Új Szó, 1966. november (19. évfolyam, 301-331. szám)

1966-11-07 / 307. szám, hétfő

mozdonyból Ifiröppenő szikrák tüzes tűként égettek. Nappal a Nap perzselt. Eső áztatott, Ä

l és szél szárított minket. A vagon tetején utaztunk. *M!enszktől Moszkváig útközben két embert lesodortak a hidak. Mégis utaztunk. 1917 októbere volt. Moszkvában valahogy elhelyezkedtünk a kocsiban, végre fellélegeztünk. Én és társam, Jegor Petrov, az Olviopolszki-ezred katonái nem voltunk nagyon válogatósak. Ezredünk felbomlott. Pétervárra igyekeztünk, abba a városba, amelyről az egész világ beszélt". Én hazamentem, Pétervárott születtem. Jegort egészen más valami vezérelte a városba. Mondogatta, hogy minden katonának Petrogradba kell mennie, hogy kiszabadítsák Lenint a fogságból, ahová a kapitalisták vetették. Én újsággal o kezemben bizonygattam, hogy Lenin elkerülte a letartóztatást, és a bolsevikok pártjának döntése alapján valahol bujikál. Hiába. Jegor még csak nem is szállt velem vitába ... Bevallom, csak később értettem meg Jegort, okit abban a pillanatban nem tartottam egész normális embernek. A legutóbbi négy napban jóformán nem evett, nem ivott, úgy igyekezett Pétervárna. Este érkeztünk meg. A Nyikolajevszki pályaudvarról a Znamenszkaja térre tartottunk. Áz égbolton fényszóró sugárkévéje matatott. Ez a titokzatos tűz a beláthatatlan, üres város fölött még inkább fokozta a nyugtalanságunkat. Szívem összeszorult a fájdalomtól, amikor a kapunk elé értünk. Hiába kopogtattunk. Három éve készültem a visszatérés pillanatára, mindig másként képzeltem el, nem így, mint most. Azt hittem, zeneszóval masírozunk el házunk előtt, az irigykedő szomszédok anyámhoz futnak, ő elém rohan a lépcsőkön ... Most meg, mint a tolvajok, még csak be sem juthatunk ebbe a hét lakatra zárt házba, amely ott áll az állomás közelében, a Poltavai utcán. Jegor megdühödött, és puskatussal döngette az ajtót. Riadt hong szólalt meg a kapu mögül: - Ki az? - Mieink... Katonák! i- dörmögte basszus hangján Jegor. — Vagy kinyitod, vagy sarkából kifordítjuk az ajtót.. - Hogy-hogy a mieink — hallatszott egy másik hang, sokkal fiatalabb és önérzetesebb. - A hármasból... »- siettem közbevágni, hogy elejét vegyem a további vitának. - A frontról érkeztem.., A kapu mögött tanácskoztak. Végre csirkordult a zár. Ez a hang jól az emlékezetembe vésődött. Az ajtó nem egyszerre nyílt ki. . . Láncra volt zárva ... Végre megpillantottam háztulajdonosunkat. Vizslaszemmel nézegette az ismeretlen katonát. - Jó napot, Szemjan Szemjonovics ... — mondtam. Megmondtam a nevem. Az öreg ámuldozott, aztán levette a láncot. Beléptünk a kapualjba. Az öreg mellett egy barna kabátos, diáksapkás fiúcska állott, a vállán kétcsövű puska himbálózott. - Kacsára vagy nyúl vadászatra készülnek? - kérdezte gúnyolódva Jegor. A kisdiák azt mondta, hogy a haza megmentésére létesült bizottság utasítására állt itt őrségben. - Hát mióta mentik a forradalmat a kapuk alatt? Miféle bizottság az? - A városi duma... — szepegte a kisdiák. - Aha, azért zárták hét lakatna a várost... Megváltók! Becsapják a népet! ... — vetette oda megvetően Jegor. - Eh, te nagyokos! Kívül ész, belül sötétség. Jegor úgy káromkodott, hogy a diók egészen a falhoz lapult. Anyám teát főzött, enni adott. Jegor kitűnően érezte magát. Mintha mór rég arra várt volna, hogy Pétervárra jöjjön. Nagy hévvel és elragadtatással mesélte frontélmé. nyeinket. - Diadalmas idők jönnek, öreganyóm - lelkendezett, ŕ Lenin — a nép embere, a mi gyökerünk... Ha a fa felnő, virágoznia kell... Látod, mama, te panaszkodsz a nagy felfordulásra, mi meg, a román front katonái; örülünk