Új Szó, 1966. október (19. évfolyam, 271-301. szám)

1966-10-29 / 299. szám, szombat

tás: „Pálmabort tessék... Pálmabort tessék!" S akinek kedve kerekedik egy kis itókára, néhány tülérért hozzájuthat félliternyi pálmaborhoz. Olcsó, ízletes és roppant tápláló. E zegény árusok A pálmafák megcsapolása iparág lett Afrikában. Mívelöi külön társadalmi réteget képeznek. Ismertetőjelük, hogy rongyosak és elesettek. Sohasem tudnak annyit keresni, hogy rendes öltözetre is teljék. Az állandó fáramászástól piszkosak és izzadtak. Borukat még megisszák az emberek, de különben leprásokként elkerülik őket. Nem tehetnek róla. Valamiből élni kell. Élni, családot fenntartani, és ha szükséges, csalni is. Afrikai barátaim mesélik, hogy a legtöbb pálmaborárus, enyhén szólva gazember. Enyhén szólva. Afrikában a jelzőket nem veszik tragikusan és komolyan. A gazember a pálmaboros esetében a mi nyelvünkön legfeljebb anynyit jelent, hogy csibész. Azt csinálja ugyanis, hogy a frissen csapolt pálmabort megkereszteli. Ez a gyakorlat különben mifelénk sem ismeretlen. Egy liternyi pálmaborhoz hozzátölt félliter vizet, majd megkóstolja. Ha gyanúsan hígnak találja a megszaporodott bort, ad hozzá egy kis cukrot. Az így elkészített pálmabor kerül azután a vevő poharába. A turpisságot csak szakavatott pálmaborivók veszik észre. A nagy és ártatlan többség még meg is dicséri a bor kellemes édességét, s nem érzi becsapva magát. Vagyis mindenki jól jár. A boros ember is, a vevő is. Hogyan kell a pálmabort inni 3 A

frikában nehezen lehet éhenhalni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy életen át nem lehet éhezni. Amit ugyanis a természet ajándékoz az embernek, legfeljebb arra elegendő, hogy eloltsa szomját és elcsitítsa éhségét. Az ember hajlamos arra, hogy Irigyelje az afrikaiakat. Könnyű nekik. Reggel fogják magukat és kimennek a falut körülvevő erdőbe, a cserjésbe. Kiásnak a földből pár Jamgyökeret, vagy leszednek a fáról néhány banánszerű plantint. Megvan az ebédre való. Csak tűz és egy kis olaj kell hozzá. Megsütik a plantint és jóízűen elfogyasztják. A jamgyökérrel már több a dolog. Meg kell főzni és meg kell törni. Fárasztó és prózai feladat. Ezek után marad az ital kérdése. Ez sem okoz különösebb bonyodalmat. Felmászik az ember a pálmafára, meglékeli a fa törzsét és az ügyesen odaerősített üvegbe csurog, — a kész pálmabor. Boldog Afrika! Olcsó, ízletes és tápláló azonban álljunk meg egy pillanatra. A napi eledel megszerzése tényleg egyszerű. Csak az a bibije, hogy városi ember nem alkalmazhatja a „kimegyek és leszedem" módszert. Neki mindenért meg kell fizetnie. A falusi ember számára sem ennyire egyszerű a dolog. Mert jamgyökéren és plantinon nem lehet megélni. Időnként kell egy kis hús, hal, miegymás. Ehhez már viszont pénzre van szükség. Nem sok pénzre, de Afrikában a kevés is nagyon sok. Ez serkenti a falusi embert arra, hogy plantinjának, jamgyökerének és pálmaborának egyrészét értékesítse. Hol máshol, mint a pénzkereső városi emberek körében. Az ügyesebb falusiak igyekeznek leegyszerűsíteni a szállítást. Kerékpárra ülnek és bekarikáznak' a városba, ahol meglékelik a pálmafákat, hogy ízletes pálmabort fakasszanak belőle. Elnézem őket, amint macskaügyességgel kúsznak fel a pálmafa törzsén egy háncsból, vagy drótból font öv segítségével. Leszedik a megtelt üveget és kiürítik a pálmabort a vállukon függő kalabas (kivájt tök) öblös hasába. Néhány perces munka után egy újonnan vágott lékből ismét cseperegni kezd a pálmafa zamatos leve. Amikor megtelik a kalabas, a boros ember felpattan biciklijére, és ajkán felhangzik a dallamos kiálO' Ivasóink gyakran találkoznak lapunk hasábjain Éliás Béla nevével. Sokan érdeklödnek, ki az a szemfüles újságíró, aki a bonyolult afrikai eseményeket olyan hozzáértéssel és alapossággal megmagyarázza, akinek színes riportjai bemutatják ennek az érdekes földrésznek furcsa világát, s aki hol egyik, hol másik afrikai fővárosból keltezi leveleit lapunknak. Éliás Béla barátunk nyáron a szerkesztőségünkben járt. Elbeszélgettünk vele munkájáról, élményeiről, tapasztalatairól és bemutatjuk olvasóinknak is. 1952-ben a Magyar Távirati Irodánál kezdte újságírói pályafutását. 1955-től 1958-ig pektngi tudósító volt, majd Budapestre haza•309 ÉLIÁS BÉLA RIPORTU térve különféle nemzetközi értekezletekről tájékoztatta az újságolvasókat és rádió hallgatókat. 1963. de cemberében Afrikába küldték, és azóta mint az MTI és a Magyar Rádió tudósítója tevékenykedik Accrában. Az Oj Szót már több mint két éve tudósítja Éliás Béla elmondot ta, hogy Afrika közelről egészen más, mint a legtöbb útleírás és könyv mutatja. Az afrikai eseményeket nem könnyű megérteni, naponta ezernyi bonyolult probléma vetődik fel. Ezt igyekszik írásaiban reálisan kifejteni és megmagyarázni. Igaz és hű képet akar adni az olvasóknak a fekete földrészről udvarias szépítgetések, magyarázgatások, az árnyoldalak agyonhallgatása nélkül. Ogy érzi, csak így van értelme munkájának, és ezzel jó szolgálatot tesz az afrikai országoknak is. Megkérdeztük munkatársunktól, mit üzen az Oj Szó olvasóinak. A következőket válaszolta: Örülök, hogy írásaimat olvassák és kedvelik. Ez számomra mindennél többet jelent, és arra ösztönöz, hogy továbbra ts reáAmikor vidéken járok, rendszerint megállok az országút mentén és megízlelem a frissen csapolt pálmabort. Frissítő hatása pillanatok alatt érezhető. Csak azon kell túltennie magát az embernek, hogy a boros ember elhanyagolt és hogy a kalabas, amibe a bort tölti, kétes tisztaságú. No meg, nemcsak az ember szereti a bort, hanem az afrikai rovar is. Ily módon a pálmaboriváshoz tartozik az is, hogy az ember egyik kezével ügyesen félresöpri a pálmaborban fürdőző bogarakat, a megfelelő pillanatban a másik kezével szájához emeli a kalabast, és jót húz belőle. De nem árt az óvatosság, mert a mohósággal rendszerint néhány bogár is leszalad a borivó torkán. Sebaj, ezt is meg lehet szokni. Részt vettem ghanai ünnepségen, ahol hatalmas kalabasokban állt a pálmabor. Bárkt meríthetett belőle. S annak ellenére, hogy a bor szesztartalma nem túlságosan nagy, néhány kalabas elfogyasztása után hallatlan jókedve kerekedik az embernek. Ilyenkor még Afrikát is könnyebben el lehet viselni. Hallottam már olyan esetről is, hogy egy nigériai farmer elhatározta, öngyilkos lesz. Fogta magát és addig vedelte a pálmabort, míg holtan össze nem esett. Irigylésreméltó formája az öngyilkosságnak. Mit mondanak az orvosok Mégsem állítanám, hogy a pálmabor nemzeti itala lenne az afrikai embernek. Sokan inkább a nyugatiak által meghonosított gint vagy más italt isszák. Pedig az afrikai orvosok szerint a pálmabor igen egészséges. Olyan tápláló anyagokat tartalmaz, amelyek nemcsak áz ember kedélyét fokozzák, hanem jót tesznek a vérkeringésnek, az idegrendszernek is. Különösen ajánlják a pálmabor nem nagy mennyiségű, de rendszeres fogyasztását a várandós anyáknak. A pálmabor elősegíti az anyatejképződést, ami nagyon fontos, mert az afrikai anya kevés olyan élelmiszerhez juthat hozzá, ami az európai számára könnyen elérhető. S az afrikai gyermek fő tápláléka hosszú időn át az anyatej marad. A pálmabor cukrot és vitaminokat pótol. Accrában az egyik nagy szálloda kezelésében kisvendéglő nyílt, ahol mindig hozzájuthat az ember frissen csapolt pálmaborhoz. De ez már nem az igazi. Nincsenek bogarak benne és nem is édes. Nincs benne romantika, ami nélkül nem élet az élet Afrikában. lisan tájékoztassam az olvasókat. Afrika kellemes és kellemetlen, szép és csúnya, vendégszeretően kedves és bizalmatlanul rideg. Aki Afrika népeit szereti, az meg is érti gondjait, örömeit. Én erre törekszem. A politikai életben sokszor váratlan fordulatok nehezen megmagyarázható állásfoglalásoknak vagyunk szemtanúi. Afrikának nagy jövője van, és jelentős szerepe lesz az elkövetkező évtizedek történelmében. Hírmagyarázataimban, riportjaimban és tudósításaimban igyekszem az Oj Szó olvasóival megértetni ennek az ellentmondásokkal és gondokkal teli földrésznek a problémáit, napjainkban szemünk előtt lepergő zajos és sokszor drámai eseményeit. A FÉLELEM ,'JT ,- "r ' l j 3 c 7 V ^t A >. LETT ATOMHALÁL FENYEGETI A BOUNTY LÁZADÓINAK UTÓDAIT ^jf I F R A N C. I A P O Ll N É Z ' 'M .Ä .^Uq INt/Witosmg .

t.1787-ben történt a 9<yiň- to- Robinsonoknak ty nevű angol ha]Ä<Jŕortsmouth "érezték , magiikatp ÍJJ^jMt és kikötőből messzi útrfehiöáújfV a D^lfts^K- közöt

t rtem volt Tahiti felé. Az volt a célja; tíSľ . -talpalatnyi szárazföld, hogy kenyérfa-csemetéké

J ve- nyugafeln pedig messze volt gyen fel és szállítson .pjegbô- tőKtk Dói-Amerika, azŕ'<északnosítás végett Nyugat-Indiáig , nyügirti szigetcsoportról pedig mert a rabszolgatartók a cü-?' nem tudtak. 'T F: .y kornádültetvényeken—d

o

lg

oB

ó — - Ne

he

zen - -honosodtak rabszolgáikat a természet ajándékaival akarták táplálni. A hajót William Blight kapitány vezette, aki annak idején részt vett Cook expedícióin, és igazi tengeri medve volt, aki mindenkor vasfegyelmet tudott tartani a hajón. A hajón nőttön nőtt az elégedetlenség. A Bounty végre horgonyt vetett Tahiti partjainál. Az elcsigázott, éhes legénység hetek óta először lépett partra, és lakott jól. A tengerészek hamar megismerkedtek a helyi lakossággal, a barátságos és vidám tahitiakkal. Ez Blighra nézve végzetessé vált. A legénység többé nem tűrte a kapitány önkényességét és állatiasságát. Amint ismét kifutottak a tengere, a tengerészek fellázadtak. A lázadók élére a velük együttérző Chrlstian Fletcher első tiszt állt. A felkelők hatalmukba kerítették a hajót. A gyűlölt kapitányt csónakra ültették, és víznek bocsátották. Ugyanez a sors érte még 18 hű tengerészét is. A sors azonban kegyes volt Blighhoz: szerencsésen eljutott Indonéziába, innen Angliába, és jelentette a történteket a hivatalos szerveknek. 1817-ben tengernagyi rangban halt meg. De térjünk vissza a Bountyhoz. Fletcher visszafordította a hajót Tahiti felé. A Bounty itt lehorgonyzott. Egy évig nyugodtan éltek. Ám az angol tengerészek tudták, hogy sokáig nem maradhatnak a szigeten, új menedékhelyet kell keresniük. (Jól sejtették. Később a szigeten maradt három tengerészt az angolok elfogták és kivégezték). A Bounty tehát újra útnak indult. A legénységet tahitiakkal egészítették ki. A fedélzeten ketrecekben sertést és baromfit tenyésztettek, zsákokban terménymagokat és ládákban facsemetéket vittek magukkal. 1789-ben kihajóztak a nyílt tengerre. Fletcher igyekezett elérni a térképen megjelölt, de lakatlan, a tengeri utaktól messze eső, s így az angolok számára elérhetetlen Pitcairn-szigetet. A bátor tengerészek háromszor szelték át az Óceániát, és csak 1790 januárjában figyeltek fel a jövendő hazájuk szikláinál dühöngő dagályra. Nyolcezer mérföldet tettek, hogy elkerüljék az angol korona büntető kezét. OJ HAZÁBAN ÚJ ÉLET A Bountyn akkoriban 9 angol, 19 polinéziai — 12 nő 6 férfi és 1 gyermek tartózkodott. Fletcher a sziklás öbölbe kormányoztatta a hajót. Az öblöt Bountynak nevezték el. A hatalmas meredek sziklák akadályozták a partraszállást. Csak három négyzetkilométernyi föld volt alkalmas megművelésre, bár a talaj termékeny volt, kókuszpálmák nőttek, tisztavízü patakok csörgedeztek tele hallal és rákkal. A hajót biztonságból elégették. Az új telepeseket most már mi sem kötötte a külvimeg. A magukkal hozott anyagból házakat építettek, csónakokat készítettek. Az első termésig és a háziállatok szaporodásáig hallal, rákkal és vadmadarak tojásaival táplálkoztak. Sót a tengervízből, cukrot a vadon növő cukornádból nyertek. Gyógyfüveket gyűjtöttek. Bírót választottak. Kezüket a bibliára téve esküvel pecsételték meg a házasságkötést. Aztán gyerekek születtek, akiket később megtanítottak betűvetésre és olvasásra ... A szigetlakók húsz év múlva már elátták élelemmel a szerencsétlenül járt Topáz bálnavadász hajó tengerészeit, akik otthon aztán kifecsegték a Bounty titkát. Az angol kormány 1814 szeptemberében két katonai fregattot küldött Pitcairn szigetre. A két kapitány meggyőződött róla, hogy a hajdani lázadók közül már csak egy van életben: John Adams, a sziget nagy tiszteletben álló patriarchája, tanító és bíró egy személyben. A sziget lakossága addigra már megkétszereződött Gazdasága virágzott. A kapitányok a látottaktól és a szigetlakók magas erkölcsi színvonalától elámultak, s attól kezdve békét hagytak a szigetlakóknak. ÚJRA VESZÉLYBEN Múltak az évek. Kihaltak az első telepesek. Gyermekeik, unokáik, déd- és ükunokáik folytatták művüket. Kezük nyomán kókusz- és citruszpálmák nőttek, rizs- és édesburgonyaföldek zöldelltek ki. Mind szorosabb kapcsolatot teremtettek a polinéziai szigetvilággal. Pitcairnnek ma 160 lakosa van. Sajátos nyelven beszélnek, amely az óangol és a polinéziai keveréke. Pitcairn 1885-ben angol gyarmat lett. 176 éve annak, hogy partraszálltak a derék szigetlakók bátor ősei. Mennyi veszélyt kellet leküzdeniük, amíg legenda övezte a szigetet. Most ismét veszély lebeg a szigetlakók feje fölött. A szomszédos Mangareva szigetcsoport lakatlan Mururoa atollján a franciák nukleáris kísérleti állomást rendeztek be, és robbantásokat hajtanak végre. A szigetlakók a világközvélemény segítségét kérve harcolnak a veszélyes nagyhatalmi tervek ellen. A tiltakozók élén John Christian, Fletcher leszármazottja áll, aki nemzetközi szervezetekhez, és lapszerkesztőségekhez fordul segítségért. „A sziget lakót attól tartanak, hogy a francia bombarobbanásokat követő rádioaktív szennyeződésnek pusztító következményei lesznek" — Írták levelükben. Hogy nem alaptalanul rettegnek, azt dr. Ralph Lapp, az amerikai atombomba egyik megszerkesztője is igazolja: „A francia atombomba annyi rádioaktív hamut hagy maga után, hogy ez nemcsak Pitcairn szigetet, hanem Ausztráliát is veszélyezteti". V. SAP1RO 1966. X. 29.