Új Szó, 1966. augusztus (19. évfolyam, 210-240. szám)

1966-08-30 / 239. szám, kedd

Lidice és Auschwitz szellemében PETER WEISS VIETNAMRÓL MAI TÖRTÉNETEK 1. Vannak szülők, akik „remek Érzékkel" tudják kamatoztatni gyermekeik képességeit, ügyes­ségét és — ha szabad úgy mon­danom — „Életrevalóságát". Ta­núja voltam a következő jele­netnek. Az emberek hosszú sor­ban álltak a trolibuszmegálló előtt. Amikor a trolibusz hosszú várakozás után megérkezett, egy asszony bátorítón súgta oda öt-hatéves gyermekének, hogy tolakodjék előre és foglaljon helyet számára. A gyermek bol­dogan engedelmeskedett, kis öklével előrefurakodott az idős és öreg emberek között, majd kissé lihegve felszállt, helyet foglalt, és mint aki jól végezte a dolgát a szomszéd helyet az anyjának tartotta fenn. Nem en­gedett oda leülni senkit, mert az anyja szava parancs volt szá­mára. v A másik eset még érdekesebb volt. Egy anya kétéves gyerme­kével a karján felszállt a zsú­folt autóbuszra. Az utasok meg­lepetésére a kis apróság hango­san megszólalt: „Anyu, nekünk nincsen ülőhelyünk!" Az utasok kissé bosszankodva lehajtották a fejüket, de senki sem moz­dult, mert a gyermek harsány hangjában volt valami a ripacs színész mesterkélt alakításából. Mindenkit felháborított a szülő effajta magatartása, senki sem adta át a helyét. Csak később, amikor az autóbusz már meg­indult, állt fel egy idős utas, és kényszeredett mosollyal megje­gyezte: — Egy gyermeknél kissé ko­rai ez az életrevalóság! Az anya mosolyogva szó nél­kül leült. Magam is korainak tartom az Ilyenfajta életrevalóságot. Ön­kéntelenül arra gondoltam, ezekből a gyerekekből lesznek később azok a fiatalok, akik ha felnőnek, elmerülten újságot ol­vasnak az autóbuszban, vagy szórakozottan kinéznek az abla­kon, hogy ne kelljen átadniuk kényelmes ülőhelyüket az arra rászorulóknak. 2. A gyógyszerészek élelmessé­gére, ötletességére jellemző, hogy a szabad szombatot is megelőzték. Azt is mondhatnám, hogy e téren úttörőmunkát vé­geztek. A múlt hét valamelyik napján a nyomasztó hőségtől megfájdult a fejem és a dél­utáni órákban fájdalomcsillapí­tót akartam venni. A Békevédök útia elején be akartam menni a gyógyszertárba, de itt is, mintha csak szabad szombat lenne, vasrácsos ajtó zárta el előlem a bejáratot. Ekkor a Pos­ta utcán átvágtam, s lementem egészen a Manderláig abban a hiszemben, hogy ott nyitva lesz a gyógyszertár. Csalódtam, zár­va volt. Akkor gondoltam elő­ször arra, hogy ennek a gyógy­szertárnak már komoly hagyo­mányai vannak a zárásban. Egyszer szabadság, máskor meg „technikai okok" miatt zárja kapufát. A változatosság ked­véért azonban „ inventúra" — vagy „assanáció" szerepel zárt ajtaján. Szóval igen előkelő gyógyszertár, ötletes emberek intézik ügyeit és ha alaposan meggondolom, akkor meg is ér­tem. hisz a város legforgalma­sabb terén kínálja áruját. Izga­lommal várom legújabb ötletét. Lehet, hogy legközelebb csak 16 óráig tart nyitva, mint a Stúr utcai gyógyszertár. Végül a Kórház utcán kötöttem ki, ahol már a járdán kígyózott a várakozók hosszú sora. 3. A minap egy igen szellemes tréfás képet láttam a Ludas Ma­tyiban. A kép azt ábrázolta, ho­gyan fogadják a rokonok a kül­lőidről érkező vendéget. Kenyér meg só volt az asztalan, sze­rény, konzervált panasz az ar­cokon. mintha csak azt monda­nák a Párizsból érkező roko­noknak, sajnos, mi eljegyeztük magunkat a szegénységgel, és csak azt adhatjuk nektek, amink van. Ismétlem, ezt a magatar­tást a Ludas Matyi tréfája „hoz­ta ki" igen szemléltetőn. Néhány nappal ezelőtt Prá­gában találkoztam egy asszony­ismerősömmel, aki nemrégen Pesten járt. Elmondta, hogy az ura amerikai rokonait látogat­ta meg Pesten, akik ottani hoz­zátartozóik vendégei voltak. Az amerikai házaspár idős volt — mert idő kell a pénzszerzéshez —, jólöltözöttek, és amint az amerikaiaknál szokás, dúsgaz­dagok. A házaspár fia még gaz­dagabb, mert egy millíomosnőt vett feleségül — Nos, képzelje — meséli csillogó szemmel az asszony — én a legfőbb ruhámba öltöztem és a legjobb holmimat vittem magammal, mert sejtheti, ünne­pei jelentett számomra ez a lá­togatás, hisz az uram amerikai rokonaival csak most ismerked­hettem meg személyesen, és az ember ilyenkor mindent elkövet, hogy a legjobb és legszebb ol­daláról mutatkozzék be — Minderre azonban nem ke­rült sor — folytatta az asszony — mert amikor megláttam pesti rokonaimat, minden szórakozás­tól elment a kedvem. Én a pes­tieket mindig vidám, vendégsze­rető embereknek ismertem, és most egyszerre kopott, siralmas embereket találtam. A mosoly éppen úgy eltűnt arcukról, akár a szőnyeg a lakásból. Nagy meglepetésemre a máskor ele­gáns pesti asszony most fogat­lanul járt-kelt az amerikai ro­konok között és szánalmas alá­zattal leste kínváságaikat. Én szédültem ettől a szokatlan, bi­zarr színjátszástól, mert mon­danom sem kell, nyomban rá­jöttem, hogy a tengerentúli ro­konok részvétét akarta ezzel a szereppel ébresztgetni... Ez si­került is, ezer forintot adtak ne­ki. Én persze nem tettem laka­tot a számra és megmondtam neki: „Ne haragudj, Irénke, ilyen nagy szerepért többet érdemel­tél volna! Ezer forintért én senki előtt nem jelennék meg fogatlanul!" Fogatlan barátnőm erre selypítve és sziszegve — szegény, beszélni sem tudott rendesen — azt válaszolta: „Én sem számítottam arra, hogy csak ezret kapok ..." — és per­sze lehordta a sárga földig a fu­kar amerikai rokonokat... Ami aztán következett, az csupán az előbbi szerep ellen­súlyozására történt. A prágai asszony gondolt egy nagyot és meghívta az amerikai rokonokat Prágába. Hogy közel férkőzzék a rokonok fukar szívéhez, bi­zalmasan elmondta nekik, hogy Irénke az ő tiszteletükre szedte ki a fogait. Az amerikaiak ezen nagyot mulattak, azt mondták, ha ezt tudfák, egy vasat sem adnak Irénkének, hanem egy úf fogsorral afándékozzák meg, talán olcsóbban is megúszták volna, mert itt egy fogsor ára „bagatell összeg". Tanultak Irénke esetéből, és amikor Prágába érkeztek, ala­posan körülnéztek. Nemcsak a vitrinben látott dísztárgyakat vették szemügyre, hanem a be­csületben megőszült amerikai asszony, amikor kiment a mel­lékhelyiségbe, az előszobában kinyitotta a háromajtós szek­rényt is, amely ruhával, ágyne­művel és egyéb fehérneművel volt tele. Így mérte fel a prágai rokonok vagyoni helyzetét. A pazar vacsorától el volt ragad­tatva és mindent dicsért. A la­kás, a bútor és az egész lakás­berendezés nagyon szép és íz­léses. Különösen tetszik neki a vitrinben levő kristályváza, meg a cukortartó, az a bross pedig elragadó, életében mindig ilyen antik ékszerre vágyott! A prá­gai asszony szédült a sok szí­vélyes dicsérettől. Mindenre azt mondta, hogy szívesen neki ad­ja. Az meg hálás köszönettel elfogadta. Így sikerült az ameri­kai házaspárnak az ezer forin­tot behoznia. Amikor a vendégek távozni készültek és csomagoltak, Lujza néni igen kedvesen ezeket mon­dotta: — Látod, ezt az anyagot ne­ked hoztam, de az előszobában véletlenül nyitva volt a szekrény ajtaja, és akkor láttam, hogy annyi ruhával, fehérneművel rendelkezel, hogy neked ilyen holmi nem is kell — és mint aki jól végezte dolgát, vissza­csomagolta a többi holmi közé. A prágai asszony kényszere­detten mosolygott, pedig leg­szívesebben a fogait csikorgat­ta volna, és elkeseredésében el­ső ízben gondolt megértéssel Irénke nagy alakításórri. SZABÓ BÉLA Peter Weiss, a Svédor­szágban élű nyugatnémet író, akinek Marat-drámáját az elmúlt idényben mutat­ták be Budapesten is és „A vizsgálat" címmel leg­utóbb az auschwitzi perrfil irt drámát, amely könyv alakban magyarul Is meg­jelent, (eltűnést kelta cik­ket írt az amerikaiak viet­nami agressziójáról a „Da­gens Nyheter" című stock­holmi lapba. A cikket az alábbiakban kivonatosan Ismertetjük. A látogató vendégszeretetet tapasztal, amikor Amerikába érkezik, életerős ötletek ereje keríti hatalmába. És találkozik olyan emberekkel, akik minden erejükkel harcolnak a hatalom színjátéka ellen, amely ebben a gazdag országban történik. Űk tudják, kiknek a terhére folyik ez a színjáték. Tudják, kiknek az elpusztítását leplezi. Ezek az emberek megtalálhatók a szenátusban, az egyetemeken, az Iskolákban, az újságok és folyóiratok szerkesztőségeiben, az üzemekben és az utcán. Naponta hallatnak magukról, tiltakoznak és felvonulnak, megtagadják a bevonulási pa­rancsot. Amikor egy demokra­tikus, progresszív Amerikáról beszélünk, rájuk gondolunk, ők azonban kisebbségben van­nak. Miként ama nemzetközi támogatás is, amelyben része­sülnek, csupán egy kisebbség­ből indul ki. • m » Már a franciák gyarmatosító háborúját is Amerika pénzelte Indokínában 78 százalékban. Elsenhower táviratot küldött Dien Bieu Phu helyőrségének, amelyben a nyugati civilizáció védelmezőinek nevezte őket és dicsérte bátorságukat és kitar­tásukat. Amikor ez az ázsiai nép legyőzte a modern fegy­verek hordozóit és Vietnamot nemzetközi nyomásra kettéosz­tották az 1954-es genfi megál­lapodás értelmében, az ameri­kai kormány nem csatlakozott az egyezményhez. Elsenhower tudta, hogy a szerződés által előírt választások két esztendő múlva az ország újraegyesíté­sét eredményezik és a függet­lenségért harcoló erők elsöprő győzelmét jelentenék. Diem New Yorkba látogatott és a tiszteletére rendezett mi­sén a St. Patrick székesegyház­ban Flanaery püspök „Istenfélő antikommunistának" nevezte őt, aki kiváló államférfi és Vietnam megmentője. Wagner polgármester üdvözlő beszédé­ben arról szólt, hogy Diem úgy vonul be a történelembe, mint a XX. század egyik nagy alak­ja. Spellman kardinális Diem legbefolyásosabb pártfogója, személyesen nyújtott át neki egy nagy számjegyű csekket, mint az amerikai katolikusok ajándékát. A michigani állami egyetem rendőriskolájából szak­értők utaztak Saigonba, hogy segítségére legyenek Diemnek palotaőrsége megszervezésében. Zöld sisakjukon ez a felirat állt: DE OPPRESSO LIBER. Hogy Diem mit értett szabad­ságon az — hála az amerikai fegyvereknek — hamarosan ki­derült. Kereszteshadjáratában a vélt kommunista agresszió el­len a gyanúsítottak ezreit gyilkoltatta le, és tízezreket vetett börtönbe és koncentrá­ciós táborba. Hogy a falvak lakosságát kivonja a szabad­ságharcosok befolyása alól, megkezdte nagyszabású áttele­pítési tervének megvalósítását. Az embereket kiragadták a ma­guk természetes környezetéből, gyakran aratás idején, házai­kat felégették, családjaikat szétszórták, csupán egy kis batyut vihettek magukkal, ben­ne legszükségesebb cókmók­jaikkal, amikor a megerősített telepekre szállították. Itt kel­lett ezekután élniük, háromso­ros drótkerítés, cölöpsor és vi­zesárok között, katonaság vi­gyázott rájuk az őrtornyokból. Kilencmillió embert szándéko­zott a drót mögé kényszeríteni ez a terv, ami körülbelül meg­felel a Hitler által elhurcolt zsidók számának. 1963-ban már Dél-Vietnam lakosságának 65 százaléka — több mint hét­millió ember — a stratégiai falvakban sínylődött, amelyek mintáját az angolok Malaysiá­ban kísérletezték ki. • • • Diem 1957-ben közölte, hogy nem tartja magát a genfi meg­állapodáshoz. Szabad választá­sokat csak akkor lehet tartani, amikor a nép, amely ellensé­ges propaganda befolyása alatt áll, majd megtanul önállóan gondolkodni. Ugyanakkor klje­lentette, hogy ezt a primitív, megosztott, félelemtől uralt or­szágot csak egy erős katonai hatalommal lehet rendesen kormányozni. Eisenhower sie­tett közölni Diemmel, hogy az Egyesült Államok fokozott mér­tékben segítségére lesz humá­nus tervének megvalósításában. • • * A szabadságharcosok csak az ötvenes évek végén, amikor Diem terrorja elérte tetőpont­ját, mentek át támadásba. 1960­ban alakult meg a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front. A kompakt amerikai beavatko­zás idején politikailag már az ellenállási harcosok uralták az ország nagy részét, és a lakos­ság többsége mellettük állt. Havonként a katonák ezrei áll­tak át a kormánycsapatoktól a szabadságharcosok oldalára. Egyre átfogóbb lett a gyűlölet a Diem-rendszer ellen. Amikor a CIA által támogatott hatalmi harcokban a tábornokok meg­buktatták Diemet, nem követ­kezett be az amerikaiak re­ménysége, hogy tudniillik a nép most már jobban fog en­gedelmeskedni. A nép meg­fosztva érezte magát jogaitól. A genfi egyezményt hatályon kívül helyezték. Az 1955 és 1962 között Amerikától kapott kétmilliárd dollárt nem az ígért földreform megvalósításá­ra fordították, hanem a kor­mányklikk, a hadsereg, a ma­gánvállalkozók és a feketepiac táplálására. » • • Magától értetődő tény, hogy a Felszabadítási Frontot Észak­Vietnam támogatja. Észak-Viet­nam része a közös országnak, amelynek déli övezetében olyan kormány rendezkedett be, amely a lakosság akarata elle­nére kormányoz. Ez a kor­mány a legbrutálisabb módon iparkodik hatalmon maradni. A harc folytatása Észak-Viet­nam segítségével csupán e cso­dálatra méltó nép életakaratá­ról, szívósságáról és bátorsá­géról tesz tanúbizonyságot. • • • Miközben az ország termei­vényeit kémiai szerekkel el­pusztítják, és emberek meg ál­latok esnek a mérges anyagok és a gyújtóbombák áldozatául, a háború az Amerikai Egyesült Államoknak nagy gazdasági fellendülést eredményez. Az ipar rekordszerű nyereséget könyvelhet el. A munkanélküli­ség a fegyverkezési gyárak munkalehetőségei következté­ben csökkent. Miként Hitler ki­vívta a világ csodálatát az autóutak, gépgyárak, kémiai üzemek és fegyvergyárak épí­tésével, úgy az Egyesült Álla­mok és a nyugati világ egy nagy része is Johnson politi­kája mögött áll, amely látszó­lag fellendülést és az életszín­vonal emelését biztosítja. • • • Az amerikai hadvezetés szá­mára elérkezett az idő, hogy megpróbálja kicsikarni a győ­zelmet. Eközben Észak-Vietnam városait bombákkal árasztják el. A gátakat, erőműveket, a csatornákat a Vörös folyó del­tájában, a Föld egyik legsű­rűbben lakott részén, veszély fenyegeti. A tábornokok olyan fegyverek bevetését sürgetik, amelyek térdre kényszerítik az ellenséget. Az amerikai vegy­szer-gyárakban 250 millió na­palmbombát állítottak elő. Ezek egy részét Kongónak és Ango­lának szánták. A többit a repü­lőbevetések százai során kuny­hókra, istállókra, raktárakra, kórházakra, iskolákra és lakó­házakra dobják, ahol az ember meghúzhatja magát. A Penta­gon egy jelentése szerint ebben az évben 638 000 tonna robba­nó bombát irányoztak elő Viet­namra. Az elmúlt évben 700 ezer hektár termőföldet pusztí­tottak el vegyszerekkel. E te­rület állatállományának több mint a fele elpusztult. Számos gyermek, idős ember és beteg halt meg a gáz közvetlen ha­tásától. Százezrek betegedtek meg. Állapotos asszonyok vesz­tették el magzataikat. Kisgyer­mekes anyák keblében apadt el a tej, fiatal asszonvok ezrei váltak meddőkké Az amerikai csapatok és szövetségeseik 1965 óta napon­ta rutinszerűen használnak hi­vatalos könnyfakasztó és hány­tató gázokat... Az amerikai vállalkozók új fátkilövő gépe­ket hoznak forgalomba. A hasz­nálati utasítás megfelel ama német találékonyságnak, amely­nek jegyében a német gyáro­sok egykor az elgázosító és égető kemencék berendezését kitervezték. Ebben az évben 125 millió dollár áll az ameri­kai laboratóriumok rendelke­zésére, hogy a kémiai és a bakterológiai háború új fegy­vereit kikísérletezzék. Vietnam e mérgező- és gyújtószerek mindenfajta kipróbálásának a kísérleti terepe. Mióta háború folyt a világon Hitler fasizmusa ellen és a gazdasági hatalmi helyzet biz­tosításáért, Európában, Ázsiá­ban, Afrikában és Latin-Ameri­kában a hatalom birtokosainak rendőrsége és katonasága számtalan olyan ember( tett ártatmatlanná, akik szembesze­gültek a „szabad vállalkozó réteg" és a gyarmati kizsákmá­nyolás rendszerével. A gazdag országok tőkései dögszagtó! bűzlenek. A haladás, amiről ez országok politikusai könnybe­lábadt szemmel szónokolnak, hovatovább nem egyéb, mint haladás az emberéletek kiirtá­sában. Amerika, ez az ország, amely oly sok igazi demokra­tának ad szállást, a szabadsá­gukért és függetlenségükért harcoló népek szemében nem egyéb, mint Guernica, Lidice és Auschwitz hagyományainak folytatója ... Ám ha egyszer a dolgozók milliói egyöntetűen hallatnák szavukat és a rendel­kezésre álló hatalmi eszközök­kel nyomatékosan követelnék az amerikai hadi cselekmények azonnali beszüntetését, úgy Johnson és kormánya nemigen tudná tovább folytatni a gyil­kolást. Az amerikai légi kalózok barbár pusztításának nyomai Phu Xa észak-vietnami faluban. A bombázásnak kilenc gyermek is ál­dozatául esett Telefoto: CTK

Next

/
Thumbnails
Contents