Új Szó, 1966. szeptember (19. évfolyam, 241-270. szám)
1966-09-03 / 243. szám, szombat
a kisfiú, Ulysses Macanlay megállt egy friss vakondtúrás előtt, a Santa Clara-Avenuen álló házuk kertjében, Ithaca városában, Kaliforniában. A távolból hallani lehetett egy vonat zakatolását. A kisfiú minden idegszálával figyelt, szinte érezte, amint a föld megremeg a robogó vonat súlya alatt. Hirtelen elfutott. Amikor a vasútvonal és az út kereszteződésének közelébe ért, a vonat éppen elhaladt előtte. Ulysses inteti a mozdonyvezetőnek, de az nem intett vissza. Integetett még öt másik efhbernek, akik a vonaton ültek, de egyikük sem intett vissza. Végül az utolsó kocsiból feltűnt egy néger ember feje. A kerekek kattogása ellenére Ulysses hallotta, amint az ember énekelt. Ulysses a négernek intett, és akkor meglepő dolog történt: a fekete bőrű ember visszaintett Ulyssesnek, sőt még kiáltott felé: „Megyek haza, kicsi, megyek haza, szülőföldemre!" A kisfiú és a néger addig integetett egymásnak, amíg a vonat el nem tűnt egy kanyarban. A kisfiú lassan megfordult és hazaindult. Ahogy lépegetett, még mindig figyelt, hátha még hallja a vonat zakatolását és a néger dalát, meg azt a vidám hangot: megyek haza, kicsi, megyek haza, szülőföldemre. Másnap Ulysses Macanlay nagyon korán kelt. A nap első sugaraival pajkosan elugrándozott annak az embernek udvara felé, akinek volt egy tehene. A kerítéshez érve megpillantotta az állatot. Megállt, és sokáig figyelte. Kis idő múlva a tehén gazdája is kijött a házból. Egy kisszéket és egy edényt vitt magával. Egyenesen a tehénhez ment és fejni kezdett. Ulysses lassan közelebb somfordált, míg végül az ember háta mögé került. Még így sem látott f61, s ezért leguggolt, majdnem a tehén alá. Az ember észrevette a kisfiút, de nem szólt egy szót sem. Tovább fejt. A tehén azonban észrevette a gyereket, megfordult és ránézett, úgyhogy a kisfiú azt hitte, a tehén és ó barátok lettek. Szombat reggel volt. Ithacában a diáIfok legboldogabb napja. Egy közeli házból 8—9 éves fiú főtt ki. Ulysses intett neki és a fiú ts visszaintett. A fiút Lionel Cabotnek hívták, ő volt á környék félkegyeiműje, de egyben a legemberibb természettel megáldott — hű, jószívű és nyugodt. Ahogy Lionel elhaladt Ulysses mellett, visszafordult, és valami szebb cselekedetet akarván véghez vinni, újból integetni kezdett. Ulysses ts visszaintett. Ez a jelenet többször is megismétlődött, mig csak August Gottlieb ki nem jött az utcára. Auggie volt a környék gyerekelnek vezére, mióta Homer Macanlay, Ulysses bátyja, tizenkét éves korában visszavonult erről a tisztségről. A hadvezér körülnézett az utcán. Híveit kereste. Lionelt annak idején azzal utasította viszsza, hogy túl buta, Ulyssest pedig azért nem fogadta be, mert túl kicsi volt még. Auggie mégis barátságosan integetett Ulysses felé. Majd a kocsiút közepére sétált és rikkancs módra fütyülni kezdett. Hangosan, tekintélyesen, parancsolóan. Várt néhány pillanatig, mint aki tudja, mit csinál és milyen eredményi várhat. Egyszerre ablakok nyíltak kt, és mindenünnen válaszfüttyök hangzottak fel. Nem egészen három perc alatt együtt volt a banda: Auggie, Gottlieb, Nickie Paloota, Ali Rífe és Shag Manoogian. — Hová megyünk Auggie? — kérdezte Nickie. — Megnézzük, érett-e már HenderWILLIAM SAROYAN: m sonéknál a barack — felelte Auggie. — Mehetek én is? — szólt közbe Lionel. — JÓI van Lionel — válaszolta Auggie teljhatalmúan. — Ha érett, akkor lopnod kell néhányat! — Lopni bűn — védekezett Lionel