Új Szó, 1966. augusztus (19. évfolyam, 210-240. szám)

1966-08-20 / 229. szám, szombat

jk iarayan király udvari költője sohasem látta Ajita hercegnőt. Aznap, amikor új versét szavalta a királynak, fölemelte hangját, hogy a láthatatlan hallgatók is meghallhassák a rácsos erkélyen. Felküldte énekét a csillagok világába, ahova ember fel nem ér, ahol fényködtől övezetten, ismeretlenül és láthatatlanul ragyogott az a bolygó, amely sorsát igazgatta. A függöny mögött valami mozgó árnyat sejtett; csilingelő hang szállott a fülébe messziről és felidézte a kecses bokák képét. Ö, ezek a rózsaszirom kis lábakt Sohasem ébredt lelkében kétség, hogy kinek árnyéka libbent a rács mögött, s kinek lábperecei csendültek dobogó szivének ütemére. Mandsarki, a hercegnő szolgálója, a költő házának ablaka alatt járt a patakhoz vizért, és sohasem mulasztotta el lopva néhány szót váltani vele. Amikor elhagyatott volt az utca és alkonyat árnya borult a földre, merészen belépett szobájába és leült a szőnyeg sarkára. Szemmel láthatólag nagy gonddal választotta meg fátyola színét, és fonta hajába a virágot. Az emberek mosolyogtak és összesúgtak; ezt nem lehetett tőlük rossz néven venni. Mert Shekhar, a költő, sohasem vett magának fáradságot arra, hogy eltitkolja, milyen tiszta öröm számára az ilyen találkozás. Neve ezt felentette: Virágos ág. De a költő még hozzáfűzött valamit, s így nevezte: Tavaszi virágos ág. Shekhar tavaszi dalaiban minduntalan ismétlődött a „tavaszi virágos ág". A király bólogatott, amikor hallotta, és mosolygott, és a költő is mosolygott. A király megkérdezte: — Vajon a méhek dolga csak az, hogy a kikelet udvarában zümmögjenek? És a költő felelte: — Nemcsak az, felség, hanem az ts, hogy a tavaszi virágos ág mézét szívják. Mindnyájan nevettek a király udvarában. Azt beszélték — (Ajita hercegnő ts kacagott szolgálóján) —, hogy elfogadta a költői nevet, s Mandsarl szívében boldogság lakozott. Krishnáról szólott a dal. E dal igazságát szíve legmélyén érezte mindenki, a királytól a koldusig. Csak az a tiszta igazság, amit a költő zeng! Így teltek a napok boldogan. A költő szavalt, a király figyelt, a hallgatók tapsoltak, Mandsari jött és ment a költő háza előtt, útban a patakhoz — az árny libbent az erkély rácsa mögött, és a kicsi aranycsengők csilingeltek messziről. Ez idő tájt 'indult délvidéki hazájából hódító útjára egy költő. Eljött Narayan király Amarapur királyságába is. A trón elé állott és verset mondott a király dicsőítésére. Legyőzte az udvari költőket. A király tisztelettel fogadta és igy szólt: — Költő, légy üdvözölve! Pundarik, a költő büszkén felelte: — Felség, harcolni jöttem! Shekhar, a király költője nem tudta, hogyan kell a múzsa harcát megvívni. Reggel remegő szívvel lépett a küzdőtérre. A színház tömve volt. Mosollyal köszöntötte versenytársát és meghajolt. Pundarik gyönge fejbólintással viszonozta, és jelentős mosollyal fordult Imádói köréhez. RABINDRANATH TAGORE:' amely az imént lakott fól áldozatából. A panditok éljent harsogtak. A király töprengve hallgatott és Shekhar a költő, érezte kicsiségét ilyen bámulatos tudás mellett. A gyülekezet ezután szétoszlott. Másnap Shekhar kezdett a dalba. Aznap szólalt meg a Vrinda-erdö csendjében a szerelem fuvolája. A pásztorleányok nem tudták, ki fújja, és honnan száll a dal. Mintha egyszerre hangzott volna fel a muzsika minden oldalról, mezőről és erdőből, árnyas ligetből és magányos útról, az ég olvadó kékjéből, a fű ragyogó zöldjéből. Shekhar elfeledte hallgatóit, elfeGYŐZELEM * Tagoret 1913 ban tüntették ki irodalmi Nobel-díjjal. Azóta úgyszólván a világ minden nyelvére lefordították mflveit. Az indiai nép nemcsak a nagy kiiltő-bölcselót 6s ősi kultúrájának