Új Szó, 1966. december (19. évfolyam, 331-360. szám)

1966-12-24 / 354. szám, szombat

D

elet harangoztok éppen, amikor a fogházirodában Kovács Gáspár, háromhavi fogházbüntetését kitöltő vadorzó kezébe nyomtak egy cédulát, pvelyre rákanyarították a nevét és a hideg decemberi pap dátumát. Azzal engedték útjára, hogy nagyon vigyázzon magára, mert ha még egyszer a törvény elé kerül, mint visszaeső, nehezen heveri ki a büntetést fél esztendőn belül. Kovács Gáspár megforgatta ujjai között a papírszeletet, mely a szabadságot jelentette. Zsebre gyűrte és halk köszöntéssel megindult. Gondolatokba merülve bandukolt végig az utcákon, lekerült a város mögött, kígyóíó havas országútra. Teli tüdővel szívta magába a csípős levegőt, és egyszeriben olyan kábultnak érezte magát, .mintha borgőzös kocsmából került volna ki. Pedig hát kocsmára nem is gondolhatott, egy fillér sem volt a ísebében. Az asszony, a gyerek, a karácsony járt az eszében. Aztán Vadas Jóskára, az erdőkerülőre villant a gondolata, aki a nyúl miatt feladta. A bíróság elé hiába hozta el a szomszédot és a komáját, akik mellette tanúskodtaik, akik bizonygatták, hogy nem is járt az erdőn akkor este. Hiábavaló volt a tagadás, a nyulat meg a frontról mentett karabélyt is hiába dugta el az erdőn még idejében. Nem volt ellene más bizonyíték, mint az esküt tett erdőkerülő vádló vallomása. Annak hittek. A lelkiismerete egyre csak csitítgatta, hogy ne forralja magában a haragot, mert hiszen igaz volt a vád, de Gáspár egyre csak szabadkozott magában, hogy megbosszulja azt a vallomást. Amikor a börtön kapuja bezárult mögötte, ökölbe szorította a kezét és fogadkozott magában, hogy Vadas Jóska megkeserüli a feljelentést, a terhelő vallomást, a három hónapot. Most pedig azon kapta magát, hogy feloldódott benne a harag. Miért is bántaná Vadas Jóskát, hiszen csak a kötelességét teljesítette. Ha ő lenne az erdőkerülő, nem ugyanazt tette volna? A karácsonyt váró gyerekre gondolt, meg arra, hogy milyen szomorú is lesz a mai este. Miből is telne karácsonyfára, ün-nepi vacsorára, játékszerre, amikor az őszi munka idejét zacskóragasztással töltötte a szűkre szabott falok között. • , V

égtelen szomorúság ülte meg a lelkét és elöntötte nagy nyomorúságának érzése. Káromkodni szeretett volna, de már az első szónál, ami kitört belőle, megbicsaklott nyelve. A karácsony, a karácsony - motyogta -, milyen szomorú is lesz az idei karácsony és rám hull ennek a szomorúságnak minden vétke. Még karácsonyfa se lesz. Csak egy egész kis zöld fácska volna, minden cicoma nélkül, ha csak a megolvadt hó leve csillogna rajta a lámpa fényében, hogy örülne neki a gyerek, hogy tapsikolna. Az asszony is örülne, ő is megbékélten örülne velük, — szövögette magában a karácsonyt váró gondolat szálait. Elhagyta a tanyát. A foszló ködben feltűnt a templomtorony. Pillantása a napfényben csiMogó toronyra tévedt. Mély sóhaj szakadt fel a melléből és megbékélten szaporázta lépteit. Lekanyarodott a faluhoz vezető ösvényre. Jobbra tőle, ólig párszáz lépésnyire az erdő sötétellett. A szélén parányi fenyőfák álltak mozdulatlanul a rájuk nehezedő hótakaró bilincsében. A sok parányi fácska, mintha mély mozdulatlanságában hívogatóan Integetett volna feléje: Vágj ki engem és örömteli lesz a mai estéd. Megingott. Mit tegyen? Eszébe jutott a fogházi figyelmeztetés: ha még egyszer idekerül, nehezen ússza meg fél