Új Szó, 1966. augusztus (19. évfolyam, 210-240. szám)

1966-08-09 / 218. szám, kedd

PRÁGAI PILLANATKÉPEK N agy Lajos frja a „Képtelen természetrajz ­ban az elefántról: „Az elefánt igen rossz­kedvű állat, már kicsiny korában állan­dóan megnyúlt orral járkál, ezért aztán az orra úgy is marad, és ormány nevet vesz fel. jókedve úgyszólván csak akkor van, ba ütik, mert bőré­nek vastagsága miatt az ütést nem érzi, s ezen jóízűt röhög." Szellemes és ötletes megállapítás, rendkívül hűen tükrözi az embereknek az álla­tokról alkotott véleményét, amely a legtöbb esetben távol áll az igazságtól. A néző annyit lát az elefántból, amennyit belépőjegye biztosít: né­hányperces meghökkentő műsort, s ezzel vége. Az idomító viszont évekig, évtizedekig együtt van az állattal, ťígy ismeri már, mitha családtag len­ne. Aida, az Európa-cirkusz negyvenegyéves ele­fántja itt topog a hevenyészve összetákolt pony­vafalú istállóban. Kristóf István tizenhét éve gaz­dája és idomítója. ö mondja: Még puskaporszagú volt Magyarország, amikor Aidához jutottam. A háború utáni években külön­dig lehet hozzájutni. Sokszor előfordul, hogy nem olyan minőségű a szalma, mint amilyet az elefánt várna, és az oroszlán sem ugrik Jóked­vében a magasba, ha valami gyengébb húst kap. Az állat gondozóján is sok múlik. Kristóf István szerint az utóbbi időben, sajnos, az tapasztalható, hogy kevés az olyan ember, aki igazán szereti az állatokat, és nemcsak tessék-lá96ék módjára gondozza őket. Pedig az állatok, így Aida is, ki tudják fejezni érzelmeiket, szeretetüket. Akit megkedvelnek, azt körülhízelgik. Alig léptünk be Aida istállójába, máris idomítója felé nézegetett, és amikor az nem szentelt neki olyan figyelmet, mint az elefánt szerint illett volna, fogott egy kis kö-teg szalmát, és pajkosap azt lódította felé, mintha azt mondta volna: itt vagyok, simogass meg! Aki viszont nem érezteti vele, hogy szereti, arra évekig fittyet hány. Aida, a világ legsú­lyosabb borbélymestere nagyon szeret fürdeni. Ez a hobbyja. böző kisvárosokban léptem fel, mint erőművész. Egy este üzenetet kaptam a szomszédos város­kában vendégszereplő cirkusz igazgatójától: „Ha még tud barátkozni egy Aida nevű elefánttal, két héten belül külföldi vendégszereplésre indul vele. Tíz nap próbaidőt adok." Örömmel vállaltam Aidát, mihelyt átszállítot­ták, munkába kezdtem. Nem telt bele egy nap, és a városka lakói új műsorszámot fedeztek fel a cirkuszban. Aida azóta új számokat tanult be. Most borbélymester. A porondra érkező vendéget (hellyel kínálja, majd beszappanozza, halálos ko­molysággal és nagy szakértelemmel megborotvál­ja, és hogy a kölni se hiányozzék: orrmánvából végül egy elegáns vlzsugarat lövell az arcára. lAzt hiszem, ő a világ legnehezebb borbélymes­fere, több mint négy és fél tonna. Produkciójá­nak nincs párja e földkerekségen. Az elefánt na­gyon erős állat, a ma élő szárazföldi állatok leg­nagyobbika. Néha mégis fél. Két esetben rémül meg: ha hátulról éri támadás (nem tud villám­gyorsan hátrafordulni, vagy hátrapillantani — az oroszlán és a kutya csavarint egyet a nyakán, ós azonnyomban megállapítja, mi az, ami hátul­ról közelit — az elefántnak ez a