továbbfejlesztőjét tiszteli benne, banem az elnyomó, gyarmatosító államok elleni mozgalom egykori szervezőjét is. Shekhar a rácsos ajtó felé küldött egy pillantást, s lelkében köszöntötte hölgyét, mondván: „Ha a mai versenyen győzök, 6 úrnőm, dicsőség koszorúzza győzelmes nevedet!" Felharsantak a kürtök. A tömeg felállott, a hódolattal üdvözölte a királyt. Az uralkodó omló fehér ruhában lassan jött be a csarnokba, mint valami őszi felhő és a trónjára ült. Pandarik felállott és a nagy csarnok elcsendesedett. Magasra emelt fejjel és kidüllesztett mellel, szárnyaló hangon fogott a király dicsőítésébe. Szavai duzzadoztak a csarnok falai között, mint dagály a tengeren, és mintha nekiverődtek volna a hallgató tömeg bordáinak. Néhány pillanatig — azután, hogy helyét ismét elfoglalta — hangja még ott lebegett a királyi udvar pillérei között, és a néma szívek ezreiben. A király egy pillantást vetett Shekharra, és a költő egy szemvillanásra fájdalommal emelte tekintét urára. Fejét lehajtotta, hangja halkan zendült, amint belekezdett. Majd lassan fölemelte fejét és tiszta, meleg hangja ég felé emelkedett, mint a tűz lobogó lángja. A király arcára szegezte tekintetét, és a nép kimondhatatlan és mélységes szeretete a királyi ház iránt, mint tömjénfüst szállott fel dalából s körülölelte trónját. — Uram, leverhetnek a szavak játékában, de Irántad érzett szeretetemben soha! Könnyek gyűltek a hallgatók szemébe és győzelmi kiáltásoktól harsogtak a kőfalak. Pundarik az érzelem ilyen kitörésén gúnyolódva, lenéző mosollyal állott fel, és e kérdést vetette oda a gyülekezetnek: — Mi szárnyalja túl a szót? A csarnokot egy pillanatra megülte a csend. Pundarik büszkén nézett körül. Senki sem merte elfogadni a kihívást, és lassan helyére ült, mint az oroszlán, ledte vetélytársát. Egyedül állott felrajzó-f ellobbanó gondolatai között, amelyek körülszálldosták, mint nyári fuvalomkor a falevelek és elénekelte a Fuvola Dalát. Leült. Hallgatói valami hatalmas

f határozatlan, és kimondhatatlan gyönyör szomorúságától remegtek, és még tapsolni is megfeledkeztek. Mikor elült ez az érzés, felállott Pundarik a trón előtt, és felszólította vetélytársát, határozza meg, ki volt a Szerető és ki az Imádott? Aztán elkezdte a két név eredetét elemezni és értelmük különböző magyarázatát fejtegetni. Feltárta bámuló hallgatói előtt tökéletes ügyességgel a különböző bölcseleti iskolák szövevényes nézeteit. A panditok magukon kívül voltak lelkesedésükben, vadul tapsoltak, s a tömeg is utánuk ment, abban a tévhitben, hogy egy bámulatos elme ma az igazság függönyének utolsó foszlányát is szemük láttára tépte darabokra. A pompás bűvészkedés annyira elragadta mindnyájukat, hogy elfeledték megkérdezni önmaguktól, van e valami igazság e mögött? A király lelkét lenyűgözte a bámulat. A levegő teljesen megtisztult, s a külvilág mintha elvesztette volna friss, üde zöldjét és oly szilárd alakot nyert volna, mint egy kövekkel feltöltött és megkeményedett országút. Az összegyűlt nép szemében a költő gyermeknek tetszett ez óriás mellett, aki olyan könnyedén lépkedett, és minden lépésnél ledöntött egy-egy akadályt a szavak és gondolatok világában. Tisztán látták, hogy Shekhar versei lehetetlenül egyszerűek, s hogy szinte véletlenség, hogy nem íródtak meg önmaguktól. Nem voltak újak, sem súlyosak, sem tanulságosak, sem szükségesek. A király megkísérelte átható tekintetével a költőt felbátorítani, s hallgatagon buzdította, tegyen még egy uolsó kísérletet. De Shekhar nem vett róla tudomást és helyén maradt. Sötét, újholdas éjszaka volt. Shekhar a költő, levette polcáról kéziratait és forgatni kezdte a lapokat, olvasgatott belőlük, úgy tűnt neki, hogy szegényes és szürke minden — csupa szó és fűzfarím. Darabokra tépte a lapokat és a tűzbe dobta, s igy szólt: — Neked, neked, ó szépségem, 6 tüzem! Te égtél szívemben mind e hiábavaló esztendőkön át. Ha életem arany lenne, ragyogóbban kerülne ki a megpróbáltatásból, de csak letaposott fű, s nem marad belőle más egy marék hamunál... Még éjszaka volt. Shekhar kitárta szobája ablakalt. Ágyára szórta a fehér virágokat, amelyeket szeretett: a jázmint, tubarózsát és krizantémumot, és behozta hálószobájába valamennyi mécsesét, amiket házában talált, és meggyújtotta. Aztán mézzel keverte a mandragóragyökér nedvét, megitta és lefeküdt ágyára. Arany lábperecek csendültek meg az úton, ajtaja előtt, és finom illatot hozott szobájába a szellő. A költő lehunyt szemmel szólt: — Úrnőm, megszántad végre költő-, det, és eljöttél hozzá? Lágy hang felelt: — Költőm, eljöttem ... Shekhar kinyitotta szemét — s egy női alakot látott ágyánál. Látása elhomályosult és zavarossá vált, úgy rémlett neki, hogy az árnykép, amelyet szívének titkos rejtekében őrzött trónfán, a külvilágba lebbent utolsó perceiben, hogy arcába nézzen. A nő így szólt: —- Afita hercegnő vagyok ... költő nagy erőlködéssel felült ágyán. Ajita a fülébe súgta: — A király igazságtalan volt veled szemben! TE győztél a versenyben, költőm, és én eljöttem, hogy ékesítselek a győzelem koszorújával! Levette nyakáról a virágfüzért és a költő homlokára tette, s a költő holtan hanyatlott ágyára. Fordította: BARTOS ZOLTÁN (7) — No csak, Elemér, fogjuk meg ezt a zsákot! No csak, Elemér, tegyük fel a szekérre ezt az ekét! No csak, Elemér, húzzuk ki a csűrből a szecskavágó motort! Ma is úgy él az emlékemben, mint aki soha nem feküdt le és ruhát se cserélt, csak vasárnap, amikor templomba ment. Hajnalban mindig az istállóban találtam s ugyanabban a rövidszárú csizmában, elnyűtt kucsmában. Az anyósom fejt, ô meg nézte. Állandóan együtt, jártak fejni. Ott tárgyalták meg, mit hogyan csináljanak. A feleségem se volt beszédes, egész nap varrt, kötött, takarított, ez volt a kedvtelése, meg az ablakba vonult és nézett ki az utcára, mintha elkívánkozott volna ebből a csendes világból. A tekintetével simogatott és a szemével beszélt hozzám, s nekem ez kedvemre volt, olyankor rendszerint megöleltem. Nem volt semmi bajom, ezek az emberek vizet se tudnának zavarni. Csendesek, a munkájuknak és a hitüknek élnek, apósom, anyósom estéről estére bibliával lépnek be a szobájukba, nem szeretik a szószátyárkodást, a hangoskodást, én is igazodtam hozzájuk. Apósom fásszínjében volt egy gyalupad, meg sok fúró-faragó szerszám, oda jártam be esős időben, lőcsöt, szekérrudat, saroglyát és küllőt fabrikáltam. Apósomnak tetszett a szorgalmam, mert sokszor rám nyitotta az ajtót, megigazította fekete-keretes szemüvegét és megnézte a lőcsöt, vagy a küllőt, amiket készítettem. Olyankor vártam, mond valamit, néhány dicsérő szót, de nem szólt semmit. Egy házban, egy fedél alatt laktunk és idegenek voltunk, kölcsönösen nem akartuk ismerni egymást. Persze, ez engem zavart, bizonytalanná tett, nem tudtam, mit gondol rólam, miért nem közeledik hozzám. Fúrtam-faragtam és tépelődtem a helyzetemen, meg ezen a csendes, zavartalan viszonyon, amely közöttünk kialakult. Az én lépésem világos. Háborút jártam, fogságot szenvedtem, szerencsésen hazakerültem és megnősültem. Nem számításból, a szívem szerint választottam. Amire régebben csak vágytam és titokban gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha Bátor Eszter a feleségem lehetne, az valóság lett. De hogyan látják apósomék ezt a házasságot és hogyan látja a falu? Mintha hallanám: — Sütő Elemérnek nem számított semmi, a föld és a hatablakos ház kellett neki, a vagyon. Lehet, ha háborúba nem visznek, ha gyilkos fegyvert