Új Szó, 1966. augusztus (19. évfolyam, 210-240. szám)

1966-08-13 / 222. szám, szombat

A film es a közönség A

filin eddigi fejlődése során jó néhány meglepetést okozott a nézőknek, kritikusoknak egyaránt. Sokszor megdöbbentő az a bátorság, amilyen mohósággal a való élet ábrázolására, sőt annak tilalmas zónái felvillantatására vállalkozik, máskor viszont a sivárság lep meg bennünket, amikor az üzleti érdekektől vezetett banális történetek sorozatgyártását láthatjuk. Nincs talán még egy művészi ág, ahol a végletek ilyen lehetőségével számolhatnánk, s ahol a mértéktartó józanság sokszor annyira „hiánycikk" lenne, mint a filmnél. A világ filmművészetében az utóbbi két évtized leforgása alatt új vonások tűntek fel, melyeket korábban csak elvétve láthattunk. Kétségtelenül nagy szerepet játszik ebben a televízió is, valamint a társadalmi történésnek azon mozzanatai, mely az élet valóságának mélyebb ábrázolását, s az intellektuális látásmód szélesítését követelték meg. Az ábrázolás differenciáltsága, a filmművészet problémáinak sokrétűsége állandóan napirenden tartja a hogyan tovább kérdését, s az új utak keresése mellett a filmnek a közönséghez való viszonyát. Amit az utóbbi években a filmművészet kétségtelenül kiharcolt magának, az a művészet rangja. Emellett átesett egy belső kiválasztódási folyamaton is, szembetűnően különvált az igazi művészet az üzleti érdekeket képviselő filmgyártástól. Persze, ez utóbbit esztétikai vonatkozásban értve. Ez a belső kiválasztódás a filmművészet javára vált, azonban nem lett kevesebb a megoldásra váró probléma. Ezek egyike a sokat vitatott, a film megújhodását szolgáló és világjelenségnek számítható „elitfilm"-„tömegfilin" probléma. Nyugaton különösen szívesen alkalmazzák ezt a meghatározást, melynek ellentéte tulajdonképpen a filmnek a közönséggel való kapcsolatát is kifejezi. Az alkotás közérthetőségének és demokratizmusának alapelve helyett a nyugati szabású művészi szabadság szerint „a művészetnek csak a saját Ihlete a fontos" s egyáltalában nem kell tekintettel lennie a közönségre. Mások szerint a közönségnek csak az a rétege jöhet számításba, amely művészetet és nem szórakozást lát a filmben. Az „elitfilm" és „tömegfilm" bizonyos ellentéte a szocialista országok filmművészetének is fontos problémája. Talán ha nem is olyan formában jelentkezik ez a kérdés, mint a Nyugaton. A szocialista filmművészet egyetlen orszagában sem készülnek ugyanis filmek kimondottan üzleti szándékkal. Ugyanakkor az ún. kommerszfilmek forgatása Nyugaton jól jövedelmező gyakorlat. Az elitfilm és a tömegfilm problémája nálunk inkább a film formanyelvének megválasztásánál, a korszerű kifejezőeszközök keresésénél fordul elsősorban elő. Sokszor a „módi" megválasztása ugyanis több gondot okoz egyes filmrendezőknek, mint maga a mondanivaló. Az elitfilmmel és a tömegfilmmel kapcsolatban felvetődik ugyanakkor a közönség esztétikai ízlésének kérdése. Általános gyakorlat ugyanis, hogy az újat, a film formanyelvének változtatásait, a közönség nem mindig fogadja megértéssel. Ez persze távolról sem jelenti, hogy a filmművészetnek az alacsony esztétikai ízlés kielégítésére kell vállalkoznia. livel azonban a film tömegek nélkül eleve elképzelhetetlen, ezért — a differenciált tömegízlés szempontjait figyelembe véve —a korszerű mondanivaló és a korszerű kifejezési mód lehetőségeit keresve kell az új „hullámok" útját a közönség felé irányítani. Létezik egy „átmeneti" esztétikai kategória ls, mely nem a művészi igényesség tömegízlésszabta leszállítását, vagy az öncélú útkeresést és kísérletezést vallja magáénak, hanem egy sokszor kipróbált fogalommal, az idővel érvel. A művészet, így a filmművészet és a közönség kapcsolatát nem korlátozza azonnali tetszésre, hanem az idő feletti győzelmet teszi meg a művészet kritériumának. Példaként a Nap a hálóban című szlovák filmet említeném. Annak idején szokatlannak, mondanivalójában sértőnek, politikailag elhibázottnak tartották sokan a filmet. Ma eszünk ágában sincs, hogy a valőságábrázolásnak ezt az újszerű formáját egy pillanatra is „eretneknek" éreznénk. Az alkotó művészek nagy része ebben az időkategóriában gondolkozik. Persze, az időre hivatkozni meglehetősen csalóka valami is lehet, ha az alkotó művészt az öncélúság vezeti. Aligha hozhat létre ugyanis maradandó alkotást az a művész, aki csak egy szűk kör számára kíván alkotni. A filmművészetben a gondolatközvetítés problémája a legfontosabb: megtalálni az utat a nézőhöz! Andrzej VVajda, a világhírű lengyel filmrendező néhány éve a Karlovy Vary-i filmfesztivál egyik vitáján egy híres cirkuszi akrobata esetét említette. Amikor észrevette, hogy a közönséget nem érdekli a mutatványa, lezuhant a trapézról. Ez a hasonlat rendkívül találó. A film esetében különösen az. A film ugyanis csak akkor válik műalkotássá, ha nem mond le a közönséggel folytatandó párbeszédről. S párbeszéd csak úgy alakulhat ki, ha a megértésnek nincsenek „művi úton" előidézett akadályai. A film nem mondhat ugyanis le az új utak keresésének szükségességéről, de a közönség számára értelmes művészet igényéről sem. A film kifejezési lehetőségei rendkívül sokrétűek, s más művészeti ágakhoz viszonyítva szinte korlátlanok. Minden új kísérlet, új megoldás, új lehetőség ellenére azonban az igazi modernséget elsősorban a korszerű mondanivaló jelenti. A film tömegművészet, ezért problémalátásában a milliókat érdeklő és érintő kérdéseknek kell dominálniuk. Méhestől Chaplinig, Ejzensteintől Csuhrajig, vagy Felliniig minden nagy kísérletező szívesen időzött el a fantázia birodalmában, de egyiknek sem jutott eszébe, hogy a közönséget mellőzze. A „filmtechnikai álmodozás" nem újkeletű a filmművészetben. E

lrugaszkodó túlzások, fantasztikumok azonban a legkevésbé sem avatnak „művészetté" egy alkotást. Az új utak keresésekor ezért a kialakult formanyelvvel ls számolni kell, mivel a „művészet világába ugrás" nemcsak szándékon vagy technikai bravúrok elsajátításán múlik. Amikor a film és a közönség viszonyát vizsgáljuk, nemcsak azt kell hangsúlyoznunk, hogy egyesek a „közönség", a „tömeg" fogalmával visszaélve a maguk hiányos esztétikai nézeteit akarják ezzel a „magasabb elv"-vel palástolni, hanem az érem másik oldalát is, a közönség ízlésfejlesztésének szükségességét. Kétségtelenül, sok esetben hajlandók vagyunk a közönség kulturáltságát lebecsülni, s megfeledkezünk arról, hogy az a „közönség" vagy „nép", amelynek nevében felemeljük szavunkat, már nem a régi. A kulturális forradalom két évtizede az ő lelkében is mélyszántást végzett. Ezért a közönség ma rendkívül sokarcú. Még ha egy része kedveli is a szórakozás olcsóbb formáit — krimi stb. — igényeit a konvencionális megoldások már nem elégítik ki. Tudomásul vette, hogy megváltozott körülötte a társadalom esztétikai, etikai közege, s mások a konfliktus-adottságok, mint néhány évvel korábban. A tartalmas szórakozás lehetőségeit várja, a művészet valóságot-átfogó erejét akarja látni a filmben. Tehát a nem könnyű közönségsikerre számító művek lehetőségeivel is számol. A művészet új törekvéseivel természetszerűleg együtt jár a közönség ízlésformálásának Igénye. Csak igazi, őszinte művek révén tehetjük alkalmassá a nézőt az igaz művészet befogadására. Az előadások és a filmklubok szervezése, vagy az általános műveltség növelése kétségtelenül fontos momentumai a sokarcú közönség ízlése formálásának, ezek önmagukban azonban nein érhetnek célhoz. Művekre van szükség, melyek önmagukért beszélnek. Ahol a filmvászon a felfogóképesség szélesítése, az ízlésformálás kínálkozó lehetősége helyett a vulgáris és maradi ízlés támogatója marad, ott az esztétikai felfogás csorbát szenved. E téren kétségtelenül sok mulasztás terheli a filmek behozatalával foglalkozó szerveket, melyek nemegyszer a művészi érték helyett az ökonómiai hatékonyságot látják. Az ízlés növelése terén azonban a helyi és járási kulturális szerveknek is nagy lehetőségeik vannak. Ha másban nem, abban, hogy sorompót állítsanak az ízléstelenség útjába. A

film és a közönség kapcsolatának számtalan vonatkozása, árnyalata van. A második világháború után a film a legnagyobb tömegnevelő eszközzé, művészi ággá vált, így hazai vonatkozásban sem mindegy, hogy a felmerülő kérdéseket hogy oldjuk meg. Filmművészetünk az utóbbi években ígéretes fejlődésnek indult s ez elég ok arra, hogy igényesebbek legyünk magunkkal szemben. Nemcsak filmművészetünk kivívott rangját kell tartanunk, hanem mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy a közönség esztétikai ízlése lépést tartson a modern filmnyelvvel. Ennek útját elsősorban a jó filmek egyengetik, azok a filmalkotások, melyek akár tartalmuknál, akár formájuknál fogva gondolkodásra késztetik a nézőt. A filmszínházainkban található „selejt" — ilyen is van bőven — viszont azokat kell, hogy elgondolkoztassa, akik a műsorpolitika nagyobb dicsőségére szervezett formában rontják a jobb filmekre érdemes közönség ízlését. FÓNOD ZOLTÁN C&eft käítôň aewei JAROSLAV SEIFERT: Virágzó gesztenyefák barikádja Mindenütt másképp volt. Nálunk szinte magától barikád épült virágzó gesztenyerákból. Meggyújtott csillárként fa zuhant fa után. Emberek a lángjukba feküdtek sután. Gyönyörű nap virradt... ágyúlövésekkel. Megizzadt homlokát törülte az ember. Ott-termett a nővér, irgalmas szívet hozott: lágy kenyeret, dohányt és vizet. Tikkasztó hőségben senyvedt a gesztenye. Fut az ápolónő, segíteni kellene! Tanácstalan megáll a kötöző felett, hogy ápolhat két kéz ilyen sok sebet! Itt terül... Ott terül... Mind-mind halottfehér;;; Ha kézzé változna száz gesztenyelevél! Hárman haldokoltak: fa, virág és ember. Meghalt a fa, virág... halálán az ember; jaj, nehéz kihozni fészkéből a tűznek ... Ám, a gesztenyefák ma is ott feküsznek. SÍPOS GYŐZŐ fordítása JIŔI PISTORA: VÁRTALAK Vá rtalak. S az ablakban mozdulatlanul és pőrén álltak a napsütötte hegyek. Fejem a kezemben, olyan volt ez a várakozás, mintha verssel támasztanád alti a billegő asztalt, vagy a fehérnemű tartót, vagy a szerelmet, ha még segíthet egy darab papír. Beléptél, éppen leszállt az alkony, a hangszerek húrjai elhallgattak, ablakunkat elsötétítette egy holló, s elpattant a magány első abroncsa. A sok-sok versből, melyekkel alátámasztjuk az álmok bútorait, reggelre csak hamu maradt a padlón, égő vágyak szürke salakja, VERES JÁNOS fordítása S. K. Neumann: Velem a szegények nagy családja Ha egyszerű embert láttam, bizalom ujjong az utcában, a sötétben is nap fénye lobban, szeretet mécse ablakomban. Ha egyszerű embert láttam, friss tej gyöngyözik a pohárban, fölköszöntöm vele az életet, fölhajtom rá a friss tejet. Ha egyszerű embert láttam, ki nem leledzik hazugságban, dalt dúdol a messzeség — az úton vár a többi még. Ez egyben mindegyiket látva velem a szegények nagy családja, szenvedtek sokat e földön, urai lesznek mindörökkön. Fordította: BÁBI TIBOR VILÉM ZÁVADA: AZ ANYA A földszinten, a páholyban, a karzaton, eljövendő gyermekeid hallgatják a dalaidat. Az életed — mennyország. Skarlát felhők között rózsás kisangyalok éneklik a hozsannát és ezek az angyalkórusok valamennyi sorscsapáson átsegítenek. KOVACS-FARSKÝ VLADIMÍR fordítása A SZENCI TÓNÁL (Drúbek Viktor felvétele)