Új Szó, 1966. július (19. évfolyam, 179-209. szám)

1966-07-07 / 185. szám, csütörtök

S Z U L Ö K, NEVEL Ő K F Ó R U M A Vak a c i o Talán a júniusi szokatlanul meleg napok tették, de az idén valahogy nehezen érkezett el a szünidő. A gyerekek felszabadult, túláradó őrömmel fogadták a vakációt, a felnőttek közül többen kissé szorongó sóhajtással: Mit is kezdjünk vele? Hiszen felborul a begyakorolt, megszokott napirend, megváltozik a család egész élete. Van. egy bűvös szó — fáradt, kimerült felnőttek gyakran találkoznak vele az orvosi rendelőben — a környezetváltoztatás. Minden elfoglaltság — a legkönnyebb, a legszórakoztatóbb is, — állandó egyhangúságával előbb-utóbb kimerítővé válik. Ilyenkor a változatosság, mégha nehezebb elfoglaltsággal jár is — pihentet. Másfajta, addig használaton kívüli energiák mozdulnak meg, és frissen felszabadulva lépnek működésbe. A gyerek még nem nagyon fáradt, nem beteg. S hogy ne is legyen az, arra jó a vakáció. A vakációval ugyanis valóságos helyzetváltozás áll be — jó ha kiegészíti a környezetváltozás ls. Ilyen a táborozás, városi gyerek számára a falu, falusi számára a város. És mindenképpen ilyen a megváltozott életforma, a megváltozott napirenddel. Minden tanár megdöbben, amikor szeptemberben újra öszszetalálkozik a tavalyi osztályával. Alig ismer a gyerekekre. A két nyári hónap alatt szinte többet nőttek, mint az egész tanévben. A nyár, a szünidő, a lógások, az okos, pihenős semmittevés és a növekedés ideje. Pedig a lógástól, a semlttevéstől féltjük gyermekeinket a leginkább. Ellenőrzés nélkül ki tudja hová, kihez csapódik. Rossz társaságba kerül, elzüllik —aggódnak a szülők és hogy a bajt elkerüljék, zártabb életet építenek számára, mint amilyen az az iskolaidőben volt. De gyakori mindennek az ellenkezője is. Szünet van — mondják — hadd csellengjen, tud az magára vigyázni, nem lesz semmi baja. A túlzott programszervezés, a szüntelen ellenőrzés korlátozza a gyerek önállóságát, gátolja a szabadságát. Viszont ha a gyerek egyáltalában nem érzi a törődést, akkor valóban könynyen előfordulhat, hogy eltéved és rossz parton köt ki. Hagyjuk tehát őt, de tapintattal őrizzük. Ne dobjuk ki a sok lapos kavicsot, amiket összegyűjtött magának, se a bogárgyűjteményt, ne tiltsuk el a pajtásoktól és ne nézzük az órát percenként, ha fürdik, hogy elég lesz már a vízből. Irányítsuk óvatosan, szinte észrevétlenül. Hadd érezze, hogy a nyár az övé, mert a jól eltöltött szünidő nemcsak testét erősíti, fejleszti, de érleli, izmosítja a gyerek egész személyiségét. Persze vannak olyan családok is, ahol a tanév vége, a bizonyítvány elkeseredett hangulatot, szégyenkezést, kétségbeesést váltott ki. A szülők tanácstalanul állnak: most mi lesz, hiszen gyermekük egy vagy két tantárgyból is megbukott. Tudták eddig is, hogy a gyermek nem valami jó tanuló, de azért bukásra gondolni se mertek. S most, hogy a bizonyítványban ott az elégtelen, aggodalommal tekintenek a jövő elé, mi lesz belőle, kérdezik szakadatlan. Helytelen lenne, ha a szülők — akár általános iskolás, akár középiskolás — elégtelent hozó gyermekükről azt gondolnák, hogy az véglegesen elbukott, hogy nem lesz belőle ember. Különösen nem szabad ezt a hiedelmet hangoztatni a gyermek előtt, ami természetesen nem azonos a bukás semmibevevésével. Mert ha nem is esett letörölhetetlen szégyenfolt a gyerek, a család életén, baj azért mindenképpen van. A javuláshoz vezető első lépés: ha a szülő felméri, miért bukott meg a gyerek, mi volt a bukás fő oka. Lustaság? Gyenge képesség? Vagy valami külső akadályozó körülmény? A bukás okának felderítésében és a belőle következő segítési módozatok kialakításában sokat segíthet az iskola is. Legyenek azonban bármilyen okok, kövessen a szülő bármilyen módszert, a következő főbb meggondolásokat mindenképpen figyelembe veheti: A bukás nem életre szóló szégyen. Hiszen a gyerek augusztus végén az igazgató által megjelölt napon javító • vizsgát tehet. A javítóvizsga célja nem az, hogy a gyerek „átmenjen", hanem lehetőség a tényleges felzárkózásra. A gyereket nem szabad büntetni a bukásért, „emlékezetes" nyarat rendezni számára, mert ezt esetleg csakugyan megérzi egész életében. A vakáció pihenésre való — a bukottaknak is! Napi egy-két óra alapos és rendszeres tanulás elegendő. A középiskolai bukásoknál sem kell feltétlenül arra gondolni, hogy a gyerek szakítsa meg tanulmányait mondván, majd tanul, ha megjön az esze! Lehet, hogy csak rossz módszerekről, időleges kisiklásokról van szó, amit a nyár folyamán helyre lehet hozni. —CS. I.— Az AGFA ELŐNYEI: KAPHATÓ magnetofonszalag a legnagyobb műszaki szilárdság, a legnagyobb felvevőképesség, kis kopás és nagy hőellenállás az ELEKTRO szaküzleteiben. R A D IO 0F-J96 EGRI VIKTOR: 99 OKOL F

elépülésem után kiképző tisztként a hadtest lábadozójába kerültem. Néhány hétre itt kaptak fedelet a kórházakban sebbel-lobbal összefércelt sebesültek, a tífuszból, vérhasbó'l vagy más nyavalyából félig kigyógyultak. Közben egy-két hétre hazalátogathattak, majd az új szűrés visszasöpörte a laktanyákba mind, aki nem szerzett rokkantobsitot, s valahogy mozogni, fegyvert emelni tudott. Otthon ós front, élet és halál között, afféle humánusra álcázott állomás volt a lábadozó. A háború masinériája falta az emberanyagot, a Piave mellé parancsolta az épnek látszókat, de vitte a rossz tüdejűeket, beteg szívűeket, a sérveseket is, mert Mikó doktor, a lábadozó egyetlen orvosa havonta ukázt kapott, hány embert kell alkalmasnak minősítenie, és ilyen parancs ellen nem volt apelláta. Előírás szerint naponta négy órát gyakorlatoznunk kellett, de reggelente hiába ordította magát rekedtre a napos káplár, képtelen volt katonás tartást beleverni a feslett zubbonyokban, toldott-foldott ülepű nadrágokban, nyűtt bakancsokban gyülekező legénységbe. Nem tudtam én sem lelket önteni beléjük, valójában nem is akartam; valami sajnálattal és daccal elegyes düh ágaskodott bennem: minek is végrehajtani egy semmivé koptatott, értelmetlen parancsot, ami itt már senkinek sem használ, feleslegesen elcsigázta a szalmazsákjukról hajnalban talpra ugratott, minden háborús mesterséget halálosan megutált legénységet. A szánalmas parádénál csak az lepett meg, hogy a vén népfölkelők tartása egy szemernyivel feszesebb; úgy tűnt, hogy akit a munka nyűge csontig sorvasztott, az nem rokkant meg annyira, mint az első sebeit nyalogató fiatalabbja. Ha végre megtörtént az összeolvasás, és a kezelésre szorulók az orvosi rendelőbe indultak, én a maradékkal kivonultam a lábadozótól néhány kőhajításnyira fekvő gyakorlótérre. Terméketlen kopár térség volt ez á kavicsos dombokkal elborított, szántónak vagy legelőnek alkalmatlan gödrös földdarab. A látszat kedvéért egy kicsit tornáztunk, aztán pihenőt adtam ebédidőig. A dombok alatt, a gödrök szélén akadt néhány porlepte, csenevész fagyaibokor, elvirágzott fekete bodza, és tövises barnaágú galagonya. Sok árnyékot nem adtak, a legénységnek mégis jól esett az elperzselt füvön elnyúlni és elnézni a bárányfellegek lassú futását, megtömni a pipát vagy cigarettát sodorni, s elgondolkozni a világ folyásán. A kenyérzsákokból előkerült ilyenkor egy kis hazai, nagyon szerény, szegényes tízórai, jobbára egy fej vereshagyma vagy szalonnabőrke, ujjnyi vékony kolbász, azt eszegették komótosan a reggeli feketekávéhoz kapott komiszkenyér maradékával. Távolabb a grófi fácános nyárfákkal, akáccal tarkított bokrai zöldelltek; tilos terület volt ez számunkra, egy harcsabajszos mérges kis öreg strázsálta ócska flintával a vállán, hogy illetéktelen ne háborgassa a főúri kedvtelésnek szánt drága szárnyasok tollászkodását. Helyet kerestem én is egy fagyai árnyékában, és elővettem a magammal hozott könyvemet... Majd egy fél évszázad távolából felrévül bennem a nyárvégi délelőtt csöndje, fürjriogatással, madárpittyegéssel, halk beszéddel átszőtt békéje; a föld mintha mozdult, megindult volna alattam, különös álmosító játékba fogott, ringani és hullámzani kezdett, kikapcsolta agyamból az emlékezés rúgóit, elfeledtette velem, hogy ez "a nagy csendes békesség csak látszólagos, odalenn délen, az olasz fronton ugyanez a némán ringó, embert dajkáló föld jajdul ós nyög a tűz és vas záporában. Egy csonlcakarú katona telepedett le a közelemben. Néhány esztendővel idősebb lehetett nálam, de nem több huszonötnél. Ott voltam, amikor megjött a beutalt csoporttal, és láttam az orvosi vizitnél. Már akkor meglepett sápadtra hervasztott arcának komoly szépsége. Nem tudom, mi tette olyan férfiasan vonzóvá, a mélyein ülő sötétragyogású, mongolos barna nagy szeme, a kissé horgas orra, vagy két rovátkával szabdalt magas homloka, a szája felett feketéllő bajusza? Minden zárkózott és éles volt az arcán, mintha véső faragta volna, de ahogy hosszan, észrevétlen elnéztem, valami puhaságot, gyámoltalan szomorúságot is láttam rajta. Ismertem a nevét, tudtam azt ls, melyik csallóközi falu küldte az olasz frontra, és miért kapta a zubbonyán fénylő Klsezüstjét. Én akkor, ahogy először hökkentett meg zárkózott szépsége, arra gondoltam, hogy ép karral ő lehetne az a jóeszu mesebeli juhászlegény, három testvér között a legfiatalabb, aki tarisznyájában a hamuba sült pogácsával elindul világgá, három próbát megáll, minden találós kérdést talpraesetten megold, és kiszabadítja a hétfejű sárkány barlangjából az elrabolrkirálylányt. De téged, te furulyázó, szerelemre, munkás életre termett szegény juhászlegény halni, megrokkanni küldtek, és én nem szövögethetek rólad semmiféle mesét; neked a hét átokkal megvert földön kell élned, nem birkózhatsz meg semmiféle sárkánnyal, csak nyomorékká vert életed tigriseivel. Talán ezt rejti a mondhatatlan szomorúságod; most látom a magányodat és társtalanságodat, mert ugyan hol akadna a faludban olyan lány, aki hozzád, a nyomorékhoz kötné friss, fiatal életét? Nem vagyok dohányos, akkor se voltam, de cigeretta mindig volt nálam. Megkínáltam. — Gyújts rá, Jani! Meglepte, hogy a keresztnevén szólítom, s el^ mosolyodott. Talán nem is mosoly volt, csak az emberközeíségnek lágy tükrözése a szája szegletében. Nem szabadkozott; szerény és természetes mozdulattal elvette a cigarettát. Nem nógattam, hogy markoljon a tárcámba, egyszerre többet vegyen, mert azt alamizsnának nézné és pirulna, nem ízlene a füstje. — Maga nem gyújt rá, hadnagy úr? — pillán-; tott rám kutatva. > — Most nem — hárítottam el a kérdést. így indult meg a szó köztünk. Először szokván nyos dolgokról, merre járt, s hol kapta a sebét, miért vágták le tőből a jobbját? — Te, Jani, befejezted a háborút — mondtam aztán. — Én aztán igen, de csak az egyiket — feleh te, s hirtelen eltörlődött arcán az a kis derű, \ amely áttört szomorúságán. — Most jön a másik, a nehezebb — tette hozzá. — Van otthon földétek? — kérdeztem. 5— Van egy kevés. De hát én... Nem mondta tovább, de tompaeszűnek kellett volna lennem, ha ki nem találom, mire gondolt az előbb, s most mit harapott el. Ugyan miféle munkát végezhet ilyen csonkán? Nem szánthat, nem vethet, nem kaszálhat, talán nyájat sem őrizhet, barmot sem gondozhat, selyemszőrű kis csikót, remegő inú szopós borjakat. KI van rekesztve az ő világából, a munka nehezéből ugyanúgy, mint az esték, a pihenők vígsággal, szerelemmel teli öröméből. Talán csősznek, bakternek mehetne — de ilyen fiatalon? Jobb lett volna meghalnod a Doberdo vagy a San Marco sziklái közt, Varga Janii Most nem volna sem harag, sem fájdalom benned. Sziklai daravirág, ibolyaszínű nőszirom, nyllasfű éa molyhos levelű hegyi gamandor virítana feletted, és te pihennél, jó mélyen aludnál, a tavaszi vizek megnyitnák fiatal szíved utolsó rostjait is, hogy eggyé váljon a földdel minden, ami voltál és vagy. A szíved, amely halott lett és mégis élő, halhatatlan. Akik otthon maradtak — az anyád, talán egy lány is — fájdalmas szomorúsággal gondolnának rád, aztán, megenyhülve, csak bánatosan; az arcod lassan elhalványulva, megfakulna bennük, mint a fényképed a falon, csak valami apróság, egy csorba bicska, egyetlen legénykalapod művlrágdísze, valami bolondos faragvány emlékeztetne rád, mert farigcsálni szerettél — és ez jó így, semmiféle fájdalom és bánat n«m tarthat örökké, minden sebnek egyszer be kell forrnia, ez az élet parancsa! —• Rokkantsági nyugdíjat káp — biztattam, bár tudtam, hogy az a nyomorult kis pénz az éhenhaláshoz sok, az élethez kevés. Szót ejtettem arról is, hogy műkezet csinálnak a rokkantnak, biztosan talál majd kedvére való munkát. Nem felelt, a szája széle remegett, ahogy a cigarettát az ajkai közé szorította. Az arca kcmior lett, olyan sötét, mint azoké, akik valami elborzasztó gonoszat forgatnak a fejükben. Talán azt, hogy szélespengéjű mészároskéssel neki kéna rontani a világnak és szúrni, ölni, mészárolni kellene, hogy minden vérbe fúljon, elnémuljon, csak így enyhülhetne a haragja. Vagy bombát hajigálni, egyet, tizet, százat, mert mást nem érdemel ez a világ, amely halni küldte. Esztelen gondolat! Ez a komor, megcsonkított ember sohase lesz ámokfutó! Párás lett a szeme és elfordult. De hiába próbálta rejteui, meg kellett látnom, hogy könny gördül ki a szeméből. Azt vártam, hogy tehetetlen fájdalmában feljajdul és átkot mond. De nem ez történt. Ép keze ökölbe szorult és gyors egymásutánban háromszor a levegőt ütötte. Vakon, tisztára ösztönösen. Kemény és rettenetes volt a csontos, barna ökle. És hirtelen belém fordult a gondolat, ha egyszer társakra lel, ez az ököl ütni, támadni fog, hogy minden pusztuljon, örökre eltűnjön a föld színéről, ami mocskos, embertelen és gyalázatos! Ami pusztulásra érettl Hát ezért nem tudlak elfelejteni, Varga Janii Ezért látom magam előtt magas, karcsú termetedet, szép ós nyugodt mozdulataidat, szemérmes mosolyodat, ahogy a cigarettát megremegő ujjaiddal átvetted. Az arcod talán nem ls volt olyan meghökkentőn és megindítón szép, ahogy emlékezetem magam elé idézi. De te már így élsz bennem eltörölhetetlenül, s nem tudlak többé elfelejteni — nem az arcod, hanem a csontos, barna öklöd miatt. A

Wlppach völgyének, a San Marco hegyének, a Tagliamento síkjának sok halottja mind jeltelenné vált. S ahol később felhorzsolt lélekkel, mérges gázoktól megrontott szemmel még Járnom kellett: a verdunl dombok sem vernek már visszhangot bennem. Fakuló emlékek, a rossznak torz tükre, miket darabokra kell zúzni, végleg eltemetni. De a te arcodat, az öklödet és a homlokod ráncaiba vésett, ki nem mondott gondolataidat nem felejthetem el, mert azokban olvashattam azt, ami már sejtés volt bennem is, és később, évek múltán formát kezdett ölteni.