Új Szó, 1966. november (19. évfolyam, 301-331. szám)

1966-11-03 / 303. szám, csütörtök

SZÜLŐK, N E VE LÖK FÓRUMA Az olvasás nem öncél A TECHNIKA ROHAMOS FEJ­LŐDÉSÉVEL PÁRHUZAMOSAN ifjúságunkat annyi meglepő benyomás éri, hogy egyesekben aggodalom támad: marad-e hely az olvasmányok számára? Bár a távlat — legalábbis nálunk — még nem elég nagy ahhoz, hogy biztos és alapos következ­tetéseket vonhassunk le a fent mondottakkal kapcsolat­ban, annyit azonban bátran ál­líthatok: nincs ok a borúlátás­ra. A film vagy a televízió nem pótolja, de nem is helyettesíti a könyvet. Tizennégy éves tanítványom látta pl. a Szegény gazdagokat filmen. Nagyon tetszett neki, de egy-két napon belül elfelej­tette. Ellenben amikor a könyv­tárban megkapta a Jókai-köny­vet két héten át csak a regény foglalkoztatta. Elhatározta, hogy elutazik Erdélybe, elolvas min­den Jókai-könyvet, párhuzamot vont — isten bocsá' — Fatia Negra és a huligánok között, s még tudom ls én milyen lélek­tani hatásokat váltott ki benne a könyv elolvasása. Érdekes, hogy Mikszáthnál a derű bilin­cseli le a fiatal olvasót, Jókai­nál a mese ragadja magával, Vernénél a kalandok indítják őket termékeny ábrándozásra. A tizenhat-tizenhét éves olvasók — bár még nem szakadnak el teljesen az előbbi korcsoport tói — a család és a környezet hatására, valamint szellemi be­fogadóképességüknek megfele­lően már igényesebb, sőt élese­dő kritikájú olvasókká válnak. VAN PÉLDÄUL EGY TANU­LOM, egészen rendes lány, igaz, erről talán nehéz lenne meg­győznöm tantestületünk néhány tagját. Egyesek valószínűleg el­nézően legyintenének, ha meg­mondanám, ki az. De akadna olyan is, aki a neve hallatára megkérdezné: melyik is az? Ja, tudom, az a fekete szemüveges, akin olyan rövid szoknya volt a Vörösmarty-esten ... Mindez természetesen semmit sem mond, ettől már akár Nobel­díjas kutató is válhat belőle, ha egyszer megkapaszkodik egy megfelelő pontban. Jósolni az olvasmányok alapján nem lehet. Egy tizenöt éves ember, az olyan, mint egy tizenöt éves, s akár hajlamait, akár bizonyos kirívó tulajdonságait tekintjük, minden megváltozhat még. Ki­vételt ez alól csak az egészen különleges „esetek" képeznek. Bár a könyvtároskodás időn­ként bosszúságokkal ls jár — annál több örömet okoznak a könyvekre különféleképpen reagáló lelkes vagy csodálkozó, ábrándos vagy tettrekész ifjú olvasók. Akadtak az évek során szívós, kitartó olvasóim, akik egyszerre több könyvet kértek. De aztán hirteieij elmúlt az ol­vasási „láz" és elmaradtak. Akadt itt-ott egy-egy gyerek, aki azért jött el a könyvekért, mert „be akart vágódni" nálam. Ez a lány — nevezzük Klári­nak — nem tartozott egyik cso­portba sem. Nem akart „bevá­gódni", s a könyvekből nyert benyomásait sem mindig mesél­te el, ám rendszeresen és kitar­tóan olvasott. Minden érdekelte: földrajz, történelem, csillagá­szat, de leginkább a francia romantikusokat szerette. Kitar­tó olvasóim jobban foglalkoz­tatnak, mint a többiek. Először kialakítok magamban róluk egy képet. Valahogy ilyen ese­tekben nem szívesen adok fel „adatgyűjtő" kérdéseket a csa­ládi körülmények felől, mert — szerintem — ezzel a tizennégy­tizennyolc éves tanulókban a puszta kíváncsiskodás benyo­mását kait het em. Jobb és őszin­tébb, ha a tanuló önként beszél magáról. Klán haligatott az otthonáról. Ügy képzeltem, le­het a családban egy öreg nagy­mama, aki gondjukat viseli. Va­lószínűleg sok régi bútor kö­zött élnek, mert a ruhájából mindig bizonyos ódon levegő áradt. Mikor már hosszabb ideje foglalkoztat egy-egy ta­nulóm, akkor elkezdek érdek­lődni iránta az osztályfőnöknél, vagy más kartársnál. Klári ese­tében a következők kerültek felszínre: az anya kint dolgo­zik falun egy kocsmában, csak a hét végén jár haza. Apjuk nem él. Egy öreg nagynéni la­kik velük, de nem sok ügyet vet rájuk. A „beavatottakétól nem túlságosan hízelgő adatok is kerültek hozzám Klári ma­gánéletét illetően, ezeket azon­ban erős fenntartással fogad­tam. Okom volt rá, Klári tűr­hetően tanult, és egyre többet olvasott. Időnként egy-egy könyvélményét le ls írta és ideadta elolvasni. Voltak meg lepően érdekes megállapításai még Sagan 9e írhatott külön­bet tizenhat évesen. AZTÄN ELJÖN AZ IDŰ, mi­kor ezek a tanulók, akikkel együttérzünk, aggódunk vagy szomorkodunk, egyszerre csak eltűnnek a szemünk elől, s olyankor számot vethetünk ön­magunkkal, mit is adtunk ne­kik? Mert rendkívül fontosak a tantárgyak, a fizika csakúgy, mint a testnevelés, az orosz vagy a kémia. De mi marad be lőle? Ez a fontos. Ohm törvé nyéből 15—20 év múlva esetleg egy anyai sóhaj, ha a gyereke ugyanazt tanulja, Horátius ódáiból egy-egy önérzetes kis magánszám a be nem avatottak elkápráztatására, Karinthy Fri gyesnél a: Tanár úr kérem egy ország derítésére,... s már itt is vagyunk. A könyv, me lyet tanulóink kezébe adtunk igen becses lehet. „Nem áll hatunk mindig mellettük" — mondja Krupszkája — „de fel kell vérteznünk őket Jó iroda­lommal". Hogy mit is adtunk tanulóinknak, azt majd maga az élet Igazolja. Minden év vége elválást je­lent. Egyesektől csupán két hó­napra, másoktól tartósan vá­lunk el. Legtöbben el is utaz nak valamerre, és néha két hó­napig egy fia gyereket sem lá­tok. Egy ízben, késő délután érkeztem meg valahonnan, s az állomás előtti tér túlsó oldalán, a permetező esőben egy vak emberre lettem figyelmes. Ta­nácstalanul állt fehér botjával e forgalmas úttest szélén. A li­get fái alól ebben a percben egy esőköpenyes lány került elő. Éppen le akart lépni a jár­dáról, amikor észrevette a vak embert. Karon fogta, mondott neki valamit, s együtt Indultak a túlsó oldalra. Az esőköpenyes lány Klári volt. VAJON KI NEVELI AZ EM BERT ARRA, hogy észrevegye a mások szenvedését. A puszta intelem ehhez nem elég Ar­ról, hogy erre szükség van, meg kell előbb győződni. A fiatalság természetes egocent­rizmusán túl hosszú út vezet ei oda, hogy valaki meglássa az emberi szenvedést és átérezze saját lénye jelentőségét ezzel kapcsolatban. Hogy összefog jam a fent mondottakat, csu pán annyit: az olvasás nem ön cél, a részvétérzés kifejlesztése nem egyedülvaló pedagógus: penzum. Ahhoz, hogy emberi