évnél olcsóbban. Nem, nem meri megtenni. Nem szabad, mert ha rajtakapják, drágán adja meg a fenyő órát. De hát ki kapná rajta, egy teremtett lélek sincs a közelben. Azon vette magát észre a nagy lelki tusakodásban, hogy a kése pengéje már belehasított egy alig néhány arasznyira nőtt fácska derekába. Hirtelen csavart egyet rajta és a fenyő a kezében maradt. Az ágairól kabátjára pergett a hó. Megtörölte a kést és a zsebébe süllyesztette. Indulni készült, amikor köhécselést hallott a háta mö* Az ismert csehszlovákiai magyar Irő december 26-án flnnepli születésének 65. évfordulóját. gött. A hang hasított bele a dobhártyájába, mint o mennydörgés. Riadtan fordult meg és Vadas Jóskát látta maga előtt, vigyorgó ábrázattal, puskával a kezében. Első gondolata az volt, hogy c kést nem kellett volna zsebre vágni. Most már nem lenne idő arra, hogy elővegye. A ráirányított puska csöve ijesztő volt. Látta, hogy nincs menekvés, nincs segítség és úgy érezte, hogy roggyanó lábai alatt a fogházcella padlója recseg. Elcsukló hangon tört elő melléből a zilált, szaggatott szó: — Ugyi, Jóska, most igenyest a bíróhoz mész bepanaszóni falopásért? >- Nem tehetek mást, Gáspár - hangzott a zord válasz. <- Tudod, hogy azért kapom a fizetséget. — Dejszen, ha tudnád, mi a börtön, ha egyszer te is odakerülnél, megremegne a lelked bele. Hamarabb meggondónád, hogy feladd a véreidet, — Gáspár, én nem vagyok tolvaj — magyarázta a puskás. - Én nem kerülök oda. Én esküt tettem. — Oszt ezér a kiszakajtott fácskájér a lelkedre veszed a félesztendőt, amit ezér kisóznak rám? — Monták, vigyázz magadra, hát mért nem vigyáztál? összeroppant benne minden vadság és olyan szerencsétlenül tehetetlen volt, mint egy csecsemő. De volt még egy mentsége, most már minden reményét abba vetette. — Jóska, te is házas vónál — kezdte ismét a szót, van-e mán újság, mert hisz bajba vót az asszony, amikor bekerűtem? — Van bizony — ragyogott fel az erdőkerülő arca, «gyerek, mint a makk. — Oszt lesz-e neki karácsonyfája ma estére? — játszotta ki ütőkártyáját Gáspár. — Vásátam egy fácskát kettő húszért. Kicsiny de formás - válaszolta az erdőkerülő és úgy tett, mintha nem érezte volna ki a kérdésből, hogy mire akar kilyukadni a szerencsétlen. — IHen formájú? — Illen, de pízért vettem! Gáspár belátta, hogy semmire sem megy. Kirobbant belőle a nagy elkeseredés: — Hát csak adj fel, Jóska, ha elbírja a lelked, de legalább azt engedd, hogy elvigyem, ha már kiülöm érette a fél esztendőt. Hadd legyen öröme az én Gáspárkámnak is. Erre a szóra belenyilalt valami Vadas Jóskába és megbillentette benne a kötelességtudást. Igaz is — nyugtatta meg magát, - hát miért ne legyen egy fácskával kevesebb az erdőn. Majd csak eligazítja valahogy a dolgot. — Jól van no, Gáspár. Nagy az erdő, majd aszondom, hogy a másik végére járhattam, amikor itt tolvajkodott valaki. Eriggy csak haza és vidd a fácskát. Nem adlak fel. Ha megvót írva a sors könyvibe, hogy megfogjalak, talán az is meg van írva, hogy elirisszelek. De rendes légy, Gáspár, ha nagyon rád is szakad a bánat. G

