Új Szó, 1966. augusztus (19. évfolyam, 210-240. szám)

1966-08-14 / 223. szám, vasárnap

Irta : PINTÉR ISTVÁN, a délsarki expedíció tagja • A SZOLGALAT REGGEL korán, éppen a mtdrágomat húztam, beszólt értem Nyikita: — Benjámin, gyere, sietnünk kell a főzéssel, mert ma sütök is! — No, ne! Csak nem? És mit sütsz, ha szabad érdeklődnöm, te a konyhák koronázatlan királya? — kérdezte a szobába lépő Igor. — Pirozskit, pajtikám, pirozskit. Még a tányérod is kinyalod utána, igaz Sztópa? — Ha rám bízod, úgy biztosan nem nyal senki semmit — célozgattam a sü­tés művészetében való antitalentumom­ra. — Persze, hogy nem, mert mindent kinyalsz magad — évődött Igor. Úr­isten! Ma Sztópa szolgál veled, Nyikita? No, akor igen száraz pirozskit eszünk. Minden jót és ehetőt megesz, még mi­előtt megsül, — tette hozzá Igor tette­tett szörnyülködéssel. — Bizalom Igorkám, minden jónak alapja a bizalom, — nevetett. Bízzál bennem, s nem fogsz csalódni. — Hát bízni bízom, de azért ha nem haragszol, néha benézek hozzátok a konyhára. — Hogyne, hogy eggyel több legyen a nyalakodó — tiltakozott Nyikita. — De gyerünk már, mert éhen marad a társaság! MÍG NYIKITA a húst szeletelte, én krumplit hámoztam, közben folytattuk minap esti vitánkat. Ügy látszik, akko­ri eszmefuttatásom jót tett Nylkitának, mert már sokkal nyugodtabban beszélt a dolgokról. Megmondtam neki, hogy őszintén szólva csak azért beszéltem olyan könnyedén a férfi, meg a nő vi­szonyáról, hogy megnyugtassam. Nyiki­ta rámkacslntott: — Csak semmi meghátrálás! Félsz, ugye, hogy az öregebb, a tapasztaltabb jogán most megrólak téged, korunk „romlott ifjúságának" antarktiszi kép­viselőjét! — Ni csak, te meg egészen olyan szellemes lettél, mint Igor, — álmélkod­tam. Nyikita zsíros mutatóujjával büszkén ütögette a homlokát: — Van azért itt valami, barátocskám, csak éppen nem dicsekszem mindig vele! MINDENKÉPPEN nagyon örültem, hogy Nyikita már nem annyira félté­keny otthon hagyott feleségére, mint azelőtt. A délelőtt Így egészen kelleme­sen telt el a konyhában, szakácsunk kedves társaságában. Közvetlenül ebéd előtt azonban egy kis zavaró körül­mény elrontotta jókedvemet. A dolog úgy történt, hogy a Kajütkompáni előtt sorakozó szemétládák mind megteltek, s elhatároztam, hogy „kikocsizok", t. i., hogy traktorra rakom, s kiviszem a Schirmacher-oázis szélére a szemét­dombra. Ilyen hatalmas hernyótalpast még nem sokat -vezettem, s nem is any­nyira az esztétikai érzékem buzdított a kiruccanásra, mint inkább a vágy, hogy egyszer magam, teljesen egyedül irányíthassam a „kocsit". A szeméttel teli ládákat hamarosan felraktam a traktorhoz erősített szánra, gyorsan begyújtottam a motort, s elindultam. A szívem megdobbant, mikor éreztem, hogy a gépszörny milyen szépen enge­delmeskedik. Elhagytam a házak között elterülő utcácskákat, s észak felé in­dultam, hogy pár száz méterrel a há­zaktól, a hulladékoknak kijelölt helyen kiszórjam a ládák tartalmát. Idáig min­den rendben is volt, csakhogy míg én a ládákkal bíbelődtem, bedöglött a mo­tor. Sebaj, gondoltam, majd begyújtom újra. Sajnos, nem így történt. A kis benzinmotor, ami a dieselt szokta be­gyújtani, az úristennek sem akart „be­ugrani". Már-már arra gondoltam, hogy bemegyek és kihívom Szását. Azután meggondoltan^ magam, hisz ez Igornak újabb gazdag anyagot nyújtana élcei számára. Fáztam bár, mégis leszereltem a kis motor karburátorát. Azt hittem, biztosan valami piszok eldugaszolta a benzin útját, azért nem