nem adnak a kezembe, akkor másképp néztem volna az Eszter esetére. De a nagy szenvedések kint a fronton megtanítottak eltekinteni a kicsinyes dolgok felett. Végeredményben nem ő dobta oda magát, erőszakot vett rajta az a katona, fegyvert fogott rá és azt mondta: — Lefekszel velem, vagy meghalsz! Hány ukrán asszonnyal és leánnyal jártak el így a mi katonáink is . . . Esős időben a műhelyben vitatkoztam Kurucz Dezsivel is, aki a kocsma előtt le akart beszélni titkolt szándékomról, fújta oldalra a füstöt és hajtotta a magáét, ne menjek vőnek. Tévedtél, paj'tásl Nincs abban semmi rossz, ha a házasfelek szeretik, becsülik és megértik egymást, mint mi Eszterrel. Ha az öregek szerényen félrehúzódnak a maguk szobájába és a bibliával törődnek, nem a fiatalok dolgaival. Napokig évődtem magammal és másokkal, mert akkor még nem tudtam, hogy a dolgok alakulásába előre nem várt események is beleszólhatnak. Egyik apósomat bújtatta ki báránybőréből, másik engem sértett vérig, a harmadik feleségemben ébresztett kételyt irántam. •ö Augusztusban, sarjúkaszálás idején, amikor már megkezdtük a hordást és osztagban állt a búzakazal — éppen tetőztünk akkor este — elfelejtkeztem magamról és a kazal tövében rágyújtottam. Reggeltől estig két szekéren hordtuk be a kereszteket, a hajam, az ingem poros volt, a torkom kiszáradt, nagyon kívántam a cigarettát, ráfüstöltem. Csak az apósommal voltunk a kazalnál, feleségem és az anyósom bementek vacsorát készíteni, talán azért is mert rám kiabálni olyan sértő hangon: — Elment az eszed, Elemér? — Miért? - hökkentem meg. — Asztag mellett cigarettázni? Már igazán benőhetett volna a fejed lágya. Dobd el, taposs rá azonnal! Elvörösödtem és eloltottam a cigarettát. Aztán fogtam a villát és indultam befelé. Ö is jött utánam. Lemostuk magunkról a port, vacsorához ültünk, s mint eddig is, most is szó nélkül kanalaztuk a bablevest. Feleségem és anyósom a sparheltnál, mi az asztalnál, ahogy megszoktuk. Korán lefeküdtünk s az én arcomról nem kopott le a pír, amelyet apósom goromba szavai vacsora előtt festettek oda. Soha azelőtt nem szólt ilyen hangon hozzám. Fontolgattam magamban, vajon csak a cigarettázásom, a figyelmetlenségem bosszantotta-e fel, vagy valami más is, amiről én nem tudtam, megbántottam, vagy megsértettem valamivel? Azonban hiába erőltettem az eszem, nem emlékeztem semmire, amivel borsot törtem volna az orra alá. Nyugtalanul forgolódtam az ágyon, mint aki érzi a veszélyt, csak éppen azt nem tudja, honnan érheti baj. Feleségem észrevette az izgatottságom, érdekelte is, mi történt velem, de nem szóltam semmit, semmi kedvem nem volt beszélgetésbe kezdeni, átöleltem a vállát és aludni próbáltam. Ám alig szenderedtem el, éjféltájt arra riadtam, hogy félreverik a harangot, majd trombitálnak és kiabálnak: — Tűz van, tűz van I Gyerekkoromban többször végignéztem egy-egy háztető, vagy szalmakazal leégését... Az egész falu odahúzódott a tűzhöz, mintha mindenki didergett és fázott volno, s szomorúan, sajnálkozva bámultunk füstbe és perjébe. Vajon most mi gyúlt meg, kinek a háza, istállója vagy a csűrje ég? Feleségemmel egyszerre ugrottunk le az ágyról s ingben, gatyában, az apósommal egyszerre futottunk ki az udvarra. Akkor láttuk a szörnyűséget, hogy a mi szépen betetőzött kazlunk ég. Égig ér a füstje és a lángja. Feleségem és anyósom felváltva jajgatott a hátunk mögött: — Oda a búza, oda a kenyerünk! — Isten mérte volna ránk a büntetését? Mire apósommal az ijedtségtől észhez térünk és vedre kért szaladunk az istállóba, a tűzoltók is megjelentek az udvaron. A kút mellé állították a szivattyút és az összehajtogatott fecskendőt kihúzták az égő kazalhoz, amelynek a lángja bevilágította a kerteket. (Folytatjuk)