Új Szó, 1966. október (19. évfolyam, 271-301. szám)

1966-10-01 / 271. szám, szombat

A z utas féllábbal már fellépett a vasúti Kocsi lépcsőjére, ami­kor valaki megérintette a vál­lát. Megfordult. A peronon egy idősebb férfi állt. „Prága felé utazik, uram?" kérdezte. „Prágába," mondta az utas. „Hát akkor kérem, vegye magához Vendulka kislányomat. A prágai állo­máson várni fogja a hivatalsegéd," mondta az apa, és az utas kezébe adta tizenhat év körüli kislánya kezét. A forgalmista fütyült, a kalauznő pe­dig felsegítette a lányt a kocsi lépcső­jére, majd kezével jelezte, hogy a vonat indulásra kész. Az apa futott a kocsi mellett és kia­bált: „Vendulka, szurkolni fogunk ne­ked! Ha utána leszel, azonnal sürgö­nyözz, hallod?" „Hallom, apukám," kiáltotta vissza a kislány, „küldök táviratot!" Amikor a vonat elhagyta a jelzőt, az utas kinyitotta az ajtót és az erős lég­áramon keresztül a folyósóra vezette a kislányt. Még mindig a kezét fogta, és tanácstalan volt. A fülkéből beszéd hallatszott. „Tényleg, még lánykorában történt, ment nekem inget ven­ni, de nem vett, mert nem tud­ta a számomat. A kijáratnál hirtelen észbe kapott s az egész üzlet fülehallatára kiabálja, »amikor fojtoga­tom, hát mindig így van a kezem ni!« és az elárusító fogta a centimétert, le­mérte a keze kerületét és azt mondja, negyven! És ezt az inget, tessenek meg­győződni róla, ezt az inge:, mintha csak rám öntötték volna ..." Az ajtó félretolódott s a fülkéből ki­szaladt egy kopasz utas és nevetve kia­bált: „Agyonütni, az kevés!" kiáltotta, s ököllel nagyot ütött a kocsi falára. Amikor kitombolta magát, visszament a kupéba, ahol ugyanaz a hang folytatta: „Én viszont azt mondom, ha már örö­möt szerzett nekem azzal az inggel Mi­kulásra, karácsonyra meglepem egy ka­lapocskával. Megyek a modes robesbe, s mondom, »azt a csinos kalapot kér­ném ni, ami a kirakatban van!« És a modes robes azt mondja, »milyen számú legyen kérem?« Hát nem tudtam, de ha­mar észbekaptam és mondom, »amikor egyszer veszekedtünk, akkor menyasz­szonyomnak jól a fejére sóztam, így ni, felülről, s máig is emlékszem a fejecs­kéjére!® a modes robes addig hordta elém a kalapokat, s addig nyomdosta a tenyerem alá, míg egyre rámutattam ez az! A fa alá tettem, és úgy passzolt neki, mint az ember hátsórésze az éj­jelire." A kupéból kiszaladt a kopasz utas, szájára szorította a zsebkendőjét és nyöszörgött „Agyonütni ezt az embert, az kevés!" és megtörölte a szemét. Az utas, aki még mindig fogta a kis­lány kezét, meggondolta magát és be­lépett a kopasz után. „Kérem szépen," mondta a kislány, amikor bement, „engem Vendulka Kŕíš­tovának hívnak és Prágába utazom!" Felemelte a kezét és maga előtt tapo­gatva megérintette göndör haját a tré­facsinálónak, aki bemutatkozott: „En­gem pedig Gyönyör Emilnek hívnak." „Én Kakas Václav vagyok," mondta a kopasz utas. A férfi, akivel a kislány utazott, fel akarta dobni aktatáskáját a polcra, de az a kopasz fejébe akadt. „A szakramentumát, nem tud vigyáz­ni!" „Pardon." „Talán valakit megütöttek?" — szólt a kislány, „no az igazán semmi. Otthon én szoktam elvinni a leveleket a posta­ládába, úgy ismerem már az utat, mint a tenyeremet, de azok az átkozott postá­sok két házzal közelebb hozták a pos­taládát s én belevágtam az arcom a vasláda sarkába és megsérültem." „Üljön ide ni, az ablakhoz," tanácsol­ta a kopasz, és a szemét törölgette, hogy nézhesse a tájat." A leányka megtapogatta az ülést, majd az ablakot. Amikor kitar­totta vízszintesen a tenyerét, mintha azt vizsgálta volna esik-e, nyugodtan ennyit mon­dott: „Kint szépen süt a napocska." Az utasok elhallgattak. „Az állomáson az az .édesapja volt?" kérdezte az utas, akivel a kislány uta­zott. „Igen, az édesapám," bólintott, „de uraim, az én apám, az egy számi Öt aztán mindenki irigyelheti tőlem. Apu­kám gyümölcskertész, és egyszer szál­lítókocsijával elgázolta Dymáčkovát, a sánta szomszédasszonyunkat, s az ügy­ből bíróság lett. Az apukám ellenségei örültek, az úristen megverte az öreg Kriptát, dutyiba nyomják vagy fizet majd, mint a köles. De az öreg DymáC­ková mankó nélkül futott a bíróságra és eszeveszetten csókolgatta apukám kezét s köszönte, hogy olyan szépen áthajtott rajta, hogy most nem sántít. Csak kár, mondta, hogy apukáin nem BOHUMIL HRABAL:* együtt ropjuk a táncot, az egész terem körüláll bennünket. És apukám szóló­táncot húzat. Egyszer mi történt vele! Akkor még kicsike voltam és apukám rendelt: pirosfehéret, mert ennek a dal­lamára énekelt: zöldfehéret, mivel a futballistáink zöld dresszet viselnek és zöld zászlójuk van, ugyanolyan mint a Sláviának, csak zöldben. Egyszer oda­jött a csendőr és azt mondja, pirosfe­héret nem fognak játszani!, erre az apukám előhúzott egy százast, a prímás markába nyomta, s azt mondta, és pi­rosfehéret fognak játszani! és a csend­őr megint, pirosfehéret nem fognak ját­szani!, egy darabig licitáltak, mint ferb­lizés közben a harmadik menetben, s ekkor apukám befejezte, fognak piros­fehéret játszani, és puff, orrbavágta a csendőrt. De aranyos uraim, hogy tud­<fyémdnUzemek 1966. X. 1. • Bohumil Hrabal a középkorú cseh írónemzedék egyik legeredetibb és legte­hetségesebb tagja. Brno-Žldenicérôl szár­mazik. 1946-ban jogot végzett a prágai Ká­roly Egyetemen, majd a legkülönbözőbb foglalkozásokkal próbálkozott. 1962-től csak az Irodalomnak él. Első önálló novellás­kötete 1963-ban jelent meg, akkor 49-éves volt. S azóta szoros egymásutánban látnak napvilágot könyvei, pl.: Átlényegesítők [Pá­bitelé), Táncórák Idősebbek és haladók ré­szére, Fontos szerelvény. Hirdetés a házra, amelyben már nem akarok lakni, Automata világ. Hrabal prózairól művészetét a cseh kri­tikusok indokoltan rokonítják Hašekéval. Ugyanis mindkettőjük művészete a városi folklórban gyökerezik; s az ún. „kocsmai történet" mint műfaj mindkettőjükre egy­formán jellemző. Hrabal novelláiban gyak­ran több hős visszaemlékező egymásba fo­nódó elbeszélése adja a cselekményt. Az alábbi megható, bájos novellája az Auto­mata világ című válogatott novellagyűjte­ményében jelent meg. harminc évvel ezelőtt ütötte el, akkor biztosan férjhez ment volna." „Derék apa," dicsérte meg a göndör hajú. „Ugye?" nevetett Vendulka és maga elé tartotta a tenyerét, de a vonat ka­nyarba ért és a napot átdobta a fülke ablakából a folyosóablakba. „Lement a napocska," mondta. Az utasok egymásra néztek és szót­lanul bólintottak. „És a maga apja milyen?" kérdezte a kislány, s kezét a tréfás göndör hajú térdére tette. „Az én apám már tizenöt éve nyug­díjas, mert neki van a legnagyobb szí­ve Európában," mondta a göndör, „olyan nagy a szíve, mint egy vödör s a mellkasa közepére van csúszva ..." „Igazán? ..." Kételkedett a kopasz. „Ez aztán gyönyörű!" kiáltott fel Vendulka. „Igei], És így az apám szerződést kö­tött a fakultással, hogy halála után a szívével az egyetem rendelkezik," folytatta a göndör, „ezt a szívet, az apám szívét már külföldiek is meg akarták venni, de az apám jó hazafi, így azt mondta, nem. Az én apám nem, járhat fürödni sem, és nem utazhat se repülőgépen, se gyorsvonaton ..." „Tudom én, miértl" kiáltotta a kis­lány, „hogy az a híres szív meg ne re­pedjen, vagy el ne vesszen, igaz-e?" lelkendezett és kitapintotta a göndör elbeszélő kezét, s megszorította, „az olyan apa, mint a magáé — az nem vész el, mint ahogy az enyém sem!" „Igen," mondta az utas, s mintha megszépült volna, „néha el szoktam menni apámmal a fakultásra, ott levet­kőztetik őt meztelenre s aztán a pro­fesszor vonalakat rajzol rá kék és pi­ros ceruzával ..." „Igen, igen!" örvendezett Vendulka, „azért, mert azok a piros vonalak az artériák a kékek pedig az e*rek, igaz?" „Igen", mondta a göndör, s tenyerébe rejtette a leányka kezecskéjét és foly­tatta, „aztán apámat egy terembe vi­szik, ahol diákok hajlanak fölé és a professzor pálcával mutogat valamit rajta, mint a folyókat a térképen és magyaráz; s azután a professzor egy diák szívét a megafonra kapcsolja ..., de az semmi, az csak olyan, mint mikor a dobot verik, vagy amikor az őr lép­ked csizmájában a kaszárnya folyosó­ján, de amikor az apám szívét kapcsol­ják rá a megafonra .. ." „Hát az olyan, mint amikor egyre távolodik a vihari" kiáltot{ fel a lány­ka, „mint amikor omlik a sziklai Mint amikor öntik a krumplit a pincébe, vagy mint amikor Emil Gilels játszik, igaz-e?!" „Épp olyan," csodálkozott a göndör, s két ujjával megfogta a gallérját. „Űh, aranyos emberek," szólt vidá­man Vendulka, „úgy örülök, hogy most itt vagyok magukkal, hogy még más valakinek is van híres apja!" A vonat az aszfaltút mellett ro­bogott. és az utasok bámultak kifelé az ablakon; az út szélén egy reklámtáblát láttak nagy kék szívvel, melyből két forrás fakadt, ez volt aláírva: A szív Podebra­dyt ábrázolja. A fülkében titokzatosan szikrázott a levegő. „Vondráček professzor úr már nem győzi kivárni," mondta a göndör hajú, „mikor vághatja már ki szkalpellal azt a gyönyörű szivet." „Hát mit gondol!" nevetett a leány­ka, „hisz, megint híres lesz egy cseh szív!" „Senki a nyomába se léphet a maga apjának." mondta a kopasz és leemelte a polcról aktatáskáját. „Ebben igaza van, csakhogy az én apukámat látni kell. Aranyoskáim, ha látnák, milyen szépen táncol!" csapta össze Vendulka a kezét, „ha búcsúkor ják, az a csendőr inig nem kapta azt a pofont, olyan csúnya volt, hogy még, mert jobboldalra állt az orra. Hm, volt ott vér! Az apukám aztán Pirosfehéret táncolt és dalolt is hozzá: a Zöldféhéret, azt szeretem, azt szeretem én; és a szomszédok örültek, az öreg Kŕíšta ak­kor összeverte ám a csizmája szárát! Négy hónap múlva, amikor a tárgyalás volt, hozzálépett a szép csendőr és kije­lentette, hogy azt az orrast ő akarta, sőt rendelte, és megköszönte apukám­nak az ütést, mivel balra nyomta az or­rát és az így arca közepére került, a csendőrbe beleszeretett egy gazdag föld­birtokoslány és lakodalom lett belőle. Apukám búcsúkor még most is szokott kapni attól a csendőrtől egy szakajtó kalácsot, télen, disznóöléskor pedig mindenféle jót, nem ám köszönő leve­let!" mondta Vendulka egészen fellel­kesedve. „Ki mondaná?" gondolta a kopasz utas, „kapsz egyet az orrodra és meg­alapozódik a családi boldogságod." És felöltötte a kabátját. „És mit csinál a maga apukája?" kér­dezte Vendulka. „Leánykám, ő már nincs a világon," mondta a kopasz, „ő olyan aranyos édesapa volt, hogy csak most látom iga­zán, milyen aratiyos volt, most, amikor már nincs a világon . . . Ű mindig éjsza­ka dolgozott. . . Amikor reggel megcsi­kordult a kapu, édesanyám forró vizet készített a» dézsába, miközben édes­apám az udvaron kirakta a hazajá­rót ..." „Mi az a hazajáró?" kérdezte a lány­ka. „Az egy nagy darab szén volt, amit mindig hazavittek a bányászok, a ka­bátjukba ilyen nagy zseb volt varrva ni és azután apám belépett a ház­ba, levetkőzött, anyukám a hokedlire tett egy csésze kávét, apám megmosa­kodott, aztán leült, harapott egyet a ke­nyérből, nyelt hozzá kávét és közben lehúzta a cipőjét, felvette szép félcipő­jét, öltözködött... s ezt mindig olyan pontosan csinálta, hogy mikor lenyel­te az utolsó korty kávét, éppen akkor tette fejére a sapkát, és ment kártyázni a barátaival a Kék csillaghoz címzett kiskocsmába, délben vittem neki ebé­det, apukám jóllakott és játszott to­vább. Négy órakor hazajött, s lefeküdt a padlóra, hogy kiegyenesedjenek a csontjai, ahogyan ő mondta. És amikor felébredt, ment a következő váltásra. De egyszer, amikor édesanyám forróvizet öntött a .. ." A vonat lassított és a kopasz utas odanyújtotta a kezét Vendulkának: „Leánykám, sok boldogságot kívánok neked az életben, már le kell szállnom," és kiment a folyosóra. A vonat megállt. Vendulka kitapogatta az ablakrámán a sárgaréz fogantyút, lehúzta az abla­kot és kihajolt a vidéki állomás peron­jára: „Aranyos uram, mondja el nekem vé­gig, aranyos uram!" A kopasz utas odaállt az ablakhoz és folytatta: „Édesanyám megint megtöltötte a dé­zsát forró vizzel, de apám nem jött. Amikor a vfz kihűlt, elindult megnézni, hol maradt az apám. És a küszöbről a szobába esett apám pipája ..." A vonat elindult, s a kopasz utas fu­tott a kocsi mellett és beszélt: „Édes­anyám felemelte a pipát és elsírta ma­gát, vette a gyapjúkendöjét és szaladt a tárnához . . . apámra ráomlott a szik­la .. . a barátai eljöttek megmondani de féltek ... hát így az ajtóhoz állítot­ták a pipát és elszaladtak ... s tudod­e leányka, hogy édesanyámat azóta so­hasem láttam aludni? Amikor felébred­tem, már talpon volt... amikor lefeküd­tem, méji valamit tett-vett... csak ké­sőbb láttam őt. .. aludni...", mondta a kopasz utas kifulladva, majd megállt, hogy megpihenjen ... Vendulka visszakiáltott neki: „Ara­nyos uram, bocsássa meg nekem, hogy még él az apám, bocsássa meg, bocsás­sa meg!" A vonat kanyarba ért és visszavitte a napot a folyósóablakból a fülke abla­kába. K is idő múlva megszólalt az utas, akivel a kislány utazott: „Az én apám cserzőmukás volt és olyan betegségben szenvedett, amit ak­kor, „öregek üszkének" mond­tak. Évről évre levágtak egy darabot a lábából, úgyhogy kerekes székkel járt. Minden öröme az volt, hogy rózsákat termesztett De amikor a házunk fa­láig felvágtak az utat, és kivagdosták a Marshall-rózsákat is, akkor akár apám is meghalhatott volna. De talált magá­nak más szórakozást. Kijárt a halálka­nyarba és ott irányította a forgalmat. Először csak kézzel, aztán kis zászlók­kal. Reggeltől estig, még ha esett is. Nyolc évig ment mindennap. Mikor meghalt, a temetőnél száznál is több teherautó állt és a helyét a halálkanyar­ban ilyen magasan teleszórták virággal. „Milyen magasan?" kérdezte Vendul­ka. „így ni," mondta az utas és felemel­te a leányka kezét, majd hozzátette: „De amikor megint szerencsétlenségek voltak a kanyarban, felszereltek a sa­rokra két nagy tükröt. . ." „Istenkém, de hisz' magának is hí­res apukája van!" kiáltott fel a leány­ka, „olyan apukája, aki tükörré válto­zott!" Az utasok egymásra néztek, s aztán bámultak kifelé az ablakon; a vonat egy városkához közeledett, az utcasarkon két gömbölyű tükör függött, mint egy óriás cvikker, s a két tükörben ott le­begett az áttekinthetetlen kanyar. A fülkében titokzatosan szikrázott a levegő* „A maga édesapja az állomáson olyan karcsú volt"...," köhintett az utas, aki­vel a kislány utazott. „No, igen," mondta fennhangon, „de ha látta volna egy évvel ezelőtt! Kövér volt, mint a pandúr. Be volt nőve a szí­ve, összetörve a mája, a gyomra meg a veséje. Anyukám azt mondta, hogy ez a rendszertelen élet következménye. A doktor diétát írt neki elő, de apukám erre gyenge volt mert szeretett pa­pizni. Egyszer egy füves asszony azt ta­nácsolta neki, ha nincs akarata, egye­dül csak az- segíthet, hogyha valami szörnyű sértőt mond a rendőrségnek. És szerencséje volt! Lefülelték, bedik­tálta a sértéseket a jegyzőkönyvbe, s még alá is írta. Fél évet kapott, és az apukám ellenségei örvendeztek: az is­ten fizesse meg, az a csibész Kŕíšta nem fog többé bennünket háborgatni. Csak­hogy apukám egy fél év múlva vissza­tért, olyan karcsún, mint egy diák. s a Koszorúban azonnal sajtóértekezletet rendezett, mindenkit megvendégelt, és azt mondta: Hát, bajtársaim, egy ren­des börtön többet ér a világ minden gyógyfürdőjénél! És nézzétek, még két­ezer koronát is hoztam! S egészséges vagyok, mint a makk! Apukám ekkor megfogta a kabátja gombját s úgy tett, mintha lélegzetet venne, és a felfuval­kodott szomszédoknak be kellett ismer­niük, hogy senki a nyomába se léphet az öreg Kŕíštának ... de aranyos uraim, ha nem sértődnek meg, szívesen látom magukat, jöjjenek el hozzánk Hradöa­nába; minden csütörtökön táncmulat­ság van nálunk, eljönnek engem meg­forgatni? De mához két hónapra, jó? „Táncolni?" ijedt meg a göndör hajú. „Táncolni hát, mert én már felnőtt vagyok! És a doktor úr azt mondta ha tizenhat éves leszek, megoperál. Az ope­ráció pedig e héten lesz! S akkor én is meglátom ezt a gyönyörű világot. Látni fogom az embereket, a tárgvakat a tá­jat és a munkámat. Milyen szépek lesz­nek majd azok a kosárkák, amelyeket fonok! Aranyos uraim, gvönvörű lehet ez a világ!" „Gondolja?" fintorodott el a férfi, akivel a kislány utazott. P erszehogy! Kell, hogy szép le­gyen, kiáltott fel Vendnlka, „mert ott, az intézetben dolgo­zik velem egy fiú, Ludviknak hívják, és ő mielőtt hozzánk ke­rült volna, olyan boldogtalanul szerel­mes volt, hogy addig nyomdosta a szem­héja alá a tintaceruzát, míg azt mondta neki a doktor, hallod, csak mé? egvszer, és többet sohasem látod meg ezt a gyö­nyörű világot! És Ludvík azt mondta, hogy ehhez a gyönyörű világhoz már nincs semmi köze, s megint a szemhéja alá nyomta a tintaceruzát. Most kisko­sarakat fon velem, de annyira vágyik ezután a világ után, hogy üvölt, mint a kutya a bódéjában... óh, mégiscsak gyönvörű lehet ez a világ, olyan gyö­nyörű, mint az édesapja szíve, ami olyan nagy, mint egy vödör! Olyan gvö­nyörű lehet a világ, mint a maga édes­apja, aki két gömbölyű ttikörré válto­zott a halálkanyarban. Aranvos uraim, két hónap múlva meglátom, eliönnek-e velem táncolni?" Félretolódott az ajtó. „A jegyeket, kérem," mondta a fiatal jegykezelőnő, akiből ásított az unalom. KÖVESDl JÁNOS fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents