Új Szó, 1966. október (19. évfolyam, 271-301. szám)

1966-10-15 / 285. szám, szombat

ETELKA FÉL PA J A i A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR sajtóban időről időre cikkek, ankétok, viták taglalják a kétségkívül fontos kérdést: mi legyen az itt élő magyarságnak, főként e népcsoport szellemi élcsapatának a különleges hivatása. A válaszok — inkább csak általános elképzelésekből kiindulva s nem az élet törvényeit alapul véve, de azért lényegileg helyesen — arra szoktak figyelmeztetni, hogy a csehszlovákiai magyaroknak bizonyos fajta híd-szerepet kell vállalniuk; frőik, művészeik ós tudósaik (ez utóbbiak persze főleg a társadalmi tudományok terén) akkor fogják föl helyesen történelmi szerepüket, ha közvetíteni tudnak a nép közt, amelynek nyelvét beszélik és kifejezési eszközül használják, meg a másik nép közt, amellyel egy államkeretben élnek. Így szolgálhatják legeredményesebben a kelet: európai népek megbékélésének (számunkra) mindennél fontosabb és sürgősebb ügyét. Akik rokonszenvvel és együttérzéssel figyeljük az itteni magyar szellemi élet fejlődését, többször töprengtünk már azon, hogy a dolgok belső logikája folytán a csehszlovákiai magyar irodalomnak, művészetnek és társadalomtudományi kísérleteknek voltaképpen gazdagabbaknak, színesebbeknek s főként többet adóknak kellene lenniük, mint akár a magyarországiaknak, akár a cseh vagy szlovák nyelvűeknek, hiszen természetszerűleg egyesíteniük kellene mindazt, ami itt is meg ott is a legértékesebb, a legtökéletesebb, a legjobb. Két egyaránt dinamikusan fejlődő, folytonos keresések lázától hevülő nemzeti műveltség érintkezési területén működnek, kiváltságos helyzetben vannak; mi akadályozza hát őket abban, hogy a legjobb értékek kifejezői és magasabb színtű reprodukálói legyenek, s hogy magyar nyelven olyan műveket alkossanak, amelyek új keresések, új tapasztalatok eredményeivel gazdagíthatják műveltségünket. MÁSFELŐL AZONBAN a puszta közvetítés is nem kevésbé fontos. A magyar Irodalomtudomány — főleg Botka Ferenc gyűjtőmunkája révén — csak újabban kezdi fölmérni azt a menynyiségileg sem Jelentéktelen munkát, amelyet a csehszlovákiai magyar irodalmi sajtó már a két háború közt is kifejtett a cseh és a szlovák valamint a szovjet, a német, a francia haladó műveltség közvetítése végett. Sajnos, a másik irányú közvetítést mintha akkor is, most is mostohábban kezelnénk. Pedig nyilvánvalóan ugyanilyen fontos lenne, hogy a •e magyar szellem alkotásainak legjavát megkedveltessük a cseh és a szlovák érdeklődőkkel. Az a munka, amelyet például Rákos Péter vagy Zuzana Adamová végez Prágában, midőn a különféle cseh tudományos és irodalmi folyóiratokat majdnem rendszeresen tájékoztatják a magyar irodalom és irodalomtudomány vívmányairól, — különleges megbecsülést érdemel. Persze ezek — sajnos — eléggé elszigetelt vállalkozások s egyébként is csak a cseh nyelvű szaksajtóra korlátozódik. Helyénvaló lenne, hogy a szlovák újságokban és folyóiratokban ls rendszeresen jelenjenek meg beszámolók az alkotó magyar szellem eredményeiről olyan szerzők tollából, akik belülről élik át a két kultúra fejlődési problémáit, tehát módjuk, lehetőségük és képességük van rá, hogy a vizsgált jelenségeket távlatba helyezzék és megfelelően viszonyítsák. Mindez oly természetes és oly nélkülözhetetlen része a népeink kölcsönös megbecsülését célzó szellemi tevékenységnek, hogy valóban önként kínálkozik a csehszlovákiai magyar értelmiség legszebb hivatásául; ez az a bizonyos híd-szerep, amelyről régebben is, mostanában is oly sok szó esett. De az elméleti fejtegetéseken túl mindennapos példák is bőven szemléltetik, mennyire az élet parancsa ez. Más síkon, más összefüggésben ugyanis - lényegileg ugyanezt a közvetítő munkát végzik a csehszlovákiai magyarok ezrei az élet kialakította legkülönfélébb munkahelyeken. ERRŐL TANÚSKODIK — szinte jelképesen — Etelka sorsa. Etelka ápolónőként dolgozik egy nyugat-csehországi fürdőváros legnagyobb szianatóriumá•ban. Ismeri és becsüli mindenki; neve — ez a Dugonicstól alkotott romantikusan ősi csengésű magyar név — fogalom lett az orvosok, az alkalmazottak és a betegek közt. Etelka „a magyar nővér"; ugyanazt a munkát végzi, amit a hasonló beosztású többi ápolónő, s mégis némileg kiváltságos a helyzete; mihelyt ugyanis magyar beteg érkezik — nemcsak ebbe a szanatóriumba, hanem máshová Is — őt hívják: ő tolmácsol, ő közvetít. Etelka nélkülözhetetlen; ha nem lenne vagy máshová menne, helyettesről kellene gondoskodni, aki az ô közvetítő munkáját, híd-szerepét ugyanolyan illetékességgel és rátermettséggel tudná végezni. Az élet erői — úgy látszik — szívósabbak s ezért előbb-utóbb biztosabban győznek, mint a mesterségesen szított előítéletek, gyűlölködések, áldatlan múltunk maradványai. A jelent Etelka példája szemlélteti: népeink természetszerűleg egymásra vannak utalva, a világszerte megindult mozgásban ők sem maradhatnak bénák, s mivel az érintkezés nem korlátozódik csak felszínes turisztikára, hanem ügyek is vannak, amelyeket el kell intézni, és betegek is vannak, akiket meg kell gyógyítani, — a vészessé váló nyelvi barbárság mai korában egyre nagyobb szükség van közvetítőkre. Régebben széleskörűen ismert összekötő nyelvek voltak használatosak: előbb a latin, azután a német; a mi társadalmunk tagjai azonban — most ne firtassuk, miért! — közvetítők nélkül már alig boldogulhatnak. ILYEN NÉLKÜLÖZHETETLEN közvetítő a maga szűk munkakörében Etelka is. Nem nehéz elképzelni, hány ilyen munkahely ós hány ilyen Etelka van, s hogy a számuk miként növekszik az életünk és a viszonyaink fokozatos rendeződésével. Egyenes vonalú és kérlelhetetlen törvényű fejlődés ez, parancsszavát az sem gyöngíti, hogy Etelkánk (meg talán a többi más Etelka is) elégedetlen, lázadó, sértett. Szívesen menekülne innen — ha tudna —, Jobban szeretne magyar vidéken, magyar környezetben dolgozni; „otthon", mint mondja. Öt azonban nem valami hivatali szeszély vagy (miként ő hiszi) szakmai képességeinek fölismerése rendelte a közvetítő munka végzésére, a híd szerep vállalására, hanem a történelem törvénye, ő csupán egyik eszköze — és végrehajtója — e vastörvény érvényesülésé nek. Lám, a midennapi élőt fölösen kínál ilyen és hasonló példákat. Miért lenne az irodalom, a művészet és a tudomány más, mint az élet ezerarcú valósága? Hiszen nekik — az irodalomnak, a művészetnek és a tudománynak — a maguk sajátos eszközeikkel úgy kell tudni megközelíteniük és kifejezniük e bonyolultan csodás létet, hogy harmonikus egységbe olvadjanak az egyedi esetek és az általános törvényszerűségek fő vonásai. HA A MAGAMFAJTA külső szemlélőnek is föltűnik, mily sok szakaszán az életnek tapasztaljuk egyre gyakrabban az Etelka esetéhez hasonló példák sűrűsödését, talán nau! túlzás, ha az élet másik, nem kevésbé fontos szakaszán: a szellemi tevékenységek síkján Is a közvetítő munkában, a híd-szerep minél következetesebb vállalásában látjuk a csehszlovákiai magyar értelmiségiek legszebb és legméltóbb hivatását. DOBOSSY LÁSZLÖ ÚJ VERSEK DÉNES GYÖRGY: Val amim elveszett Valomim elveszett: jóságom egy üvegdarabja. Hol a gyűrű? Be szomorú. Üres • foglalatja. Hol van a szó, anyám szava? A messzeség felitta. Hot van a szó, hol van a szó? Nincs, aki visszahozza. Hol von a nyár? Egy kisfiú játszik az út porában. Hol van a nyár, a régi nyár? Az emlék pitvarában. Hogy hull a lomb, hogy hull a lomb. Oly bánatos az este; fehér rózsákat bont a dér, a hegyeket megeste. A fák felett, az ég alatt a felhők hogy vonulnak, az éj sötét, az éj ölén a kunyhók meglapulnak. Kialvóban a lámpa is, oly füstösen kacsingat, hol van anyám, hol van anyám, aki álomba ringat? Hol van anyám? A szél zizeg s a mese felparázslik, már álmodom, a szívemmel bús tündér keze játszik. Hol van anyám, hol van anyám? Az évek szállnak egyre; többé már föl sem ébredek, elalszom mindörökre. FARKAS JENŐ: Hallgassatok meg! Szeretnék néha hátat fordítani ennek a csillagkutató világnak, de visszahív a kankalinok kelyhe s a csipkerózsák rügyeikkel várnak. Szeretnék néha vadul harcra kelni mindennel, ami biztat és ígér, szeretnék pengő, tiszta jégcsap lenni, mit ereszemre akasztott a tél. Szeretnék kábán, ho'dkórosként járni kuvik-jóslattal terhes éjszaka s szeretnék lenni puha, pelyhes fészek ölén bársonyos, párás lehelet ± s szeretnék lenni ordasok szívében j, megértés, jóság, szép szó, szereteti Hallgassatok meg! Szívem ritmusára Jiangoljátok fel szívetek szavát, zengjétek velem jövőbe s a mába a jóság zúgó, örök ritmusátl Lássuk meg a csillagokat, mindent mi szép, ami jó, esőlében ringatózó álmokkal telt kis hajót, melyet irkalapból hajtott zápor után kisfiad — a mi szívünk e'szalasztott sok szépséget. Vén hidak alatt jártunk görnyedezve, sár marasztalt vert eső, évek jöttek ezredekre, jött szülés és temető, hamis szentek hamis fényében s szállt malasztos szent ima megroggyantunk. Néha térden csúsztunk. Lábunk lágy ina reszketett, mert törvény volt a menetelés, puskapor... Ha nem mentünk, örvény torka várt ránk vagy menny, vagy pokol. Ide álljon, aki vádol napot, holdat, csillagot! Álljon elő, ki a mától nem rabolt még illatot! Én itt á'lok és kiáltom: ez az élet a miénk! Nem az a hős ki ma bátor, de kinek a szíve ép! Igy akarom! Így szeretném, így kívánom. így legyen! Ború múltán, hajnal keltén nap ragyogjon fényesen. Legyen ember már az ember; minden szívben jóság zengjen; minden arcon rózsa nyíljék, győzzön végre már a szépség! Barátkozzunk a tavasszal, szívjunk édes illatot s igy kutassunk minden titkot: napot, holdat, csillagot! SZITASI FERENC: Ősz A levelek tenyérnyi húsán hamvad a fény. Szememben fehér dér-csillag terem, a tó gőzölgő vizében fuldoklik a végtelen. Nyoma sincs bennem a csóknak; markában tartja a szél a szívem; sikoltó sfp-hanggal átbújik az ingemen; s bőröm szirmán dereng a hideg. A napfény még oaskoló. Bronz-arcomra perdüf egy csillag; ha éjjelente az avar-koporsó felé a szelek levelet hajítnok. Itt a csend. A szürke nappalok álmából csokrot köt éjszaka a remény. Nagy József: Sajtószemle (1966)