Új Szó, 1966. augusztus (19. évfolyam, 210-240. szám)

1966-08-06 / 215. szám, szombat

ELESÉGEMMEL a Költészet Színházának F

ragyogó bemutatójáról tértünk haza; semmit de semmit nem értettünk belőle, ám azért nagyon tetszett; feleségemnek egyebek között egy szőke kisasszony bonyolult zöld bársonyruhája a harmadik sorban jobbra, nekem pedig maga a kisasszony. Az előadás után elüldögéltünk barátainkkal a Luxor kávéházban; ők bizony mindent de mindent értettek, s ebből következőleg komoly és elmés kifogásokat emeltek a bemutató ellen. Egy dorabig beavatotton monologizálva vitatkoztunk s irigyen kritizáltuk a női főszerep alakítóját, majd fölöttébb megelégedetten elindultunk hazafele. Diákosan langyos, csillagos tavaszi éjszaka volt, amely nem sejttetett semmi rosszat, ha csak bele nem számítjuk a közlekedési kihágásért kirótt bírságot, valamint a házmesterünk kutyáját. Ám az ember csodálatraméltó lény, aki képes elkerülni a sors valamennyi tőrvetését, s így végre mi is az előszobánkban találtuk magunkat; az előszobánk sem jósolt semmi rosszat, egyébiránt az előszobák túlnyomó többsége egyáltalán nem tud jósolni. Ekkor azonban egy ötletem támadt — ma már tudom, hogy sugallat volt: minden sugallat álöltözetben jár, civil és hétköznapi formájú, akárcsak holmi szórakozott szeszély -, hogy bekukkantsak a dolgozószobámba. Jól tudtam ugyan, hogy nincs ott semmi keresnivalóm, ám az ötletek arra valók, hogy megvalósítsuk őket, s az embernek távolról sem akad annyi ötlete, hogy akár csak egyet is egyszerűen szélnek ereszszen; bementem tehát a dolgozószobámba és ott - ahogy azt szépirodalommal foglalkozó rendőrök szokták megállapítani - elképszető látvány tárult a szemem elé. Behívtam a feleségemet, aki csodálatosképpen nyomban be is jött s következésképpen neki is szeme elé tárult az említett látvány. Egy darabig csak álltunk és szótlanul regisztráltuk a dolgozószoba képét. Rendkívülisége egyrészt abban állt, hogy — amint azt a fentebb említett, irodalommal foglalkozó rendőr kétségtelenül megállapította volna — teljesen fel volt forgatva; másrészt abban, hogy a szisztematikus dúlás és zabolátlan vandalizmus fő tárgya szemmel láthatóan könyvszekrényen és íróasztalon volt. Az ismeretlen tettest a látottak alapján ítélve az a rögeszme vezette, hogy az egész szobában egyetlen nyomtatatott szónak sem szabad a helyén maradnia; emellett általában illemtudó mániákusról, hogy úgy mondjam, jó csalódból való vandálról volt szó, mert a többi művészetek körébe tartozó tárgyak, mint például a képek, kerámia és virágcserepek, ugyanígy a használati tárgyak, mint a telefon és rekamié, éppen, sőt érintetlenül álltak itt, szerintem stílusbeli következetlenségként, az irodalommal foglalkozó rendőr szerint hamis nyomra vezető agyafúrt fogásként, amelynek célja, hogy a nyomozás alanyát tévútra terelje. Röviden szólva, elnémultan álltunk e festői házi hirosima fölött, s hogy ez hoszszabb idő elteltével sem vezetett semminő eredményre, feleségem feltette a kérdést: — Már megint írtál valaki ellen? Nem, — válaszoltam minden kétséget kizáróan. Lektoráltál valamit? — Nem, — válaszoltam ugyanúgy minden kétséget kizáróan, ám egy árnyalattal már halkabban. — Kivel vesztél megint össze? Lélekben végigfutottam a rögtönzött névsoron, de a névsorban szereplők között egyetlen olyan sem akadt, akiről feltételezhettem volna, hogy képes felmászni a kertből az első emeletre és befér a lakásom ablakán. — Miért ne tételezhetnénk fel, — jegyeztem meg, — hogy egy ismeretlen egyén, aki szenvedélyesen gyűjti az értékes nyomtatványokat, valamelyik 1946-ban kiadott és szétkapkodott könyvem példányát kereste... — Biztosan, — mondta a feleségem cinikusan. Aztán megkérdezte: - Hiányzik innen valami? — A feleségem szerfölött praktikus asszony. — A kicsi csinálta, — vetettem ellene látnokian s egyidejűleg bosszúvágyóan. — Ez a te elvtelen nevelésed következménye; elkényezteted, mindent megengedsz neki, mindent megbocsátasz, sose bünteted meg. Azért tette, mert ki akarta próbálni türelmem határait, mert tudta, hogy ebben a házban mindent megengedhet magának, s hogy megvéded az igazságszolgáltatás elöl. — Azt hiszem, hogy közösen csinálták, — mondotta művelt feleségem. Ez egyrészt ideális kompromisszum volt, másrészt emellett szólt az a tiszteletre méltó energiakvantum is, amelyet munkahelyem feldúlására használtak. Fel kell őket ébresztenünk. ZUTÁN módszeresen elemeztünk tízezer további lehetőséget: Egy ismeretlen ember követte el; becsengetett, betolakodott a dolgozószobámba azzal az ürüggyel, hogy egy ankét-kérdésre kíván választ kapni, hogy Katarína Lazarová címét szeretné megtudakolni, pénzt akar kölcsönkérni, véleményemet akarja kikérni a szövegkönyvéről, a mosókonyha kulcsát szeretné elkérni, színlelte, "hogy meg akar várni, majd a mostani Kalandom az PETER KARVAS 966. [. 6. TKUTATTUK a szobát rendkívüli alaposA

sággal, jobban mondva, nem túlságosan felületesebben, mint ahogy arra a hozzánk hasonló helyzetben levő emberek képesek. Nem hiányzott semmi, noha szüntelenül az járt az eszemben, hogy a tettes eltulajdonította néhány értékes írásomat. Ennél az oknál fogva voltaképpen mór nem is tekintettem gonosztévőnek, hanem tiszteletreméltó formátumú, megható és irigylésreméltó magányos léleknek. Akaratlanul is rokonszenvezni kezdtem vele és határozottan visszautasítottam azt a javaslatot, hogy értesítsük a rendőrséget, jóllehet ez volt az egyetlen módja annak, hogy a tolvaj-bibliofil neve újságba kerüljön. — Fel kell ébresztenünk a fiúkat, — mondotta praktikus feleségem. Nagyon megfontolt is. Ellentétes álláspontra helyezkedtem, nem azért, mintha így lenne helyes, csupán azért, mert az alvás az orvostudomány mai állása szerint még a táplálkozásnál is fontosabb, eltekintve attól, hogy nagy kérdés, vajon a fiúk egyáltalán vacsoráztak-e. — De hogy tudjuk meg másképp, hogy mi történt itt? Nem tudtam, de valahogy túlságosan nem is kívántam megtudni. Feldúlt dolgozószobám titkot rejtett magában! Még soha semmi vonzóbbat nem rejtett. Igoz ugyan, hogy könyveim kétségbeejtő rendetlenségben hevertek a padlón, hogy az újságok és folyóiratok úgy lengedeztek a szoba terében, akár az áttetsző tengeralatti növényzet, hogy a felforgatott helyiséget nyilván rendbe kell tennünk — ami testvérek között is három munkanap veszteséget jelent -, ám itt rejtőzködött, villódzott, foszforeszkált a titok! Mit keresett az ismeretlen a könyvszekrényemben? Mit keresett az íróasztalomban? S végül mit talált és vitt el? — Én azt Riszem, — szólalt meg ismét megfontolt feleségem, — hogy a nagyobbik csinálta. — De hát az isten szerelmére, miért csinálta volna?! — A dicsfény övezte fejű könyvmoly — tisztelőm — képe kezdett szertefoszlani, de még nem mondtam le róla. — Elvégre már felnőtt fiú, a szakálla ütközik, és te még mindig kisfiút látsz benne. A lázadás tudat alatti aktusával találkoztunk. Meg aztán, itt fejezte ki tiltakozását a fiú matematikai-fizikai életszemlélete és a természeti törvények iránti odaadása a papirosvilág ellen, amelyben te élsz! Hát nem látod, hogy csak a könyvekhez és folyóiratokhoz nyúlt s érintetlenül hagyta például a rádiót? — Ezután egy előadás következett a serdülő ifjúság elnyomott indulatairól. A feleségem művelt nő. e

rkölccsel szörnyű állapotóba hozta a szobát s azzal az ürüggyel távozott a tett színhelyéről, hogy messze lakik s elmegy az utolsó villamossal; álarcos bandita követte el, aki browninggal tört utat dolgozószobába, majd azt fenekestül felforgatva átverekedte magát a kijáratig, rafináltan kereszttűzzel fedezve visszavonulását; a harmadik évfolyam egyik nőhallgatójának a műve, akit annakidején igazságtalanul osztályoztam, mert befonva hordta a haját s aki kegyetlen bosszút esküdött ellenem; a szomszédunk követte el, akit nem köszöntöttem elég udvariasan, a garázs tulajdonosa, amelyben mindig égve felejtem a lámpát, egy meg nem nevezett bélyeggyűjtő, aki azt hallotta, hogy a hét és feles kék Mauritiust rejtegetem, egy másik meg nem nevezett bélyeggyűjtő, aki ugyanazt hallotta, egy pincér, akire nyilvánosan rábizonyította, hogy meglopott, a telefonoskisasszony, akit felindultságomban eszmei-erkölcsi szempontból bíráltam, miután nyolc nap alatt sem volt képes összekötni Kartový Varyval, egy elmegyógyintézet ápolja, aki kereket oldott, esetleg tulajdon magam abban az áttekinthetetlen és bonyolult állapotban, amelybe a vasárnapi labdarúgó-mérkőzés következtében kerültem. Mindezek a magyarázatok nagyon is valószínűek lettek volna, ha találkozik bennük egy szemernyi logika; főként arra nem sikerült magyarázatot lelnünk, hogy a tettes miért választotta épp a dolgozószobámat s abban is a sajtótermékeket, miért nem hajította be például az ablakainkat, miért nem szúrta át a kicsim kerekének tömlőjét, miért nem írt goromba névtelen levelet, miért nem sértegetett telefonon, mint annyi elődje. — Nem, — állapította meg praktikus feleségem, aki ezenkívül figyelemre méltó bűnügyi szakértő is, - a tettesnek a lakásban kell rejtőznie. Amennyiben csakugyan így volt, rendkívül ügyesen rejtőzött. Ha pedig nem rejtőzött, aludt. Le kell szögeznem, hogy élénk gyanúnk ellenére mélyen aludt, mégpedig mind a nagyobbik — logaritmustáblák, klubmezek, iránytűk és ábrázoló mértani feladatok hihetetlen rendetlenségében, mind a kisebbik, némileg kisebb rendetlenségben, építőkockák, lökhajtásos repülőgépek, indián tolldíszek és titokzatos rozsdás alkatrészek között, amelyeket minden tilalom ellenére az utcáról hurcolt haza. A nagyobbik halkan hortyogott, a kisebbik még álmában is a notórius angyalkát játszotta előttünk, és