Új Szó, 1966. október (19. évfolyam, 271-301. szám)
1966-10-14 / 284. szám, péntek
BESZÉLGETÉS AZ IPOLYSÁGI VNB KÉPVISELŐIVEL D égen jártam Ipolyságon. Akkor, amikor még Járási pzékhely volt. A területi átszervezés óta azonban — magam sem tudnám hirtelenében okát adni — mindig kimaradt az útitervemből.Most itt az alkalom, hogy egy kicsit szétnézzek a városban. Szógel Istvánnal, a VNB elnökével és Kovács István titkárral régi jó ismerősként üdvözöltük egymást. Az ismeretség még abból az időből származik, amikor Ipolyság járási székhely volt. Azóta bizony több mint egy fél évtized telt el. Bevezetőnek ennyi is elég legyen. Nem azért ültünk le a kerekasztalhoz, hogy emlékek után kutassunk. Engem inkább az érdekelne, hogy az átszervezés után miként alakult a városka helyzete, és amint a szavaikból kiveszem, a város vezetői is ezt tartják fontosabbnak. így a beszélgetésnek sem nehéz megszabni az irányát. Elég egy — úgy is mondhatnám — sablonos kérdés: Mi történt azóta, hogy Ipolyság nem járási székhely? De, hogy valamit el ne felejtsek. Mielőtt átléptem volna a VNB épületének kapuját, csak úgy kapásból „elcsíptem" két járókelőt és föltettem nekik a kérdést: mi jó és mi rossz Ipolyságon? Az egyik válasz így hangzott: „Jó, hogy mindent, üzletet, javítóműhelyt megtalál itt helyben az ember. Rossz, hogy messze van a járási székhely. Ha valamit intézni akar az ember, egy napjába kerül". A másik így felelt: „Jó, hogy a nők többsége Itt helyben talál munkát, rossz, hogy kevés a lakás". És most már tényleg átadhatjuk a szót az elnöknek, meg a titkárnak. Az elnök: „Nem mondhatnám, hogy megsínylettük volna, hogy megszűntünk járási székhely lenni." A titkár: „Talán még Jobb is így. A járásiakra meg nem panaszkodhatunk. Segítenek, amivel tudnak." Aztán előhozom én is, amit a megkérdezettektől hallottam. És most megpróbálom néhány mondatban összegezni mindazt, amit a fölvetett gondolatok kapcsán megtudtam. Az az érzésem például, hogy az Ipolyságiak talán még örülnek is annak, hogy városkájuk megszűnt járási Székhely lenni. A különböző járási hivatalok, kirendeltségek elköltözése után könnyűszerrel NEM MINDEGY MILYEN A KÖRNYEZET FA • A TURISTÁKRA IS GONDOLTAK I HASEM KÉSŐ I EZER RÓZSATANULNI SOmeg tudták oldani például a mezőgazdasági iskola vidéki hallgatóinak az elszállásolását. A volt járási nemzeti bizottság emeleti része ma a szóbanforgó iskola növendékeinek az otthona. A földszinten kapott helyet a városi nemzeti bizottság. A volt járási pártbizottságot lakássá alakították át, a csendőrség épületében pedig a járási ipari vállalat kirendeltsége kapott helyet. A volt kaszárnya is megváltozott. Múltban a férfiemberek szállása volt, ma asszonyok és a kérdéssel megbirkózni. Ez a gond továbbra is gond marad. A kérdés végleges megoldása már meghaladta a városi nemzeti bizottság erejét. Ipolyság a területi átszervezés után is megőrizte városi jellegét. „Jó, hogy mindent, üzletet, javítóműhelyt, itt helyben megtalál az ember." Így igaz. A megkérdezett járókelő nem túlzott. A kereskedelem, a közszolgáltatás valóban meglehetősen magas színvonalú. A mosodától a cipő-, harisnyajavításon lítenl, ami a kölcsönös megértés gyümölcse. A főtéren például meglehetősen szép park, virágok, díszbokrok gyönyörködtetik a szemet. Minek tagadnám, a város vezetői is talán annyira büszkék erre a parkra, mint a stadionjukra. Ez is, az is a közös munka eredménye. Ez az, amit mindenki meglát. Az is, aki először jár Ipolyságon. Nekünk azonban azt is látnunk kell, ami első pillanatban nem ötlik a szemünkbe. Például azt, hogy az utóbbi időben öt utca kapott csatornát. Több mint négy kilométernyi járdát építettek. Kiültenek ezer rózsabokrot, kétezerötszáz díszAhol az érdekek találkoznak lányok mindennapi munkahelye. Emlékezzünk csak vissza, hogyan hangzott az egyik válasz: „Jó, hogy a nők többsége itt helyben talál munkát". A kaszárnya kisebbszerű gyárrá, kötőüzemmé vált, a Banská Štiavnica-i Pieta fióküzemeként tartják nyilván. Kétszáz ipolysági asszony talált itt munkát. És ez jó, igen jó. A városi nemzeti bizottság pedig arra törekszik, hogy a lehetőségeknek megfelelően tovább bővüljön az üzem. Gond a lakás. Hogy is mondta a megkérdezett polgár? „Rossz, hogy kevés a lakás." Rossz a város vezetőinek is. Ezzel kapcsolatban érdekes jelenséget szeretnék megemlíteni: a múlt esztendőben a városi nemzeti bizottság mindössze hét panaszlevelet kapott a lakóktól, és ennek kétszeresét küldték a felsőbb szervekhez. Mit gondolnak, mire panaszkodtak az ipolyságiak? Valamennyien a lakásellátásra. A város vezetői nem is tagadják, hogy a levélíróknak saját szempontjukból igazuk van. Hiába épült fel három szövetkezeti lakótömb 54 lakással, a kérdés még távolról sem oldódott meg. Jelenleg ls kb. 170 a lakásigénylők száma, és több mint százan várnak szövetkezeti lakásra. Igaz az is, hogy rövidesen sor kerül további szövetkezeti lakások fölépítésére. S még ez is mind kevés. Ha nem sikerül nagyobb arányú építkezésbe kezdeniük belátható időn belül, képtelenek lesznek ezzel keresztül egészen a rádió- és televfziöjavító üzemig a lakosság mindent megtalál helyben. És ami azt illeti — különösen a városi nemzeti bizottság hatáskörébe tartozó vállalatok — meglehetősen jó munkát végeznek. A mosoda kivételével egy sem dolgozik ráfizetéssel. A mosoda kérdését is rövidesen fontolóra veszi a városi nemzeti bizottság. Könnyű és egyszerű volna segíteni a bajoin, ha emelnék a mosás árát. Ezt azonban nem akarják. Bíznak benne, az üzemen belül is megtalálják a módját annak, hogy a jövőben ne dolgozzanak ráfizetéssel. Egy kis korszerűsítés, jobb munkaszervezés talán megoldja a kérdést. A jól szervezett, jól működő közszolgáltatás nagy dolog. Sok fölösleges gondtól, bosszúságtól szabadítja meg a lakosokat. Ügy ls mondhatnám, szebbé, jobbá teszi számunkra az életet. Ipolyságon azonban a „külsőségek" sem közömbösek senki számára. Nem mindegy, milyen környezetben élnek. A város vezetőinek és a lakosságnak érdeke ennél a kérdésnél is egy és ugyanaz. Az érdekek egy pontban találkoznak: m nél szebb, tetszetősebb, egészségesebb életkörnyezet megteremtése. A városi nemzeti bizottság kezdeményezett, a lakosság magáévá tette. így formálódik, alakul a város arculata. Nem szeretnék felsorolásokba bocsátkozni, ezért csak néhány olyan dolgot szeretnék megembokrot, több mint ezer fát. Ahol csaik lehet, parkosítanak. Hogy ne mondjak többet: jeienleg a magyar határhoz vezető út környékét parkosítják. Ipolyság határváros. Évente rengeteg idegen jön a városba. Nem mindegy tehát, milyen kép fogadja a határt átlépő látogatót, turistát. Az idegenforgalom bővülése ma már nem kizárólag az utazási Irodák ügye. Bizonyos értelemben például az Ipolyságiak érdeke is, hogy minél több átutazó forduljon meg a városban. Miért? Az ok nagyon egyszerű. Az idegenek, ha nem sokkat is, de vásárolnak. Növel<k a forgalmat. A forgalomból pedig egy százalék a városi nemzeti bizottságot illeti. Egyszóval pénzt kapnak, amit a város további szépítésére, fejlesztésére fordítanak. Az érdekek tehát újból találkoznak. A nemzeti bizottság munkájának lényeges része az iskolán kívüli nevelés. Az Ipolyságiak többsége tanulni akar. A városi nemzeti bizottság viszont mindent elkövet, hogy erra lehetőséget adjon. Hogy újból csak néhány példát említsek: akiknek kedvük van hozzá, zongorázni, hegedülni, gitározn' tanulhatnak. Az idén már számosan az eszperantó és a német nyelvvel is megismerkednek. Mások gépírást, szabást, varrást, főzést tanulnak. Mi ez, ha nem újból az érdekek hasznos találkozása? Eddig jóformán azokról a dolgokról beszéltünk, amelyek már megvannak, és most vessünk néhány pillantást a jövőbe. A környezet szépítése, barátságosabbá, vonzóbbá tél ele továbbra is állandó feladat. Ezentúl azonban szeretnének mielőbb tető alá hozni egy ifjúsági klubot. Ez már igen-igen szükségessé vált Ipolyságon is. Vajon képes lesz-e erre saját erejéből a városi nemzeti bizottság? Nem. És a klub mégis felépül. Igen, felépül, mivel eddig már három üzem, — két mezőgazdasági és egy ipari — megígérte, hogy anyagilag is hozzájárul az épület mielőbbi fölépítéséhez. A lakosság pedig — ha szükség lesz rá — brigádmunkával segít. Az érdekek, amint látjuk, újból találkoznak. Érdeke az Ipolysági Városi Nemzeti Bizottságnak, hogy legyen egy meghitt helye a fiataloknak? Érdeke. Érdekük az üzemeknek, hogy fiatal munkásaik megfelelő környezetben tölthessék szabad idejüket? Igen. És érdeke az Ipolysági szülőknek, hogy gyermekeiket jó helyen tudják? Melyik szülőnek nem volna ez érdeke? Már pontot is tehetnék beszámolóm után, ha még egy kérdés nem állna nyitva. Az írás elején már említettem, hogy csak úgy kapásból két járókelőnek tettem fel a kérdést; Mi jó és mi nem jó szerinte Ipolyságon? Három feleletet már megbeszéltünk, de a negyedikről, hogy messze van a járási székhely, és egy napba ke» rül, ha valamit el akar intézni az ember, még nem esett szó» Ez is indokolt panasz! Sőt, már Intézkedések is történtek. Ok* tóber elsejétől például az Ipolyság környéki falvak lakosainak (20 falu jön számításba) szociális ügyekben már nem kell Lévára utazniuk. Ügyüket meghatározott napokon az Ipolysá^ gi Városi Nemzeti Bizottságon is elintézik. Az új évtől az épít^ kezéssel összefüggő kérdéseket is Itt Intézik majd. És most vonjuk le a végső tanulságot: Mindenre van meg= oldás, csak meg kell találni. SZARKA ISTVArt 49. Egy ilyen nyilatkozatot nem közölhetnek, ha nincsenek ellenőrzött tények, adatok birtokában. Tehát látják, ismerik a helyzetet, tisztában vannak mindennel. És figyelmeztetik a népet, hogy őrizze meg nyugalmát, ne higgyen a rémhíreknek. Új medret találva, e gondolat sebesen régigfutott benne, és Scserbatov egész napja mintha könnyű mámorban telt volna el. Lapsin újra telefonált, és sürgősen magához hivatta: mint utóbb kiderült, ebédre. Amikor elkésve megérkezett, a társaság mór jócskán ivott, hangosan beszélgettek, a cigarettafüstben vörös arcok fénylettek. Scserbatovot büntetésből lüstént megitatták a késésért, aztán újra, és az arcok egyetlen szívélyes mosollyá olvadtak össze a gomolygó füstben. Őrá ürítették poharukat. Arra a férfira, aki dühöngő orkánok, bármiféle politikai vihar közepette, szilárd kézzel kormányozzä előre az ország hajóját, és mindent látó sastekintete a távoli messzeséget kutatja. E férfi nagyszerű bátorságára és lelki erejére ittak, s példátlan jövőbelátó tehetségére, amellyel győzelemről győzelemre vezeti a népet. Korunk Nagy Kormányosára ürítették poharukat. És mindenki hangosan beszélt, egymás szavába vágva, és az asztalfőn ott ült Lapsin mellett Maszlovszkij hadosztály-komisszár, sápadtan a megivott vodkától, mint minden beteg ember. Sötét szeme szigorúan, lázasan csillogott fakó arcában, nem mindenki állta a pillantását. Mivel szőke volt, távolabbról fiatalosnak látszott, csak közelről tűnt szembe, hogy majdnem teljesen ősz, s a homlokát finom ráncok hálózzák. Scserbatov egész idő alatt magán érezte a pillantását. Aztán valahogy úgy alakult, hogy ők hárman: Lapsin, Maszlovskij meg Scserbatov ott álltak a többiektől külön a szoba sarkában. Scserbatov háttal állt a saroknak, pohárral a kezében, előtte meg teletöltött, felemelt pohárral Lapsin és Maszlovskij. A legtitkosabb témáról beszélgettek: Őróla. Hármuk között sohasem volt közelebbi baráti kapcsolat, de most egyszeriben feltámadt bennük az az érzés, és szükségét érezték a meghitt beszélgetésnek. — Mindnyájan tévedhetünk — mondotta Scserbatov ... — Bármelyikünkkel előfordulhat, hogy nem ért meg a maga teljességében valamit... — De Vele nem! - szólt közbe ünnepélyesen Lapsin. E társaságban önmagát tartotta annak az embernek, aki legközelebb áll Hozzá, és ezt a szerepet senkinek sem akarta átengedni. Barnára sült koponyáját csillogtatva, talányosan sokat sejtetően mosolygott, olyan ember módján, akire megannyi titkot bíztak, de annál kevesebbről szabad beszélnie. A gyulladt fekete szemű, fakóképű Maszlovskij zihálva szedte a levegőt, egyik szemhéja idegesen rángatózott. És sehogy sem tudták felhajtani az italt, mert egymást megelőzve, újra meg újra el akarták ismételni: „Hisz valamenynyiünkkel előfordulhat..." De Vele nem!..." Bár közben Scserbatovot a lelke mélyén feszélyezte valami. Ámde ennek ellenére, belső kényszerből hajtva, csak beszélt. Az éjszaka közepén, fejfájásra ébredve, kínzó szégyenérzettel gondolt vissza a történtekre. Éjszaka más megvilágításban látott mindent. Igyekezett visszanyerni szilárd magabiztonsságát, amely nappal eltöltötte, de hasztalan. Most képtelen volt rá. Hátha csak annak örültek mindannyian hogy a tények előtt behunyhatták a szemüket? Hogy ne lássák a fenyegető veszélyt? Ha nem látod — már nincs is. Scserbatov újra elolvasta a TASZSZ közleményét, és most már korántsem találta meggyőzőnek. Akkor éjszaka bekapcsolta a rádiót. Vajon miről beszélnek a nagyvilágban? Hirtelen felbödült egy repülőgépmotor, s a zúgáson keresztül kapkodó, hadaró férfihang hallatszott. A bemondó németül beszélt. Vajon melyik város fölött köröz most ez a gép? Az éter zűrzavarában, a sípolás és zenefoszlányok között Scserbatov rátalált a párizsi adóro. És a kemény német beszéd olyan közelről csattant fel, hogy a tábornok lehalkította a készüléket és becsukta az ablakot. A német hadarást sok ezer egészséges torok harsány nevetése, tapsvihar szakította félbe. Aztán a hang újra mondott valami mulatságosat. És megint kacagás, lábdobogás. Scserbatov végigkalandozott a rádióállomásokon. Az elcsöndesedő Európa németül beszélt és németül sírt, német muzsikát sugárzott, s erre táncolt és mulatott. Franciaországból, Dániából, Hollandióból, Belgiumból, Norvégiából, Lengyelországból, Csehszlovákiából: minden hullámhosszon német beszéd harsogott. Belgrádból és Athénből ugyanaz az édeskés, lassú német tangó jelentkezett. „A balkáni hadműveletek után felszabaduló német csapatok átvetése az utóbbi időben . . . minden bizonnyal másegyéb célokkal történik, amelyek nem érintik a szovjet-német viszonyt . . ." Ez a nyilatkozat, mely olyan logikusnak tetszett nappal, most furcsamód nem hatott meggyőzőnek. „Minden bizonynyal ..." Az a legkülönösebb az egészben, hogy nem a németek tartják fon50. tosnak az efféle cáfolatot: nem ők cáfolnak, hanem mi helyettük. London, amelyre mostanában minderi éjszaka bombazápor hullott, harangzúgás közepette istentiszteletet közvetített: Moszkva már régen befejezte az adást; s az emberek békésén aludtak. A nyugati határszéltől egészen a Távol-Keletig; édes ólomba ringatva aludt az ország; Hogyan lehetne megállítani a közeledő veszedelmet? Scserbatov tudott róla, hogy a szomszédos hadsereg parancsnoka levelet írt személyesen Sztálinnak, figyelmeztette a veszélyre s egy sor sürgős intézkedés megtételét javasolta. E levelért Sztálin személyes utasítására gyávaság és pánikkeltés vádjával nyomban leváltották és visszahívták. Erről sugdolózott tegnap Scserbatovnak Lapsin, és kissé hátrábblépve, ravasszul hunyorított és megfenyegette ujjával. Emlékezz rá s ne feledd, mit tehettem volna veled és mégsem tettem. Hogyan lehet meggyógyítani a betegséget, ha még nevén sem szabad nevezni? Csupán egy dolog veszélytelen: ha behunyjuk szemünket és szilárd magabiztosságot mutatunk. És azt mondjuk, amit hallani akarnak tőlünk. Ámde mi van akkor, ha a legszigorúbb titoktartás leple mögött felkészületlenségünk rejtőzik? És egy teremtett léleknek sem szabad jótanáccsal közelednie: köröskörül nagyfeszültségű áramként kering a félelem. A legiszonyúbb az hogy mindennek a természetellenes és végzetes jelenségnek megvolt a maga józan ész számára felfoghatatlan logikája. A szabadjára en- , —• . gedett és már régen működésbe lépő l[|ftÍ«{ események most egyszerre kibontakoztak minden elkerülhetetlen következményük- jggg kel együtt, amelyeket közdetben lehetetlen volt előre lótni, de amelyek most x. 14. katasztrófa felé sodortak. (Folytatjuk) #1