neki ... Be sem fejezhette, amikor megreszketett a levegő; S ablakunk is beleremegett. - Nyolcas ... - jegyezte meg Jegor. Anyám keresztet vetett. - A bolsevikok ... Ma van a felkelésük. - Ma? Hát jól gondoltam én... Emlékszel, egy óMomáson a komisszár katonákat sorakoztatott... Mindjárt éreztem, hogy valami kezdődik... Szóval, Lenin itt vcnl Azt mondtad, elrejtőzött. Jegor elsápadt, és szemrehányó pillantást vetett rám. Aztán összevonta a szemöldökét, és felpattant az asztal mellől. - Elég volt a teázásból... Gyerünk! — mondta parancsolólag. - Hová megy, Jegor Petrovics? — rémüldözött anyám. - Az utcára. Azért jöttünk. Nem szívesen hagytam volna ott a meleget, a fényt. A fronton mindettől megfosztva másként élt az ember; ott semmit sem sajnált... - Megmutatod a várost — mondta tompán Jegor. Mintha ismerte volna gondolataimat... Kifutottam a szobából, anyám utánam. Jegor rosszallóan nézett ránk. Aztán utánunk jött a konyhába, megérintette a vállam, és odalökött anyámhoz. - Mégiscsak egyszer élünk ... Búcsúzz el ... Megcsókoltam anyámat, Jegor is erősen megölelte ét. Sírt szegény. Szégyelltem magam, gyorsan fogtam a puskám, és kimentünk az utcára. A sötétben a jó öreg Nyevszkijen egy katona suhant •I mellettünk. Jegor ügyesen vállon ragadta. e- Várj csak, elvtárs ... Melyik helyőrségből vagy? w- A péterváriból... a harmadik finn ezredből. A katona igazgatni kezdte magas báránybőr sapká|ót. - Nem tudod... hol van most Lenin? «- kérdezte váratlanul Jegor, s el nem engedte volna a katonát. - Nem ... nem tudom. - Hót ez meg mi? A pétervári helyőrségben szolgál, és semmit sem tud. - Még fiatal vagyok — mentegetőzött a legény, és csodálkozva nézett Jegorra. »- Menj a Szmolnijba ... Küldötteink egész éjszaka a Szmolnijban lesznek. Ott mindent tudnak .., Rá nem ismertem volna a Szmolnij térre. Fegyveresek táborává alakult ót Teherautók ládákban pisztolyokat szállítottad. Egyenesen az autókról osztogatták a fegyvert és a lőszert a vörösgárdistóknak. A Szmolnij körül fabarikádok. A parkban emberek gyülekeztek. Egyesek a lövészetet gyakorolták. A főbejáratnál ágyúk álltak. Valaki gépfegyvert cipelt a folyosóra. A vörösgórdisták azt mondták, hogy a Nagy Oszlopcsarnokban most ülésezik a szovjetek második kongresszusa. — És Lenin is ott van? - kérdezte Jegor az izgalomtól elfulladva. — Persze — válaszolta kurtán egy bőrsapkás munkás. Vállán keresztbe gépfegyverheveder. Ideges, fürge tekintetét végigjártatta Jegoron, aztán megnyugodva, mosolyogva, különös melegséggel mondotta: — Ott, bátyuska ... Dolgozik ... De itt nem szabad ácsorogni, menjetek tovább, elvtársak. i- Odamegyek — súgta a fülembe Jegor. Igyekeztem lebeszélni: — Be sem engednek ... Látod, az őrség minden bejáratnál belépőt követel. — Nem, én megyek ... Engem beengednek - erősködött. Ki állhatta útját?... Miféle erő? Kért, hogy félórát várjak rá, aztán eltűnt... Azt hittem, mór nem találkozom vele. De mint mindig; hirtelen jelent meg. Csikorogva fékezett mellettem egy rozoga autó, megállt, sűrű, fekete füstgomolyagot pöfékelt rám. Felülről, mint a sötét égből, Jegor hangját hallottam: — Megyünk ... ülj fel. Ismeretlen kezek segítettek felkapaszkodni. A teherautó elindult. Ráestem valakire ... Ide-oda himbálózva, eszeveszetten robogtunk az utcákon. A Nyári Kertbe vezényeltek. Itt a teherautó letett bennünket, és tovarobogott. A parton tűzrakások égtek, katonák beszélgettek ... A messzeségbe néztünk, vártuk az ordonáncot. Parancsnokunk lehorgasztott fővel tőlünk távolabb nyugodtan sétálgatott. Ez nem tetszett Jegornak. Gyanút szimatolva figyelte őt. Végül nem tudta magót türtőztetni, néhány