ukrán írói kongresszusról terje­delmes összefoglalót közölt a Lityeraturnaja Roszija és a Li­tyeraturnaja Gazeta című lap. „A művész társadalmi felelős­sége, az irodalom és az élet kapcsolata, a testvérországok irodalmának egymáshoz való közelítése, a nagy Ukrajna épí­tési eredményeire való hazafias büszkeség, a nemzeti hagyomá­nyok, nyelv, jelleg és kultúra továbbfejlesztése —ezek a kér­dések határozták meg elsősor­ban a kongresszus légkörét" — olvashatjuk a Lityeraturnaja Gazeta november 24-i számában. Az ukrán irodalom az utóbbi 5—10 évben mind számban, mind művészi értékben nagyot fejlődött. Ezt a következő szám­adatok jól szemléltetik: az elő­ző kongresszus óta 748 ukrán író, 2592 könyve jelent meg. A Szovjetunió nemzeteinek nyel­vén 254 író mintegy 900 művét adták ki, míg más idegen nyel­veken 155 ukrán prózaíró, köl­tő és drámaíró 390 alkotása lá­tott napvilágot. A kongresszuson figyelemre méltó megjegyzések hangzottak el az irodalom feladatairól, és az írói mesterségről: „...nem rekeszthetjük ki látókörünkből, hogyan él, milyen problémákkal küzd a ma emberisége" — szö­gezte le Olesz Goncsar, a nagy ukrán író, majd így folytatta: „Az irodalomnak magas művé­szi értékűnek, aktívan gondol­kodónak kell lennie s a gondol­kodás serkentése, az érzelmek finom és mély kifejezése, a ké­pek élő költőisége révén szo­ros kapcsolatot kell teremtenie az olvasóval. Irodalmunk még távolról sem szabadult meg tel­jesen az olyan fogyatékossá­goktól, mint az illusztrálás, pla­kátszerűség és sematizmus. ír­junk telítettebben, szigorúbban, választékosabban — ez az, ami­kor a kevesebb többet jelent" Georgij Markov, a szovjet író­szövetség vezető titkára a „tisz­ta hőst" elvetve hangoztatta: „Az irodalomnak nem a desz­tillált vízhez hasonlóan meg­tisztított hősre van szüksége, hanem az emberre, aki a kör­nyezetének és a kornak a jelen­sége, akit konkrét sajátosságai határoztak meg." NYUGATI IRÖK MOSZKVÁBAN Az őszön az Inosztrannaja Lityeratura című szovjet világ­irodalmi folyóirat szerkesztősé­gének vendége volt Jean-Paul Sartre, Simoné de Beauvoir francia és Max Frisch svájci író. A folyóirat 9. számában rész­letesen ismerteti a velük foly­tatott eszmecserét. J. P. Sartre elmondotta, hogy nagyszabású könyvet ír Gustave Flaubert-ről. Már három éve dolgozik rajta, s még háromig szándékszik. Eddig a mű „első kétezer oldala" készült el. Va­jon ml annak az oka, hogy a világhírű író egy másik író élet­műve feldolgozásának szenteli energiáját és idejét? Ismert tény, hogy Flaubert nemegyszer a „művészet a művészetért" irányzat hívének nevezte magát, s mégis képes volt az életet a legmagasabb szinten újjáterem­teni a művészetben. Talán ez a rúgója Sartre kutatókedvének. Ezenkívül Sartre-ról ismeretes, hogy általában izgatja őt az irodalom „elkötelezettségének" problémája, Flaubert könyvével kapcsolatban nyilván ez is ösz­tönözhette. Sartre határozottan szembe­száll azokkal, akik l'laubert-t a formalistákhoz próbálják sorol­ni. Arra a kérdésre, milyen jel­legzetessége van készülő művé­nek, azt válaszolta: „A módsze­re. Ha az ember olvassa, amit Flaubert-ről a különféle embe­rek összeírtak, az a benyomása, mintha több Flaubert lenne. Ha marxista ír róla — akkor min­denekelőtt osztályöntudatának kialakulásáról van szó. Ha pszi­choanalitikus ír Flaubert-ről — kizárólag csak az író szubjektív életérzése érdekli." — Mi a regény? — kérdezték Sartre-tól. Ezt válaszolta: — Még nem fejeztem be a köny­vem, Igy e kérdésre nem adha­tok végleges feletet. A nyugati „abszurdokról" azt mondta, hogy elvesztették az emberbe és a jövőbe vetett hitü­ket. — Az abszurd-írók nem a bur­zsoát, hanem az embert ostro­molják — mondta, majd hoz­zátette: — En hiszek az ember­ben. Az én számomra — a tör­ténés a legfontosabb. Simoné de Beauvoir nagy ér­deme, hogy — nem sajnálva az időt — segíti a kezdő írókat. Most egy kisregényen dolgozik, mely „az erősen amerikaiasodó francia burzsoázia szatírája lesz. Max Frisch-sel elsősorban „Homo Faber" és „Legyen a ne­vem Hautenbein" című regényei­ről és „Biedermann úr és a gyújtogatok" című drámájáról, a színházról és az irodalommal kapcsolatos nézeteiről folyt a beszélgetés. A „Homo Faber" című érdekes regényéről ezt vallja: „A legnehezebb volt hő­sömre jellemző sajátos nyelvet találnom — olyat, hogy az kü­lönbözzön az irodalmitól, hogy az technikus-nyelv legyen. Nem tudom, önök hogyan értelmezik művemet, de Faber az én szá­momra nem technikus, noha rendelkezik bizonyos mennyi­ségű technikai ismerettel, ha­nem magát technikusnak kép­zelő ember. Fabernek, aki is­meri az amerikai életmódot, meggyőződése, hogy érti az éle­tet, annak lényegét. Csakhogy az nem az ő élete." Frisch alkotó módszerével kapcsolatban „elárulja", hogy még nem írt olyan művet, ame­lyet előre átgondolt volna. Soha­sem tudja előre, mit csinálnak majd hősei s mi lesz a végső sorsuk. Összehasonlítva Ionescut Bek­kettel, a svájci drámaíró meg­jegyezte, hogy míg lonescu csu­pán fellazítja a régi színház alapjait, addig Beckett mindent „földig lerombol", csak a szó­nak és a pantomimnak tulajdo­nít jelentőséget. Frischt nagyon érdekli Beckett kísérletezése. Ik. f.) 1966. XII. 2 8*

Next

/
Thumbnails
Contents