Új Szó, 1966. július (19. évfolyam, 179-209. szám)

1966-07-23 / 201. szám, szombat

Az alábbiakban szemelvényt közlünk t. M. Pafízek „Szongáré" cfmű új regényéből, amely a Tatran kiadóvállalat gondozásában a közeljövőben magyar nyelven is megjelenik. A népszerű irö és világutazó két nagy utat tett Guineában és az afrikakutatők hiteles tájékozottságával eleveníti (el előttünk Guinea fekete bőrű népének életét. Oj könyve azonban nem a szokványos útleírás. A valóságos élmények Parízek tolla alatt izgalmas regénnyé szövődnek, amelynek érdekfeszítő tartalmán keresztül megismerkedünk az ősvadonban élű emberek életével, szokásaival, különös társadalmi berendezésével, a dzsungel növény- és állatvilágával, s a cselekmény pattanásig feszülő szálai között, érdekes színfoltokként, egy-egy villanásnyira Guinea festői tájai és városai is felbukkannak előttünk. A regény történelmi pillanatban játszódik le. Guinea népe nemcsak a gyarmati uralom alól szabadul fel, hatalmas erőfeszítéssel lassan széttöri maga körül az évszázados sötét babonák kovácsolta szellemi bilincset is. — Aáááhl - szállt fel a tömegből az elragadtatás sóhaja. A forokoniai hegyoldalak fölött fülsiketítő ropogással felröppentek az első színes csillagok. Barim kovács segítőtársaival meggyújtotta az első rakétákat. Éles sziszegésük elhalt a fellobbanó gyutacsok robbanásában. Mintha tüzes eső hullt volna az ég bői. Egyik rakéta a másik után szállt a magasba. Az erdőben riadtan csipogtak a madarak. A baglyok vészjóslón huhogtak, és a majomnép ijedt rikácsolásba kezdett. Barim melle dagadt a büszkeségtől. Hogyisne! Ö lett az ünnepély hőse, és a viharos tetszésnyilvánítás, amit a csodálatos látványosság kiváltott, neki szólt. A legszenvedélyesebb táncosok is megfeledkeztek a mozgás öröméről, bámulatukban égnek emelték karjukat, és hangosan ujjongtak. Barim kovács Kamarával és még két férfival a leghatásosabb mutatványra készült. Most! Az embereknek úgy rémlett, hogy a hegyoldalról színes tűzpatak folyik a falu felé, szikrázó felületén vidáman sercegő, óriási tarka fénykorong forog. A lőporszagú füstfelhő a tűzijáték fényében könnyű, színes felhővé változott, és lassan szállt alá a völgybe. A tűzijáték hatalmas sikert aratott. Sárga, zöld, piros szín villant - Guinea nemzeti színei. Három rakéta tett pontot a szivárványos fényekben villózó vízesés után. Az éjszakai sötétségben ismét eluralkodott a hallgatag csillagok nyugodt fénye, a baglyok és majmok lassan megnyugodtak ... Újra felhangzott a táncdobok dallamos pergése, felharsantak a sípok, csengve szólt a balafon, a fiatalok talpa dobbanva verődött a kemény agyagföldhöz. Folytatták a táncot. Ma éjszaka nem lesz alvás. Az idősebb férfiak kis csoportokba verődnek, elfogyasztják a nyárson sült ürüpecsenyét, pálmabort, meg kölessört isznak, s megtárgyalják a világ folyását. Az asszonyok letelepszenek a kunyhók küszöbére, és eltereferélnek a törzsi falvakbál meg tanyákból érkezett vendégekkel, a fiatalok pedig hajnalig táncolnak. Szongaré ősi törzsi viseletben az ifjú férfiak táncát táncolta. Szereti ezt a táncot, mert gyors és harcias, bár roppant kimerítő. A nézők ütemes tapsa zuhogó vízesésként visszhangzik a fülében. A dobok csörtető bivaly dobogását érzékeltetik, a balafonok csengő hangja madárdalt idéz. Szongaré táncol, mozdulataiban visszatükröződik az öröm, amit ma társaival együtt átélt. Az ő szemük is ég a lelkesedéstől, akárcsak Barim kovács műcsillagai az imént. Kujaté Manszona odakiáltott a táncoló Szongarénak: — Szongaré, most neked játszunk! Szongarét megremegtette a büszkeség. A bíró a falu első dobosa, mesteri tudásával talán csak Buréma erdész veheti fel a versenyt. És Kujaté Manszona előnyben részesíti őt a többiekkel szemben! Jobb lábával a hagyomány szerint háromszor dobbant, élesre köszörült lándzsáját a feje fölé emeli, elkiáltja törzsük harci kihívását, és várja az első dobütést. Manszona és Buréma dobja háromszor egymás után gyors, ritmusban felmorajlik... elhangzott a jeladás. A dobosok fürge ujjai könnyedén futkároznak a dob falán Halkan peregnek a dobok, a hang lassan erősödik, a férfiak most már a tenyerükkel is verik a dobot, Szongaré alkalmazkodik a megváltozott ritmushoz. A rugalmas tenyerek és ujjak egyre sebesebben repkednek a dob keményen feszülő bőrlapján, s a dobok gyorsuló ütemével gyorsul a nézők tapsa és Szongáré tánca is. Szongaré megfeledkezett a zászlóról, a tűzijátékról; mindenről. A tánc vad ritmusában átélte ősei életét. Most a határszéli hegyek, a feranahi térképen katonai területnek