Új Szó, 1966. szeptember (19. évfolyam, 241-270. szám)

1966-09-06 / 246. szám, kedd

t Elő múltunk megbecsülése JA cikk a budapesti Népszabadságban jelent meg. Miután számunkra is tanulságos, az alábbiakban kivonatosan közöljük.) Első eset népünk történetében, hogy egy szabadságharc katonái, egy társadalmi forradalom kiemelkedő harcosai itthon, a saját hazájukban. a vezető osztály tagjaként, megbecsülve és tiszteletben élhetnek, dolgozhatnak. Itt tevékenykednek közöttünk igy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom és a polgárháború hősei, a spanyol nép szabadságharcának önkéntesel, a szakszervezeti ellenzék, a szociáldemokrata párt baloldalának képviselői, az antifasiszta ellenállási mozgalom, a partizánharcok részvevői, a kommunista mozgalom katonái. Egy részük kissé megöregedve, betegen, fehéredő hajjal, de mégis fiatalos lendülettel, optimista életszemlélettel. Erejükhöz mérten segítik annak a hatalmas műnek a felépítését, amelynek megalapozását több évtizeddel ezelőtt még fiatalon megkezdték. Számuk nem valami nagy. Az amberi élet megváltoztathatatlan törvénye szerint azonban mind kevesebben lesznek, mind többen hagynak itt bennünket. Sokan viszonylag nagyon is korán. Szervezetüket korán felőrölte az emberfeletti munka, az önként vállalt nehéz küzdelem. A forradalmi mozgalom katonáinak sorsa nem volt könnyű. Tegyük hozzá, bogy ez nemcsak a felszabadulás előtti időszakra, hanem a nagy történelmi fordulatot kővető első évtizedre is vonatkozik. Az utóbbi tíz évben több olyan párt- és kormányhatározat született, amely a forradalmi mozgalmak kiemelkedő harcosainak minden irányú megbecsülésével foglalkozott. Nagyon sok elvtárs életkörülményeit javították meg ezáltal, sokukat helyeztek olyan munkakörbe, amely múltjuk, érdemük és képességeik szerint megillette fiket. Kevesebb lett közöttük a megbántott, ugyanakkor mind többen érezték, hogy a pártvezetőség végre támaszkodik a régi, kipróbált harcosokra. A szocializmussal teljesen öszszeegyeztethető követelménye is ennek az elvnek, hogy a nép Bgyéért folytatott harcok kiemelkedő katonáit múltbeli érdemeik alapján is megbecsüljék, és ne legyenek öreg korukra betegség vagy rokkantság esetén megélhetési gondjaik. A szocializmus alapelve, hogy mindenki munkája szerint részesüljön a társadalom javaiból. A munka fogalmába pedig nagyon is beletartozik a forradalmi tevékenység; ennek alapján is feltétlenül több megbecsülés jár. Bonyolultabb már a dolog, ha a feladatot a társadalmi megbecsülés oldaláról közelítjük meg. Mindenekelőtt nyugodtan megállapíthatjuk, hogy nálunk ma már a forradalmi mozgalom kiemelkedő harcosait többségükben társadalmi területen is megbecsülik. Tekintélyes részük ma is fontos beosztásban dolgozik. Sokan mint nyugdíjasok különféle társadalmi szervekben tevékenykednek. Az sem formális megnyilvánulás, hogy a régi harcosokat mindenütt ott látni a különböző gyűlések, ünnepi rendezvények díszelnök ségeiben. Nem valami üres dekoráció ez, hanem politikai állás foglalás, elvtársi gesztus. Nekünk nemcsak okunk, de kötelességünk is a régi forradalmi harcosok tisztelete. Tiszteljük bennük mindenekelőtt népünk, osztályunk, pártunk múltját. Nem lehetne dicső hagyományainkat valóban becsülni, ápolni, fejleszteni, ha mellőznénk, elhanyagolnánk axokat, akik formálták a múltat, elő készítették ezt a jövőt, kiharcolták a győzelmet. Nem egyszerű gyermeki hála ez, hanem nélkülözhetetlen erőforrás is az új feladatokhoz. Becsüljük a régi harcosokban asokat az emberi vonásokat, amelyek egyben népünk és osztályunk legjobb tulajdonságai is, és amelyek nélkül képtelenek lennénk előrehaladni; az önzetlenséget, az áldozatkészséget, a nyíltságot, a forradalmi lelkesedést, az állhatatosságot, mindazokat a jellemvonásokat, amelyek sok nehéxségen átsegítették őket, és amelyek segítségével megőrizték forradalmi meggyőződésüket. A társadalmi forradalmak nemcsak új társadalmat szülnek, hanem példájukkal új nemzedéket is nevelnek. így volt ez az 1848as forradalom és szabadságharc idején, és Igy van ez ma is, a szocialista forradalom korszakában. A munkásosztály hősei méltó példaképei lehetnek szocialista ifjúságunknak. A forradalmi mozgalmak kiemelkedő harcosainak társadalmi meg becsülése ugyanakkor belső pártügy is; fontos alkotóeleme a párt szilárd, megbonthatatlan egységének. Pártunk nemcsak szervezetekbűi és egyes kommunistákból, hanem nemzedékekből tevődik össze. A párt akkor egységes, ha különböző nemzedékei egységesen, összefogottan dolgoznak a közös célért. A párt akkor erős, ha soraiban megtalálhatók vala mennyi nemzedék legjobb tulajdonságai. Igy adja a tagság a legtöbb tapasztalatát ahhoz a harchoz, amelyben soha nem le het megtorpanás, ahhoz a mun kához, amely annyi állhatatossá got, tudást követel. Csak Így utasíthat el a párt minden olyan kí sérletet, amely belső egységének bomlasztására Irányul, amely éket akar verni a vezetők és a párttagok, vagy a párt és a nép közé. A régi harcosok mögött egy, a szocializmusért végigkiizdött élet áll. Akaraterejüket megsok szorozza a tudat, hogy ugyanezért az ügyért dolgozhatnak tovább, részt vehetnek annak megvalósításában, ami egykor vágy volt csupán. ISéső éjszaka volt, amikor K. holtfáradtan kitámoly' gott a műtőből. Levetette fehér köpenyét, az íróasztalhoz ült, fejét tenyerébe ejtette. Hátára tapadt az ing, a verejték gyöngyözött teste minden porcikáján. — Nehéz nap volt sóhajtott fel. Majd jelállt, cigarettára gyújtott. Kávét főzött. A villanyóra kismutatója egy pillanatra a kettesen nyugodott meg. Az orvos hirtelen elmosolyodott: Istenem, ma egy éve promováltak! Meg is feledkeztem róla. Egy éve. Mintha tegnap lett volna. Ugyanakkor úgy tűnik, születésem óta szkalpelt tartok a kezemben ... Promóció. De szép is voltI Ünneplőbe öltözött szülők, virágözön, örömkönnyek. Szegény jó anyám is sírt. Egyik kezemben az oklevelet, másik kezemben a kinevezésemet tartottam. Ott állt mellettem a feleségem és hároméves fiam. Boldogságomba mégis szomorúság vegyült: itt kell hagynom diákéveim minden qondtálanságát. Megállom-e a helyem? Boldogságomba félelem vegyült: kiléptem az életbe, az élet forgatagába! Amikor a kinevezésemben feltüntetett kisváros felé robogott vonatunk, a kerekek monoton zakatolása a rektor szavaira emlékeztetett: az élet utáni vágy oly régi, mint maga az emberiség. Feladatotok ezt a vágyat táplálni. Hitet és erőt adni... k Jjásnap bevonultam. Ügy l\/j éreztem, kollégáim most csak engem figyelnek. Tekintetükben kihívást láttam: mutasd csak meg, mit tudsz! A betegek tisztelettel köszöntöttek. Tekintetükben könyörgést láttam: mutasd meg, mit tudsz! Az első beöltözés! Pontosan nem emlékszem. De azt tudom, hoqy ugyanolyan hőség volt, mint ma. A műtét előtt sétáltam egyet, cigarettáról cigarettára gyújtottam, vagy tízszer mostam kezet. Mintha ujjaim érzéstelenné váltak volna. Idegességemet biztos lépteimmel álcáztam. A műtőasztalon Szabó Pityuka, nyolcéves kisfiú feküdt. Ezt az arcot és ezt a nevet sohasem fogom elfeleiteni. A főorvos felnyitotta a gyerek mellkasát. Szívoperáció. A műszerek között sután matattam . . Aztán felhívtam az asszonyt, és csak ennyit mondtam: „Sikerült!" Szegény, ő talán jobban Izgult. mint én. 7

uci, az én törékeny, feketeszemű Jucim! Hányszor várt hiába meleg vacsorával. Míg én egyegy súlyos beteg ágyánál virrasztottam, ő stoppolt, olvasott, vagy éppen televíziót nézett. Es amikor éjfél felé sem tértem haza, bebújt a hitvesi ágyba és virrasztott tovább. Reggel hazafutottam, megittam a kávémat, és visszamentem a kórházba. Nem tett szemrehányást, nem panaszkodott. Mégis sajnálom, ha viszSXa&tov uv

ý a&atiaaC a> • » i m •• t szagondolok, mennyit volt egyedül. Fiatalasszony. Szórakozni, táncolni is szeret. De nincs rá időm. Tanulnom is kell... Holnap virágot viszek neki. Aztán elmegyünk fürödni, este meg moziba. Elmesélek mindent, amit eddig magamban hordtam. Elmesélem, mi ts tulajdonképpen az ember. Hogy én nemcsak testeket, hanem lelkeket is gyógyítok. Beszélni fogok az életről és a halálról, a mentőautó szirénabúgásáról, Józsi bácsiról, a kórház kertészéről. Elmondom azt is, miért kellett meghálnia Mari néninek. A hisztériás fiatalasszony történetét is elmondom. Megmérgezte magát és amikor nem akarta kinyitni a száját, hogy gyomormosást csinálhassak, felpofoztam. Néhány nap múlva saját lábán távozott, első útja a bíróságra vezetett. Beperelt. Elfelejtette, hogy csak így menthettem meg az életét . . . S

ok mindenről kellene még beszélnem, de vajon érdeklik-e őt, hogy nem működik a párlóberendezés, betegeink gyakran fegyelmezetlenek, a nővéreknek nincs rendes lakásuk, szórakozást lehetőségük? Érdekes, mintha most jutna először eszembe, hogy mi is albérletben lakunk, pedig már a második gyerek is útban van. Holnap szólok az üzemi bizottság elnökének. Hiszen megígérték, hogy adnak lakást. Áz Igazgatónak is megemlítem. Talán hiábavaló. Egyhamar úgysem lesz belőle semmi. Mit tegyek? Meneküljek a kisvárosból? A sok munkára, az alacsony fizetésre és a lakáshiányra hivatkozzam? Lehet, másutt kedvezőbbek a körülmények, de a betegek mindenütt egyformák. Itt is szükség van orvosra. Igen, Juci ezért nem tesz szemrehányást, mert tudja, hogy a betegeknek nagyobb szükségük van rám, mint neki... Az orvos felállt, kinyitotta az ablakot. Virradt. A fűre harmat nehezedett, a madarak csicseregni kezdtek. Nagyot szippantott a friss levegőből. Kilépett a folyosóra, az imént operált beteghez sietett. Megnyugodott: a páciens érverése rendszeres, lélegzése nyugodt. Jön a váltás, hazamehet. Lehajtott feljel ballagott végig a kórházudvar kavicsos ösvényén. A kapuban hirtelen megtorpant. Irányt változtatott. — Józsi bácslj legyen szíves, adlon pár szál rózsát az asszonynak ... — Örömest... Sután fogta meg a virágot, szeme és lelke mosolygott. Útközben tejet és kiflit vett. — Jó reggelt, hogy aludtál? — Szervusz, milyen volt az éjszakád? — Jubiláltam. — Igen, egy éve, hogy idejöttünk ... A z asszony csomagot vett ZA elő. Az asztalon • kisvártatva ott jeküdt a könyv és a rózsa. — Köszönöm. A mai napot együtt töltjük. Mesélni Jogok neked, aztán elmegyünk moziba. Akarod? — Akarom ... A meghitt csendet a telefon berregése törte meg. — Doktor úr, azonnal jöjjön! Baleset.. — Máris megyek ... — Na látod. Majd máskor mesélek, majd máskor megyünk moziba ... — Jó, értem . .. A szobából kisfia tipegett ki. — Apuka, most jöttél, vagy most mész? — Most jöttem és most megyek. Légy jó és fogadj szót anyukának. A könyv és a rózsa ott /1 maradt árván az asztalon. Az orvos szolgálata második évének első beöltözésére készült. OZORAI KATALIN (20) - Azután se vált ketté. Mind o ketten épségben, egészségesen hazakerültünk - magyaráztam. - Nem úgy értem én — szívott a cigarettájába és oldalra fújta a füstöt. - Hót? - Dezsil — intette hallgatásra sovány, szögletes arcú felesége, de ő rá se hederített. - Ne haragudj, pajtás. Mindig úgy ismertél, hogy ami a szívemen, az a számon. Megmondom én most is, a szemedbe, amit gondolok. - Helyesen teszed. Az egyenes szónak van értelme — biztattam. - Én a háború után is megmaradtam annak, aki voltam — szívott nagyott a cigarettájából. — Kétkézi munkásnak. A feleségemnek sincs többje, csak a két dolgos keze. Te nagygazda lettél. Első gazda az apósod után! - Ez bűn? - tettem fel a kérdést és közben arra gondoltam: ha tudnád, milyen gazda vagyok én, a markodba nevetnél. - Nem bűn, pajtás, már hogy lenne bűn. Csak mondom, hogy a háború neked kedvezett, szép vagyonba vezetett, hatablakos házba. - Na és? - Azóta le se köpöd a szegényt, elfelejtetted a barátaidat. Még talán azt is elfelejtetted, hogy ki voltál. Erzsi nénéd házába is csak nagy ritkán, eltévedve teszed be a lábad. Nem méltó hozzád a kis viskó, amelyben világra hozott anyád! - Mondjad csak, mondjad! — nyeltem a keserű nyálat. - Dezsí! — intette, figyelmeztette megint a felesége. De ő figyelembe se vette, beleszívott a cigarettájába, oldalra fordította a fejét és fújta a füstöt. - Te hallgass, asszony, ne szólj közbe. Cimborák voltunk, megengedhetjük egymásnak a nyílt szót. - Mondtam, hogy beszélj. - Szerencsés ember vagy. Megakadt rajtad a Bátor Eszter szeme, bevonultál a hatablakos házba. — Ez bánt? — Dehogy bánt, pajtás. Mért bántano? Csak egyet nem értek. Miért jössz velünk? Ezekben a vagonokban mind szegények utaznak a cseh földre. Te vagy köztünk egyedül nagygazda. Rád únt az após és útilaput kötött a talpadra? — Magáért busásan megfizetett, értem már nem tudott — védtem az ellenségemet, de erő nem volt a szavaimban. — Látod, nem értél a szemében egy fillért se — villant gyűlölet a tekintetében.. — Szégyelld magad - fordultam el tőle, behúzódtam egészen a vagon sarkába. — Mért szégyelljem? Tudtommal nincs szégyellni valóm? Engem nem küldött el a házamból senki. En magamért jövök, pedig háborús bűnös se voltam! — Dezsi! — ráncigálta kabátját a felesége. — Azt hittem, cimborák voltunk, háborút, fogságot szenvedett katonák — sóhajtottam. - Tévedtem. Soha nem szerettél, soha nem voltál barátom. — Tévedtél, pajtás. Tévedni emberi dolog! Gyűlölöm az apósodat és utána téged is. Előtted se titok, apám nála rokkant meg! A vonat kerekei zakatoltak, városok és falvak fényei suhantak el mellettünk. Sötétség borult ránk és hideg éjszaka. Belebújtam báránybéléses kabátomba. S nyakamba lüktetett az ér. Semmi kedvem nem volt vitatkozni tovább Kurucz Dezsivel, legénykori cimborámmal, pedig kegyetlenül belekavart a lelkembe. Az állomáson még abban a hiedelemben éltem, hogy régi sorstársaim közé kerülök, akikkel közösen viselem a nagy igazságtalanság elmondhatatlan szenvedéseit. De alig indult el a szerelvény, legjobb barátom szavaiban kellett észrevennem az ellenszenvet és gyűlöletet. Szerencsejáték főnyereményesét látják bennem és irigyen tekintenek rám. Pedig ha tudnák, mit irigyelnek! Apósom magasról néz rám, megvet, csak az erőm, a két dolgos karom kell. neki, s a szegények se fogadnak vissza maguk közé. " Nem o deportálás fájt, hanem az a sehova nem tartozás. Érzékenységem és lelkifájdalmam felejtette, hogy vagonban ülüfc és ismeretlen tájakon robog velem a vonat. A férfikor derekán jártam, s mégis, mint egy tehetetlen, kétségbeesett kisgyerek, egész éjszaka a könynyeimet nyeltem. - Hová vitték? - El se hiszi, ha mondom. Temesvárra. Mikor a faluszéli táblára esett pillantásom, úgy éreztem. hogy szédülök és forog velem a világ. A katonaviselt ember mindenütt jár. Tudtam, hogy Erdélyben van egy ilyen nevű város. Arra viszont soha nem gondoltam, hogy Csehországban van a testvére. Elég körülményesen kerültem oda. Reggel értünk valamilyen vasúti állomásra. Arra ébredtem, hogy nyílik a vagon ajtaja, számomra idegen, érthetetlen nyelven beszélget két ember, az egyik szakállas és szemüveges, a másik mint egy égi meszelő, ha beszélt, le s fel ugrált az ádámcsutkája. Mögöttük szuronyos csendőrök álltak. Mintha ismét fogságba kerültem volna! Kurucz Dezsire esett először a pillantásuk. De ahogy meglátták a takaró alatt három gyermekét, a szakállas elhúzta a száját, s az égi meszelő engem vizslatott. Hívott a vagon ajtajához, megtapogatta a karom és leszólított. Ellenkezésnek nem volt helye, fogtam a katonaládámat és leugrottam a salakra. Olyan hirlelen történt az egész, hogy legénykori cimborámtól el se búcsúzhattam. Sajnáltam is szegényt. Egyből átláttam a szitán, hogy a családos emberekhez nem nagyon ragaszkodnak az urak, de akkor miért rakták vagonokba őket? Később megtudtam, hogy Kurucz Dezsi egy hétig fagyoskodott családjával a vagonban, senki nem akarta leszólítani. Minden vagonból kitessékeltek egy-két magamfajta magános embert és olyan helyen, ahol a vasúti állomás nevét nem lehetett leolvasni sehonnan. Vagy tízen verődtünk össze a raktár mellett, szállingózott a hó, bolondos télutói idő járta, a kutyát se verik ki ilyenkor a melegről, nem az embert. Senkit nem ismertem a csoportban, idegen volt minden és mindenki: az állomás, a város, az autóbusz, amelyen a munkahelyre szállítottak, és az emberek. Csak Temesvár volt ismerős, Erdélyt, katonaságomat juttatta eszembe. Az nagy város volt, ez kicsinyke falu, mégse tudtam különbséget tenni köztük. Oda se szívesen mentem, ide se szívesen jöttem. Mióta a háború kitört és a fogságból hazakerültem, soha nem rendelkeztem magammal. Mindig csak eszköz voltam mások szemében. Egyszer a magam jószántából, hiszen senki nem kényszerített, hogy Esztert vegyem el, másszor akaratom ellenére. (Folytatjuk)