Új Szó, 1966. november (19. évfolyam, 301-331. szám)

1966-11-26 / 326. szám, szombat

A vágsellyei születésű Sellyei József (1909— 1941) a csehszlovákiai magyar irodalom első szakaszának sajáto5 jelensége volt. Földhözragadt, gürcölő szegényparaszt, akiben a paraszta

ság keservei kikiáltandó szóvá, mint ő mondta: A „kurjantássá" értek. Először versírással próbáljňäjyil ' kozott, azután tartósan a próza művelésére f Irabiá llOH tért. Karcolataiban és elbeszéléseiben művészi 1 Vvwl WV szempontból sok fogyatékosság található, de népballadákhoz hasonló drámai erő is feszül bennük. Sellyeit a faluszerető sarlósok lelkesen felkarolták s Gaál Gábor és Móricz Zsigmond is reményteljes ígéretet láttak benne. Elbeszélő adottságainak művészi kiteljesedését nehéz életkörülményei és tüdőbaj következtében beállt korai halála akadályozták meg. Rövid élete folyamán mindössze két kötet jelent meg tőle: a Farsang legénye című verseskötet (1929) és az Elfogyott a föld alóla című regény (1935). Újságokban és folyóiratokban közölt, vagy kéziratokban hátrahagyott elbeszélseiből, karcolataiból a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó 1957-ben Nádas házak címen terjedelmes válogatást adott ki. M