fordulat vi­szonylag sok időbe telik), és ha finom bőrrel be­vont talpa valami kemény, szúrós tárgyra lép. M eg kell előzni, hogy ilyen helyzetekbe ke­rüljön. Ez a legnagyobb elővigyázatosság ellenére sem sikerül minden esetben. Egy sugárhajtású repülőgép váratlanul érkező hang­orkánja, vagy egy földre ejtett üvegdarab ke­resztülhúzhat minden számítást. Az elefánt meg­rémül. Ez az a lélektana pillanat, apielyet ki kell használni a bizalom megteremtése érdeké­ben. Simogatni, vigasztalni kell a nagy állatot, ímely néha annyira fél, hogy szinte belebújna ddomítójába, és szeméből csorognak a könnyek. Ilyenkor nagyon meg lehet sajnálni. Mint a szem általában, az elefánt szeme is nagyon kifejező. Fellépés közben kellene látnia, ahogy figyel, les, hogy nagy igyekezete eredményes-e. Igen, nagy akarással dolgozik az állat is. Véleményem sze­riint nem elegendő úgy Idomítani, hogy pattog­tatjuk az ostort, kiabáljuk a varázsszavakat, és lépten-nyomon dirigáljuk az állatokat. Azt kell elérni, hogy az állat is érezze: ő is fellép, ő is szerepel, nem egy felsőbbrendű valaki kiszol­gáltatottja, nem tárgy. Neki is tudatosan keres­nie kell a kapcsolatot a közönséggel. Neki is felelősséget kell éreznie a mutatványért. A leg­újabb eredmények engem igazolnak. Az elefánt étiapja változatos, gazdag. Naponta több kiló szénát, szalmát, almát, sárgarépát, da­rát, barna kenyeret, és egy fél kiló cukrot fo­gyaszt. Szóljunk most az oroszlán étlapjáról is, annál is inkább, mert az Európa-cirkusz egyik nőstényoroszlánja épp kassai tartózkodása ide­jén két kölyköt hozott a világra. • A z oroszlán sokkal szegényebb étreden él, mint az elefánt: naponta nyolc kiló nyers húst zabál be, s ezzel vége. Igaz viszont, hogy havonta egyszer kénytelen egy liter tejet és tizenöt tojást fogyasztani a hús helyett hogy gyomra kitisztuljon, és szervezete bizonyos fe­hérjéhez jusson. Az állatok élelméhez nem min­K ristóf István a budapesti Fővárosi Nagy­cirkusz alkalmazottja, és most mint ven­dégművész Járja az Európa-cirkusszal Csehszlovákiát. Itt van a felesége, akí a cam­pingkocsiban is finom feketét készít (és tízéves kisfia, aki éppen most vizsgázott sikerrel az ötödik osztály anyagából, és újabb vizsgákra ké­szül, mialatt édesapja Aidával egyetemben a kö­zönséget szórakoztatja. A kis Kristóf nagyapja bivalyerős ember volt. Az Egyesült Államokban dolgozott egy vasútépítő társaság alkalmazottja ként a század elején. Helikopter és egyéb kor­szerű szállítóeszközök hiányában maguk a vasút­építpk voltak kénytelenek a súlyos terheket ne­hezen hozzáférhető helyekre cipelni. Kristóf nagyapa erejéről legendákat meséltek az embe­rek. Az egyik utód, Kristóf István, már tízéves korában a cirkusznál dolgozik, mint légtornász, és később apja örökét folytatva, izmaival, erejé­vel hökkenti meg az embereket. Huszonöt évig erőművészként járja a világot. De ért az illuzio­nizmushoz, az idomításhoz és egyáltalában a cirkuszi mesterség minden mellékágához, olyan­nyira, hogy nem egy esetben lovat patkol, sátor­ponyvát varr és elnyűtt istrángokat reperál. Ez a tízéves Kristóf nem tudja, mi lesz még. Bátyja viszont évek óta egy olasz cirkusz légitornásza. Kristóf István, a világ legnehezebb súlyú bor­bélymesterének idomítója ötvenöt éves, és Mon­góliát meg Kínát kivéve bolygónk csaknem vala­mennvi országában járt már. A cirkusz közönsége mindenütt más. Görög­országban, Törökországban, Cipruson az erőgyakorlatokat, az izommutatványokat kedvelik, valószínűleg azért, mert közel van az Olimposz és a görög istenek. Japánban viszont nem szabad ilyen mutatványszámmal szerepelni! A japánok azt hiszik, hogy ők a világ legerősebb és legügyesebb emberei. Megtörtént, hogy egy külföldi erőművész egy hetet sem töltött ott, máris csomagolt s hajóra szállt, mert nem kere­sett egy yent sem. Kifütyülték! Az európaiak sze­retik a cirkuszt, szívesen szórakoznak az elefán­tok, bohócok, légtornászok számain. Sajnos, ép­pen itt, Közép-Európában találkoztunk olyan egyénekkel is, akiknek cselekedetei szadizmusra és barbarizmusra emlékeztetnek. Egy helyütt az elefánt ormányába tüzes gyufát próbáltak dugni, másutt meg a kerítésen átnyúlva lángoló papír­darabkát dobtak a szalmára. Ha tízéves kisfiam nem veszi észre a primitív merényletet, lángba borul minden, maga az állat is, hiszen csupa zsír. A cirkusz rövidesen odébbgördül, összehajto­gatják a ponyvát, a xilofon, a bohóc mű orra, a vedrek, rudak, kötelek elindulnak újabb városok, újabb fellépések felé. A kis oroszlánkölyök köz­ben napról napra gyarapodik, rövidesen sor ke­rül keresztelőjére. És egy újabb városban, újabb emberek lelkendeznek: itt a cirkusz! És mondják: nézd milyen szomorú ez az elefánt! M inden bizonnyal szomorú. Messze van az őserdő, messze varihak a társak. Mégsem állíthatom, hogy az igazságot mondtam. Aida, a világ legnehezebb súlyú borbélymestere, ugyanis nem nyilatkozott! BATTA GYÖRGY HALPROBLEMAK NEMCSAK A REKLÁMOK, ha­nem az orvosok ls ajánlják: fogyasszunk több halhúst, hal­terméket. Szlovákiában ugvan­is az egy főre eső évi halfo­gyasztás csak 2,6 kiló körül mo­zog. A jó tanácsot azonban nem mindenki fogadja meg. Egyrészt ezért, mert az árak igen ma­gasak, másrészt, mert a piacon •nincs kellő választék. Pedli'g Szlovákia gazdag folyókban és tavakban. A Csehszlovák Állami Hal­gazdálkodás mintegy 42 380 hektár halastóval rendelkezik, Szlovákiára ebből csak 696 hek­tár jut. Hazánkban évente mint­egy 91000 mázsa halat terme­lünk ki, ebből Szlovákia csak 1790 mázsát. Ezek a számok maguk helyett is beszélnek, s nem kell hozzájuk különösebb kommentárt fűzni. Láthatjuk, hogy Szlovákia sokkal több ha­lat tudna a közellátásnak adni. Tizenkét évvel ezelőtt az Ál­lami Halgazdaság vette kézbe Szlovákiában is a haltenyész­tés irányítását. Azt gondoltuk, fellendül a munka, de mégsem történt így. Az illetékesek nem vették figyelembe Szlovákia kü­lönleges igényeit, illetve szük­ségleteit. Igaz, az utóbbi évek­ben a beruházásra szánt összeg megnövekedett, de nem lett ki­használva a tervrajzok hiánya miatt. Ezek viszont addig nem készülhettek el, amíg a halgaz­daság prágai főigazgatósága nem határozta meg a beruhá­zási összeg irányszámait. S mert mindkettő késett, nem épültek új halastavak, vagy ha igen, azok is úgy készültek, mint a Luca széke. • UDVARIASSÁG Itt az augusztus, az idei ' turistaszezon is a csúcs­pontjához érkezett. Prágát is szinte elárasztották a kiil- és belföldi szabadságolók. A Ven­cel téren — de másutt is — lép­ten-nyomon német, angol, fran­cia, olasz szó hallható. Termé­szetesen a vendégek egy-egy üzletbe is be betérnek. Az egyik forgalmas cipöüzletben az aláb­bi jelenetnek voltam szemtanú­ja. Egy NSZK-beli turista fele­sége cipőt akart venni. A cs'nos elárusítónővel a legkülönbözőbb fazonú cipőket hozatta elő a raktárból fölpróbálás céljából. Nem túlzok, egy tucat cipő sora­kozott már előtte, amikor úgy döntött, hogy egy sem felel meg ízlésének! És csodák csodája, az elárusítónő nem méltatlanko­dott, hanem mosollyal búcsú­zott: „Nem történt semmi, talán a következő alkalommal... .Vi­szontlátásra." Az én emlékezetemben pedig az a kép jelent meg, amikor a minap a bratislavai Duna Áru­házban csupán két cipő között válogattam. A másikat már han­gos elégedetlenség és feddő szitkozódások közepette kaptam kézhez. A z óramutató már jóval éj­jeli tizenegy után jár. A borozóban a jó zenekar fokról fokra emeli a vendégek gond­talan hangulatát. Egy négytagú angol csoport lép a terembe. Három felnőtt, egy gyerek. Le­ülnek, vacsorát rendelnek. A tíz­éves kislány tartármártást kér a húshoz. Alig telik el öt perc és máris ott illatozik előttük minden az asztalon. De jaj! A pincér épp a tartármártást teszt az asztalra, amikor a kislány egy hirtelen mozdulatot téve, karjával belelök a mártásba, amely egy szempillantás múlva az abroszon és a pincér öltö­nyén „díszeleg". A családfő mentegetőzik. „Semmi az egész, én vagyok a hibás. Túlságosan a szélére tettem az edényt", ha­jol meg a pincér és siet az új adag tartárért. Akaratlanul egy újabb kép öt­lik eszembe: A múltkor a bra­tislavai vendéglők egyikében a pincér kezéből a gulyásnak nem sikerült asztalomon „a simale­szállás" és csak kivételes ref­lexemnek köszönhetem, hogy nem az új nadrágomon ért „te­repet". Azt se mondta, hogy fa­papucs ... • FOGAS KÉRDÉS endörrel „beszélgettek", amikor megpillantottam őket. Ővele kézzel lábbal, egymás közt pedig magyarul. Magyarországiak. A segítségük­re siettem, megmagyaráztam, merre jutnak a Moldva partra és a Várba. Megragadták az alkal­mat és gyorsan megkérdezték, A Sobotištei EFSZ új jphász kunyhója a Senica melletti ku­novi gáton. (CTK f elv.) Körültekintő, jó irányító mun­kával, a távlati tervek figye­lembevételével elérhetnénk, hogy Szlovákia halgazdasága, ha nem is a terület, hanem a termelés szemszögéből megkét­szereződne. Hogy erre szükség van-e? Igen! Évente csupán Szlovákiába 126 millió korona értékű halat hozunk be, főleg a kapitalista országokból. Ha a halgazdaságok fejlődése nem is kielégítő, egyes helye­ken a haltenyésztésben fejlő­dést értek el, s bizakodva te­kintettek a jövő elé. S ekkor jött, mint derült égből a vil­lámcsapás a rendelet, hogy a halak etetéséhez szükséges hulladékhús árát négyszeresére emelik. így egy kiló pisztráng hol vehetnének reggelente ma­gyar nyelvű sajtót. A Magyar Kultúrában állítólag egykettőre elfogy, így gyakran nem jut már nekik. Ajánlottam nekik az Óf Szót és a többi hazai magyar új­ságot. Indultunk hát a legköze­lebbi kioszkba, hogy megvegyük ezeket. Egy sem volt! Á máso­dikban és a harmadikban seml Nem, nem fogyott el, hanem egyszerűen nem kapnak. Most sem tudom még, mit mondtam nekik mentegetőzésként... Mindenesetre, egy nagyon fo­gas kérdés fogamzott meg ben­nem: „Legalább a fő turista­idényben miért nem gondosko­dik a Posta- és Hírlapterjesztő Szolgálat arról, hogy a szük­ségletnek megfelelően a fővá­rosba is jusson a csehszlovákiai magyar saHóhö" • „ELSZÁMOLÁS" A ki Prágában éjjeli szórako­zóhelyet keres, annak fel­tétlenül a közismert Lucernái is megemlítik. Én is benéztem ide. Egy-egy tánc közben ér­deklődéssel figyeltem a vendé­geket. Nem került különösebb megerőltetésembe észrevenni néhány valóban csinos hazai lány „élelmes" szórakozását•. Tekintetük szinte odatapadt külföldi partnerükre. Tánc köz­ben vagy az asztalnál lenyűgö­ző pillantással lesték minden mozdulatát, szavát. Feszülten vártam a fejleményeket. Siker­rel. Két-három esetben csak egy­egy sokatmondó, beleegyezést jelentő bólintás szabta meg a to­vábbi műsort. Nem egy párnál azonban egy-egy meghitt pilla­natban a különböző értékű tu­zex pénzek cseréltek gazdát, ter­mészetesen, a nők kézitáskája felé. Előlegként. Az „elszámo­lás" rövid időn belül bizonyára már négyszemközt követke­zett ... • BORZÉ 1 /asárnap délelőtt van, rö­* vidriel tíz óra előtt. A Vencel téri Barokk Étterem előtt egyre több ember gyüle­kezik. Tizenöttől körülbelül hal vanöt éves korig. Mindegyikük ingén, zakóján egy-egy jelvény díszeleg. Táskáikból egyhamar előkerülnek a különböző jel­vénygyűjtemények és megkez­dődik a nagy csere bere és adás­vétel. Minden héten ezen a he­lyen gyűlnek össze a főváros felvénygyűjtöi, hogy gazdagít­sák, bővítsék gyűjteményüket. A legkülönbözőbb témakörű kül­és belföldi fémemlékeket lát­hatja itt az érdeklődő. Kedves, követést érdemlő, a látogatónak pedig emlékként bevésődő ap­róság ... • VÉLETLEN A z osztályon felüli jalta Szálloda halljában egy 45 év körüli angol férfi reggeli­zik a fiával, fó étvággyal esz­nek. Fizetni akarnának, hívják a pincért. Az ajtóban ekkor egy hasonló korú, szürkeöltönyös férfi jelenik meg. Helyet keres­ve néz körül. Egy pillanatra az angliai családapán akad meg tekintete, aztán hirtelen elindul feléje. „Zdrávsztvuj Bobbi" — nyújtja felé a kezét. Az Albion fia csodálkozva tekint föl pénz­tárcájából, majd egy pillanat múlva fölragyog a szeme: „Mi­sái" Összeölelkeznek. Kiderül, hogy két év híján negyedévszá­zaddal ezelőtt együtt harcoltak a háborúban. Bőven van monda­nivalójuk egymásnak ... Prágába kellett jönniük, hogy találkozzanak! Milyen kicsi a világ ... (miklósi) kitermelésének ára az eddigi 18 koronáról 38 koronára nö­vekedett. Az intézkedés értelmi szerzője segített a vágóhidak dolgozóinak, de igen sokat ár­tott a halgazdaságoknak. ÍGY HÁT HIÁBA A REKLÁM, hiába az orvosok ajánlása. A halfogyasztás terén változást elérni igen nehéz lesz. Az az, hogy mégsem ... Csupán az vol­na szükséges, hogy az illetéke­sek egy komplex elemzést esz­közöljenek, felmérjék a Jelen­legi helyzetet és kiitűzzék a távlati feladatokat. S ez határ­követ jelentene Szlovákia hal­gazdaságában. -nj-

Next

/
Thumbnails
Contents