Új Szó, 1966. november (19. évfolyam, 301-331. szám)

1966-11-05 / 305. szám, szombat

ANDRÁSY TIBOR: Gyár a folyón (Fametszet, 1965) nra 1966. XI. S. A VONAT MEGÁLLT, s hallani lehetett, hogyan döng a dongó az ablakot takaró függöny mögött. — Milyen állomás ez? — kérdezte egy álmos hang. — Nyílt pályán állunk — felelte a kalauz. Natasa kilesett az ablakon. Kint minden csupa erdő, egész a láthatárig. Fölötte egy csapat fehér madár és sötét fellegek. Dörgés bucskázott végig a fák koronáján. Oly sokáig lehetett hallani, hogy úgy tűnt, talán körülfutja az egész földgolyót. Kissé halkult, mikor az erdő sűrűje felfogta, de a tisztásoknál és irtásoknál még erősebben zúgott, mint annak előtte. — Szörnyű vihar! — mondta valaki Natasa mögött. A lány hátranézett: útitársa, a fiatal rendező állt a háta mögött, a fülke ajtajánál. — De még milyenl És hogy zuhogl — ismételte meg, és a viharos égre pillantott olyan tartással, mintha színpadi beállítást gyakorolna. — És tudja-e, milyen madarak ezek? — Nem tudom — felelte Natasa. — Vadgalambok — adott választ egy Idősebb erdész, aki szarukeretes szemüvegén át Natasára mosolygott. — Hát hogy lehet ezt nem tudni! — Városi lány vagyokl — mentegetőzött zavartan Natasa. Meglendült a vonat, és hátrafelé Indult. Nyomban világos lett. Hirtelen szél zúdult be áz ablakon, meglibbentette a függönyt, s felborította a virággal teli poharat. A víz pengve csöpögött a padlóra. Villámfény cikázott, nyomában valami szárazon és szörnyet reccsent, mintha egy hatalmas fenyő tört volna derékba. — Mi történt? — kérdezte sírósan -egy apró, vékonyka, pizsamás nő. — Miért megyünk hátrafelé? — Mert elől elmosta az utat a víz — felelt mogorván a kalauz. — Nézze, micsoda zivatar vanl Szinyeejorkiban állunk, amíg helyre nem hozzák a vágányt. Az erdő belerázkódott a tompa villámlásba, s élőnek tűnit; remegő ágak nyújtózkodtak a felhők között cikázó fény után; mintha segítségért könyörögtek volna, s a tűnő tiszta égbe kapaszkodnának. A kocsi tetején pergőn dobolt a zuhogó eső. — „Nagy iramlással fut a villám, súlyos csapása nyűgöz" — szólalt meg váratlanul az erdésp. A rendező szeme nevetett — Honnan az idézet? *** kérdezte Natasa. — Lucrétiusbél válaszolt az erdész és elpirult. AZ ERDÉSZ most boldog volt és zavart. Örült, mert a Krímbe mehet szabadságra, oda, ahol gyerekkora óta nem járt. Emlékezetében éltek még a szakadékos hegyek, amelyeknek lábéhoz iszonyatos messzeségből csapódik loccsanva a víz. Zavartságát útitársai okozták: hivalkodó élénkségük, a pizsamájuk és a fürdőéletről folytatott beszélgetésük. Egymás közt csevegtek, soha nem fordultak hozzá. Olyan lekicsinylően, fitymálva beszéltek 9 szállodákról, portásokról, éttermekről, mintha jeleznék: semmi közük hozzá, az erdészhez, aki az útra legújabb szürke öltönyét vette föl. Éles szemük volt, s az erdésznek úgy tűnt, jól tudják, hogy ez az egyetlen öltönye van, s- ezt is egy középszerű kosztromai szabóval varratta. Vigyázott hát rá, irigyelte a rendezőt, aki ügyet sem vet a saját zakójára, és lehamuzza vakító nyakkendőjét. Natasa volt az egyetlen utas, aki kedves volt. Az ablakon bezúduló szél állandóan lobogtatta a haját, szemébe porszemek hullottak. Az erdész segített is kiszedni, de nem jött zavarba, amikor a lány átnyújtotta makulátlan és enyhén illatos zsebkendőjét. „Milyen provinciális kis ördög vagy tel" — gondolta magáról az erdész. — Gyönyörű név: Szinyezjorkil — dörmögte a rendező. — Szinyezjork). Szinyezjorkil Szinyije ozjóra: kék tavak. Ezt meg kell jegyezni. — Ebben az erdőbein sok a tó — mondta az erdész. — Maga is ismeri ezt a helyet? — Valamelyest, nem nagyon... Tizenöt éve Itt dolgoztam: erdőt ültettem. — A-ál hát ez igazán érdekes! — mondta a rendező, de az erdész látta az arcáról, hogy