gyújt. Vágy egy óra hosszat tisztogattam, összerak­tam, startoltam a motort, hiába. Nem és nem! Mintha meg lenne babonázva. Hát, gondoltam, szégyen ide, szégyen oda, vissza kell gyalogolnom, s ki kell hívnom Szását, próbálja meg ő. Ügy set­tenkedtem be az állomásra, hogy lega­lább Igort elkerüljem. Kinyitottam a Diesel-ház ajtaját, Szása nevét kiáltot­tam. Igor lépett elém: — Sztyópa, neked még az orrod is olajos! Csak nem használtok motor­olajat Nyikitával a pirozskira? Hát ezt jól kifogtam. Szását keresem, s Igor jön. Már most mindegy: — Szása nincs itt? Elromlott a trak­tor, amivel a szemetet szállítjuk. — Igor szeme felcsillant: Magad vagy vele? Igen? Akkor várj, majd én segítek. Barátom, tíz perc múlva itt vagyunk, senki sem tudja meg, hogy defektünk volt! — mondta. Hiába tiltakoztam, karonfogott, s már cipelt is magával a traktor felé. Ogy láttam, senki sem vette észre távozá­sunkat. Szerencsémre — csak így me­nekültem meg Igor csipkelődései elöl — neki sem sikerült a motort beindí­tani. Vagy félóráig vacakoltunk vele, most már ő is teljesen olajos volt, de a traktor még mindig mozdulatlan ma­radt. Másik, közös szerencsénk volt, hogy Nyikita közben terített, s észrevet­te, hogy Igor, meg én hiányzunk. Mind­járt tudta, mi történhetett, mert azon­nal Szását küldte értünk. TlZ-TIZENÖT percen belül újra az ál­lomáson voltunk — a traktorral együtt. Szása ugyanis azonnal rájött, hogy a hiba nem a karburátorban van, csak egyszerűen a csapban. A kis motor va­lóban nem kapott benzint. El volt zár­va ... MOSÁS A DIESEL-HÁZBAN Délután elmentem a Diesel-házba, beáztattam fehérneműmet, hogy éjsza­ka kimosom. Közben leheveredtem a díványra, s jót aludtam. Vacsora után azonnal hónom alá csaptam egy köny­vet, s útnak Indultam, hogy lerójam szolgálatom utolsó részét, hogy fel­ügyeljek az éjszakai áramot szolgáltató Diesel-motor pontos menetére. Az ál­lomáson már mindenki nyugovóra tért. Én is végignyújtóztam a heverőn, ci­garettáztam, olvasgattam. Mostanában mind több orosz könyvet olvastam, már nem okozott különösebb nehézséget a szöveg hiánytalan megértése. Azután eszembe jutott, hogy ki kellene mosni a beáztatott fehérneműt. Azonnal hoz­zá is láttam. Ingeim gallérját, man­zsettáját először jól kidörzsöltem lúgos vízben, azután betettem a mosógépbe. Közben halkan beszűrődő zajra lettem figvelmes Mi az ördög lehet hiszen mindenki alszik! Kinéztem, de rögtön vissza is léptem. Fejünk felett ott pom­pázott újra a sarki fény. Majdnem min­denki kinn állt. Krucsinyin a nevemet kiáltotta: — Sztyópa, gyere, itt a szerelmed! GYORSAN ruhát kaptam magamra, jól végigdörzsöltem megizzadt nyakam, fejem száraz ruhával, meleg sapkát húztam, s kimentem közéjük én is. Ogy látszik ezen az éjszakán senki sem tudott aludni, mert a többiek is mind kijöttek a házakból. Hazaszalad­tam, elhoztam a fiimezőgépemet, meg­próbáltam filmezni, de már nem sokat tudtam szalagra venni, a fény nemso­kára teljesen kihunyt. Elgondolkozva, a látottaktól még mindig kábultan tértem vissza a Diesel­házba. Az ajtónál a homlokomra csaptam. Oristen! Hisz én teljesen megfeledkez­tem a ruháról. Legalább 40 perce a gépben van. Most már azonban hiába­való volt minden igyekezetem. Miután leállítottam a mosógépet, először is egy letépett ingujjat húztam ki belőle a fakanállal. A négy darab, szerencsém­re eléggé viseltes, kopott munkaingem­ből, mindössze egyet sikerült megmen­teni a teljes enyészettől. Hát ez nagyon szerencsés nap