áspár nem értette a fordulatot, még kevésbé az erdőkerülő beszédét, mert már nem is nagyon figyelt a szava-kra. Lélekben már odahaza volt. Hangos szóval, vidáman köszöntött be. A szobában túl sokan voltak, amit különösnek talált. Amikor pedig szeme hozzáidomult a félhomályhoz, dermedten látta, hogy az asszony kisirt szemekkel ott borul az asztalon, mellette az ángya, anyja, keresztlánya, a szomszédasszonyok és valamennyi szipog, vörösre sírt szemékkel. — Hát mi ez, karácsonyeste, vagy temetés? — robbant belőle a szó? Az asszony a hangos szára odafordult és egy lépést tett Gáspár felé, de megingott és belekapaszkodott az asztalba, hogy el ne vágódjon. — A Gáspárkánk - sírt belőle a szó - meghótt, ma ebédkor.. A hangja hangos zokogásba fulladt. Gáspár révetegen tekintett oz asztolro, melyen ott feküdt a kis ezüstös koporsó, benne Gáspárka mozdulatlan merevségben. Olyan volt a csöppség, mintha csak aludna. Az arcán apró piros rózsák. A halál rózsái. Megtorpant. — Meghalt a gyerek - motyogta, — meghalt Gáspárka ... Az asszonyok hangos szóval a siratóba kezdtek. Gáspár ajkáról valami káromkodásféle indult, de amikor az asszony selyemkeszkenővel letakarta a gyerek arcát és elsírta, hogy nyugodj békében szívem rozmaringja, — Gáspár szemében is megcsillant a könny és zokogás rázta meg, amint összekulcsolt kézzel ráborult a kis koporK

ünn a zimankós karácsonyi este lélekdermesztő szele süvített. Sűrűn hullt a hó és a ház kiskapuja beleveszett a ködfátyolba. A hópihék hangtalanul lepték be a kis fenyőt, melyet szél az udvar közepére sodort. Illusztrálta: KOPÓCS TIBOR 1966. XII. 24. C OK EZERNYI leves létezik, ám ^ egyetlen sem olyan ünnepi, mint éppen a halleves. Ha vendéglőben hétköznap kínálják az embernek, nemigen fogadja el, s többnyire más levest kér. Miért? Azért, mert a halleves jellegzetes illatával a karácsonyra, s a karácsonyesti vacsorára emlékeztet bennünket, amikor éppen ezzel a díszletes étellel kezdődik a megszokott evőverseny. Mielőtt azonban a halleves illatozni kezdene és jelezné a karácsonyt, az embernek meg kell vásárolnia a nyersanyagot, amelyből a levest elkészítheti. Ezért nekivág a karácsony előtti Prágának, amely tele van olyan emberekkel, akik mindegyike valami másra gondol, s így mindegyikük álomkórosra emlékeztet. A Moldva partját már december eleje óta két-három sorban autóbuszok szegélyezik, amelyekből vidékiek kerülnek elő, akik készek a fél várost felvásárolni. A bevásárló táskákkal és teli pénztárcákkal felszerelt tömeg elsősorban a Bílá labut áruházat támadja meg, ezután további áruházakat, beleértve azt ls, amelyet a legelegánsabb és legtehetősebb emberek számára emeltek, a Düm módy-t. Esténként a pénztárakban százezrek gyűlnek öszsze, amit az emberek a karácsony előtti lázban adnak ki, és az állami kereskedések örvendezve regisztrálják a milliós forgalmat. Egyszóval a város „őrjöng" a béke ünnepének előkészületeiben. Igen, „béke a jóakaratú embereknek", ám az előkészületek úgyszólván háborúsak. Az emberek stetnek, Ingerültek, fáradtak, agyonhajszoltak már december eleje óta a két-három napi karácsonyi béke harcias előkészületeiben. S eljönnek a napok, amikor az utcákon nagy kádak jelennek meg, s körülöttük a vásárlókon kívül gyerekek és felnőtt bámészkodók is, akik elgyönyörPRÁGAI LEVÉL ködnek a halak hemzsegésében. Mégiscsak érdekesebbek mint az akvárium halacskát. A kádakban a halak hánykolódnak, itt-ott egy-egy hasára fordul, mivel vitalitása nem volt elegendő ahhoz, hogy megérje azt a dicső pillanatot, amikor valamelyik prágai háztartás kádjába eresztik, s az egész család örömére gombóc-darabkákkal etetik. C ZEPEK A HALAK, nem nagyok, ^ nem ts kicsinyek, éppen megfelelőek, s