neveljünk, számtalan tényezőre van szükség, s közöttük talán legelső helyen a személyes pél daadás állna. Mit tehetünk azonban olyan esetekben, ami kor, hogy úgy mondjam, a sze mélyes ráhatások túlnyomóan negatívak? Ilyen esetekben, — s ez meggyőződésem — még nagyobb szerep jut a könyvek­nek. Ehhez pedig az olvasók nevelése az egyetlen út. TARCZAL ZSUZSA Itíejeben íeiktMniitK Nincs olyan motoros, aki ia szeretne példásan karbantartott úton biztonságosan, gyorsan köz­lekedni. Most, a téli időszak előtt a losonci útgondnokság dolgozói­ra is fokozott feladatok hárulnak, hiszen 777 km hosszú útszakasz­ról kell gondoskodniuk. Már most operatív tervet dolgoztak ki, Lo­soncon, Kékkőn és Poltáron állan­dó inspekciós szolgálatot tartanak majd. Ezekben a központokban S tagú fitkarbantartó csoportok, megfelelő gépi felszereléssel áll­nak készenlétben. Már 17 ezer tonna salakot hord­tak a lerakóhelyekre, ami az át­lagos évi szflkséglet 80 százaléka. Készenlétben van 30 tonna ipari só is. A. V. Egyhangúlag tiltakoznak Az „édes" Ülök a parkban. Egy fiatal mamára és a kislányára le­szek figyelmes. — Ni, Zsuzsu! Fodjuk meg! Anyu, fodjuk meg! A mama megfogta a szelíd hattyút, és kislányát rátette a hátára. „Zsuzsu" megriadt, s a ma­ma levette róla a kislányát. El is tört a mécses azonnal. A gyerek olyan keservesen bömbölt, hogy a járókelők felfigyeltek. — Ne sírj, édes. Nézd, anyu cucut ad az édesnek. — Nézd, anyu csecsás! — kiáltotta a kislány és besza­ladt a virágágyak közé, majd tépni kezdte őket. Szám sze­rint tizenhárom „csecsást". — Nem szabad, édes, a bá­csi megver — figyelmeztette kelletlenül az anyja — és ki­vezette a kislányt a virágok közül, ö azonban ismét sírni kezdett. — Ne sírj, édes, nézd, anyu cucut ad az édesnek! Ekkor már tudtam, hogy az édes nem ls olyan „édes", — pedig ő nem tehet róla! K. G„ Mokcsamogyorós Mi, a košicei magyar lannye!­vű középfokú ipariskola munka­közössége, mélységesen elítél­jük az amerikai agresszorok támadását a vietnami nép el­len. Az Egyesült Államok valami­kor az emberi szabadság zász­lóvivőihez tartozott. Ma az ál­lam politikai-katonai körei meg­csúfolják ezeket a haladó ha­l'Vntníí rívókat Minden rokonszenvünk és együttérzésünk a szenvedő viet­nami népé. Szilárd meggyőző­désünk, hogy s szabadságszere­tő amerikai dolgozók, s tiltako­zó világ által támngatva, nyo­mást gyakorolnak a kormányra, és elérik a vietnami háború mi­előbbi beszüntetését. A magyar tannyelvű középfokú ipariskola tanítói és diSkiní Losoncon működik a járás egyejlen író- és számológépjavitô műhelye, ahol évente több mint ezer különböző típusú gép ba­ját orvosolják. Képünkön: Gábor Sándor és Ľubomír Morong munka közben. (Agócs Vilmos fulv. J 81. Brovalszkij és Scserbatov némán ült egymás mellett, mindketten magukba zárkódva a hallottakkal. A rájuk zuha­nó hír súlya alól nehezen tört felszínre a gondolat. — Én még a finn háborúból ismer­tem Korotkovot. — vallotta be őszintén Brovalszkij. ÉS nem is az feszélyezte most, hogy azt az embert, akit régóta ismert, árulással vádolják, hanem