kérdést tett fel neki. A parancsnok kedvetlenül kurta válaszokat adott. Jegor gyufát gyújtott. — Fiúk... - kiáltotta, végigmérve a parancsnokot, b ez régi embert Tömeg vette körül őket. A tiszt megrémült. Rekedt hangon hosszasan magyarázgatta, hogy ezen az éjszakán vérével akarta jóvátenni a néppel szemben elkövetett bűneit. — Miféle bűnökről fogunk itt fecsegni? Locsogsz, mint egy vénasszony. Inkább azt magyarázd meg, miért ülünk itt, és várjuk a jószerencsét?... Talán a teret jöttünk őrizni? A vörösgárdisták összesúgtok, és a Fontankához vezették a tisztet, mi meg elindultunk a poros, üres Marsmező felé. Szuvorov kis bronzalakja északra nézett. Két üteg rohant el mellettünk, átszelve a teret. — A Konsztantyin Tisztiiskola hátról, - mondta valaki. NYIKOLAJ SATYILOV » Poros könyvekben sehol nem leled, nem őrzi azt 6-nyelven írt szöveg, felmondjuk mégis gyakran: bolsevik, 3 előtte tisztes jelzőként: öreg. Lelkil k a forradalom lelke volt, s élnek még: megannyi hős és veteránt Ha meghál az utolsó is, meghál a földet megrendítő szó is tán. A harc volt osztályrészük s börtön, bilincs, elhulltak rendre Varsó ostrománál, Egy nap, kihalnak bár e bátor vének, támad új nemzedék, s helyükbe áll, 'A kisebbség többé nem létezik, a szó értelme ls megváltozott. A kommünért ki-ki áldozatra kész, 'ám a bolsevik — legtöbbet áldozott. Elfogynák, lassan, folyvást hullnak, ám örökségem, ' e szép és büszke szó, nem hál meg az utolsó bolsevikkal, s hiszem, nem is lesz soha utolsó. BÁBI TIBOR fordítása Jegor osztagunk élére álh. Elértük a Pó1 Laktanya hosszú, zord épületét. Látszott, egy lélek sem maradt a kaszárnyában. A kiterjesztett szárnyú hatalmas kősasok szinte készen álltak lecsapni a homlokzatról... A Mojka felé kaptunk eligazítást. Mindenfelé szoros láncot alkottak a fegyveres munkások és a katonai zászlóaljak. Három férfi jött elő a Mojka szárnyai alól. Egyikük, zömök, köpenyes férfi, pipával a fogai között, magóhoz intette az osztagparancsnokokat. Nem tudom, mit mondott Jegornak, de utána Jegor parancsot adott, hogy sorakozzunk fel. A Pevcseszkij hídnál három rajra osztott minket. Én az elsőben maradtam, s igyekeztem szem előtt tartani Jegort. A Sándor-oszlop mint valomi fekete gyertya emelkedett magasba, az ég felé. A Téli Palotában, ahol a régi kormány meghúzódott, egyszer fényárba borultak; máskor elsötétültek a hatalmas ablakok, mintha a benn rejtőzködők valamilyen furcsa és érthetetlen játékkal szórakoztak volna. A Palota tér jobb- és balszárnyára gyakran érkeztek a forradalom vezérkarának kocsijai; az emberek minden autót megrohantak, hogy elsőként értesüljenek a legújabb hírekről. A barikádok mögül — hevederváľtásnyi szünetet tartva gépfegyverek kelepeltek. A lánc egyre közeledett. Mindegyikünk remélte, hogy élve fogja el Kerenszkijt... A Sándor-parkban valaki fáklyát gyújtott, s megvilágította a hársfák csipkeleveleit. Lehet, hogy ez jeladás volt, mert ebben a pillanatban Jegor felemelkedett. — Lenin nevében előre! — kiáltotta. Nem emlékszem rá pontosan, hogyan mondta, de még ma is hallom hangját, amelyet akkor a körülöttünk óriási zümmögő méhkaptórként nyüzsgő ezerfőnyi tömeg morajlásában tisztán hallottam. Megnyílt az óriási palotakapu. A junkerek két ágyút vontattak ki. Jegor ellenük vezényelte osztagait. Puskával lövöldözve előretörtünk a kapuig, aztán a megfutamodó ellenség után futottunk a pincébe, le a lépcsőkön, gondolván, hogy innen tovább hatolhatunk a palota belsejébe, de hirtelen orvul tüzet nyitottak rónk. Kelepce. A pince homályában alig-alig ismertük meg egymást. A harcosok egy része ott maradt a pincében, a