Új Szó, 1966. július (19. évfolyam, 179-209. szám)

1966-07-12 / 190. szám, kedd

Plzeňi kaleidoszkóp Röviden már beszámoltunk az EX PLZEN 66 kiállítás megnyi­tásáról. A kiállítás nemcsak az élelmiszeripar bemutatója, ha­nem tematikusan kiegészíti a 11­bereci, ostravai és brnói kiál­lításokat is, úgyhogy a mai em­ber életszínvonaláról nyújt tel­jes képet. A látogatók megismerkedhet­nek a helyes táplálkozás elvei­vel, a felszolgálás kultúrájával, valamint a munka utáni pihenés és üdülés lehetőségeivel, a ven­déglátóipar szolgáltatásaival. A látogatók a kiállított tárgyakat meg is vásárolhatják, megkós­tolhatják az ételeket, italokat, vagy megrendelhetik pl. a bú­tort REPÜLŐJÁRAT PLZEŇBE A kiállítás megnyitása óta a prágai repülőtérről és vissza szerdán, szombaton és vasárnap aerotaxi közlekedik. A repülő­jegy ára csupán 40 korona. A repülőtérről a kiállítás terüle­tére mikrobuszokkal bonyolítják le a forgalmat. Az aerotaxik sétarepüléseket is végeznek Plzeň városa és környéke fe­lett. Vasárnap sűrűbben járnak a villamosok is. ÜJ ÉTELELIXÍR A LÁTHATÁRON? Nagy szenzációt keltett, ami­kor a plzefti Károly Egyetem orvosi tanszékének Higiéniai Intézete, Illetve annak docense, dr. F. Vaniček bejelentette, hogy részt akar venni az EX PLZEŇ 66 aranyserlegért folyó verseny­ben. Dr. Vaniček szerény meg­jelenésű, rokonszenves tudós, szívesen elbeszélgetett velünk és megmagyarázta a kiállított „jövő reggelijét", annak össze­tételét, hatékonyságát. A mai hajszában a rohanó ember rend­szerint gyorsan kihörpinti kávé­ját, talán egy kiflit eszik hozzá, utána délig éhgyomorral van, gyakran ebédjét is csak későn fogyasztja ei. A Kalóriaszegény reggelinél észlelhető a nagyará­nyú vitaminveszteség. Ezért a docens reggelire egy biológiai komplex Italt ajánl a többi elfo­gyasztott ételhez, valamint dió­nagyságú golyócskákat, amelyek napközben pótolják a vitamin­veszteséget. Kérdésemre, hogy milyen mennyiség lenne elég 1 napra, azt feleli, hogy 9 golyócs­ka, amely nemcsak munkaképes­sé teszi az embert, hanem a ke­délyállapotát is kedvezően be­folyásolja. A golyócskák ugyan­is tartalmazzák az Összes vita­minokat és fehérjéket, melyeket fruktóza sziruppal konzervál­nak, úgyhogy még cukorbajosok is használhatják. A kísérleteket évekig gyermekekkel, főiskolai diákokkal, s egyéb dolgozókkal végezték. Élelmiszeriparunk ál­lítólag már néhány év múlva megkezdi e készítmények gyár­tását. TERÜLJ ASZTALKÁM A kiállítás terüfetén egy ét­kezőkocsi vendéglőül szolgál. Itt bemutatják a helyes felszol­gálást. Kívánatos lenne, ha vas­utainkon mindenütt ilyen tiszta­ság és rend uralkodna. A vendéglátóipar különben is kitesz magáért a kiállításon. Már messziről látni a „tátrai juhászcsárda" jellegzetes faépü­letét, ahol nyárson sült birkát és más szlovák ételeket kapni. A sörgyár és a vendéglők gon­doskodnak a különféle ínycsik­landozó ételek és frissítők fel­szolgálásáról. Széles skálájú az EX PLZEŇ 66 kiállítás anyaga és az arany­serlegért folyó versenyben a legjobb gyártmányokat fogják kitüntetni. A vállalatoknak ugyanakkor kötelezniük kell magukat, hogy egy éven belül sorozatban fogják gyártani eze­ket a készítményeket. GREK IMRE A FALU KÖZEPÉN LAKIK, a helybeliek meghatározása sze­rint „ott, ahol az út kiszélese­dik". A léckapu zajtalanul nyí­lik. A konyhában a tűzhelynél idős néni tevékenykedik, bable­vest főz füstölt hússal. Fehér vás-zonruhában van, fején feke­te kendő. Férje, a hatvannyolc éves Dusza János a meg­bontott ágy szélén ül, sötétzöld ingben. Haja rövid, bajsza nyí­rott. Nemrég került haza a kór­házból, asztma kínozza, Ö az utolsó dereski fazekas. Odakint rekkenő a hőség, a küszöbön bo­zontos kutya liheg. Itt született Deresken. Apja tizenkét éves korában tanította meg cserépedényt készíteni. Sok víz lefolyt azóta a Túrócon ... Először kis csuprokat csinált, később, mikor már elsajátította a munka minden titkát, tejes­fazekakat, kis és nagy korsót, tányérokat, virágcserepet. edény is belefért egyszerre. A félig kiégett edényt kiszedték, lénymázzal vonták be és újra visszatették a kemencébe. Olyan tüzet kellett rakni, hogy a fénymáz megolvadjon. Csak így érhették el, hogy a korsón és a fazékon szépen ragyogjon a máz. A nagy kemencét már nem használta erre a célra, leg­utóbb meszet égettek benne a fiával A kész korsókat, fazekakat, tejesköcsögöket szekérre rakták szalma közé, s nekivágtak a po­ros országútnak. Messzi vidékek vásáraiba hordták a portékát; amíg lehetett, Mohácsra és Deb­recen környékére ls elvetődtek. Azokon a tájakon nem éltek fa­zekasok, viszont az asszonyok szerették használni az Ilyen edényt, mivel szalmával tüzel­tek. Eleinte az apjával járta a világot, majd annak halála után a felesége szegődött mellé úti­társnak. AZ UTOLSÓ MESTER A piros és fehér agyagot a legelőn ásták, a tejésfazekat fe­hérből készítette, a többi edényt pirosból. FAKALAPÁCCSAL VERTÉK, hogy ne legyen csomós. Ezután az összeállt agyagot darabokra szeletelték, majd gyúrószéke­ken meggyúrták. A gyúrás után kézzel „összetapsikolták", hogy még simább, finomabb legyen. Az ily módon előkészített agyag végre felkerülhetett a korong­ra, amit meztelen talpukkal haj­tottak. Az ügyesen megformált edény nyáron az udvaron, az eresz alatt száradt, télen bent a házban, gerendákra erősített deszkán. Szárítás után befestette a korsókat, fazekakat és virágdí­szeket pingált rájuk. Néhány színt maga kevert ki. A legszebb zöld festék rézdrótból készült, miután kiégették és porrá zúz­ták a drótot. A port összekever­ték fehér agyaggal. A piros fes­téket vörös föjdből (nem agyag­ból ) nyerték. Fekete festéket nem tudtak itthon készíteni, azt a Szepességben szerezték be. A festék csak akkor volt jó és használható, ha az ember két ujja közé véve nem érezte, hogy morzsolgat valamit. A fehér és barna alapszínre UJJAL „ÍRTÁK RÁ" A VIRÁGOKAT. A befestett edényeket kemencé­be rakták, a nagyobbikba ötszáz Llárman beszélgettek. Ab­" bari valamennyien meg­egyeztek, hogy másnap rendre kell vágni a repcét. Az a 4 hektár őszi repce sem Pásztor János elnöknek, sem Moksó László agronómusnak nem okozott különleges gondot. Ta­lán csak Bakó Mihály trakto­ros mérte fel olymódon a hely­zetet, hogy a dús növényzetben bizonyára megkínlódik mafd a gép. De azért ő is nyugodt szív­vel húzta magára a takarót, gondolván, hogy a pereszlé­nyiek aratási felkészülése égy arasznyi kivánnl valót sem hagyott maga után. Hiszen rendben van a rendrakó, hibát­lan az SZK—4-es ... Hajnal felé mégis sokszor megfordult az ágyban. Ne tú­lozzak, nem az aratásba indu­lás Izgalma zavarta az álmát, hanem az az ablakon beáram­ló, a hajnalhoz nem illően foj­tó zivatart sejtető levegő. Meg hát a vérbeli parasztember minden porcikája olyan érzé­keny időjárásjelző „műszer" hogy azokkal a technika leg­tökéletesebb vívmányai ts ne­hezen vehetik fel a versenyt. Szóval hajnalra felhőkbe burkolódzott az égbolt. Este kilenctől hajnalt háromig ugyan csak hat órával haladt tovább a végtelen idő, de ez a néhány óra is elég volt ahhoz, hogy a pereszlényi szövetke­zetések számítását felborítsa. Istenigazában eleredt az eső, s három napnál nem ts adta alább. Persze a nehéz géppel a negyedik napon sem lehetett a földre menni, bár közben 32 fokig kúszott fel a hőmérő higanyszála. Az eső utáni forróságban szinte egyik óráról a másikra beérett a repce. S olyannyira, NAPFÉNYES ÉJSZAKA hogy komolyabb maghullás nélkül már csak harmatos ál­lapotban, éjszaka vághatták rendre. Bakó Mihálynak nem kellett könyörögni, a tettre­kész fiatalember maga jelent­kezett az éjszakai munkára. Hogy ne nyújtsam a szót, a teliholdas éjszakában reflek­torfény nélkül is jól látta Bakó Mihíly traktoros, hogy a megszokottnál fobban rá kell Itt taposni a gázpedálra, ha azt akarja, hogy a dús repce utolsó szála is rendre dőljön, mielőtt a nap harmatszárltó magasságig kúszik fel az égen. A traktorosokban nem túl­ságosan bővelkedő szövetkezet vezetősége azt mondta Bakó Mihálynak: — Ha az éjszakát rááldoz­tad, most már fejezd be a munkát napfénynél. — Jól van, elnök elvtárs, be­fejezem, — szólt a traktoros, de azért nem állta meg a kö­vetkező megjegyzés nélkül: — Csak azért mondom, hogy tudja meg az elnök elvtárs, ha a gépem Jó, akkor nekem az éjszaka is napfényes. Mit tehetett Pásztor János, mosolygott. Meg MoksÓ László agronómus is. És a nap ts ott fönn a felhőtlen égbolton. Alig kongatták el a delet, Bakó Mihály már a repcetábla felé irányította a hatalmas al­kotmányt. Egy óra tájban már csurgott a szem a tartályba. De hagyjuk a hőst, ne zavar­juk öt a munkában ... Az óra kismutatója még nem Jutott el a hatosig, amikor Pető Gyula ökonómus felfi­gyelt, a kombáin dübörgésére. — No, ez is Jól kezdődik, — gondolta, — alig Indult el, már is csütörtököt mondott a több mint hetvenezer koronás gép. Vagy talán az ember? Bakó Mihály mindjárt ott állt az ajtóban. — Valami eltörött? — Aggó­dás bujkált az ökonómus hangjában. B akó Mihály arcán egy szikrányi bosszúság sem tükröződött, pedig azt vála­szolta: — El. — ? ? ?. — El bizony. Annak a négy hektár repcének valamennyi hüvelye eltörött. Aztán lerakta az asztalra a raktáros átvételi igazolását a 130 mázsa repcemagról. HARASZTI GYULA Vagy tizenöt évvel ezelőtt meglepetés érte az öregedő Du­sza Jánost. IDEGEN FÉRFIAK TOPPANTAK BE a házába. Bratislavából jöttek látogatóba, és arra kérték, mu­tassa meg nekik a korsóit, fa­zekait. Kiderült, hogy a Népmű­vészeti Központ alkalmazottjai. Nézegették, forgatták az edé­nyeket, és egy párat elvittek magukkal mintának. Nem sok­kal később pecsétes levelet ho­zott a póstás: megkapta az el­ső megrendelést. Ettől kezdve rendszeresen dolgozott a fővá­rosi központnak mindaddig, amíg az alattomos kór le nem vette a lábáról. Felkel az ágy széléről, s kö­högve, lassú járással a fiókos szekrényhez megy, hogy néhány megrendelő levelet mutasson. A megrendelők pontosan meg­határozták, melyik edényből hány darabot készítsen és a mé­reteket is megadták. Később évi szerződést kötött velük. Negyed­évenként eljött a teherautó a kész áruért. Volt olyan eszten­dő, amikor húszezer koronát ls keresett. Több kiállításon tekinthette meg a közönség a keze alól ki­került edényeket, sőt külföldre is — úgy tudja, Afrikába is el­kerültek a dereski fazekak. Azon kesereg, hogy — noha bra­tlslavai megrendelői többször kérték erre — nem jelentette be magát a betegsegélyzőbe. Hi­szen, ha tudta volna, hogy meg­betegszik! Két