ez bizony senkit sem — Hiszen az erdő nem tud beszélni, hát kinek is panaszkodna. Csak nekem, az erdőkerülőnek. Az öreg ©1 hallgatott. — Pjotr Matvejevics — mondta aztán könyörögve — menjünk a tóra, nézzünk körül. Csak mondd el nekem, hogyan mentsük meg az erdőt, aztán utazhatsz tovább, a többivel valahogyan majd csak megbirkózom magam is. — Csudálatos egy embeír vagy tel — mondta az erdész. — Hiszen a vonat két-három óra múlva már indul is. — Nem indul! — mondta határozottan az öreg. — Az utat két kilométernyire elmosta az eső. Holnap délben indulhat csak, semmiképp sem előbb. Az erdész Natasára pillantott, aki KONSZTANTYIN PAUSZTOVSZKIJ: Az öreg ladik érdekel. — Az ördögbe Is, se té, se tóval Legalább ez a zivatar is holnap tört volna ki, ne ma. , — Tényleg bosszantó M helyeselt az erdész. Közben arra gondolt, hogy már nagyon rég készülődött Szinyezjorkiba, de sehogy sem tudott összeszedelőzködni. És lám, most itt vesztegel a vonat egy-két órát, míg ki nem javítják a pályatestet, s az ismerős állomásépületen kívül semmit sem lét. — De kár! — sóhajtott ez erdész. SZiNYEZJORKI most néptelen volt, de már csillapodott az eső. Az erdőből páraillat csapott kl. Vaszillj apó felrázta a nedves szénát a kordéban és a vonatra pillantott: „Ugyan hová vonszolgatja ez a vonat az embereket előre-hátra, megint előre-hátra!" Aztán hirtelen a szerelvény felé vette útját. A kivilágított ablakhoz lépett és megkocogtatta üvegét. — Pjotr Matvejevicsl — kiáltott gyengén feltörő hangon. — Hallod, Pjotr Matvejevics! Az ablaknál ott állt az erdész, s Natasával beszélgetett. Az öregre nézett, s kinyitotta az ablakot. — Hát nem ismersz meg? — kérdezte az apó. — Én messziről rádösmertem. Látod, mégiscsak találkoztunk. — Vaszillj! — kiáltott az erdész, szaporán leugrott a homokra és megölelgette az öreget. -— Élsz még? Élek — felelte az apó. — Élek és öregszem. Bizony, el is feledtél minket, Pjotr Matvejevics, elfeledtél! Nélküled olyan semmilyen volt az életiinkl — Ezt hogy érted? — Beszélj egyenesen! — Ej, Pjotr Matvejevics, Pjotr Matvejevics! Lassan kihal a te fiatal erdőd. — Leégett? — rémült meg az erdész. — Nem, nem volt felénk tűzvész. A tavasztól hernyó rágta. Már majd a felét megzabálta az átkozott. Az új erdész meg sehogy sem bír vele. Hol ide ír papírt, hol oda, közben az erdő meg... — mondta nagy hangosan az öreg és hüppentett egyet. — Aj, milyen erdőt ültettünk mi veled, Pjotr Matvejevics. Fenyők, szép rendben. Mikor kimegyek, megemelem előtte a kalapomat, olyan erdő kerekedett belőle. — De hát mit is tehetnél mást, Vaszilij? — mondta az erdész, hátranézett: a lépcsőn Natasa áili ós az öreg panaszát hallgatta. most az öreget nézte, majd váratlanul megszólalt. — Menjen csak, Pjotr Matvejevics. Vissza ér még. — Ogy véili? — kérdezte az erdész és elnevette magát, aztán megint rákérdezett: — Űgy gondolja, visszaérek? Az ügyeletes közölte, hogy mésnap délnél előbb nem tudják megjavítani az utat, így hát az erdész, az apó és Natasa kiment a tóhoz. Az utasok helytelenítették ezt a kirándulást. A KIS LOVACSKA szép lassacskán húzta a kordét. A kerekek egyre csak nyikorogtak a fűvel benőtt sötét úton. Mély csend ült az erdőben, csak nagynéha vijjogott egy-egy madár. Éjfélre eltűnt a felhőzet, s a fenyőfák csúcsán végig ömlött a hidegfényű ég. Natasa nem ismerte fel a csillagokat- A csi