ha bűnösök voltak, úgy esküszöm, hogy a különbség a halálos vétek és a szentséggel és a mennybemenetellel határos ártatlanság között merőben minimális, szabad szemmel nem látható és inkvizíció nélkül teljesen bizonyíthatatlan. EKINTETTEL arra, hogy a megoldatlan titokkal nem feküdhettünk le aludni, még kevésbé olyan titokkal, amely bűntényt leplezhetett, csakugyan „fel kellett őket ébresztenünk". Lábujjhegyen lopakodva, nyilván hogy véletlenül fel ne találjuk riasztani, odaléptünk a nagyobbikhoz. Olyan halkan szólítottuk meg, hogy hangunkra biztosan nem ébredt volna fel a legidegesebb legyecske sem. — Dita, ne hülyülj, >- szólalt meg a nagyobbik álmában és a másik oldalára fordult. Újra nevén szólítottuk. A titokzatos felfordulás nem engedte meg, hogy tétovázzunk. Végre kinyitotta a szemét, könyökére támaszkodott és megkérdezte, hogy hány óra van. Az igazságnak megfelelően azt válaszoltuk neki, hogy fél egy. Udvariatlanul, ám megokoltan kérdezte: — Mi az, beszedtetek? Sietve hozzáláttam a kihallgatáshoz. - Ki volt a dolgozószobámban, - tettem fel oly gyorsosóggol a kérdést, amely nem vált volna szégyenére Maigretnek és Roirotnak együttesen sem. — Semmi kedvem tréfálkozni, t- nézett ránk a nagyobbik. — Tegnap a tizedik bével mérkőztünk. — Győztetek? — kérdezte praktikus feleségem. — Vesztettünk tizenegy kilencre, válaszolta a nagyobbik. - De miért érdekel ez benneteket? Hagyjatok aludni. Megismételtem a kérdésemet. Szuggesztíven tettem fel, kombinálva a civil kedvességet a professzionális keménységgel, belekeverve egy szemernyi meghatározhatatlan mellékzöngét, amely a kihallgatott személyt fejtétlenül zavarba ejti. A kihallgatott nyilván nem vette észre a kérdés igényes hangszerelését, mert behunyta a szemét és úgy tett, mintha aludnék. Ekkor a kihallgatás vezetését átvette tőlem praktikus feleségem és röviden, de festőien leírta dolgozószobám képét. A nagyobbik újra kinyitotta a szemét és így szólt: — Tiszta ügy, az öcskös megint fényképeket hajszolt. — Micsoda fényképeket? — csaptam le villámgyorsan, alig tudatosítva szavaim pszichológiailag helyes megválasztását és szerfölött hatásos hangvételét. A nagyobbik élvezettel fúrta be fejét párnájába s egy perc múlva már megint hortyogott. Az események és felismerések ezután fantasztikus iramban kezdtek rohanni, egyrészt a szereplő személyek veleszületett leleményességének, másrészt a kulcstények felbecsülhetetlen fontosságának köszönhetően, ha ugyan szabad ismét az irodalommal foglalkozó rendőr, vagy azon esszéíró terminológiájával élnem, aki detektívregényekre vetette magát. A dolog azzal kezdődött, hogy visszamentem a dolgozószobámba és a telenyomtatott papiros tarajos hullámverésében nyomban megpillantottam holmi német képes folyóiratot, mellette mindjárt a másikat, aztán még vagy hármat. Mialatt a ház osszonya tétova mozdulatokkal megpróbált valami rendre emlékeztetőt teremteni, belelapoztam a folyóiratba, amelyet a nemrégiben isten tudja, miért és honnan rendszeresen elkezdtek küldeni, s megállapítottam a tényt, hogy a füzetből valaki előzetes érett megfontolás után két lapot kitépett. Megállapítani, hogy ugyanígy két-két lap hiányzik a folyóirat többi számából is, mégpedig ugyanarról a helyről, egy pillanat műve volt. »- Érted?! — tettem fel a kérdést izgatottan. Nem értette. Egyelőre ugyan jómagam sem értettem, de elfogott valami sejtelem. Berontottam a nagyobbikhoz és brutálisan megráztam a vállát. — A mindenit, — riadt fel, elment az eszetek? Holnap dolgozatot írunk matematikából. — A dolgozat abszolúte semmi volt explozív sejtelmemhez képest. — Micsoda fényképek voltak azok? >- kérdeztem mellékzöngék, hangvétel és bárminő pszichológiai hangszerelés nélkül. — Hogy milyen fényképek? Aktok! — válaszolta a nagyobbik. — Akto-k?! - suttogta a ház asszonya. Alátoltam egy széket. — Micsoda aktok? - feszegettem tovább a kérdést, bár a válasz nem sok reménnyel biztatott. — Istenem, istenem, — mondta a nagyobbik és ásitott. — Meztelen lányok. Világos? Ruhátlan kisasszonyok. A Panorámából tépte ITI "őket. Aludhatok végre? — Az ágy megnyikordult alatta és másfél másodperc múlva már messze járt. TT ÜLTÜNK a félhomályban. Feldúlt dolgozószobámból idehullott egy fénysugár, ám nem tudta eloszlatni a bennünket körülvevő sötétséget. Tüstént eszembe jutott, hogy a Panoráma folyóirat csakugyan minden héten hozott két női aktot, talón azért, hogy emelje példányszámát, talán őszinte tiszteletből a fényképezés művészetének eme igazságtalanul elhanyagolt ágazata iránt >~ okairól sejtelmem sem volt. Meg kell jegyeznem, hogy olykor valóban szépek voltak ezek az aktok, de bizonyára markáns különbség van aközött, ha e képzőművészeti zsáner iránt felnőtt ember s mi több, az esztétika szakértője érdeklődik, vagy pedig ha egy negyedik osztályos kisdiák szaggatja ki mániákusan az aktokat a folyóiratokból. Pánik lett rajtunk úrrá. Lábujjhegyen mentünk ki a hálószobából, majd ott ültünk a feldúlt helyiségben a papiroshalmaz közepette, nyikorgó székünkön, fehéren akár a papír. — Itt él velünk, - szólalt meg a ház asszonya a falra meredő tekintettel, — és semmit se tudunk róla! — És figyelmeztettelek, - mondottam felindultan. A játékrevolverrel kezdődik és a lélek romlottságával végződik! — Nála ez nem romlottság, - vetette ellen megfontolt feleségem. - Nála ez betegség. Tapasztalt pszichiáterre van szüksége. — Arra van szüksége, hogy alaposan kiporoljam a fenekét, — mondotta a megfontolt nő férje. — Aktok - az ő korában! Ráadásul még importált aktok!' — És te hány esztendős voltál? - kérdezte a megfontolt nő férjének felesége. Nem értettem a kérdést. Véletlenül, — mondotta váratlanul látnoki hangon, — hogy tudd, ez csak a tiszta lélek megnyilvánulása. Rettenetesen elképedtem. - A tiszta lélek megnyilvánulása? — Nem szoktam fennhangon beszélni. — Az őszinteség megnyilvánulása. Mások alakoskodnak, titokban űzik az ilyesmit, ő azonban a szíve hangja után indul. Nem titkol el semmit. Sejtelme sincs a kelepcékről. Tele van bizalommal. — Komolyan tekintett rám. Komoly asszony a feleségem. — Nem szabad neki csalódást okoznunk! SALÓDÁST okoznunk?! kiáltottam fel és a papírtenger körülöttünk fodrozódni kezdett a léghullámok lökése alatt. - Csalódást okoznunk! Nekünk - neki! Ne vásároljak neki egy kétszer három méter méretű aktot Janko Alexytől, hogy az ágyacskája fölé akasszuk!? (Folytatása holnapi számunkban.)