Új Szó, 1966. október (19. évfolyam, 271-301. szám)

1966-10-24 / 294. szám, hétfő

JUBILEUMI ONNEPI JÁTÉKOK BERLINBEN A RENDKÍVÜL SZÉLES ALAPOKON megrendezett X. Berlini ünnepi játékok az egész kulturális világban megérdemelt figyelmet keltettek. A külföldi látogatók népes táborát a szereplőkön kívül az európai és a tengerentúli országok kulturális dolgozóinak százai alkották. Elöljáróban mindjárt meg kell állapítanunk, hogy a tízéves jubileum jelentőségét nemcsak a rendezvények száma juttatta kifejezésre — 14 napon belül több mint 160 színházi előadás, hangverseny és más rendezvény zajlott le — hanem a dramaturgiai válogatás is, bár bemutatták mindazt, ami a mai német kultúrában figyelmet érdemel. A berlini ünnepi játékok tehát nem korlátozódtak csupán a berlini színházak, együttesek, zenekarok és művészek részvételére, hanem műsorra tűzték más német városok együtteseinek programját is, és lehetőséget adtak a fellépésre a nyugatnémetországi együtteseknek is. A rendezvények sokasága miatt nehéz volt megállapítani, mi volt a fesztivál központi témája. Walter Radsey vezérigazgató segítségünkre sietett és megmagyarázta, hogy az egyes programok összeválogatásakor a humanizmus és a barátság gondolatát tartották szem előtt és ez vált a fesztivál központi témájává. Ez fejezi ki legjobban a Német Demokratikus Köztársaság népének törekvését, hogy hazája békés építése során embernek kijáró tiszteletben éljen. Ilyen szempontból a fesztivál egyúttal az NDK megalakulása 17. évfordulójának megünneplése is volt. A fesztivált egyszerre tizenkét berlini színházban rendezték meg. Többek között a Német Állami Operában, ahol október másodikán tartották a fesztivál hivatalos megnyitóját. Az opera ünnepi programján Wagner: Niebelungok című négy operából álló sorozata szerepelt, ezekből az Istenek alkonya zárta az operai fesztivál napokat. A német romantizmus e remekműve igen nagy hatást gyakorolt a közönségre, amely türelmesen ülte végig az 5 órás előadást. Igaz, a zeneszerző zseniális tehetsége és Ľudmila Dvoŕáková átlagon feMli művészi teljesítménye lenyűgözően hatott. A NÉMET ÁLLAMI OPERA műsorával ellentétben a Metropol Színházban a könnyebb műfaj talált otthonra. Itt kerül bemutatásra a May Fair Lady, Loewe és Lerner világhírű musicalja, Burkhard: Tűzijáték, és a Bez—Degenhard—Natschinski szerzői hármas Barátom Bunbery című darabja. E hatalmas színpadtérre! rendelkező színházban szimfonikus hangversenyek is elhangzottak. Többek között nagy figyelmet keltett a lipcsei Thomanner Chor, amelyik a hazai és külföldi kórusirodalom vokális műveit mutatta be. Prof. Erhard Mauersberger a jó hangú fiúkórussal nagy sikert ért el olyan művek előadásával, amelyeket a mi közönségünk nem nagyon ismer. Hogy milyen népszerű ez a világhírű kórus, azt bizonyítja az a tény is, hogy első hangversenyükön, amelyen J. S. Bach kantátáit és motettáit (énekkarra írt, többszólamú mű) adták elő, a rendezőségnek komoly gondot okozott, hogy hol helyezze el a nagy számban jelentkező érdeklődőket. Tény, a hangverseny olyan erős művészi élményt nyújtott, hogy sokáig emlékezetünkben marad. Jó lenne, ha ezt az együttest nálunk is üdvözölhetnénk, mer) értékes művészi teljesítményével gazdagíthatná zenei életünket. A két épületben működő állami színház (Deutsches Theater és a K^inmerspiele) elsősorban prózai darabokat mutatott be. Így például Hoehhuth: A helytartó, G. B. Shaw: A milliomosnő, Moliér: Tartüff, Neumann—Piscator—Prűfer: Háború és béke, Solper: Két fizikus című darabját, stb. A Berliner Ensemble sajátos programja is a fesztivál eseményei közé tartozott. Itt Brecht Koldusoperája, az Artúr Ui és Švejk a második világháborúban című darabja aratott megérdemelt sikert. A színház programjából talán csak O'Casey: Purpurpor című színműve lógott kl egy kicsit, ám eszmei mondanivalója és az előadás rendkívüli művészi és mesterségbeli színvonala indokolttá tette, hogy a fesztivál műsorára tűzzék, s az eredmény valóban minden várakozást felülmúlt. AZ EDDIG ELMONDOTTAKBÓL IS kitűnik, hogy a berlini fesztiválon a színházi bemutatók előkelő helyet foglaltak el. Érdeme van ebben, az említettek mellett a többi berlini színháznak is. Az igényes, művészi produkciók mellett szórakoztató műsorban sem volt hiány. Erről a művészi ágról elsősorban a Friedrichstadt-Palast gondoskodott, ahol Mario del Monaco világhírű tenorista egyetlen hangversenyétől eltekintve a Kis ember nagy úton című kitűnő programot mutatták be, még a délutáni órákban is zsúfolt nézőtér előtt. A rendezőség igen ügyesen kapcsolta be a fesztivál akciókba a kongresszusi csarnokot, a Humbölt Egyetem auritóriumát, stb. E helyen elsősorban hangversenyeket rendeztek. A jugoszláv művészetet a Zágrábi rádió és televízió kamarazenekara képviselte a fesztiválon. A szovjet művészek képviseletében a Prokofjev vonósnégyes, Igor Ojsztrah világhírű hegedűművész és az Obrazcov bábszínház lépett fel. Általános érdeklődés mellett szerepelt a kubai balettegyüttes, a prágai Fekete színház, a müncheni nemzeti színház balettegyüttese és más külföldi testületek. A BERLINI FESZTIVÁL RENDEZŐSÉGE kizárta az ünnepi napok műsorából az experimentális zenét. Igen körültekintően i— talán egy kissé az ügy rovására — válogatták ki az egyes müveket, hogy véletlenül se kerüljön műsorra olyan zenemű, amely eltérne e fogalom hagyományos értelmezésétől. A világon ma már oly gyakori fesztiválok sorában így a berlini ünnepi napoknak sajátos, sokak számára vonzó profilja van. Említésre méltó, hogy minden rendezvény népes közönség előtt folyt le, spontán sikerrel. Ezt a tényt a Berliner Festtage rendezőitől kissé irigyeljük is. Or. MICHAL PALOVClK 1966. X. 24. . ' <4 mimmmm JAN ZKZAVY: APÁLY LE FRĽIBĽN (/TEMPERA, 1959) K

is történetünk hőse, az író, egyszerű olvasóból lett íróvá. Minél többet olvasott, annál erősebb lett benne a meggyőződés, hogy ilyesmit, illetve sokkal különb dolgokat ő maga ls tudna írni. Elhitette magával, hogy ez így van, s ez lett a veszte. Megírta élete első novelláját „A mama" címmel. Arról szólt, hogy az idős édesanya kis házát, minden ingóságát eladta, s a pánzt egyetlen fiának adta, aki két hónapra magához fogadta őt, de aztán aggmenhelyre vitette és évente mindössze egyszer látogatta meg, a saját autóján, melyet a mama pénzén vásárolt. Alighogy a novella megjelent az egyik lapban, az író címére levél érkezett. Remegő kézzel bontotta fel. Ez állt benne: NEHEZ az ÍRÓ n ÉLETE „Tisztelt Uraml Felháborodással olvastam el „A mama" című elbeszélését. Igazán pofátlanság Öntől, hogy így cégéreztett az embert. S ha már rólam írt, miért nem az igazat? Nekem a mama csak húszezret adott az autóhoz. Es nem két, hanem három hónap után ment az aggok hálába. Es az sem igaz, hogy egyetlen fia vagyok. Hárman vagyunk: én, a Lajos és a Benő. Biztosan ezért kevert az autókat is. Cortindm nem nekem van, hanem a Benőnek. Lajosnak Volgája van, nekem meg Wartburgom. Ez azonban mltsem változtat Önről alkotott véleményemen, mely szerint Ön szemtelen, aljas csirkefogó. Rendes Róbert" — Áz apád! — tette le az Író a levelet. Hát ez jól kezdődik. Ám az első siker megszédítette az Írót. Nagyon tetszett neki, hogy kinyomtatva látta a nevét, s a levél felett is egy-kettőre napirendre tért. Legfeljebb gondosan kerülni fogom a „rázós" témákat — gondolta. És kerülte ls. Megírt egy „mai történetet" Boccaccio modorában. „Megzavart légyott" — ez volt a címe. K

ét hét múlva országszerte olvashatták a szellemesen malackodó történetet. Az író pedig várta a levelet. Teltek a napok, de levél nem jött. Aztán már nem is gondolt az egészre, amikor egy délutáni sétáján feltűnően öltözött, agyonkozmetikázott szőke hölgy állította meg negédesen csicseregve: — Elnézést, kedves Mester, hogy Így megtámadom az utcán, de engedje meg, hogy őszintén megszorítsam a kezét, amiért olyan kitűnő elbeszélést írt, mint a „Megzavart légyott"-otl Az író érezte, hogy elpirul és zavarában hebegett is volna valamit, de a szőkeség nem hagyta szóhoz jutni: — Rögtön ráismertem a Szakrpaleknére, rögtön. Bár megmondom őszintén, abban nem vagyok biztos, hogy akit ön Olivérnak nevez, az a Bakos Frici-e vagy a Melák Lajl. Mert mostanában mind a ketten forgolódnak a szép Szakrpalekné körül. Bár amikor a Szakrpalek rajtakapta őket, akkor éppen a Frici volt a szépasszonynál, hihihi... — De asszonyom — kezdte a mentegetőzést az író — én semmiféle Szakrpaleknét nem is ismerek. Én azt a — Tudom, tudom — kacsintott cinkosán a szőke hölgy — maga kis huncut — aztán elkomolyodott, és szigorú hangon mondta: — Csak aztán utánam jó lesz nem leskelődni, igen? Az író hosszan bámulta az ellibbenő hölgy ringó csípőjét, bár távol állt tőle a szándék, hogy formás női idomokban gyönyörködjék. Gondolatait ugyanis újabb novellájának zajos visszhangja kötötte le. Töprengett az író, töprengett, miközben rótta a kisváros porlepte utcáit. Talán szatírát kellene írnom! — gondolta. Lám, hogy ez előbb nem jutott eszembe! Az már csak igazán nem félreérthető műfaj. Nagyszerű, legyen hát szatíra a következő mű! — döntötte el gyorsan. Néhány héttel később az egyik lapban napvilágot látott az író első szatírája „A csodagyerek" címmel. A harmadikos elemista Pistikéről szólt, aki testileg és szellemileg teljesen ép és normális gyerek volt, de semmiféle rendkívüli képességekkel nem rendelkezett. Ezt azonban a szülei nem Ismerték el, zeneiskolába, balettra, két idegen nyelvre, mindenféle különórákra járatták. A kisfiú szörnyen unt mindent, a csodagyerek szerepébeu kellett tetszelegnie, bár egyszerűen csak gyerek szeretett volna lenni, olyan mint a többi. A

szatírának nem várt „közönségsikere" lett. Néhány napig csak a gratulánsok jelentkeztek. Az ötödik napon aztán váratlan vendég érkezett. Idegesen csöngetett valaki. Az író kisietett az előszobába és fürgén kitárta az ajtót. Szigorú arcú ismeretlen férfival találta magát szembe. — Az író úrhoz van szerencsém? — kérdezte fahangon. — Igen. Miben lehetek szolgálatára? — kérdezte mosolyogva az író Az ismeretlen barátságosnak éppen nem nevezhető stílusban válaszolt: — Hát amennyiben ön egyáltalán szolgálatomra tudna lenni, úgy igen nagy szolgálatot tenne nekem, ha nem firkálna marhaságokat, és főként nem az én Pistikémről. Az író már nem mosolygott. Elkomolyodva válaszolt: — Elnézést kérek, de én az ön Pistikéjét. .. Az ismeretlen férfi nem hagyta befejezni: — Tudom. Azt óhajtja mondani, hogy az én Pistikémet nem ls ismeri. Ne fáradjon. Ennek irományával egyébként ls tanújelét adta. Mert azt írni, hogy az én Pistikém olyan érdektelén ábrázattal ül a zongoránál, mintha fát vágna, az mégiscsak abszurdum. És pimaszul gúnyolódik a gyerek angol kiejtésén is és egyáltalán, nevetségessé teszi a Pistikémet, meg engem is ... Tovább ls mondta volna, de az író a „vendég" orra előtt bevágta az ajtót. — Hát ez már mégiscsak sok! — mérgelődött magában. Bármiről írok, valaki mindig magára vesz valamit. Ha az ő Pistikéje valóban olyan zseni, akkor mit kiabál... Ejnye, ejnye, ki hitte volna, hogy ilyen nehéz az író élete. Az író most már kissé kedvét vesztette. Kíváncsi vagyok, — gondolta — hogy ha a bergengóc királyról írnék egy mesét, az ls eljönne-e? Hirtelen a homlokára csapott. Megvan! Ezentúl mesét fogok írni. Kis ideig gondolkozott még, aztán azt is eldöntötte magában, hogy az emberekről nem ír többé. Ha La Fontaine, Krllov és mások az állatokról meséltek, hát azokról mesélek majd én is. Röviddel ezután meg is jelent elsft meséje „Lázadás az erdőben" címmel. A mese egy komisz mackóról szólt, amely különféle kópéságokkal keserítette meg az erdőlakók életét, akik végül ls fellázadtak és elűzték a pajkos mackót. A mese az egyik lap gyermekrovatában jelent meg, szép színes illusztrációval, amely az erdőtől búcsúzó elszontyolodott mackót ábrázolta. Az Író este még az ágyban Is nézegette a szép Illusztrációt és egvszerlben olyan kedvet érzett a meseíráshoz, mint még soha. Aztán elaludt. E

nergikus csengetés riasztotta fel. Kiugrott az ágyból és az előszobába sietett. Kinyitotta az ajtót, aztán szoborrá meredve bámult a bebocsátást sürgetőre. A nagy barna mackó volt. — Brum, brum — vicsorította a fogait. Meglepődött az író úr, amint látom. Pedig talán nekem is jogom van a méltatlankodásra. Miért éppen engem méltóztatott kipécézni? A Róka, a Farkas, a Szajkó vagy a Szarka talán különbek nálam? És egyáltalán, miért nem mer többé az emberekről írni? Fél megírni az igazságot? . .. Mit sopánkodik, hogy nehéz az író élete? Hát aztán! Másoké talán könynyű, akik az igazságért harcolnak? Az író egyre Inkább ámulatba esett. Nahát! Ki hitte volna? Még a mackó is eljött, emberi hangon beszél és milyen értelmes dolgokat mond! — De nem szaporítom a szót. Hiszen én azért jöttem, hogy leszámoljak önnel — mondta mérgesen a mackó, és magasra emelte mancsát, hogy lesújtson ... — Jaj! Ne bántsonl Segítségl — kiáltotta az író, aztán bódultan körülnézett. Ott ült az ágy melletti tarka szőnyegen, ahová nyugtalan álma következtében lepottyant. Mosolyogva pillantott az illusztráció-mackóra, mely a szőnyegen kinyitva heverő lapból az álombeli mackóhoz képest valószínűtlenül parányivá zsugorodva bűnbánóan nézett vele szembe. — Érdekes. Tanulságos álom volt. Milyen jó, hogy ilyen okos mackó volt az álombeli látogató. Ogy látszik, ő avatott engem igazán íróvá. R

eggelig gondolkozott, töprengett az író. Hat óra tájban felberregett a csengő az előszobában. Az író megrezzent. Túl friss volt még emlékezetében az álombeli epizód. Mielőtt ajtót nyitott, néhány másodpercig töprengett, kinyissa-e. Bolondos gondolata támadt, melyet maga is megmosolygott: Hátha mŔgis a mackó? Mély lélegzetet vett, aztán elszántan kitárta az ajtót. Megkönnyebbülten sóhajtott egy nagyot. A sürgönyhordó köszönt rá egy hangos „Jó reggelt!" SÁGI TÖTH TIBOR