másik része Jegort követte a villanyfényben úszó földszinti folyosóra. Az obiokok alatt, a padlón, piszkos matracokon junkerszázadok hevertek. Szenny és bűz. Mindenfelé ételmaradékok, cigarettavégek, üres francia borosüvegek. A vörösgárdistáktól és a katonáktól megriadt junkerek eldobálták fegyvereiket. Mások egérutat akartak nyerni. Jegor nem üldözte őket. Várta, hogy majd odatódul az egész osztag ... A junkerek csoportjából kilépett egy fiatal, elegáns zászlós, és megsejtve Jegorban a parancsnokot, tisztelgett, majd így szólt: — Nincs értelme az ellenállásnak. Kérte Jegort, kövesse őt a Téli Palota vezérkarához. Minek? — kérdezte Jegor. — Mint panlamentér — válaszolta a zászlós. >- Megadjuk magunkat... Ügy tudom, önök sem akarnok hiába vért ontani. Mi sem...! A zászlós elpirult. Jegor hitt gyermekies bőrének és kék szemének, amelyből félelmet és reménykedést olvasott ki. Jegor csak egy pillanatig gondolkodhatott, hirtelen junkerek vették körül. A folyosó sarkából tüzet nyitottak. Mi a lépcsők felé rohantunk, s menetközben lövöldöztünk. Reggelre elcsitult a harc; győzött a szovjethatalom. A tér kövezetén üres töltényhüvelyek és egy szétmarcangolt cipó hevert. A letartóztatott minisztereket a rakparton a Péter-Pál erődbe vezették. Le akartunk velük szá. molni, de a tengerészek nem engedték. A palota körül már a mieink álltak őrséget. A cári monogramos kerítés mögötti kis parkban az éjszaka megölt tengerészek, katonák és vörösgárdisták holtteste hevert. Nem voltak sokan. Itt akadtam rá Jegorra. Tágra nyílt szemmel, összevont szemöldökkel feküdt. Tekintete tiszta és nyugodt volt. Évekkel később véletlenül találkoztam egy emberrel, oki látta Jegor halálát. Tőle tudtam meg a részleteket. A lefegyverzett, megkínzott Jegort egy vörös posztóval letakart hosszú asztalhoz állították. Palcsinszkij mérnök, az Ideiglenes Kormány különleges teljhatalmú megbízottja Pétervár diktátorának érezte magát. Az asztalnál ült, s minden percben az őt körülvevő cári tisztekre és tábornokokra pislantott. Élvezte a helyzetet. — No? Mit mond nekünk? Jegor hallgatott. Palcsinszkij megvetően rácsapott az asztalra, és egy tábornoki egyenruhát viselő alacsony hájtömeghez fordult: — Engem csak az érdekel, méltóságod, hogy miben reménykedik ez a maroknyi csoport? Hisz pár nap múlva úgy is megfojtjuk őket. Jegor úgy nézett Palcsinszkijra, mint egy bolondra. Bagratunyi mit sem válaszolva, egykedvűen csücsörítette ajkát. A térre nyíló ablaknál állt. Lövések dördültek. *- Oroszország velünk van - mondta Jegor mintegy önmagának keményen és halkan. Palcsinszkij és Bagratunyi feléje fordultak. — Talán a katonák jelentik egész Oroszországot? kérdezte Palcsinszkij, és ajka keserű nevetésre torzult. A kérdések csak ürügyül szolgáltak Palcsinszkijnak. A felkelő osztagok parancsnoka nyilván egzotikus kíváncsiságot és gyűlöletet ébresztett Palcsinszkijbon. — Oroszország velünk van - ismételte Jeoor ŕ- Tudja, mi fenyegeti? — Mi? — Jegor elnevette magát. — Hisz maga tiszt?! s- Nem vagyok az. — Nem? Hát akkor közönséges katona? Csodálkozás csengett Palcsinszkij hangjából. — Jegor Petrov közlegény ... így hívnak a szabályzat szerint. — Szóval, méltóságod, vagy tisztességesen tog tárgyalni, azaz parlamenterként elküld, vagy ... Jegor büszkén széles ívet írt le kezével a levegőben. >- Különben, bármi történjék velem, önöknek ez biztos a sírt jelenti! Mi most az egész világhoz szólunk. Palcsinszkij ojka rángatózni kezdett. Felugrott. Bagratunyi segédtisztjei maguk előtt lökdösve kivezették Jegort. A magas fehér oszlop mellett két lövéssel végeztek vele. (Lőrincz László fordítása)