Új Szó, 1966. szeptember (19. évfolyam, 241-270. szám)

1966-09-22 / 262. szám, csütörtök

SZÜLŐK, NEVELŐK FÓRUMA Együtt a pedagógusokkal C okszor halljuk: a sikeres ^ nevelés feltétele, hogy a szülő és a pedagógus azonos szellemben neveljék a gyermekeket. Nem árt erről bővebben beszélni. Ezúttal nem a világnézeti nevelésben nélkülözhetetlen együttműködésről kívánunk szólni, hanem a pedagógusokkal való jó viszony megteremtésének húrom alapvető feltételére szeretnénk felhívni elsősorban azoknak a szülőknek figyelmét, akiknek az együttműködés valamilyen okból még nem sikerült. A szülők részéről mindenekelőtt bizalomra van szükség a tanítók iránt. Bízni kell a szülőnek a tanítóban, mert ő szakember, akinek „tanult mestersége", választott hivatása a gyereknevelés. Ogy kell bfzni a pedagógusban, mint az orvosban. Az egyik a test alapos ismerője, a másik a jellem, az emberalakítás szakembere. Bízzék a szülő a tanítóban akkor is, ha az „nem szereti úgy" a gyermeket, mint ahogy azt a szülő kívánná. A szülő a szívén keresztül nézi a gyermekseregben azt az egyet — magáét. A tanító szívébe minden gyermek belefér. A szülő egyért remeg, a tanító sokat vezet. Bár a tanító nem ismeri olyan jól Jancsit és Évát mint a szülő, sokkal jobban ismeri a hatéves gyermeket. Tudja, milyen hibát fog leggyakrabban elkövetni a kivonásnál, s hogyan lehet azt kijavítani. Ismeri a legkedveltebb játékokat és azt is tudja, melyek a leghasznosabbak a gyermek fejlődésére. Megtudja szelídíteni a rakoncátlan vadócokat is, mert Sokféle nevelési eszközt, módszert ismer és próbált már ki. S a bizalom alapján higgyen ís a szülő a tanárnak. Higgye el, hogy Kati valóban nem készült el rendesen Franciaország földrajzából és nem azért kapott négyest, mert nem tudta helyesen kimondani Bordeaux nevét. A tanár mérlege hitelesebb mint a szülőé, mert nem egy gyermekből ítél, hanem összevetve sok-sok egyforma gyermekből. Őszinteségre is szükség van a szülő legtermészetesebb szövetségese, a tanító iránt. Ha jön az orvos, a család verseng a legkisebb részletek elmondásában is. A mama már tegnap észrevette, hogy a gyermek fáradtan vonszolja magát, a papa köhögni hallotta az éjjel. Azt sem tagadják el, hogy a nagymamának kislány korában tüdőcsúcshurutja volt. Minden igyekezettel segítik a jó orvosi diagnózist. De ha családlátogatásra érkezik a pedagógus, bizony sok helyen változik a helyzet. Az egész család tudja, hogy az osztályfőnök a múlt héten a szomszéd utcába látogatott. Sorra kerülnek ők is'hamarosan?" Készülődnek is rá! A gyerek rakja rendbe a polcát. A papa munka után igyekszik haza, könnyebben megy a beszélgetés, ha férfi is van a háznál. A nagymama ne jöjjön be a szobába. Az évnyitón is elkotyogta, hogy Jancsival sok baj volt az alsó tagozaton. Még is jegyezte ezt az osztályfőnök, így, s ehhez hasonló módon készült fel sok család a pedagógus látogatására. Építgetni a falat: hite szerint a gyermek védelmére, a valóságban a szívek közé, az otthon és az iskola közé, a megértés gátjává. Ha őszinte a szülő a test orvosával. százszorosan őszintének kell lennie a pedagógussal, a lélek építőjével. Hiszen a szülők alaposan ismerik gyermeküket. Tudják, mire képes, mi esik nehezére, mire vágyik, mivel lehet rá legjobban hatni és mitől „csukódik be". A pedagógus jobban ismeri a különböző korú gyermekeket általában. Az •anyák és apák viszont Julit, Andrist és Gábort ismerik. Őszinte szavuk nyomán érti meg a tanár, hogy Juli azért olyan magabiztos, mert három testvére közül ő a legokosabb, a legügyesebb, ő kapjá otthon a legjobb feladatot. A szülők vallomása világítja meg, hogy Andris azért olyan figyelmetlen, elgondolkodó mostanában, mert a családban nincs minden rendben. Gyakori a civakodás, • a durva szó, a szülők nézeteltérései megriasztják, aggodalommal töltik el a gyermeklelket. Gábor rossz feleletei is más megvilágításba kerülnek, amikor a szülő kiböki, új szoba készül, takarékoskodni kell, az utóbbi időben Gáborra is túl sok házkörüli munka hárul. Az őszinte szülői szó segítségével könnyebben felnyílik a gyermek lelke, új értelmet nyer addig érthetetlen sok talányos tette. Tisztelet illeti mej a gyermek tanárát, aki megosztja a szülővel a nevelőmunka ezernyi gondját, aki vállalja azokat a feladatokat, amelyeket a szülő egyedül nem tudna megoldani. Tisztelet illeti hivatását, az embernevelés nemes munkáját. Megbecsülés önfeláldozását, amelyet foglalkozása megkövetel. A gyermek csak arra hallgat, csak azt követi, akit tisztel. S hogyan tisztelje tanárát, ha iránta ébredező érzelmeit otthon megtörik, megcsúfolják? Hogyan tisztelje a gyermek a tanárát, akiről szülei úgy beszélnek, mintha a nevelés fizetett szolgája lenne, akinek tűrnie kell a gyermek szeszélyeit, alkalmazkodnia kell a szülők elgondolásaihoz. Ha pedig nem tiszteli nevelőjét, nem hiszi el tanítói szavát, nem fogadja el embereszményét. [izalom; őszinteség, tisztelet, ezek az egymást kölcsönösen kiegészítő feltételei szülők és pedagógusok eredményes együttműködésének. Megteremtésük érdeke minden szülőnek, aki gyermeke jövőjét szívén viseli. Dr. M. L. B UGYAN MIT CSINÁL A NAGYMAMA? (Molnár felv.) Zdenék Štépánek hetvenéves „Zdenék Stépánek több, mint nagy színész. Megjelenésével, gesztusaival, hangjával — egész valójával a cseh színművészet megtestesítője." Ez ugyan csupán egy nézőjének véleménye, ám nyilván azonos sok-sok ezer nézője és hallgatója véleményével, ha a művész megjelenik a színpadon, a filmvásznon, a televízió képernyőjén, vagy ha a rádióban szólal meg. Zdenék Štépánek nemzeti művész szeptember 22-én tölti be hetvenedik életévét. Az ünnepelt művész a vinohrady! színházban kezdte pályafutását, majd 1934-ben került a Nemzeti Színházhoz, amelynek mindmáig tagja. A Nemzeti Színházban több mint száz szerepben játszott s különösen feledhetetlenek maradnak Shakespeare alakításai. A színházban rendezőként is tevékenykedett. Zdenék Štépánek 1922 óta szerepel a filmművészetben s ettől az időtől kezdve a nézők több mint ötven szerepben találkoztak vele. Ugyanígy együttműködik a művész a rádióval és a televízióval is. Születésnapjának előestéjén a tv képernyőjén Bemard Shaw komédiájában csodálhattuk meg Zd. Štépánek művészetét. Fentebb felsorolt sokoldalúságán kívül Zdenék Štépánek film-szövegkönyvíró is. Emlékiratai végén, amelyet egyszerűen „Színész" címmel adott át az olvasóközönségnek, így ír: „Ha egy öreg színésznek jelteszik a kérdést, mi szeretne lenni, ha újra megszülethetne, gondolkodás nélkül így válaszol: „Ismét színészt" OLGA VALENTOVA Prága városfejlesztési sikerei A VAROSFEJLESZTÉSI AKCIÓK HAGYOMÁNYAI hazánkban a felszabadulás utáni időkre nyúlnak vissza, amikor a romok eltakarításához és egyéb brigádmunkák elvégzéséhez minden segítő kézre oly nagy szükség volt. Nincs is talán város, község vagy falu a köztársaság területén, ahol a lakosság többsége azóta is — megértése jeléül s- részt ne venne az önkéntes munkában. Ezt bizonyítják a sok helyütt gomba módra szaporodó óriási értékeket képviselő sporttelepek, játszóterek, sétányok, parkok. — Prága nemzeti bizottságának idei városfejlesztési terve 67 173 000 korona értékű önkéntes munkát irányoz elő — mondatta Josef Turnovský, a főpolgármester helyettese. Az igényes feladatok elvégzéséhez szükséges anyagok, a szállítás és a szakmunka tervezett költségei meghaladják a 15 millió koronát. És az eredmények? Már az első hét hónap alatt bebizonyosodott, hogy a prágaiaknak nem kell szégyenkezniük. A városfejlesztés tervét július végéig a tervezett brigádórák 76,5 százalékának ledolgozásával 75,2 százalékra teljesítették. Jobb eredményeket értek el a karbantartási és az eltakarítási munkáknál, mint a beruházásoknál. Általában véve megállapítható, hogy a főváros lakosságának szorgalma, megértése és segíteniakarása sokban a körzeti nemzeti bizottságok, a polgári bizottságok, az üzemek és a Nemzeti Front társadalmi szervezetei jó szervezési munkájának köszönhető. Az idei városfejlesztési akcióban a legjobb eredményeket július végéig Prága 7. körzetének nemzeti bizottsága mutatta fel. Turnovský elvtárs a főváros nemzeti bizottságának legközelebbi terveiről szólva kijelentette, hogy az önkéntes brigádmunkákkal még jobb eredményeket lehetne elérni, ha mindenki szaktudásának megfelelően nyújtana segítő kezet a közös műhöz. A FŐVÁROS NEMZETI BIZOTTSÁGA kihasználva a polgárok kezdeményezését, az 1967-es évre Ilyen értelmű határozat kidolgozását tervezi. —fcm — 11. Nesztelenül belépett a felesége, hálóingére felkapott pongyolában. Igy ültek kettesben: a férfi a karosszékben, az csszony a divány szélén, a pongyolát összefogva a térdén, — csupasz lábát papucsba bújtatva. A nő némán hallgatott: kerekre tágult szeme a sápadt arcán. A professzorhoz csöngettek be. A szemben levő lakás ajtaja, - akár a divány puha támlája — műbőrrel volt bevonva, hogy megőrizze a derűs, nyugodt élet melegét. E vastag ajtóburkolat mögött elhalt mindenféle hang. Csupán hajnaltájban csörrent meg a biztosítólánc, és újra felhangzottak a lépcsőházban a távolodó léptek. Sem sírós, sem hangos szó nem hallatszott ki, mintha csak némán összebeszéltek volna azok, akiknek érdekében állott, hogy minden csöndben történjék, meg azok, akiknek a lelkéből kitört a kiáltás. Csak lejjebb, lejjebb koppant a lépcsőház csigalépcsőin a sok láb elhaló lépte. Tömör csoportban léptek ki a kapun. Az egyensapkák, köpenyek között egy ember, aki sok éven át Scserbatov szomszédja volt. Még éjszakai sötétség borított mindent, a kapu fölött égett a sárgafényű lámpa. A csoport az udvar aszfaltján odament az esőben csillogó, fekete gépkocsihoz: felülről úgy tetszett, mintha az autó meg az emberek is szétlapultak volna az aszfalton. Az egész ház tekintetének kereszttüzében, a pillantásoktól, a szégyentől óvakodva, a professzor ösztökélés nélkül, sietve előrehajtotta födetlen fejét, s eltűnt a számára megnyíló fekete gépkocsi rideg sötétjében. Becsapódott az ajtó - a csattanás tompán visszhangzott az udvar kőkútjában, az alázatos csendben. A motor felbőgött, az autó eltűnt, és azon a helyen, ahol az esőben várakozott, nem maradt más, csak egy száraz v folt az aszfalton meg a három házmester, szinte ünnepélyesen fehér kötényében. Scserbatov feleségét hirtelen kilelte a hideg. Lefeküdt a díványra, de két takaró melege sem tudta megszüntetni a vacogást. A férfi a tenyerében melengette az asszony jéghideg lábujjait, s közben a sötét szobasarok egyetlen pontjára meredő szeme folyvást ugyanazt látta: amint szomszédja, a profeszszor, fedetlen fővel maga száll be a kinyitott ajtajú kocsiba, alázatosan meggörbítve hátát. És ebben az alázatosságban volt valami, amit Scserbatov sehogyan sem tudott megérteni. Sohasem kerültek különösképp közeli barátságba, csupán jó szomszédok voltak. A közös lépcsőpihenő nem melegítette össze, de nem is választotta szét a két családot. Gyerekeik azonban egy iskolában tanultak, s át meg átszaladtak egymáshoz, hogy megtudakolják a leckét. S az a tudat, hogy ott, azon az ajtón túl, két gyerek maradt, nen, hagyta nyugodni Scserbatovot. Egyik este, mikor korábban tért haza a megszokottnál, ott találta a lakásában a professzornét. Felesége még az előszobában suttogva