Új Szó, 1966. augusztus (19. évfolyam, 210-240. szám)

1966-08-19 / 228. szám, péntek

időszerű közgazdasági kérdések Munkabér és életszínvonal CSAK AZT OSZTHATJUK EL, amit termelünk. Ezért az életszínvonal emelkedésének alapvető feltétele az anyagi termelés fejlesztése. Az anyagi termelés fejlesztésének egyik legjelentősebb tényezője viszont az elosztás módja. És mivel a munkabér az elosztás alapvető eszköze, nem játszik passzív 'szerepet. A tudományos alapokon szervezett társadalomnak őrködnie kell afelett, hogy a különböző foglalkozású és szakképzettségű dolgozók bérezésében ne legyenek ellentmondások, nem kívánatos konfliktusok. A közgazdaságtudomány ismeri azokat az alapvető követelményeket, amelyek a munka mennyiségétől, minőségétől és társadalmi jelentőségétől függően befolyásolják a bér magasságát, de nem ismeri e három tényező hatásának pontos mércéjét. Ezért feltétlenül szükséges, hogy e hatást közvetlen a gazdasági gyakorlatban figyeljük meg. Ez azonban feltételezi, hogy a gyakorlatot ne befolyásolják adminisztratív beavatkozások, amelyek hosszú időre elhomályosíthatják az ob- . jektív közgazdasági törvények hatását. Ezenkívül állandóan időszerű a bér elméleti lényegének a felülvizsgálása. Belőle kell kiindulni és keresni a helyes utat olyan feltételek megteremtésére a gyakorlatban, amelyek lehetővé teszik a bér szerepének helyes érvényesítését. Az eddigi elosztás ugyanis nem teremtett olyan helyzetet, hogy a bérek arányban lennének a teljesítménnyel. Ez leginkább az anyagi termelésben nyilvánul meg és azokban a népgazdasági ágazatokban, amelyek közvetlenül rákapcsolódnak. Ezek a kérdések arra vezetnek bennünket, hogy megítéljük az egyes dolgozók részesedését a társadalmi össztermék képzésében, akár közvetlen az anyagi termelést és a kapcsolódó ágazatokat tekintve, akár általában véve az egész népgazdaságban. Arról van szó, hogy helyesen állapítsuk meg a termékek árát, helyesen érvényesítsük az elosztás aktív hatását a termelésre, vagy szélesebb értelemben véve a teljesítményre. Az utóbbinak sokkal nagyobb figyelmet kell szentelnünk, mint eddig. A problematika ilyen értelmezése szükségszerűen az elosztás denivellizálásának gondolatához vezet bennünket. E kérdés helyes megoldása az egyik legjelentősebb folyamata lesz annak az igyekezetünknek, hogy megszilárdítsuk a bér közgazdasági lényegét, és feltételeket teremtsünk valamennyi funkciójának helyes alkalmazására. Hangsúlyozni kell, hogy a bérrel elsősorban a termelés növelésére, valamint a termelési és egyéb költségek csökkentésére kell hatni. A KÖZELMÚLTBÓL TUDJUK, hogy a személyi fogyasztás növekedése — ami az emberek többsége számára az életszínvonal döntő jelentőségű mutatója — kisebb mértékben az átlagbér emelkedése, de leginkább a fogyasztási cikkek árának leszállítása révén valósult meg. Tudjuk azonban, hogy a választékban történt változások, valamint az „új fajta" árucikkek bevezetése jelentős mértékben csökkentette ezek kedvező hatását. Ebből kitűnik, hogy ha érvényesíteni akarjuk a bér küldetését a társadalmi termelés fejlesztésében, s általában a társadalom fejlesztésében, egyre inkább előtérbe kerül a bérek differenciálásának és a nominálbérek gyorsabb emelkedésének a kérdése. A bérpolitikai tevékenység •természetesen arra irányul, hogy a béralakulás a termelés és a társadalmi munkatermelékenység növekedése alapján feltételeket teremtsen az életszínvonal tartós emelkedésére. A „bérplafon" valamint az állandó nyomás a legalacsonyabb keresetek emelésére, egyike volt azoknak az okoknak, amelyek a bérnivellizáláshoz vezettek és kedvezőtlenül hatottak a szakképzettség növelésére, s ezzel részben arra az igyekezetre, melyet tudományos-műszaki forradalomnak nevezünk. A bérnivellizálást például az a tény jellemzi, hogy a dolgozók 77,1 százalékának a fizetése 800—2200 korona között mozog. A bér denivellizálásának, ha ezáltal biztosítani akarjuk a bér aktív szerepét, nemcsak az egyének munkaeredményeiben fennálló eltéréseket kell kifejeznie, hanem olyan