,eghalt egy parasztlegény, huszonhat éves volt. Hat-hét év előtt barátkoztam vele, ugyanazok a itöiül• menyek zsúfolódtak az élete körül. Most behányt szemekkel, sárgán és mozdulatlanul fekszik a koporsóban. Emberek jönnek, halottlátogatók, meghintik szentelt vízbe mártott rozskaiászbokrétával, beesett szemei gödrében tócsává gyűlik a szenteltvíz, csillog a gyertyák között, hogy az örökké néző, örökké látó szemek csillogását szimbolizálja az opró két tócsa. Szerdán este haldoklott. Tele volt ezen az éjszakán parasztvolta verésével a család, apja, anyja, testvérei. A szobában a legény utolsókat nyögött az ágyon, mögötte állott a kaszás rém homályos bizonyosságban, ahogy festik. Az istállóban egy tehén volt beteg. A borjú megdöglött benne, cafatokban húzkodta ki az állatorvos. Ugyanakkor a falu túlsó végén a haldokló legény nővére gyereket szült és életveszedelemben forgott. Az anya roppant fájdalmában félőrülten szaladgált két gyereke között a falun végig. A lánya jobban lett, a veszedelem elmúlt a feje lö101, a kisbaba egészségesen nyivákolt, akár a macskakölyök. De a legény tizenegy órakor behunyta szemét és meghalt. Az apaparaszt ki se mozdult az istállóból. Végtelennek hitte az emberi akaraterőt, hihetetlen volt neki, hogy egy legény meghaljon. Ki sem mozdult az istállóból, őrizte a beteg tehenet és nagyon szomorú lett a fia halála hírére. Hat évig volt beteg ez az ember, hat évig hordta életében a gyilkos kórt, mint valami súlyos terhet. Először az élete hátán hordta a betegséget, de aztán már a betegsége határa ült ő, és az hordozta az életét. Amíg még több volt az életSELLYEI JÓZSEF: Tágranyílt szemekkel ült; nézett: a fű zöld volt, nyirkos a harmattól, mert reggel volt még, a nap erős meleggel emelkedett a horizonton, és a gát alatt a szellő is meghalt. Alig három lépésre az orra előtt egy hatalmas akácfa susogott. Nézte ezt az akácfát és eszébe jutott, hogy ha három lépéssel odább repül, akkor az akácfának ütődéstől kiloccsan az agyveleje. Még nem tudta, hogy mekkora a szerencsétlensége, de azt már látta, hogy nagyobb is lehetett volna. Ez a bizonyosság az erőnek és az akaratnak valami mértékével töltötte el. Fölnézett a gátra, hogy lássa, mi maradt ott. A gát tetején ott volt a kiborult kocsi, a kévék a lejtőn hevertek szanaszét egészen hozzáig, a lovak sehol. A lovaknak elszakadt az istrángja, H- gondolta - hát elszöktek valahová. Nem találta bajnok, hogy elszöktek. Még jó is, hogy elszakadtak az istrángok, mert másképpen menthetetlenek a lovak. Most ott feküdnének a kocsi előtt egymáson, óriási ijedtséggel rugdalnák egymást, hogy végül is beledöglenének. Ismert egy esetet, most az eszébe jutott, két ló alatt beleszakadt a hidlás, a lovak belehulltak a verembe és a veszedelemben Parasztlegény halálára 19BB. XI. 26. SZABÖ IVÁN: Parasztfiú ereje, addig parasztlegény volt betegen, de amikor mór mélyebben vágott a teste gépezetébe a kór, amelyik kikezdte, aikár a zsizsik a búzaszemet, — altkor már csak beteg volt, minden jelző nélkül, a teste csak orra volt jó, hogy a betegség benne lakjon és csók hálni járjon bele a lélek. Emlékszem, akkor jött szokásba úgy lenni parasztlegénynek, hogy télen ugyan még csizmában és bricseszben jár az ember, mint egy régivágású lócsiszár; de nyárra sutba veti a csizmához való gúnyát, cipőt húz, pantallót, nyakkendőt köt, biciklire ül, és vasárnap délután elmegy a futballmérkőzésre. O hetykébb volt, duhajabb és maradibb, mint mások: csizmásan járt a forró nyárban. Duhajabb volt, és ha ivott, így dalolt az estékbe: A nevemet ne kérdezze, úgy se mondom. Kökényszemű barna kislány a galambom. Most esküszik, most kapja az Clr áldását. Annak iszom a keserű áldomását. A duhajságában benne volt a fájdalom, hogy másfél évre be köli rukkolnia. Regruta volt, a csizmásan maradásában benne volt a paraszt: a rátarti is, a zsugori is. Fennszóval azt hirdette, hogy nem utánoz cipős urat, de magában azt gondolta, hogy erre az egy nyárra már nem vesz cipőt, de ha kiszolgálja a katonaságot, majd meglátja. Szerette a szavakat, szeretett beszélgetni. Ha emberére akadt, óráJc hosszat kérdezgette, hogy megtanuljon valamit. A műveltségvágy, a tudásvágy fűtötte. Olvasni nem szeretett, talán azért is, mert az olvasás munka. A beszéd más, az pihenésnek is jó. Talán a rádiót szerette volna, de . nem volt rá pénze. Parasrtvonás ez: szeretni a szót. Ami a szellem jóllokásána való, azt meghagyni, ami nem, azt hagyni és sohase nyúlni a könyv után. Augusztusban megrakott kocsival ment át a gáton. A gát tetején a szél valami újságpapirost táncoltatott, a lovak megijedtek a táncoló papírtól, megugrottak, a kocsi kifordult, és a legény leesett a gát aljára, vagy hét méter magasból, akár egy nehéz zsák. Estében féloldalra dőlt, az első percre elájult, aztán magához tért. Dlt, akár a búzakéve a szélben: a szél meg-megemeli, de fölemelni nem bírja. egymásnak estek, az egyik kiharapta o másik gégéjét. Eszébe jutott, hogy föl kéne kelni, de valami határtalan lustaságot érzett, azzol nyugtatta meg magát, hogy ráér. Akkor már nem is nyilallt a combjaiban, semmit sem érzett, csak hatalmas fáradtságot. Az emberek meglátták a lucernásban legelésző, fölszerszámozott, de szakadton lógó istrángú lovakat. Sejtésükre figyelve fölszaladtak a gátra és a belső oldalon ott találták a kifordult kocsit és a gát lábán ülő legényt. Először hozzá rohantak emberséges ösztönükben, mert i<yenkor az emberélet a fontos. Két ember megfogta a hóna alatt, de ahogyan nagy vigyázatossággal fölemelték, derékszöben maradtak a lábai, mintha a pázsitos földet is fölemelték volna vele és rajta ülne továbbra is. — Nyomd le a lábaim, mi van velük? — kurjantotta ijedten. — Lehúzták a lábait. I- Meg tudsz állni? — Eresszetek el, megpróbálom. Eleresztették, és ő állt. Aztán elindult föl a gátra. Ügy látszott, nincsen semmi baj, éppen olyan lépésekkel jár, mint akárki más, mint azelőtt is. A két ember megrakta a kocsiját a szertehullt kévékkel, ő meg elment a lucernásba, megfogta a lovait, és odavezette a kocsihoz. Akkorig nem is mondott semmit. Megkérdezték tőle,, hogy nem fáj-e valamije: de ő felelet helyett megköszönte a segítséget, befogta a lovakat és hazament. Egy hétig úgy dolgozott, akár azelőtt. De egy hét múlva már nagyon sokszor mondta, hogy nyilall a bal combja közepén, bent a csontokban valahol. Akkor az anyja szerető gondja már nem engedte ki a mezőre. Magyarázta az orvosnak, hogy mije fáj: bent, a bal csuklóban érzi, hogy a lábai emelésénél a csontok nyikorognak, mintha megrepedtek volna, vagy letört volna róluk a zománc. Az orvos a vállait vonogatta, az ilyen betegséget nem ismerte, sohasem hallott róla — munkátlan pihenést rendelt. Igy nyugalmaskodott október elsejéig, amikor vonatra ült és bevonult katonának. Tüzérnek osztották be, mint általában a tömzsiizmú parasztlegényeket. A fegyvergyakorlatok tanulása közben egyre jobban kínozta a lába, maródivizitekre járt, kétszer küldték röntgenvizsgálatra, akkor aztán beírták a könyvekbe, hogy katonai szolgálatra alkalmatlan, és karácsonyra haza küldték. Tavaszig ténfergett a parasztudvaron kedvetlenül. Tavasszal, amikor a földekből furcsa illatok páráztak föl, amikor megindult a munka a termésért, benne is megmozdult a tevésvágya, roppant akaratok. De látnia kellett, hogy a terhes munka nem neki való. Az apja lovai vénségükben elég szelídek voltak már, csak néha ült beléjük az ördög, — de nem félt tőlük, nem akart félni, hanem kocsiskodott roppant akarattal, hogy a parasztgazdaságban minden családtagnak a munkábavalóságában ő is benne legyen. Dacos akarat ez: oda nem valóan is vállalni a sorsot. Egyszer tűz volt, ő jött a mezők felől. A tűzoltószertárnál jogukra hivatkozva megrohanták a tűzoltók, a lovait átfogták a fecskendőbe, őt is átültették a másik bakra. De kiderült, hogy ha jó is az apja gazdaságában, munkaerőnek valamelyik ponton nem jó már az egyetemes parasztsorsnak. Több erővel meg bírta volna tartani a tűztől megriadt • lovakat, így elragadták, összetörték a rudat. Igy kínlódott az élettel az első éven, de a másodikon már azt sem bírta. Apjában fölébredt a munkaerő elveszítése fölötti fájdalom, anyjában gyermeke szeretete: fürdőkre küldték a legényt. De hiába küldték, mert az ő betegségét nem lehetett megállapítani az orvostudomány ismeretei szerint: nem volt neki való orvosság. Akkor már homályos, megállapíthatatlan időben, a jövőben, de egyre biztosabban érezte hiábavaló sorsát az emberek között... Már nem tudott járni, úgy emelgették, mint a gyermeket, béna volt, de még évekig ott volt a családban, sírva fakadt, ha este dalszó hallatszott az utcáról. Legény volt, szegény, szűz-legény, betegen és élet nélkül. Szerette volna még azt az életet élni, omit parasztlegény társai, okik egészségesek. Szeretett volna kimenni az esti, életes faluba, kószálni az utcákon, inni a táncnál, fekete hajú lánnyal lenni. Fiatal volt és vágyaitól el volt vágva. Barázdák feküdtek a föld hátán, amikhez köze volt, de nem láthatta őket többé. Ha az apja előbb hol meg nála, akkor tulajdonául marad egypár barázda, amit ha ivadékai volnának, halála után fölosztanának és szegényülnének nemzedékről-nemzedékre. Paraszt volt, legény volt. összeütközésbe került önmagával és a világgal, hiszen más volt, mint a többiek. Agy volt, gondolat és szó, de a teste megromlott gép volt, nem volt munkának való, és elveszett. Igen, lázadó voltál, testvér, lázadtál magad ellen, ami minden ismeretlen természettudományi fogalom közös nevezője. Meg kellett látnod, hogy mert nem vagy munkaerő, nem vagy a társadalom termelő tagja sem, és nem osztozhatsz az örömökben. Mert a meglévő, korlátokkal határolt világban csak dolgozó ember társadalmi tényező a paraszttájon. Más lett volna, ha nagybirtok ura vagy, diktálod a munka menetét, ispánok és jószágigazgatók hajbókolnak az ágyad előtt: de te csak parasztlegény voltál, fehér szobában feküdtél és érezted, nagyon érezted a fölöslegességedet, szégyenkeztél a testvéreid előtt, hogy eszel, az útjukban vagy és nem dolgozhatsz. Hogy megakasztottad az utat a célhoz: amibe te kerültél, az már nem feküdhetett a vagyonszaporításba, a földbe. Eszedbe juthatott, hogy fajtavonás a munkaszeretet. Ragaszkodunk a munkához, termelünk lehajtott fejjel, fölöttünk ül egy minket kergető rend, amelyik erre a mi munkátlanságunkkor szégyenkezésünkre, a mi roppant dolgozni, csak dolgozniakarásunkra támaszkodik, és nem dűl össze. Hogyha a mi roppant dolgozniakarásunk úgy maradna, ahogyan van és ahogyan a föld felé görnyeszt, de valamikor feltörne a szebb életért, több örömért való egészséges igényünk is, és leráznák a Társadalmi Rend ránktámaszkodását, abban a percben már alapköve volnánk egy másik társadalomnak, amelyikben nem parasztvoltunkkal volnánk a társadalmi rendért, hanem a társadalmi rend volna parasztvoltunkért. De ehhez gyámoltalanok vagyunk, szégyelljük azt, hogy jobb életet akarunk, mert akkor talán elszoknánk a muraka szeretetétől, és inkább szántson a hátunkon a nyomorúságok vihara, semhogy a munkánk elvesszen. E

gy parasztlegény halt meg. Elromlott a teste a gátról való eséstől. Megrepedt csuklója zománcozata, ahogyan ő mondta - és az orvostudomány nem ismerte a betegségét. Későbben a velője gennyesedett, kifolyt a csontjóból minden, romlott gép volt, amelyik romlik, robban, megáll. Elhervadt, elfonnyadt letört virág módjára. Megszorítom a kezedet a koporsóban, testvér. Sajnállak. Parasztlegény voltál.