félénken. — Barackot nem. — Auggie fontoskodva zsebre dugta kezét, és körülnézett. Majd így folytatta: — Ulysses, te menf haza. Kisgyerekeknek ez nem való. Ulysses hátrált néhány lépést, majd megállt és figyelt. Nem sértődött meg Auggie parancsán. Mindent értett. Még nem volt elég idős — de ez az egész. De ha tisztelte is a nála idősebbek parancsát, mégsem tudta leküzdeni vágyát, hogy a bandával menfen. A gyerekek elindultak a Hendersonkert felé. Ahelyett, hogy az utcán mentek volna, a járdán, a kerteket választották, az üres telkeket, kerítéseket másztak át. A legnehezebb utat választották, a kalandosabbat. Nem messze utánuk, biztos távolságból Ulysses követte őket. — Az érett barack a legfinomabb gyümölcs a világon — szólt Auggie biztatóan bandája fagfaihoz. — Márciusban már érik a barack? — kérdezte Nickie? — Hát áprilisban már Igen. Fogadni mernék, hogy lesz már rengeteg érett gyümölcs a fán! — Tavaly csak júniusban értek be — makacskodott Nickie Paloota. — Az tavaly volt — védekezett Auggie — most pedig idén van. A fiúk megálltak. Száz méter távolságból gyönyörködtek a gyönyörű, zöldellő, öreg, híres barackfában. A fa Hendersonék kertjének végében állott. Már tíz éve kopasztják a környék gyerekei. Az öreg minden évben megigézve nézte az ablakon keresztül a gyerekhad fövetelét. Feltünésük biztos jele volt a tavasznak. A gyerekeket csak akkor riasztotta el, ha azok jól megrakták zsebeiket barackkal. Most is, mint majdnem mindig, a befüggönyözött ablak mögött olvasott az öreg Henderson. Meglepetten emelte fel tekintetét a könyvről. — No csak! — motyogta magában. — Már márciusban főnnek barackot lopni, pedig még álig múlott el a tél! Nézd csak a taknyosakat! — kicsit félrehúzta a füqgönyt, és nézte, hogyan oktatja Auggie a többlekét, hogyan irányítja őket. A gyerekek óvatosan, félénken közeledtek a fa felé, szívükben remény és félelem dobogott. Még ha a barackok zöldek is, Hendersonnak a fáján vannak, és az ő tulajdona. A gyerekek remélték, hogy a barack már megérett. De féltek is. Féltek az öreg Hendersontól, a bűntől. Féltek, hogy elfogja őket. — Talán nincs otthon, •Auggie — suttogta Nickie, ahogy a fiúk a fa alá értek. — Itthon van. ö mindig itthon van. Elbújik. Ez csak csapda. Meg akar fogni bennünket. Vigyázzatok! Sohasem lehet tudnt, hová búit el. Ulysses. te menf haza! — suttogta parancsolóan Auggie. Ülysses engedelmesen három lépést tett hátra, és megállt, hogy figyelje a csodálatos párbajt a fenséges fával. — Hol van az öreg? — kérdezte Lionel. — Hogy hol van? Hát a házban1 Mit tudom én. Sohasem lehet tudni. Talán elbújt valahová. Az öregtől kitelik ilyesmi. Meglehet, meg akar lepni bennünket. — Te mászol fel a fára, Auggie? — szólalt meg most Alf Rife. — Hát ki más, mint én? Természetes, hogy én megyek fel, de lássuk csak, érettek-e a barackok? — Érettek vagy zöldek, mindegy. Néhányat ellopunk. — De mit mondasz majd holnap a hittanórán? — aggodalmaskodott Lionel. — Barackot lopni nem bűn, már egyszer mondtam. Barackot lopni nem lopás. Ez egészen más. — Hát akkor miért félsz? — Ki fél? En csak óvatos vagyok — hősködött a bandavezér. —- Mi hasznunk van abból, ha az öreg elfog bennünket, pedig el is tudunk szaladni. — Egyetlen érett barackot sem látok. — szólt Lionel. — Csak a fát látom. Szép nagy fa. A fiúk nézték az ágakat, a barackfa zöld és zsenge leveleit. A barackok még picinyek voltak, nagyon zöldek, és túl kemények. — Még nem érettek — állapította meg szakszerűen Alf Rife. — Ühüm — értett egyet vele Auggie —. Még néhány napot várni kell. Talán a jövő szombaton. — Auggie! — szólalt meg Shag — üres kézzel azért mégsem mehetünk el. Legalább egyet szedjünk le, legyen az zöld, vagy érett. Legalább egyet — kérlelte Auggiet Shag. — Rendben van. Egyet leszedek. TI többiek legyetek készenlétben, ha szaladni kell. Auggie odalépett a fához, mint a macska, úgy mászott fel, a többiek, a banda tagjai, és az ört u Henderson és Ulysses érdeklődéssel, bámulva és csodálva nézték őket. Az öreg Henderson ekkor kilépett a küszöbre, és megállt az ajtóban. A gyerekek, mint a megriasztott egerek szétszaladtak. — Auggie, vigyázz, az öreg — kiabált futás közben Shag Manoogian. Auqgie, mint egy mókus az erdőben úgy ugrott le a fáról. Alig hogy a földre pottyant, máris rohant. Futás közben észrevette Ulyssest, aki csak állt, meg se mozdult. Rákiáltott a kicsire: — Szaladj, Ulysses, szaladj? lysses azonban meg sem mozdult. Egyáltalán nem értette a riadalmat. Auggie karjába emelte, és úgy futott tovább, az öreg Henderson pedig, bajusza alatt mosolyogva figyelte őket... Fordította: FAY GÄBOR — Érettek már, Auggie? —_kérdezte Shag. — Sárgák már? — Még zöldek — szólt csalódottan Auqgie. — Fiúk, most vigyázzatok! Hol van Lionel? — Itt vagyok — suttogta az. Borzalmasan félt. — Jól van, vigyázz. Ha megpillantod az öreget: szaladj! (19) Nem ez következett. Szeméből megeredt a könny, patakzott mint tavasszal a zápor. S nem hozzám bújt, hanem a hideg falhoz szorult. — Elvitték az apósát? — Dehogy. Olyasmi történt, ami csak regényben eshet meg. Amit az apósomnak szántak, rám mérte a sors. De haladjak vele sorjában. Annyira igaznak látszott a hír a kitelepítésről és a deportálásról, hogy az öregeket már nem is tudtam a portán, minden úgy alakult, hogy egyszer s mindenkorra elliöltöztetik őket a hatablakos házból. Csendőrök vették körül a falut, teherautók sorakoztak a kapuk elé, apósomnak kikézbesítették a kitelepítéséről szóló dekrétumot. Három napban szobták meg neki a felkészülést, ingóságainak a felpakolósát. Anyósom sírt, apósom káromkodott, feleségem meg közönbössé és tanácstalanná vált, mintha akkor vette volna fontolóra először, szüleivel tartson-e, vagy velem maradjon? Nagy volt az izgalom a faluban, az emberek a kerteken keresztül jártak, az utcán nem mutatták magukat. Csak én mászkáltam az úton, s így találkoztam a komiszárunkkal a kocsma előtt. Italt nem mértek, szesztilalmat rendeltek el, de én beinvitáltam az udvar felől. Nem sajnáltam tőle a pénzt, nem is fogadkozott, az ilyen úrfélék mind szeretik a potyát, bejött velem a kocsmába, s úgy viselkedett, olyan magabiztosan, mintha ő lett volna a hívó és én a vendég. Nem bántam, megbocsátottam neki. A bőkezűségem azonban meglepte. Egy liter bort kértem az asztalra. Ez zavarba hozta. Feszengett a széken, nem akart hinni a szemének. És olyan arcot vágott, mint aki nem tudja, hova tegyen engem, mit gondoljon rólam. Ilyeneket olvastam le arca színének a változásaiból: - Engem senki nem szeret, mindenki gyűlöl, házukból, szülőföldjükről űzöm el az embereket, mégis akad egy bolond, aki kimerészkedik a házak közé, a kocsmába invitál, koccint velem és az egészségemre iszik. Vajon miért teszi? Persze, nem beszélgetni hívtam én, hanem inni. Hiszen nekem is jólesett a bor, lakodalmunk óta először ittam kötetlenül. Öntöttem magamba a bort, meg mosolyogtam a szemébe, amely zavaros volt, mint olvadás után a gyorsan megduzzat patak vize. Kíváncsi volt, miért van ivókedvem, de én semmit nem árultam el. Éppen neki panaszoltam volna, hogy ilyan szörnyű időben vagy sír, vagy nevet az ember? Úgyse érdekelte a bajom, a bajunk, csak a borom. Meg nyelvem se lett volna a beszédhez, szlovákul akkor még csak a köszönés ment. Azt elmesélhettem volna, milyen volt a sorom a magas vaskerítés mögött, a hatablakos házban, de nem is érdekelte s el se hitte volna! Ittunk, koccintottunk, s ezt ismételgettük, így szórakoztunk. És nagyo-kat hallgattunk. Mint a bölcsek, a tudós emberek. Én se tudtam, mire gondol, ő se, hogy én mire. Neki meg se kottyant a liter bor, nekem a fejembe szállt, mosolyogtam az asztal fölött. Kevésszer ittam, de ha többet a kelleténél, mindig nevettem, vagy mosolyogtam. A komiszár nem firtatta a mosolyom okát, felesleges is lett volna. Felhajtotta utolsó pohár borát, megveregette a vállam és azzal vett búcsút: - Te jó ember, nem haragszol rám, megérted, parancsot hajtok végre! Erre se szóltam semmit, a bor mosolygott a komiszárra. Rózsás hangulatban tértem haza ... S másnap újra mentem, én a kocsmába jártam, borral fojtottam le az izgalmakat, apósom meg a faluba. A három napon két-három órát se tartózkodott otthon. Egyetlen estét nem töltött velünk. Azt gondoltam, hogy rokonaitól, szomszédaitól búcsúzik, pedig eszében se volt. A komiszár lokására járt, az ő szobájában ücsörgött estéről estére. Pénzt ígért, nagy összeget, ha otthon maradhat. Harmadik este, elég későre járt, amikor ránk nyitotta az ajtót, s ezt még soha nem tette, lámpát gyújtott és morgott. - Alszotok? - Még nem — ültünk fel ijedten az ágyon, szokatlannak találtuk a látogatását. — Mi újság? - Semmi különös. Csak azt akarom mondani, kedves vőm, hogy a kocka fordult. — Hogy értsem ezt? - dobogott gyorsabban a síivem. — Ogy ahogy mondom. Te mégy el, én itthon maradok. Sajnálom, nem lehetett másképp! Meghűlt bennem a vér, s a nyelvem megbénult, miközben mondta, mondta, h^yan egyez—jdett a komiszárral, hogyan folyt le közöttük a párbeszédA komiszár kezdte, miután már eleget f"^uakozott és a sértődöttet is megjátszotta. — Szóval maradni akar, Bátor úr? — Maradni, kérem — felelte tisztelettudóan, mindig így beszélt a tanult emberekkel. — Mindenáron? — Ügy kérem, ha lehet. — Sokba kerül. — Mennyibe? — ötvenezerbe. — Reggel hozom a pénzt, kérem alássan. Leparoláztak, megegyeztek, apósom az ajtóhoz lépett, nehogy a komiszár meggondolja a dolgot. De az nem engedte még el, visszatartotta. — Nem megy Magyarországra, ezt elintézem, Bátor úr - kezdte a komiszár. - Az országban marad, nyugodt lehet. De hallhatta, hogy Csehországba is kell a munkaerő. Ha a családját nem is deportáljuk, hiszen gavallérosan felajánlotta a kért összeget, egy munkaerővel azonban feltétlenül számolunk! — Én kérem ugyebár már öreg vagyok és gyengélkedő — nyögte ki az apósom. — A feleségem is örökké betegeskedik. A lányom se hagyhatja a gyerekét. A másikat is várja. — S a vő? — Nem hazudhatok, az igazat kell mondanom. Hiszen az egész falu tudja, hogy egészséges mint a makk. És erős. Két ember munkáját végzi. Helyettem is dolgozik. — No jó, foglaljon helyet - tűnődött egy kevest a komiszár, aztán kiállította a deportálásomról szóló levelet. — Nesze, itt van, az asztalotokra teszem! — mondta, s mi hallgattunk a feleségemmel, mintha kriptába zárták volna bennünket. Apósom meg a lelkiismeretével viaskodhatott, mert újra megszólalt. — A komiszár hajlíthatatlan volt. Azt mondta, hogy valakinek menni kell a családunkból. Te vagy az erősebb, a fiatalabb. Te vagy itt már a gazda! (Folytatjuk)