az, hogy ő maga olyan vaknak bizonyult, hogy nem tudott keresztüllátni rajta. Tizenketten mentünk akkor hozzá kitüntetésre. Csikorgó hideg volt: a vod­ka megfagyott az üvegben. De azért ő k ugyanolyan fehér bundabekecset meg nemezcsizmót viselt, mint a többiek, csak a vállszíjjá meg a pisztolytáskája volt fehér bőrből. Magabiztos tartással állt egy nagy fenyöszál alatt, kezét a bekecse zsebébe dugta. „Ez már derék, vitézek!... Mindegyikünkkel kezet rá­zott, s most eszembe jut: abban a met­sző fagyban meleg volt a keze. Még párálló is, ahogy kihúzta a zsebéből. Pedig nem mondhatnám, hogy vasgyúró vagy valami óriás lett volna ..: Brovalszkij nem éppen alkalomhoz il­ló, vidám szemmel körülnézett, mintegy összehasonlítást keresve, ámde tüstént beleütközött Salajev szúrós, megvető te­kintetébe. Salajev fejét ingatta. — Olykor megbánjuk... hogy válo­gatás nélkül kezet rázogatunk valaki­vel... — Parolózásra ne oktass engem! — csattant fel Brovalszkij. — Kivel rázzak kezet, kivel ne... Most már én is tu­dok okos lenni. — Én nem oktatlak - mondja Sa­lajev, kétkedőn nézve a komisszárra. - Hiszen magamról is beszélhetek ... Én sem láttam mindig tisztán ... Ami­kor harminchétben letartóztatták a nő­vérem férjét, s az asszony hozzám futott a három gyerekével, a legkisebb még egyéves sem volt; bizony nem volt ben­nem elég eltökélt szilárdság. Megesett a szívem rajta. És a férjén is. Meg­sajnáltam. Sőt, még kételkedtem is a bű­nösségében. Mert képtelen voltam fel­fogni. Hiszen munkásember! A mi fajtánk! Munkáscsaládból való! Az effé­le hajdani proletárokat, akikből mérnö­kök lettek, főnökök, igazgatók: az ilye­neket sohasem tudtam sajnálni. Hiába kedveskedsz jófalatokkal a farkasnak, azért az szívesen felfal. Sohasem őket sajnáltam, hanem a nép pénzét, amit bezsebeltek. Dehát a sógorom igazi mun­kás volt, mozdonyvezető... Kalinyin személyesen tűzte mellére a magas ki­tüntetést. És lám, kit meg nem fertőz a ragály ... Három évig viseltem miatta a szigorú megrovást. De lemostam ma­gamról. Lemostam a szégyenfoltot. Két láng lobogott fel Salajev szemé­ben. Ö nem csodálkozott, mint a társai a frontparancsnok árulásán. Ez a hitsze­gés csak megerősítette legfontosabb elvé­ben s mindenki előtt bebizonyította idegőrlő munkája szükségességét, amely éjjelét-nappalát lefoglalta. — Elég a szánalomból! Jobb tíz bűn­telen embert ártalmatlanná tenni, mint egyetlen búnöst elszalasztani. Mit tizet: Száz büntetlent! Akkor nem kéne ma ezrekkel megfizetni! Scserbatov a petróleumlámpa mögül nézte Salajevet. Ebből a férfiből annak a vészthozó eszelősségnek a lehelete áradt, amely a vereség, a kudarc per­ceiben keríti hatalmába az embereket, s olyan rohamosan terjed, mint a tűz­vész, mint a ragály. - No, akkor tégy lakatot a nyelved­re! - A hadtestparancsnok egészen közel hajolt alulról megvilágított arcával Salajevhez, és ujjával megkopogtatta az asztalt. Hogy az égvilágon senki ... Érted! Teremtett lélek se halljon meg tőled semmit! Különben azt kapod, ami pánikkeltésért jár!... Odament az ablakhoz, s