munkák végzését is elő kell segítenie, amelyek a népgazdaság további fejlődéséhez társadalmilag szükségesek. Ezért a bérkülönbségeket nem lehet állandósítani és központilag meghatározni az egyes ágazatokra vagy iparágakra, hanem úgy kell értelmezni, mint tartós folyamatot és figyelembe kell venni a változó ágazati és területi szükségleteket. A kép azt mutatja, hogy a nem termelő szférában a keresetek színvonala kifejezetten lemarad a termelő ágazatokétól, s hogy a mezőgazdasági dolgozók keresete nem felel meg e népgazdasági ágazat társadalmi jelentőségének. A felmérések továbbá arról tanúskodnak, hogy túlzottan előnybe helyezték a nehézipart és nem értékelik kellőképpen a többi ágazatokat, főleg a közszükségleti ipart, bár kivételes jelentősége van az életszínvonal emelkedése szempontjából. A bérnivellizálás kialakulására hatott a vállalatok bérpolitikája is. Abban a helyzetben, amikor a béralap nem függött közvetlenül a gazdálkodási eredményektől, a ki nem elégítő egyéni anyagi érdekeltség és anyagi felelősség mellett, roszszul alkalmazták a helyes bérszabályokat is. Ezenkívül meg kell különböztetnünk azokat az eszközöket és formákat, amelyekkel társadalmunk a szociális kérdéseket valósítja meg, hogy ne keverjük össze őket a munkadíjazással. A bérpolitikai és szociális szempontok összevonása ugyanis gyengíti nemcsak az anyagi érdekeltség elvét, hanem a szociálpolitikai eszközök hatását is. EZEK AZ ELKÉPZELÉSEK jelentős mértékben meghatározzák azokat az irányzatokat is, amelyekkel az életszínvonal emelkedését biztosítjuk a reálbéreken keresztül. Ha a reálbérek növekedését elsősorban a kiskereskedelmi árak csökkentésével érjük el, akkor növekszik valamennyi dolgozó bérének reálértéke, akár hozzájárultak a munkatermelékenység növekedéséhez, akár nem. A nominálbérek gyorsabb növekedése lehetővé teszi azoknak az egyéneknek és dolgozó kollektíváknak a jövedelememelkedését, amelyek a legnagyobb mértékben kiveszik részüket a jó munkaeredményekből. Ennek az intézkedésnek azonban nem kell, hogy egyforma kifejezett hatása legyen a lakosság reáljövedelmére, amelybe beleszámítjuk nemcsak a béreket, hanem a szociális biztosítást, a szolgáltatásokat (egészségügyi, iskolaügyi stb.), amelyeket a lakosság ingyen kap. Az új irányítási rendszerben mindkét kategória, tehát az árak és a bérek, egészen kivételes helyzetet foglalnak el, mondhatni, közvetlenül hatnak e rendszer valamennyi elemére. Ennek természetesen meg kell nyilvánulnia az életszínvonallal kapcsolatban is. Az életszínvonal további alakulása közvetlenül függni fog a bérektől és áraktól, ezek alkalmazásától. Nemcsak arról van szó, hogy mindkét kategóriát passzívan használjuk fel, mint az elosztás és újraelosztás eszközét, hanem elsősorban arról, hogy érvényesítsük funkcióikat az anyagi termelés aktív befolyásolásában, amely az életszínvonal alakulásának elsődleges tényezője. A legközelebbi időszakban tehát a közgazdaságtudomány, de ugyanígy a gyakorlat előtt is az a jelentős feladat áll, hogy megoldja az anyagi érdekeltség valamennyi problémáját, mégpedig tudományos alapon és részleteiben. Hangsúlyozni kell, hogy ezen a területen sem rendelkezik a közgazdaságtudomány olyan mérőeszközökkel, amelyekkel le tudná mérni az egyes közgazdasági törvények hatását. Elengedhetetlenül szükséges, hogy helyes feltételeket teremtsünk e törvények működésének megfigyeléséhez a konkrét közgazdasági gyakorlatban. Az elosztásnak megvannak a maga sajátosságai az anyagi termelésben, az iparban, a mezőgazdaságban, amelyeket eme ágazatok sajátos feltételeit figyelembe véve kell vizsgálnunk. Ugyanez vonatkozik az anyagi érdekeltségre a bel- és külkereskedelemben és a közszolgáltatásokban. VÉGEZETÜL MEG KELL ÁLLAPÍTANUNK még egy dolgot. A helyes bérpolitikának nagy hatása van a termelésre. A termelés növekedése alapvető feltétele az életszínvonal emelkedésének, az életszínvonal pedig élteti vagy hamvasztja az anyagi érdekeltséget a termelés növelésében. Ezt a kört nem szabad megnyitni, kiegyenesíteni, hosszabb