volt, — dünnyögtem magam elé. — Először az az átkozott kis motor, most meg a ruhák. — Ügy látszik, nem születtem mosónőnek. Kimostam még pár darab zsebkendőt s a pizsamámat. Kiterítet­tem, hogy reggelre megszáradjon, azu­tán megnéztem a gépet. Egész éjjel ol­vastam. Reggel Igor váltott. Csak hat­kor kellett volna jönnie, de már fél hatkor ott ült a he­verő szélén. — Menj Sztyópa aludni, biztosan fá­radt vagy. Én itt most mindent átve­szek, azután me­gyek segíteni Nyi­kitának. De a sze­metet nem hordom ki. Hátha megint kedvet kapsz egy kis „kocsikázásra". Kapcsoltam. Gyorsan a szárí­tó felé néztem, ahol ingeim marad­ványai csüngtek alá szomorúan. Igor követte tekin­tetemet: — Szépen kimos­tad a szilonjaidat: Még vasalni sem kell! FANYAR képet vághattam, mert jókedvűen elnevet­te magát: — Hja, ez már így van. Mindenről megfeledkezik az ember, ha megjele­nik a szerelme! (2) Ö is eltört, szegény! A németek rájöttek a turpis­ságára és falhoz állították. Még most is előttem van göndör haja, vérző szája, ahogy a földre bukott. A lo­vas századot kivezényelték a kivégzés színhelyére. Lelkesednünk kellett volna oz áruló halála felett, de szomorú volt mindenki, sajnáltuk a kubikos katonát. Nem sokkal később parancsot kaptam, hogy végez­nem kell egy ukrán asszonnyal, akinek partizán a férje. A németek addig se voltak bizalommal a ma­gyar huszárok iránt, nem is barátkoztak velünk. Szövetségesek voltunk, de csak tessék-lássék alapon. Anyós-meny viszonyban álltunk, akkor szerettük egy­mást, ha nagyon ritkán találkoztunk. Az alföldi kubikos fiú kivégzése után meg még bi­zalmatlanabbak lettek. Német altiszteket osztottak be a magyar század katonái mellé. Az én partnerem egy nyurga, szemüveges, ellenszenves fiatalember lett. Sen­ki se örült a felvigyázónak, én se. Az iskolában is gyűlöltem a hetest. De nem szóltam ellene, mégcsak haragos arcot se vágtam, amikor a többiek után Hans­sal, a német őrmesterrel elindultunk az ukrán faluba. Két kilométerre lehetett a község, szálláshelyünktől tízpercnyi járás. Mintha vesztét érezte volna, egészen a domb lábához bújt. Lassan hullt a hó, lovaink orrá­ból vastagon ömlött a pára s én magamba mélyedve ültem a nyeregben. Vigasztalódtam. - Sose búsulj, pajtás, eggyel több halott szárad a lelkeden, vagy kevesebb, az már semmit se számít. Honvéd vagy, parancsot teljesítesz! Nyugtattam a lelkiismeretem, mert sehogy nem tud­tam megbékülni a gondolattal, hogy olyanokra emelem a fegyverem, akik nem vétettek senkinek. Hans másképp gondolkozott. Sváb fiú volt, magya­rul is tudott elég jó!, komolyan vette a hivatását, szinte beleélte magát a gyilkolásba. Minél közelebb ér­tünk a faluhoz, annál lelkesebben biztatott engem is a feladat végrehajtására. — Majd most megmutatjuk az erdő lakóinak! — fenyegetődzött, pedig nem illett neki a gorombaság. — Aki partizán, elpusztul. Ha ő nem, akkor a felesé­ge, vagy a gyereke, vagy az öreganyja. Nincs kímélet. Nem érdemelnek mást, csak golyót. Nem szóltam semmit. Kalandnak vette a vérengzést, én meg irtóztam tőle. A falut figyeltem, amely azon az estébe forduló délutánon olyan kihalt és olyan csendes volt, mint egy temető. A falu közepén álltunk meg, szalmatetős ház előtt, az udvart pacsitkerítés zárta körül. Hans leugrott a nyeregből, s intett nekem is, hogy kövessem. A többiek is megérkeztek, körül­zárták a falut, mert erős fegyverropogást hallottam. Lovainkat a kerítéshez kötöttük és benyomultunk az udvarra. Szívem a torkomban dobogott, legszívesebben visszafordultam volna, folyton az motoszkált a fejem­ben: — Vajon mit szólnál, fiú, és szégyellnéd-e magad, ha édesanyád lépne eléd a fehérre meszelt szalmatetős házból? Pedig édesanyám már nem élt, bevonulásom után nemsokára meghalt. Megírta Erzsi néném tábori leve­lezőlapon. Miközben én csőretöltött pisztollyal ilyes­mikkel emésztettem magam, Hans berúgta az ajtót és bent voltunk a konyhában. Az asszony a kemence mellett ült. Váratlan megje­lenésünk, hideg csövű pisztolyunk félelemmel töltötte el. Úgy reszketett, mint édesapám valamikor, amikor tüdőgyulladást kapott. A foglyul ejtett madár reszket úgy, vagy a halálra ítélt, miután a hóhér kötele alá állították. Mondani akart valamit, de hang nem jött ki a száján. Csak nézett ránk kerekre tágult szemmel. És gyermekét, egyetlen védőpajzsát szorította a keblé­hez. Nem volt erőm a szemébe tekinteni. Hans mögé húzódtam, hogy ne is lásson engem. Az őrmester nem feszélyezte magát. Pisztolyát az asszony homlokához szorította: — Az urad partizán az erdőben! ŕ kiabálta. — Meghalsz! — Gaszpagyin pomiluj — sikoltott fel az asszony. ÉS még jobban kebléhez szorította gyermekét. A pólyásbaba felsírt, s nekem borsódzott a hátam, verejtékbe borult a homlokom. Hanst nem hatotta meg a jajgató asszony és a síró gyerek, kirúgta alóluk a széket. A csecsemő földre csúszott. Csizmája orrára emelte a gyereket és úgy játszott vele, mint futballista a labdával. Behunytam a szemem, hogy semmit ne lássak. Émelygett a gyomrom, szédültem, forgott velem a vi­lág. Hans térített magamhoz: — Lőjj! Lődd agyon! - ordította. Néma maradt a pisztolyom. — Lőjj már te marha, ne kiméld őket! — hallottam újra a hangját. Az asszony előttem állt kibontott mellel, a gyereke meg a Hans csizmája orrán feküdt. Ma se tudnám megmagyarázni, milyen indulat kerített hatalmába. Megremegett a kezem, a golyóm célt tévesztett. Nem az asszonyt, hanem Hanst, az őrmestert terítette le. A szőke, szemüveges fiú eldőlt, a kisbaba mellé zu­hant. Vér folyt o fejéből. Az asszony meg zokogva borult le elém, ölelte a térdem és csókolta a kezemet. Egyszerre rádöbbentem cselekedetem következményére. Ha elfognak, golyót kapok, mint az alföldi kubikos katona. El kell rejtenem az őrmestert, ruhát kell szereznem és aztán illa berek, nád a kerek . .. Vállamra emeltem Hanst és elástam a ház végénél. Aztán gyorsan tovább akartam indulni, elvesztettem a fejem, rohantam volna a falut körülzáró németek feltartóztató szuronyai közé. Szerencsére az asszonynak helyén volt a szíve, utamat állta, féltőn, szeretőn tartott vissza, mint hűséges fele­ség a férjét. Egészen hozzámbújt, úgy marasztalt. És megragadta a kezem, húzott az istállóba, fel­szedte a hídlást, s mutatta a gödröt, amely száraz volt, hogy ott biztonságban kivárhatom a szökésre legalkal­masabb pillanatot. S mikor már lent voltam a gödör­ben, kézzel-lábbal magyarázta, most elmegy, megszop­tatja, elaltatja a gyermeket, aztán a férje ruhájával visszajön és megvárja velem az éjfélt. Ahogy elment, egyszerre ideges lettem. Remegtem, mint a nagyon megszalasztott ló. Az esti névsor-olva­sáson járt az eszem. Szólítanak a nevemen és senki nem mond helyettem igent, szólítják Hansot is, de az ő nevét is csend követi. Hova lettek, mi történt velük, valaki lemészárolta volna őket? Ha így van, akkor késedelem nélkül riadó, huszárok lóra, gyújtsátok fel a falut! (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents