Új Szó, 1966. október (19. évfolyam, 271-301. szám)
1966-10-29 / 299. szám, szombat
Húsz éve lesz nemsokára annak, hogy egy mátyusföldl legény elindult. Két évtized alatt Vízkeletről, a Galánta melletti falucskából Gömörbe, Rozsnyóra került. Az élet hányta-vetette, ide-oda sodorta, de sohasem vezette tévútra. A vízkeleti földműves szülők gyermeke úgyszólván az anyatejjel szívta magába a föld szeretetét. A szülők mást akartak belőle nevelni. „Ne legyél mindig oda, ahol legjobban szorít a csizma?" Néha viaskodott önmagával: „Miért éppen ón? Nem mehetne más? De felülkerekedett benne valami. Hitte, hogy amit cselekszik a köz érdekében teszi. Túlbuzgó volt? S miért lett az? Az ötvenes években, lett tagja a kommunista pártnak. Bizonyítani akart. Jó kommunista sohasem hátrál, egy tapodtat sem. Ma ugyan másképpen tekint a dolgokra, tozók fejőstehénként hasz^ aálják ki a szövetkezeteket. Sokan egy szalmaszálat sem tesznek keresztbe a közös érdekében. Csöppet sem látszik rajta felindulstág, amikor ezekről a visszásságokról beszél. Tiszteli a kort, hiszen javarészben azokról az idősebb emberekről van szó, akik alapító tagként elsőnek dolgoztak a szövetkezetek boldogulásáért. Ezek a dolgok sokszor foglalkoztatják. Türelmesen meghallgatja a panaszokat, Intézkedik, ha kell. Azt tartja, olyan emberi dolgok ezek, amelyeket nem lehet kézlegyintéssel elintézni. 1968. X. 24. Egy hétköznapi é!et is szép Eehet A / I lángbaborult lombok rőt fénye sápadtan tört meg a város szürke falain, s keserveset csikordult a gépkocsi fékje. Helyben voltam. Néhány lépés az utca túlsó felére, és az ősz jellegzetes fanyar szagába máris belefűrészelte magát az utca pora, a csatornák áporodott bűze, oly keveréket alkotva, amelynek máig sincsen vegyi képlete .. . Az udvaron, közel a szoborhoz hirtelen megtorpantam, majd némán bámultam az elém táruló váratlan látványt. Bíbor csóváival az őszi nap utolsó, bizarr búcsúként fantasztikus betűket pingált az épület ablakaira. Majd nagy gyorsan átadta helyét a jótékony alkonynak, hogy ez lágy, kék-fekete bársonyával kisimítsa a halhatatlan mesemondó ősz fejének bronzbameredt gondredőit, álomba ringassa a pókháló hintáján himbálódzó vörös pókot és serénykedve segítse a vadszőlőnek elfedni a múzeum kopott falán éktelenkedő varas sebhelyeket, csúf forradásokat. Kelletlenül váltam meg a színpompás panorámától és léptem be a Duna-táj Múzeum sötéten tátongó bejáratán. A még sötétebb folyosó jurcsa kőtárgyai, a római szarkofágok, zsidó és örmény sírkövek között egy pillanatra úgy éreztem magam, mint a modern fónás egy hatalmas kőcethal gyomrában. De csak egy pillanatra... Mert a következő másodpercben bútorokkal és könyvekkel, no meg folyóiratokkal túlzsúfolt, apró hivatali helyiségbe nyitottam be, a komáromi tájmúzeum igazgatójának az irodájába. Az igazgatónő szívélyesen fogad. Mint régi ismerőst. Mert Barta Mártát már rég Ismerem, régóta tudom erről a harmincéves fekete hajú, barna szemű, kist lányosan mosolygó és mégis komoly fiatal nőről, hogy nagyon derék, őszinte — igaz ember. Azt hiszem ez a megállapítás jellemzi öt a legjobban. Igen, Barta Márti — így hívják őt munkatársai — nem filmdíva, de nem is kékharisnya, hanem derék, őszinte és bátor ember. Ezt különösen már vagy két esztendővel ezelőtt tapasztaltam, amikor először jártam Komáromban, és amikor a jókai utcáról volt szó, valamint a múzeum jókai szobájának létrehozásáról .. . Pedig Marta Bartová — így tartja őt nyilván az anyakönyvi hivatal — szlovák nemzetiségű. Szülei Selmecbányáról származnak, ő maga a „plébánosköztársaság" elnökének szűkebb hazájában, Bánovcén ment először iskolába. Ám minden nacionalista türelmetlenség, minden sovinizmus távol áll tőle, s ezért is mosolyog, amikor azt kérdem, hogy lenne-e kifogása az ellen, ha magyarosan írnám a nevét. — Nekem aztán az olyan mindegy — felel folyékony magyarsággal. szorgalmas és fürge eszű egyetemista lány. A véletlen úgy hozta, hogy éppen akkor üresedett meg egy hely a komáromi múzeumban és Skákala igazgató ezt a helyet rögtön jelajánlotta Marta Bartovának. Márti nem is teketóriázott sokat, örömmel mondta ki az igent, mivel nagyon szerette Komáromot, amelyet szinte szülővárosának tekint. Skákala is örömmel hallotta az igent, ráhibázott arra az emberre, akit majd egyszer utódjául javasolhat. Az újonc Márta három évig dolgozott az igazgató oldalán, aki famulusát valóban megtanította mindarra, amit saját maga tudott. Aztán egy szép tavaszi napon, 1964. április elsején Skákala távozott. Márti pedig — s ez nem volt áprilist tréfa — a távozó igazgató helyére lér>r>*omáromban tanult meg magyarul. Szülei itt telepedtek le a háború után és Márti, Klapka híres várának falai alatt járt gimnáziumba, itt is érettségizett. Igaz, a kezdet nem volt könynyű. A bankhivatalnok kislányát nem akarták felvenni a gimnáziumba. Barta Márti azonban bebizonyította, hogy a bizalmat megérdemelte. Mindvégig tiszta jeles volt. Érettségi után azonban eszébe jutották a gimnáziumi hercehurcák és az egyetemi tanulmányok helyett a gyakorlati munkát választotta. Á Steiner Gábor nevét viselő hajógyár alkalmazottja lett. De csak egy rövid esztendőreI Ötvenhatban már a bratislavai Komenský Egyetem bölcsészeti karának hallgatója. Történelmet és zenetörténetet tanul. Valóban tanul, nagyon sokat tanul, az „aranjuezi szép napok" mégis feledhetetlenek számára. Ma is visszavágyik a Hegyipark óriás fái közt megbúvó internátusba, az évfolyamtársak, a barátok közé. Visszavágyik oda, arra a kis padra, amely talán már nem is létezik . .. A tanulás mellett a színház, de főleg a hangversenyek foglalták le szabad idejét. No meg nagy szerelme, a zongora: Bach, Chopin, Csajkovszkij, Ravel és Bartók. Az évek múltak, teltek. A kis lányból nagylány lett, jött az évfolyamdolgozat, majd a diplomamunka. Barta Marti mindkét ízben Komárom múltja után nyúlt. Anyagért és forrásmunkákért járt sokszor a komáromi levéltárban és múzeumban. Ott ismerkedett meg Skákala igazgatóval, akinek igen megtetszett a ' art a Márti, a komáromi Duna-táj Múzeum harmincéves igazgatónője mosolyogva emlékezik az elmúlt két és fél évre. Ez a mosoly azonban nem hetyke, fölényeskedő, csupán egy szokatlanul nehéz időszak lezártát, a pillanatnyi megkönnyebbülést jelenti. Hiszen a fiatal igazgatónőnek nem volt elegendő tapasztalata a múzeumi munkában. Három inas év a mindenáron távozni akaró Skákala oldalán egy kis múzeumban nem volt nagy idő a tapasztalatszerzésre. Bár bújta a szakkönyveket, házalt Bratislavában és Trnaván a hatalmas testvér intézeteknél, mégis úgy gondolja, hogy még többet kellene tudnia, s ezért is iratkozott be a bölcsészeti kar postgraduális, két évig tartó múzeológiai tanfolyamára. A „kis igazgatónő" élete azonban még ma sem fenékig tejfel, jóllehet a szervezési kérdések, a múzeum koncepciójának kidolgozása, a hivatalokkal és a többi testvérintézettel való érintkezés ma már nem okoz neki főfájást. De ahogyan azt a rómaiak mondták: post eguitem sedet atra cural Még ma is idegölő gondot okoz számára a katasztrofális helyiséghiány. — Ha legalább a hívatlan albérlőket ki lehetne rakni a múzeum épületéből — mondja Barta Márti nagy sóhajtva. Igen, a múzeum megfelelő helyiségek nélkül nem teljesíti küldetését. Hiába is kapott az elmúlt évben az igazgatónő — ténykedése alatt első ízben — pénzt új múzeumi kellékek bevásárlására. A tárgyakat nem tudja hová tenni, sem az új munkatársakat hová ültetni, nincsen depozítáriuma a múzeumnak, sem másfajta helyiségei. A fal omlik, folyik a víz, az egész épület, bévülröl-kívülröl, nagyon rossz állapotban van. Az idei költségvetésben a járási nemzeti bizottság ugyan előirányzott a múzeum generáljavítására 200 Ö00 koronát, ezt azonban későbben, a tavalyi árvízkárokra hivatkozva, az illetékesek törölték. — Hiába vannak új gyűjteményeink, nem tudunk kiállításokat rendezni, sőt még az újonnan beszerzett anyagokat sem feldolgozni és elrendezni — helyiséghiány miatt. Ez az oka, elsősorban ez, működésünk minden hiányosságának. Nem tudom elképzelni, hogy még két vagy három évig így kínlódjunk, — mondta megbúvó bánattal hangjában a kis igazgatónő, akt télen-nyáron reggeli 6 óra előtt kél és nagyon sokszor este hétig dolgozik raktárhelyiséghez hasonló irodájában. Amellett sokat tanul, olvas, s néha napján, hogy a gondok elől meneküljön, bezárkózik szobájába, Bachot játszik vagy Chopint, esetleg Csajkovszkijt... fis egy pillanatra sem feledkezik meg emberségéről, egy pillanatra sem jut eszébe, . hogy szlovákok és magyarok közt különbséget tegyen. , gymás közt kell élnünk, jó testvérek módjára, s én igyekszem így is cselekedni, — vallja Barta Márti, a komáromi Duna-táj Múzeum harmincéves Igazgatónője, ez a derék, becsületes, őszinte, igaz ember. BARS1 IMRE tést? Ha a felét odaadja az nem kerül nekünk pénzbe ... Rendszerint ha zahajtonak (saját kocsiju kon) Bratislavából vagy más városból, ahol élnek és felpaprikázzák a szülő ket, könyörögjék ki a fél hektárt. „Majd segítünk mi is." — ígérik. De ebből a segítségből csak egy valósul meg: segítenek elfogyasztani a háztájin termett mezőgazdasági termékeket. A földet meg rendszerint a szövetkezet műveli meg, társadalmi munkával. — Nos láthatja. Nem könnyű az embernek dönteni. A korosabb, volt szövetkezeti tagnak kevés a földtúró fiam. Több legyél, mint mi" — e szavakkal röppent ki a családi fészekből, hogy elvégezze a polgári iskola négy évfolyamát. Mégsem lett hivatalnok. Egy cukorgyárban helyezkedett el. A háború után sok helyütt megfordult. Ember lett belőle. Egy kicsit másabb, még több, mint ahogyan szülei ígyről mégsem feledkezik neg: a kommunista ne az ta-1 tűnjön ki, hogy van >ártkönyvecskéje, hanem ettelvel, munkájával. Vele egykorú társai soknyugdíja. Ezt tekintetbe vesszük. Ha kell kapnak az EFSZ-ektől segítséget, ám azt a fényűzést még sem engedhetjük meg, hogy a városi, egyébként jó módban élő, hozzátarA család melege, a feleség megértése új ©rőt ad a másnapi munkához. Cömör és Mátyusföld. Két különböző táj. Az emberek mentalitása is más. Hogyán szokta meg mindezt? Nem nagy a távolság? Rokonok, ismerősök nélkül nehéz volt meglelni az igazi otthont? — Nem mondom. Kezdetben szokatlan volt itt minden. De sohasem éreztem, hogy idegennek tartanának. Igaz, a munka hevében, a feladatok sokaságában időm sem volt rá, hogy ezen gondolkozzam. Ha az ember kedvvel végzi munkáját, s érzi van látszatja annak, amit tesz, valahogy megfeledkezik az apró-cseprő dolgokról. Ügy érzem magam ezen a vidéken, mintha itt születtem volna. Sokat próbált az életben. Volt állami gazdasági vezető, csoportvezető, dolgozott a járási nemzeti bizottságon. De mindig a mezőgazdasághoz közel álló munkában. Akkor sem adta fel, amikor eléggé népszerűtlen dolgokat kellett megoldania. Aratás előtt „kihajtott" a szövetkezetbe, hogy tudtára adja az EFSZ-elnöknek: megkezdhetik az aratást, beérett a gabona. Hogyan fogadták ilyenkor? Elképzelhető, hogy ferde szemmel néztek rá. És egy kicsit Joggal! Hát ki tudja jobban az elnöknél, hogy érett már a kalász, s aratni lehet. De hát akkor az volt a divat, ö Is így látta jónak. Csakhogy — ezt ma már tudja — mást vártak a járásiaktól a szövetkezetek. Piczinger Béla a sok csalódás ellenére sem csüggedt el. Ha azt mondták neki a feljebbvalói: Piczinger elvtárs, vagy Béluskám jó volna, ha átvennéd ezt és ezt a gazdasági farmot, ő ment zokszó nélkül. Nem is gondolt arra, hogy valaki esetleg beleköthet: „Milyen ember ez a Piczinger, neki sohaslncs ellenvetése? Biztosan van valami a füle mögött, különben nem helyeznék eiKepzeiten. ue a toiahöz hü maradt. Köze 1 hatvanezer hektár gondja nyugszik a vál Ián. Rozsnyón a járá si termelési igazgató ság termelésfelelőse. Meglett férfi ül előttem. Dús, hullámos bogárfekete haja, kis bajsza leplezi, hogy Immár a negyvenhato dik évét tapossa. Külseje nem árulja el, mennyi gond, mennyi lemondás árán jutott el idáig. Friss, mozgékony. — Esténként már jólesik a kikapcsoló dás, a pihenés — mondja. kai jobb anyagi lehetőségek között éltek. Többen házat építettek, autójuk is van. Neki nem lehetne? Szépen berendezett a lakása, boldog a családi élete. Ha úgy gondolkozott volna: ott hagyom az 1800 koronás állást ós keresek 2500 koronás helyet, talán neki is volna szép új háza, autója. Csakhogy ő nem önszántából került a járási nemzeti bizottságra, nem azért, ment állami gazdaságba farmvezetőnek, mert jobbnak találta azt a helyet. Felkérték, vállalja el. S ő ment. Hogy sok munkaköre volt? Azért mégsem vándormadár. Mert, ha az lett volna, akkor a termelési igazgatóság megalakulásakor mégsem bízták volna meg ilyen felelős tisztséggel. Ülünk az irodájában. Beszélgetünk. Nem igen zavarnak. Meg is jegyzem: kevés a látogató, az ügyfél. — Csaik ülne be ide délelőttönként. Nem sok időt tudnék szentelni az újságírónak. — Milyen ügyekben keresik fel? Panaszokkal, iragy Inkább kérdésekkel? — Ezzel is, azzal Is! Az utóbbi időben azonban több a panasz. Szakkérdésekkel ritkábban foglalkozom. Ne értsen félre. Munkám javarészét a szakmai kérdések töltik ki. Szerencse, hogy a szövetkezetekben és az állami gazdaságokban egyre több a jó szakember. Mérnök-agronőmus, zootechnikus. Velük kevesebb a gond. Tudják ők maguk Is, mi a tennivaló. — És a panaszosok? — Inkább az idősebb szövetkezeti tagokkal találkozom itt.A háztáji gazdaságokkal nem bírnak zöldágra vergődni az EFSZ-ek. A korosabbja nem mindenütt kap fél hektárt. Nincs is rá mindenkinek szüksége. Meg aztán olyanok is akadnak, akik nem képesek megművelni, ök 20—30 ár háztájit kapnak. Csakhogy a rokonság: a vők, menyek másképpen gondolkodnak. Miért ne hizlalna az öreg egy serDe most más a ionos! A mezőgazdaságban nagy dolog előtt állnak. Január 1-től bevezetik az új irányítási rendszert. Erre ilaposan fel kell készülniük. Az első lépéseket nár megtették. Ismertetik i gazdasági reform lényedét. Megteszik az előkészületeket a szakosítás kiszélesítésére. Ezen a vidéken számottevő a rét és legelő. Csak természetes, hogy a mezőgazdaságban a szarvasmartiatenyésztés kerül előtért>e. Az első félévben már kiváló eredményeket értek el. A múlt évhez viszonyítva sok szövetkezetben kétszeresére emelkedett a tejtermelés. Mindamellett még sok a tennivaló. Ö maga is iskolába készül. Bár számos tanfolyamot, rövidebbhosszabb ideig tartó iskolát végzett, tisztsége betöltéséhez meg akarja szerezni a megfelelő képesítést, ľudja-e mindezt a sok munka, a család (mert jó családapa is) mellett megoldani? — Az a jó, hogy boldog családi életem van. A feleségem is a mezőgazdaságban dolgozik. Raktáros sgy állami gazdaságban. Egyformák tehát elveink, nézeteink. Sőt, csak előnyünkre válik, hogy sok problémát megbeszélhetünk. Esténként, ha a gyerekek (két kislánya i/an az egyik 15, a másik 12 éves) nyugovóra téríiek, olykor hosszasan elbeszélgetünk napi munkánkról. Volt rá eset, hogy éjfélutánig is elcsevegtünk, észre sem vettük az idő múlását. Most is ránk esteledett. Sajnálom, hogy elloptam néhány órát a szabad idejéből. ö azonban fogadkozik: majd bepótolja máskor. Hova akart menni? Bevallotta. Egyetlen kedvtelése: vállára akasztani a vadászpuskát, és az erdő sűrűjében lélekzetvisszafojtva várni a szákmányra... MÉRY FERENC