évvel ezelőtt filmesek ér­keztek Derekesre. Kábeleket húztak ki, fényszórókat állítot­tak fel. Négy napig időztek a faluban, s szorgalmasan filmez­ték Dusza János munkáját. — Rosszul vagyok, — mond­ja csüggedten, — orvosságon élek. Hónapok óta nem dolgo­zom ... Kimegyünk az udvarra. A szomszéd telken tető alatt van már a szép, tágas ház, melyet az egyik fia épít. Dusza János hosszan elnézi a még vakolat­lan házat, szemében büszkeség­bujkál. Aztán hozzám fordul és elszomorodik: - NEM LESZ, AKI FOLYTASSA A MESTERSÉGEM — mondja fakó hangon. A kert felé indulunk, az öreg fazekas lassan ballag előttem. A hosszú kert túlsó végében áll­nak a kemencék. Gyalogúton megyünk a patak partján, mely végigcsobog a kerten. Nézem Dusza János görnyedt alakját, s közben arra gondolok, hány­szor mehetett végig ezen a gya­logúton élete folyamán, odafelé nyers edényekkel, fával, tüze­lővel, visszafelé a kiégetett kor­sókkal ... A kemence tojásdad alakú, a fala vályogból épült, s a fel­nőtt embernek a derekáig ér. Maga a kemence fölül nyitott, csak az esőtől védi horpadt bá­dogtető. Kétoldalt nyílás van a falban, Itt fűtik a kemencét pu­ha fával, leginkább fenyőfával. Rendszerint reggel rakják meg a tüzet, és estére kiégnek az edények. A kerítésen túlról tö­mény, jó szénaillat árad. A ré­ten ott sorakoznak a rendek, odább a Túróc bokros partja lát­szik. Még távolabb a dombon az erdőszél lombos fái zöldellnek, a csendben idehallatszik a ma­dárfütty. A kerítésen innen né­mán áll egy görnyedt, beteg ember, s nézi a kemencét, ame­lyet még az öregapja épített... Talán már búcsúzik tőle ... A műhelyben még megvannak a gerendára erősített deszkák, de csupán néhány régebben készült tejesfazekat látok raj­tuk. Hasukon díszítés és zöldie­vei ű kék virágok. Nagy vaskály­ha áll oldalt, télen ez melegí­tette be a helyiséget. Két ko­rong van itt, mindkettőt Duzsa János készítette tölgyfából. A régi korongot lábbal forgatta, az új magától forgott, kis vil­lanymotor hajtotta. — A koromtól még dolgozhat­nék, — mondja a fazekas s ne­hezen szedi a levegőt. — Nein vagyok még nagyon öreg. Csak ez a betegség ne volna ... A falu elöljárói és pedagógu­sai elgondolkozhatnának azon, nem lenne-e üdvös Dusza János műhelyében FAZEKASMÜZEUMOT BERENDEZNI? Kijavíttatni a vén épületet, ren­det teremteni a falak közt, s polcokon elhelyezni az itt ké­szült edényeket. Kifüggeszteni a kemence fényképét, éfe a mun­kafolyamat egyes részeit meg­örökítő képeket. Igaz, hogy a község félre esik a fő útvonal­tól, de Lévárt-fürdő közel van, s oda sok idegen jár. Lóvárton felhívhatnák a turisták figyel­mét erre a látnivalóra. A kör­nyék mai és holnapi ifjúsága számára is csak így lehetne megőrizni a múlt e beszélő em­lékét. Bráz Lajos már régen fél­retette a fakését, Kartyik bácsi bányába jár dolgozni, de Dusza János műhelye és kemencéje még áll; addig kellene csele­kedni, amíg mód van rá. Ilyesmi jár a fejemben, miköz­ben elbúcsúzom az utolsó de­reski fazekastól, akinek virágos korsóiból talán szomjas földmű­vesek isznak a messzi Afriká­ban ... A kapuban áll, s fia új házának piros cseréptetejét né­zi... VERES JÁNOS A bralislavai Magasépítő Vállalat dolgozói sikerestin teljesítik fel­adataikat nemcsak a lakásépítés, hanem az iskolai építkezések te­rén is. A képen egyik ü| létesítményük, egy 25 osztályos kilenc­éves iskola, amelyben szeptembertől mintegy ezer tannló talál kel­lemes tantermeket. (5. Petráš felv. — CTK)

Next

/
Thumbnails
Contents