időre nem is lehet, mert a közgazdasági törvények előbb-utóbb újra bezárják. DR. LADISLAV RENDOŠ, kandidátus A szovjet — francia gazdasági kapcsolatok A szovjet—francia kereskedelem alakulása 1961 óta számottevő ingadozást mutatott. A Szovjetunió Franciaországba irányuló exportja stabilnak, sőt fejlődőnek mutatkozott. A szovjet export számsora a következő: 1961 — 480 millió frank; 1962 — 547 millió; 1963 — 697 millió; 1964 — 697 millió; 1965 — 720 millió. A francia exportnál a megfelelő számsor a következő képet mutatja: 1961 — 543 millió frank; 1962 — 682 millió; 1963 — 317 millió; 1964 — 316 millió; 1965 — 355 millió. Természetesen, ha a hidegháborús szinthez viszonyítjuk a szovjet—francia kereskedelem helyzetét, a fejlődés rendkívül erőteljes. (1965-ben az árucsere megközelítette az 1,1 milliárd frankot, szemben az 1950-es esztendő mindössze 26 millió frankos árucseréjével.) Franciaországnak a Szovjetunióból származó 1965-ös importja (720 millió frank) nagyságrendben a következőképpen oszlott meg: kőolaj és kőolajtermékek 404 millió, fa 100 millió, gyapot 44,3 millió, ásványok 45 millió, élelmiszerek 30 millió, bőr és szőrme 14,3 millió. A Szovjetunióba irányuló francia export (355 millió frank) szerkezetében a döntő rész a gépeké volt: 107 millió frank. Ezután nagyságrendben a gabona (47,3), a műrost és szintetikus textil (29,5), a vaskohászati termékek (26,8), valamint az elektromos gépek (16,7) következnek. Ez a kép jelzi, hogy az átmeneti jellegű gabonaszállítmányoktól függetlenül a beruházási javak megfelelő feltételek mellett történő szállításában kell keresni a fejlődés további perspektíváit. Ez a fejlődés jelentős hatással lehet a két ország külkereskedelmének szerkezetére. Itt kell megemlíteni, hogy de Gaulle francia elnök szovjetunióbeli utazása során jelentős gazdasági megállapodásokra is sor került, amelyek időszerűvé teszik a szovjet—francia kereskedelmi kapcsolatok jelenlegi állapotának megvizsgálását. A gazdasági egyezmények szempontjából a megállapodás legfontosabb részeként állandó jellegű szovjet—francia vegyesbizottságot létesítenek az 1964ben aláírt szovjet—francia kereskedelmi megállapodás teljesítésének figyelemmel kísérésére. A bizottság rendszeresen megvizsgálja, hogyan lehetne fejleszteni a cserét és az együttműködést az ötéves kereskedelmi egyezmény által előírt szinten (70 százalékos növekedésen) túlmenően. • •••••••••• ••••••••••q ül FII •••••••••••••••••••••a dr. Alfonson Ercolanót, a negyvenes autószalon-tulajdonost, aki az agglegényi élet örömeit megunva feleségül veszi a végtelenül szemérmes, vallásos szüzet. Ám a házasságban Regina teljesen megváltozik, olyannyira, hogy a férj nem bír lépést tartani a fiatal asszony rend-, kívüli szexuális igényeivel. Re-: g.ina kivirul, Alfonso pedig tönkremegy az örökké szerelemre szomjas, kíméletlen fiatalaszszony mellett. Végre teljesül Regina óhaja, anyának érzi magát, de ettől a perctől kezdve már nem érdekli a férje. Még ráveszi, hogy kössön nagy öszszegű életbiztosítást, de minden figyelmét már csak az üzlet —, melynek irányítását a beteg Alfonso helyett átvette — és * születendő bébi köti le. Alfonso a ház félreeső szobájában mindenkitől elhagyatva Ital meg. Röviden ennyi a film meséje, de Marina Vlady és Ugo Tognazzi élvezetes játéka jóval többet mondóvá teszi. A legjobb ember Franklin Schaffner, amerikai filmrendező A legjobb ember című alkotása mind mélyenszántó mondanivalóját, mind művészi kifejező eszközeit tekintve az egyik legjobb amerikai film, melyet nálunk az utóbbi években bemutattak. 1964 ben a Karlovy Vary-i XIV. nemzetközi filmfesztiválon a zsűri különdíjával ezt a filmet tüntették ki. Ebben nagy érdeme volt a Russelt alakító Henry Fondának is, aki a fent említett filmfesztivál egyik legnépsze; rűbb vendége volt. A mű meglepő tárgyilagossággal és nyíltsággal rántja le a leplet az araerikai választási harcok kulisszatitkairól. Semmit sem hallgat e! az egyes jelöltek vetélkedését kísérő aljas alkudozásokból, becstelen zsarolásokból, a legintimebb személyes kapcsolatokkal történő visszaélésekből. Őszintén rámutat: könnyen megtörténhet, hogy a választásokból nem a legjobb kerül ki győztesen, hanem az, aki a legszemérmetlenebbül használja a becstelen aljas módszereket, aki előtt semmi sem szent, aki a legalantasabb emberi ösztönökre épít... szóval a legrosszabb. feore Vidal színművéből ké-. szült A legjobb ember, Schaffner második játékfilmje, — a rendező főleg a televízióban és színházi rendezőként működik, ennek a darabnak színházi bemutatója is az ő nevéhez fűződik —, amelyhez számos dokumentumfelvételt használt fel az 1960-as San Franciscó-i választási gyűlésekről. Haskelt Wexler operatőr érdeme, hogy a néző néhány kivételtől eltekintve észre sem veszi a dokumentumanyag és a játékfilm között az átmenetet, oly szervesen olvad az egész egybe. A ragyogóan rendezett film alakjait kiváló színészegyéniségek elevenítik meg. Eisőként említsük meg a William Russel elnökjelölt — államtitkárt alakító Henry Fon-, dát, akit a Tizenkét dühös em-. ber című filmből jól ismerünk. Méltó partnere filmbeli ellenfele, Joe Cantwell szenátor szerepében Cliff Robertson, valamint a többi szereplő is. Méhkirólynő Marco Ferreri szimbolikus címet adott filmjének, ezzel is aláhúzva a szatjiikus történet paradox magvát. Az olasz filmművészet történetében nem első eset — s valószínűleg nem is az utolsó, — hogy a szatíra fegyverével harcolnak az egyház és az olasz családjog bigott erkölcsének felületes és formális értelmezése ellen. S bár e mű merész kritikai mondanivalóját számunkra csaknem bohőzati burokba csomagolták, a filmet a katolikus egyházi cenzúra eredetileg betiltotta és csak az olasz haladó értelmiség körében keltett felháboro-. dás és tiltakozás után engedé-. lyezte bemutatását. Ez az affér is elősegítette az egyház dogmatizmusának fokozatos enyhítését. Marina Vlady alakítja a szép Reginát, aki kolostorban nevelkedett és a Vatikán szomszédságában él két vallásos öreg nagynénje társaságában. Beteg bátyján és a család gyóntató papján kívül férfit nem ismer. A páter mutatja be a családnak 100 000 dollár a napon Ismét kalandos filmben lát-, hatjuk viszont Jean Paul Beimondót, a francia közönség első számú kedvencét, ezúttal francia—olasz koprodukciós szélesvásznú filmben. Henri Vernuil, a rendező egzotikus tájak varázsát is felsorakoztatja a közönséget vonzó Belmondo mellé, nyilván a sekélyes mese ellensúlyozására. Arról van szó, hogy egy nagy marokkói szállítóvállalat megfontolt sofőrje új modern kocsijával útra készül, hogy a Szaharán keresztül szállítsa az árut. Rocco-Belmondo alakítja — a fiatal sofőr becstelen úton megszerzi a kocsit és rakományát, s legújabb kedvesével egyedül indul útnak. Terve az, hogy átvergődve a sivatagon, az árut eladja, s a pénzt zsebre vágja. Csakhogy a vállalatban hama-. rosan rájönnek a csalásra és az igazgató legtapasztaltabb embereit meneszti Rocco után. Izgalmas hajsza kezdődik, majd közvetlen küzdelem Rocco és a két sofőr között. S mi az eredmény? a 100 000 dollárból nem marad egy cent sem, Rocco kedvese megszökik, s magával viszi a megrakott autót is. Hajrá franciák! Róbert Dhéry forgatókönyvéből az ő rendezésében és fő-, szereplésével készült ez a francia filmbohózat, amely csaknem percenként vált ki hangos nevetést a közönség körében. A szellemes bevezető francia szemmel ismerteti a nézővel Angliát, Londont. Ugyanis egy autóbusznyi francia érkezik Londonba a hagyományos Franciaország—Anglia rugby-mérkőzésre. A „drukkolók" között van a fiatal Henri Martinot is, aki esküvője előtt két nappal kis hazugság árán kapott csak szabadságot menyasszonyától. Mondanunk sem kell, hogy egyik kalamajkából a másikba kerül, félreértések és komikus helyzetek sora követi egymást, míg végül is kénytelen megszökni, hogy idejében ott legyen az állomáson, ahol menyasszonya a bordeaux-i vonatnál várja. Hiszen azt mondta, hogy nagymamáját megy meglátogató ni. S. K. Jelenet a 100 000 dollár a napon című francia—olasz jilmböl