l" lagképek összekuszálódtak a fák ágaiban és elveszítették ismertető jegyüket. — Spii-spiil — kiáltott egy madár valahol a fejük fölött. — Spi-spüil „Én is így énekelek" — gondolta Natasa és elmosolyodott a váratlan örömtől. Most azt szerette volna, ha soha nem érne véget az éjszaka, hogy a kordékerék így ugrálna vég nélkül a gyökereken,, s az erdő mind sűrűbb és kihaltabb lenne. — Nos, azt hiszem, megérkeztünk — szólt az apó. Világosodott. Natasa körülnézett és semmit sem értett: a csillagos ég ott feküdt előtte egyenest az úton és csendesen fodrozódott. — A tó! — mondta az erdész. — Mennyi csillag van benne, mint ősszel. A kordé egy csőszkunyhónál állt. Az öreg bement, lámpát gyújtott. Natasa tejet Ivott, s azonnal el ls nyomta az álom. Korán ébredt, ám a fehér Nap már az erdő fölött állt. A kunyhóban senki sem volt, csaik egy fekete kutya üldögélt az asztal alatt és érdeklődéssel szemlélte Natasát. — Csak el ne késsünk! — riadt meg Natasa, felugrott, kinyitotta az ajtót fc kiment. Odakint egy lélek sem volt. A kerek tó mellette csillámlott, benne az erdő tükörképe. A parti homok tiszta, s könnyű vizében ezüst halak aludtaik. A parton kiszáradt, öreg ladik állt. Natasa megfürdött a tóban, felöltözött, s a ladikhoz ment, melyben még a kispad is megvolt. Leült. A pad meleg volt a napsütéstől. A ladik deszkáinak réseiben fű ós virág nőtt magasra. Erős, édeskés fenyőillat érződött. A csónak mellett feküdt a fekete kutya és nagyokat ásított. „Jaj, mi lehet a vonattal?" — gondolta Natasa, és csodálkozva tapasztalta, hogy csöppet sem ijedt meg a gondolatra. így ült vagy egy órát. Hallgatta, amint a tavon túl halkan beszélgettek valamiről a darvak, aztán egy kacsa kiáltott nagyot, majd minden újra csendes lett. ELSŐKÉNT a nagyapó talált rá. Kedvesen köszöntötte Natasát, aztán leült a ladik mellé a homokba. — A vonat miatt ne nyugtalankodj. Rágyújtok, befogok és az állomásra viszlek. — És Pjotr Matvejevics, ő hol van? Az öreg elnevette magát. — Mindjárt jön. De nincs miért sietnie. >—• Miért — ijedt meg Natasa. — Majd ő elmondja — felelte az apó. — De hallgass csak ide. Ez a csónak nem fiatalabb nálam. De én azt gondolom, bár már nagyon öreg ez a ladik, mégis hasznára van még az életnek. — Nem értem — mondta Natasa. — Hát mi van Itt érthetetlen? — sértődött meg az öreg. — Látod-e, ez a csónak már majdnem teljesen elenyészett, de minden hasadéka virágot nevel. Mikor ránézek, ezt gondolom: „Talán én, az öregember Is hasznos lehetek az életben. Igaz, öregszel. De ne félj, hogy ősz a hajad. Az a fontos, hogy szíved legyen rendben." J61 beszélek, wagy nem? — Jól — helyeselt Natasa és elnevette magát. Közben megjött az erdész ls. Az öreg elment, hogy felszerszámozza a lovat. Az erdész gondterhelt volt. Megkérdezte Natasát, ivott-e reggel tejet, hogyan aludt, aztán többet egy szót sem szólt. — Nem késünk el? — kérdezte Natasa. — Nem hiszem — felelte az erdész, elpirult, aztán hozzátette: — Az a hely' zet, hogy ón most nem megyek. Natasa meglepetten hallgatott. — Igen, így van, nem megyek — Ismételte meg az erdész. — Nélkülem kihalna az erdő. Magam ültettem, sajnálnám. — Megértem — szólt Natasa. — Meg aztán alighanem jobb lesz Itt, mint a Krímben. Csupán azt bánom, hogy így elvész a beutalóm. De hát, mi mást tehetnék! Viszont magához volna egy nagy kérésem: adja majd oda a csomagomat nagyapónak, ő elhozza nekem. — Rendben van — mondta Natasa és nagyot sóhajtott. — Még Irigylem ls magát. A viszontlátásra! És félszegen kezet fogott az erdészszel. Széles szivárvány borult az erdő fölé: valahol túl a tavon eső esett, s Natasának úgy tűnt, mintha a szivárvány szalagja titokzatos vidékekre vezető út lenne. Pjotr Matvejevics és az öregapó birodalmába, ahol darvak szállnak hajnal onta. A bozótosban messze fényi- tek az apró vizek. Talán ez is tó? Natasa kidugta a fejét a vonatablakon és hoszszan nézte a levelek közt előcsillanó vizet, a szivárványt, s összeszorult a szíve: csak legalább őszig maradhatna itt! A MOZDONY búcsút sípolt; a rengeteg magába fogadta a kiáltást, amely egészen a tisztásig szállt, majd váratlanul visszhangként tért vissza a vonatra. Ferencz Győző fordítása