kinézve, utálkozva így szólt Brovalszkijhoz: - Adj neki valeriánát, hadd nyu­godjon meg Ekkor az utcán lövés dörrent. Aztán még egy. A tornácon hangos lábdobogás hallatszott, egy lovas elnyargalt az ab­lak előtt. S a kertek alatt mór bele­hasítottak az éjszakába a géppuska-so­rozatok. Feltépték az ajtót, s a hirtelen fényben vaksin hunyorogva, belépett a segédtiszt. - Tábornok elvtársi... Ott-»» ® szólalt elfúló hangon. Szeme izgatottan futott ide-oda, nem állapodott meg egyik parancsnokon sem. Mindhárman szótlanul néztek rá. S te­kintetüktől megszeppenve, a segédtiszt egészen halkan így fejezte be: - Ott áttörtek a németek... tábor­nok elvtárs ... - Hol vannak a németek? Mogad láttad? Hányan vannak? — kérdezte felderülve, gyorsan Brovalszkij. Scserbatov hátratett kézzel, szétvetett lábbal még mindig ott állt a pokróccal elfüggönyözött ablak előtt. A sápadt Sa­lajev csak a hátát látta, s a rajta feszü­lő vállszíjat. Helyrerántva magán a gimnasztyorkát, remegő szájjal mondani akart valamit, mondania kellett valamit. De aztán szótlanul kiment Scserbatov háta mögött, anélkül, hogy visszafordult volna. TIZENHARMADIK FEJEZET A németek hajnaltájt törtek be a fa­luba, ahol Goncsarov ütege állott. Pá­nikkeltő lövöldözés csattant fel egyszerre 82. többhelyütt a falu szélén, majd mindjárt el is némult, és utána motorkerékpár­berregés hallatszott. Aztán újra lövés Irbbant. Az ütegnél ólmukból felriadt, meg-megborzongó tüzérek irányozták be sietve az ágyúkat a repülőtámadás bom­batölcsérei között. Szürke volt a hajnal, köd lepel borította a földet. Goncsarov felugrott a mellvédre s lát­csövén fürkészte az ellenséget, Az éjsza­ka teljesen leégett utcasor most tágasnak tetszett. Az egyik oldalán akadt ugyan egy-egy épen maradt ház, de a másik oldala végig hamuvá lett, és a templom, amely tegnap még olyan távol esett, hogy a fák közül csak a kelő nap su­garait elsőnek elfogó torony-hegye lát­szott, - a templom most teljes nagy­ságban kibontakozott, sőt még a környe­ző kis tér is eltűnt. A veteményesker­tektől a templomig mindent letorolt a tűzvész. A bombatölcséreket betöltő köd és füst sűrűn gomolygott a mélye­désekben s az utca mentén. A rombadőlt házak helyén égett agyag, — hamu és téglahalmok bukkantak elő sírdombok­ként a ködből; volt, amelyik még min­dig füstölgött. És mindent betöltött s korom, oz égett állati szőr bűze, s meg­perzselt gabona kiirthatatlan égésszaga. Ez a szag áradt a földből, a ködből, a katonák öltözetéből. Még Goncsarov látcsövet szorongató keze is a tűzvész szagát árasztotta: érezte szájában az ízét. A templom mögül egyre erősödő ro­bajjal törtek a falura a németek. Széles ivben özönlötték el az oldalkocsis mo­torkerékpárok az utcát. Szürke katonák a szürke motorokon, szétvetett karral markolták a kormányt, fejük jókora, szürke acélsisakban, a távolság elmosta arcukat: úgy tetszett, mindnyájan a mo­torkerékpárukhoz nőttek. Tengelyig ért az utcát elárasztó köd: mint sekély víz­ben, úgy hatoltak előre benne. (Folytatjuk) 1968. XI. 3.

Next

/
Thumbnails
Contents