Új Szó, 1966. augusztus (19. évfolyam, 210-240. szám)

1966-08-27 / 236. szám, szombat

* 1. A levegő vibrált a hőségtől és a járdáról felkúszott a meleg a járókelőkre. Az árnyék mellett, melyet az emlékmű vetett, meggörnyedt ember térdelt, a kövezetet figyelte. A gyerekek otthagyták tepsijüket a nedves homokban, s félénken elindultak feléje. — ízléstelen dolog, — mondta az egyik anyuka. A napfényben rikítóan ragyogott piros ruhája. — Ízléstelen dolog így berúgni, fényes nappal és ebben a hőségben. — Talán valami baja van, szólalt meg egy másik. — Részeg! — A terebélyes kebel fontoskodva lódult meg a vékony ruha alatt. — Részeg, ismerem én az ilyesmit. Az asszonyok nevetését bágyadttá tette a hőség. A piros ruhába bújtatott nő észrevette a közbiztonsági szolgálat őrmesterét. — Ízléstelenség, — mondta. — Korhelyt kell látniuk a gyerekeinknek ... Az őrmester bólintott. A térdelő férfihoz sétált, s megérintette a karját. — Álljon fel, — mondta. — Nem szégyelli magát, fényes nappal... A férfi csodálkozó tekintete józanságról tanúskodott. A következő pillanatban ismét a kövezetre meredt. — Álljon fel, — mondta az őrmester. — Mi az ott? — Hangyák, — felelte a férfi, s meg sem mozdult. Az -őrmester tétovázott. A kövezeten apró fekete pontok hadoszlopa mozgott. A végét nem lehetett látni. — Ml van velük? — Költözködnek, — világosította fel a férfi. — Az egész törzs. Valami történhetett velük. Látja ezt a sereget? Egy egész boly. — S mi érdekes van ebben? — kérdezte kíváncsiság nélkül az őrmester, s gyanakodva pillantott a férfira. — Látott már menetelő hangyabolyt? Az őrmester nem válaszolt. — Elég ritka látvány, — mondta a férfi. — Veszedelem elől menekülnek, és útjukba esett a város. Látott már valaha hangyákat a kövezeten? Én még soha. Az őrmester legyintett. Mondani akart valamit, de a férfi megelőzte: — Nem egyre, vagy kettőre gondolok, azokra, amelyeket virágból, vagy zöldségből ráznak ki. Egész hangyabolyra ... Ilyesmit én is most látok először... 2. közelében olajfúrót állítottak fel. Talán zavarta őket az olaj, tele volt vele a föld. De azok nem a város felé vonultak ... A hangyák hadoszlopához egy láb közeledett. A tulajdonosáról valamiképp lerítt, hogy hivatalnok. — Vigyázzon, — figyelmeztette a férfi. — Vigyázzon, ne tapossa el őket. — Fehér egerek, — mondta a hivatalnok, s odább lépett. gyűjteni. A sógorom bélyeggyűjtő... — Érdekes, — mondta az a férfi, aki napszítta inget viselt. — Nehéz elhinni... Végülis arra kell gondolnunk, hogy az effajta féregnek esze van. Igaz? A hivatalnok cinkosán a pirosruhás nőhöz hajolt. PETER BALGHA: r 14**.*.**..***..* A férfi és az őrmester immár nem voltak egyedül. A néptelennek látszó téren is akadnak kíváncsiskodók. A gyerekek vérszemet kaptak, egészen közel merészkedtek. A piros ruha a térdelő férfi fölött világított. — Próbált már hangyabolyt széttúrni? Az alsó részekbe biztosan nem hatolt le. Kirajzottak belőle a hangyák. S pár nappal később már nem volt széttúrva a boly. Újra felépítették ... Lehet, hogy tűzről volt szó. Egyszer már láttam Ilyen költözködést. Nagy, erdei hangyák voltak, s a bolyuk — Igen, delírium tremens, - szállt síkra mellette buzgón a pirosruhás nő. — Ne zavarják, — szólalt meg valaki. A férfi hálásan pillantott arrafelé. — Ne zavarják, érdekes dolgokat beszél. Én szeretem hallgatni az ilyesmit. Mit tud a hangyákról? — Semmi hasznom belőle, — szólt a hivatalnok. — Akkor ne álljon itt! — mondta az előbbi hang. A hivatalnok nem tágított. — Az utca köztulajdon. — A hangyaboly folyosók és átjárók útvesztője, — mondta a férfi. — Hatalmas föld alatti város. Az, ami a föld fölött látszik, kicsinység. Bámulatos építőművészet. Az inkákéhoz és az aszkétokéhoz hasonló, csakhogy nagyban. Harsány nevetés bukdácsolt, változó hangmagasságban. — Olvastam egyszer egy könyvet a hangyákról. Azt hiszem, az volt a címe, hogy „Kicsik a nagyok ellen"; már nem is tudom, — mondta valaki. Az ember, aki szólt, magas volt, és napszítta zöld inget viselt. — Azt hittem, képzelet szüleménye az egész. Abban is városhoz hasonlították ... — A képzelet is szerepet kaphat. Tény, hogy minden hangyaboly egyformán van felépítve, és mindennek megvan benne a maga helye. Megdöbbentő, mi mindent tud egy ilyen rovar. A hivatalnok még mindig nevetett. — Hülyeség, — mondta a pirosrubás nő, megfogta a kisfia kezét. A fiú ellenszegült. — Vétek így beszélni egy földkupacról. — Szeme találkozott a férfi világoskék tekintetével. A fényes toka megremegett. — Nem szóltam semmit, — mondta. — Van, aki a méheket szereti, van akí a hangyákat. Nekem mindegy; de a méhektől legalább mézet kapunk. — Kis ideig csend volt, s mivel magán érezte a többiek tekintetét, hozzátette: Még mindig jobb, mint bélyeget — Kíváncsi vagyok, hogy erre mit mond. — Nem hinném, mondta a férfi. — De az biztos, hogy tökéletes rovar, s néha olyasmit művel, ami nehezen megy az ember fejébe. 3. A forró kövezeten öten térdeltek. A pirosruhás nő lehajolt, hangosan lélegzett, és szemmel tartotta a furcsa felvonulást. — Ezek a nevelők, — mondta a férfi. — Bizonyos fajta munkások. Az új nemzedék gondozása a feladatuk. — Tiszta bölcsőde, — trillázott az éles hang. — Ahogy tetszik, — mondta a férfi. — Ha úgy tetszik, bölcsőde. A hangyák fehér tojásokat cipeltek; a teher nagyobb volt, mint a hordozója. A karaván szélén nagyfejű apró testecskék futkostak. — Hát ezek mifélék? — kérdezte a fakóinges férfi. •— Ezek olyan rendőrfélék. A menet biztonságára ügyelnek. Mindegyiknek pontos beosztása van. A szakosítás már a tojásban elkezdődik. Testalkatban is különböznek egymástól, rendeltetésük szerint. A fiatalember huszonkétéves lehetett, s rövidre volt nyírva a haja. A lány tornyos frizurát viselt. A fiú átölelte a vállát; az emberek figyelmét lekötötték a hangyák. Senki sem tudta, mikor álltak oda. — Nem ismered véletlenül? ^-i kérdezte a lány. — A város nevezetessége, — felelte a fiú. — Író; ligetekről, őzekről és ürgékről szokott Írni. — Tehát kolléga, — mondta a lány, s elnevette magát. — író? — kérdezte a hivatalnok és 'HftfM eltűnt a gúny az arcáról. — így már értem. Maga is író? — Hát — könyvem még nem jelent meg, csak a folyóiratokba szoktam... A hivatalnok már nem figyelt rá. Odasúgta a pirosruhás nőnek: — Ez az ember író, — s a hangyák fölé hajolt. — Vasfegyelemmel fenntartott monarchia, — mondta a férfi. A hivatalnok éles hangja elváltozott a lelkesedéstől: — Elképesztő, hogyan lehetséges... — A múltkor egy bolyhoz vezetett, két nagy hángyát mutatott, és azt állította, hogy részeg nyugdíjasok, -— mondta a fiú. — Szerinte a levéltetű megerjedt nedvétől rúgnak be. — S csakugyan részegek voltak? A fiú öklével a homlokára ütött. — Ugyan kérlek! Emberhez hasonlítani a hangyát! Beléjük van őrülve. Fogadni mernék, hogy most sem hallja, amit mondok. — Különös, hogy még vannak ilyen emberek, — tűnődött a lány. — Miért nem beszéltél róla? — Nem érdekes. — mondta a fiú. — Állatkákról írni az űrhajók korában! A közeljövőben bizonyára a hangyák lélektanáról ír regényt. — Eltalálta, — mondta a férfi. De azt nem találja kl, mit akarok mondani vele. — Maga? — A hang csodálkozó volt, de az arc megőrizte természetes kifejezését. — Én, — mondta a férfi. — Vercors a hódokról írt könyvet, s maga elolvasta és nem nevetett. Sőt: tanulságosnak tartotta. Tudom, az Vercors... Vercors-t szereti, ő megfelel az ízlésének ... A végtelen menetet olyan hangyák zárták be, amelyek nem cipeltek terhet. — Ezek szintén rendőrök? — Rögtön, — mondta a férfi, s az ifjú felé fordult. — Elnézést, kisaszszony... Csak az űrutazásról szeretnék valamit... Az embernek, ha repülni akar, tudásra van szüksége. S a hangyák ls hozzátartoznak a világhoz. 'Bradbury és Lem bizonyára tudják ezt. Ha maga nem tudja... Lehet, hogy űrhajósokról fog írni. de mindig kezdő módjára... — Aztán a fakóinges emberre nézett. — Mit kérdezett az előbb? — Hogy rendőrök-e ezek ls? f— Demagógia, — szólt közbe a fiú. — Ezek harcosok, — magyarázta a férfi. Figyelje meg, milyen erős a rágóeszközük. — Miért van szükségük harcosokra? — kérdezte az éles hang. — Talán bizony háborút is viselnek. — Ha két idegen törzs összetűz, százezrek pusztulnak el, — mondta a férfi. A fiú gúnyosan nevetett. * — A hangya tökéletes rovar, de ml emberek vagyunk, — mondta. A szobor árnyéka mellől az utolsó fekete pontok is eltűntek. (Ford.: V. | ) (A szerző „Dom pre Živých* c. kötetéből.) 333 19B6. I. 27. 9 (13) = ÉS a gyerek? Mi lesz a fiunkkal? — jajdult volna fel. - Rád hagyom. A gondviselésedre bízom, öltöztesd szépen, ne érezzen semmiben hiányt. Apád ne fukarkodjon, az ő nevét viseli. - Vissza se jössz többet? - Visszajövök, ha újra szeretlek és ha te is megbocsátasz! •teony, így járt volna el az erős jellemű férj. Én azonban nem tartoztam közéjük. Én csak gondoltam a menekülésre, a cselekvésre képtelen voltam, egyenesen nevetségesnek tartottam. Féltem a falu lenéző mosolyától, az emberek gonosz szavaitól, a közösség láthatatlan itélőszékétől. Mert mit mondtak volna a szökésemre? — No, az is hamar megunta a hatablakos házat, a magas vaskerítést. — A feleségét unta meg. Nem elég a vagyont szeretni, ha a vagyonhoz feleséget is adnak. — Vastag szalonna, vékony szerelem. - Belecseppent a jómódba, oszt megcsömörlött. Jobb neki a tarisznya. — Volt valaki és megint nem lesz senki. Mondom, képtelen voltam a feleségem elé állni, későn jártam haza a mezőről, esős időben meg a fásszínben faragtam, elhúzódtam előle, kerültem a tekintetét, nem hagytam a lelkemből olvasni. Persze, nem tudtam a bennem végbement változást sokáig leplezni. Észrevette, hogy bánt valami. Komoly vagyok, zárkózott, félrehúzódó és gondolkodó. Ha ebédelek, vagy vacsorázok, megáll a szám, kerekre tágul a szemem, buta pofát vágok. Szemmel tartott, fürkészte az arcom, nem tetszett neki a csendességem, a félrevonulásom. Ügy nézett rám, mintha azon töprengett volna: beteg ez az ember, fáj valamije, csak nem szól róla? De az étvágyával semmi baj, két tányér levest megeszik, nem lehet beteg. Egy fülledt, zivatart ígérő nyári éjszakán, soha nem felejtem el, tíz óra lehetett, lefekvés után előhozakodott a gyanújával. — Mondd csak, Elemér, kid van? Ki fogott a hálójába? Kin akadt meg a tekinteted? - Félrebeszélsz? - hökkentem meg és gyorsabban vert a szívem. — Te vagy nekem, meg a fiam. - Hazudsz! - ült fel hirtelen, kifésült haja eltakarta a fél arcát, még soha nem láttam ilyen zoklatottnak. Én addig a csendes, a mindenkihez nyájas asszonyt ismertem benne a házasságunkban is. — Miért hazudnék? — Van valakid, nem vagyok én vak, látom! - Miből látod? - Az utóbbi hetekben úgy ölelsz, meg úgy csókolsz, mintha semmid se lennék. Kelletlenül, fanyalogva! — Térj észhez. Eszter, képzelődsz. — Lehet, de egyelőre azt érzem, hogy már nem szeretsz. Hogy már meguntál. Ha itthon vagy, mellettem, akkor se vagy itthon. Máson jár az eszed. - Kin? — Tudom is én. Megmondhatnád a nevét. - Kinek? — A szeretődnek. - Sütő Eszter. Kínos csend követte a szavaimat. Feleségem lehajtotta fejét a párnára. Elfordult tőlem, nem akarta, hogy észrevegyem a könnyes szemét, ölelte a párnát, rejtette a könnyét, bebújt a dunna alá, amely mintha villamos árammal lett volna telítve, rázta a testét. — Mért sírsz? Megvertelek? — szorítottam meg a vállát. - Mondd el töviről-hegyire a kételyed. - Nem szeretsz. Hiába tagadod, az asszonyok megérzik. Csak azt nem tudom, miért nem vagyok már jó neked? Amiért úgy jártam azzal a katonával? zokogta a takaró alatt, az ingemre is potyogott a könnye. Megsajnáltam. Arra gondoltam, hogy még mindig a háború folytatódik bennünk. Engem az ukrán asszony nem hagy békén, de lehet hogy nem is az, hanem csak az ö képében jelentkezik valaki, őt meg a megerőszakolása kísérti. - Szeretlek, Eszter, - nyugtattam, mert hirtelenében nem is tudtam mást mondani. Ekkor történt, amire nem számítottam, amit képtelen vagyok meg is magyarázni. Leugrott az ágyról, lámpát gyújtott s egy szál ingben, rendetlenül bomló vörös hajával lámpát gyújtott és fölém állt. - Esküdj meg, hogy szeretsz. A fiad életére! Annyira meglepett az óhajával, hogy másopercekig béna maradt a nyelven'. Csak bámultam rá süketen, egyre hevesebben dobogó szívvel, a békák kuruttyolása és a falióra ketyegése a dobhártyám hasogatta. Pillanatok alatt megfordult a fejemben, ha hamisan nem esküszöm, pokol lesz az életem máról holnapra. - Az ő életére esküszöm - nyögtem ki a kétesen csengő szavakat. Késtem az esküvel, hisztérikusan beletépett a hajába és kirohant a szobából. Gyorsan bakancsba dugtam a lábam és ingben, gatyában futottam utána. Nehogy valami bolondságot csináljon magóval. Éppen akkor szaladt el a csűr mellett, amikor kiléptem a komor és fülledt éjszakába. A csűr mögött, ahol a szántók kezdődnek, a tejes szemű kalászok között találtam ró. Feküdt és sírt. Hullt a könnye a szomjas földre. Nem zavartam. Hagytam sírni. A sírás megkönnyebülés. Ö se vádolt tovább, magának beszélt, hogy nem akarta ő azt, géppisztollyal kényszerítette a katona, ne álljon bosszút őrajta senki azért. Erős szél kerekedett, délről ijesztően borult, villámok hasogatták a sötét eget, s mi hálóingben, felzaklatott lélekkel kínlódtunk a várandós éjszakában. Feleségem szólt előbb: (Folytatjuk)