figyelmeztette a látogatóra, s közben félve pillantott a férfi szemébe. Scserbatov bement. Az asszony felállt és ijedten elpirult. Jól tudta, hogy látogatásóval bajt hozhat a házra, s csupán a családfő távollétében szánta rá magát, hogy bejöjjön: az asszony más elbírálás alá esik, ő ugyanis nem dolgozott. Scserbatov tisztelettel üdvözölte. A professzorné sietve szedelőzködni kezdett, ők azonban ottmarasztalták. A látogató haja és öltözete ünnepi gondosságot árult el, s felmérve, hogy ez furcsán hat az ő helyzetében, mintegy a kérdést megelőzve így szólt: — Akik odamennek, a várakozóba, mind igyekeznek rendesen felöltözni. Nem fényűzően, nem kihívóan, de rendesen. Jól öltözött emberek végtelen sora várakozik ott, akik egyazánt iparkodnak jó benyomást kelteni. Ám az az öreg a kisablakon át mindenkinek ugyanazt válaszolja. Képtelenségnek tartottam volna azelőtt: ott, a várakozóban, ahol valamennyiünket ugyanaz a sors fűz össze, az asszonyok elhúzódnak egymástól. Igy gondolkodnak: „A többlek férje csakugyan a nép ellensége, de az én férjem esetében félreértés történt, amire csakhamar fény derül." Találkoztam a sorban egyik kolléganőmmel: orvos a poliklinikónkon. Elfordult tőlem. Egy álló órán át ácsorogtunk egymás mellett, mintha sose láttuk volna egymást. Mikor látja az ember, hányan, de hányan sereglenek össze oda válaszért, magyarázatért... - A profeszszorné a fejét ingatta, s mozdulatlan szemmel a lelke legmélyébe nézett: amit látott, csak ő láthatta egyedül./^- Senki sem segíthet. Csak a véletlen. Bizonyos százalék, amibe néhányan beleesnek. Akkor este a látogató több ízben búcsúzni akart, de ismét csak ott maradt. Mikor már csakugyan elköszönt, hirtelen így szólt: — Ma egy tizennégy év körüli kislány, olyasforma, mint az én Irám, egyszerre három hozzátartozójának hozott csomagot: az anyjának, az apjának meg a bátyjának. Messziről utazott ide. Egyedül. Vonatról vonatra. És a kisablak húsz perccel korábban bezárult. Mit 12. is tanácsolhattunk volna neki? Vagy visszautazik a csomagjaival, vagy napokig vár a pályaudvaron egy másik vonatra. A lány kopogott a kisablakon. Mint egy kis egér. Aztán megint. És az ablak egyszercsak kinyílt, egy kéz kinyúlt és a lány arcába vágott. A lány háttal ránk esett. .. Tudják, ilyesmire csak egy gyerek lehet képes. Mi felnőttek, legfeljebb sírva fakadunk ilyenkor. De ez a lány nekiesett az ablaknak, mint egy kis vadállat, öklével ütötteverte, és kiáltozott: „Miért ütött meg? Miért? Miért?. -v" És ekkor történt valami az emberekkel. A sor morajlant kezdett. És akár hiszi, akár nem, az ai öreg kiszaladt az ajtón, és mindnyájunk szeme láttára átvette a lánytól a csoma* gokat... Nem tudom megmagyarázni mi történt, de saját szememmel láttam. A professzorné többé nem nézett be Scerbatovékhoz. ÉS nemsokára már až idősebbik -lánya, Ira hordta a csomagokat. Neki meg az apának. Akárcsak az a tizennégy éves lány, akiről aí asszony mesélt. Több ezernyi fia között, akik együtt alkották Scserbatov tábornok harmadik lövész-hadtestét, ott volt Andrej Scserbatov hadnagy is, a tábornok fia. Nem segédtiszt, nem rádiós a törzsnél, nem tüzér — hanem lövészszakasz parancsnok. Valamikor maga a tábornok is ilyerl beosztásban volt, csak akkoriban még kevesebb évet számlált, mint a fia most! alig haladta túl a tizenhetet. Akkor már egy sebesülésen is túl volt, és újra kiment a frontra. Sirt-rítt az anyja vállszíjakkal, pisztollyal az oldalán látva a fiát — pedig voltaképpen örülnie és büszkélkednie kellett volna. Az anyákat akkor kezdi megérteni az ember, mikor már neki is ugyanolyan nagy, oktondi fia van, mint amilyen ő volt hajdanán. Dehát mégiscsak a mi fiunk, és az anyja elengedte velünk a háborúba. » (Folytatjuk) £