a halászok szerint három nagymentettem meg! Kivetette magát akkor a kádból, beleesett az Iszapba, s a halászok elöl csizmám mögé bújt. Odébb löktem a vízbe. A hal egyet-kettőt vetődött, s máris nekiiramodott a halastó közepének. Azt a tanácsot adtam neki, hogy ezentúl ügyeljen, éppen elég rossz tapasztalatot szerzett már, az ütődött ponty pedig ilyen ostobaságot csinál. Na persze, most aztán meresztheted a szemed, te félvedres. Ébernek kellett volna lenned, hogy a halászok a következő alkalommal ne fogjanak kt! En csodát vártam tőled, te meg úgy viselkedsz, akár az aranyhal a mesében — nem akartam palotát, királynő sem akartam lenni, megelégednék azzal, hogyhp a házunkban működne a felvoságra osztályozottak. Az első - osztály egy kiló fölött van, a második osztály 70 dekagrammtól egy kilogrammig, a harmadik pedig 70 dekagramm alatti súlyú, így tehát valamennyi hal garantáltan fiatal és idei, nem iszapízű. Mint hivatalos helyről felentették, Prágába — kérem ne képedjenek el — az idei karácsonyi ünnepekre több mint ezer tonna hal érkezett. Ez tehát egymillió egy kilogrammos ponty. Ha leszámítjuk a csecsemőket és azokat az embereket, akik nem szeretik a halat, arra a következtetésre jutunk, hogy karácsonykor minden prágai legalább egy kiló halat fogyaszt el, tehát egy közepes nagyságú pontyot, tehát olyat, amely a kádból éppen ránéz... Mit csinálsz Itt?! Lelkemre, ez az, ez az a virgonc ponty, amelyet a Bezdrav halastó kimérésé során a biztos haláltól ^u^^TrBiaSS&'hal ._. - . meg Prágába jön, s könyörgő szemmel néz rám, hogy újra mentsef/Fmeg. Ilyen naiv szeme semmilyen más halnak nem lehet, mint éppen neki, ő az bizony, a pikkelye is hiányzik a hátánl A Z EMBEREK közelebb toltak a mér" leghez, jóllehet nem állt szándékomban vásárolni. Ha már, akkor adagolt halat. Kinek akaródzna a béke ünnepén állatot ölni!? A hal pedig néz, rámnéz, szemét mereszti. — Mennyit? — kérdi tőlem az elárusító, kezében a merítőhálóval, s a kádba nyúlt. Látom, hogy az én pontyom éppen belekerült a merítőhálóba — no csak, ne filmezz, kedves, megint! — de már láttam, hogy megveszem. Meg kell vennem, s valahova máshova viszem el, mint a Moldvába, követve a Mánes-testvérek példáját. Valamiféle erkölcsi kötelességet érzek a ponty iránt. — Szép, ugye? — mondja a gumikötényes elárusító. — Akkurát egy kiló. S milyen fürge! Védencemet vörös kezével a mérlegre veti. Na, már csak ne hánykolódf, hiszen nem tudnád megvárni míg a hálómba kerülsz. A hálóm szilonból van, s dörzsölni fog. Egyébiránt ennyi büntetést megérdemelsz. Hogy tudjad! Különben is az első halász kifog a Károly-híd alatt. Te nyavalyást Legalább addig ne hánykolódf, míg kifizetlek! Pénztárcámért nyúlok, pénzt veszek elő. Bizony, az embernek nem volna szabad ilyen gyengeszívűnek lenni! Egy tompa ütés rezzentett fel, s ebben a pillanatban éppolyan néma lettem, mint a kádban hemzsegő halak. A gumtkötényes elárusító váratlanul fejbevágta az én pontyomat, s az már csak egyet-kettőt csapott a farkával. Vége volt. — Mit csinálsz!? — kiáltottam rá, az elárusító meg úgy mért végig, mintha bolond lennék. — Hát miért nem szólt, asszonyom! — s már bele is tömte az agyoncsapott pontyot a táskámba. Ügy mentem hazafelé, mintha halotti Indulót látszottak volna. A Z AZ EMBER jóságának a jutalma, jót akar tenni és közben ... igen ám, de kl fogja ezt a pontyot felbontant és szeletelni?!