feltüntetett erdőségek koronkója, harcos, akitől valaha régen rettegett az egész vidék. Lándzsájának élesre fent hegye a lobogó tüzek fényében szikrát vet hosszú pajzsán. Szongáré örül. Harcosnak érzi magát, amilyen harcos katona fivére, aki kint él a nagyvilágban. Másik fiútestvére pedig a nagyváros nyújtotta kényelmes életet élvezi. Szongarét elfogja a vágy a tágas városi utcák után, ő is szeretne szép éttermekben étkezni, ahol a pincér udvariasan megkérdezné, mit kván. És szeretné csillogó, nagy tükörben látni, hogyan is fest európai öltözékben ... A város látomása hirtelen bukkant fel benne, és éppolyan hirtelen el is tűnik. Szongaré érzi, hogy mindenekelőtt harcos, aki ide tartozik, a honi tájakra, ahol ismer minden követ, ahol érti az emberek és a természet beszédét. — Hé, Szongaré, most neked játszunk! - Ezúttal Buréma kiáltott oda hozzá, és tenyere még sebesebben csattogott a dobon. Szongaré elfogadta a felhívást. Nem engedheti, hogy legyőzze a tenyerek ritmusa. Be kell bizonyítania, hogy már csakugyan a férfiak közé tartozik. Fülében vihar zúgott. Lándzsáját a magasba dobta, elkapta vastagabb végét, megforgatta a föld fölött, és átugrotta. Egyszer, kétszer, sokszor. Gyorsabban, gyorsabban, még gyorsabban. Patakokban ömlött róla a verejték. Ügy érezte, hogy a lába alól kiszalad a föld, és 5 a levegőbe emelkedik, dárdája fellendíti a csillagokhoz. A tamtamok három döngő ütése jelezte, hogy a dobosok tisztelettel adóznak a táncosnak, mert tánca gyors és pontos volt. Szongaré megállt. Kifulladva támaszkodott lánzsájára, és lehunyta szemét. Bebizonyította, hogy karja rugalmas, lába erős, tüdeje jó, szíve ellenálló. Tetszésvihar zúgott fel. Forokonia népe megadta neki a legnagyobb tiszteletet, amit egy tizenöt éves táncos kaphat. Szongaré boldogan elmosolyodott, felnyitotta szemét, pillantása a sötét körvonalakkal kirajzolódó hegyekre szállt. Egyszerre rémülten felkiáltott: — Ott... ott., nézzétek! Zöld csillag! A fejek a hegység irányába fordultak. Az őserdei faóriások között magasan a hegygerinc fölött lassan hullt le-fel egy zölden fénylő csillag, olyan, mint a tűzijáték foszforeszkáló csillagai. Csakhogy azon a helyen nincs se falu, se tanya. Az egybegyűlteket elfogta a szorongás. — Ez az angol területen volt — vélte Barim. Szokásból még mindig így mondták „az angol területen", bár Sierra Leone népe már maga uralkodott. — Nem - jelentette ki határozottan Bak Ury —, jóval közelebb. A Lomára vezető hegyoldal valamelyikén. De ki lehetett. .. Nem fejezte be a mondatot Gondterhelt pillantással nézett Kujaté Manszonára. A bíró feltűnés nélkül intett neki. Bak Ury felemelkedett, de még mielőtt egy lépést tehetett volna, megbénította Szongaré kiáltása: — Ott... a hegyen.., tűzijátékot gyújtott valaki, A következő pillanatban felbődült: — Tűűz! Tűűz! Ég a karám! Szongaré lerántotta fejéről a nehéz homlokdíszt, — amúgyis csak akadályozná a futásban - feje fölé emelte lándzsáját és felkiáltott: i- Utánam! Utánam! Bennég a jószág! Néhány ugrással átröpülte a táncteret, és futásnak eredt a Farakoróba vezető keskeny gyalogösvényen. Háta mögött sűrű lábdobogást hallott. Futtában visszanéL. M. P A Ŕ í Z E K : aré éjszakája zett. A csillagok fényében fehéren villogott a dárdák hegye. Nem hangzott csatakiáltás, a rémület hangja sem hagyta el az emberek száját. Nyargaltak Szongaré nyomában, nesztelenül, villámsebesen, mint a forró trópusi szél. Veszélyben az állatállomány. Először a jószágot kell biztonságba helyezni, csak azután kezdhetik oltani az erdőt. A vörös lobogás egyre magasabbra csapott. Októberben az aljnövényzet már elég száraz, és az erdőt nyilván egyszerre több oldalról gyújtották fel. Az égő fa ropogósába riadt bőgés kecskemekegés és báránybégetés vegyült. Felértek a karámhoz. A megvadult állatok nekirohantak a gerendáknak, amelyek fogva tartották őket. A lármából és fejetlen zűrzavarból egy férfihang hallatszott: — Ledönteni a karámot! Szongaré megismerte Kamara Széni hangját. A sofór átvette az irányítást. — Mindenki ide! Megmarkolta a keresztgerendát, lábát erősen megvetette a földön, és a többiekkel együtt megfeszítette izmait. — VigyázzI Hórukk! A gerenda engedett, mintha mézeskalácsból lett volna. Valamivel odább: -- Hórukk! Gyorsan elugrottak, mert a megvadult barmok kirontottak a korámból. — Ne engedjétek az állatokat az erdőbe! - rikoltotta Áko Buréma. - Hajtsátok a falu felé! És vigyázat a gyujtógatókra! Kamara Széni fel_kapott egy lángban égő hosszú ágat, és futtában kiáltotta: — ügyeljetek az idegenekre! Mindenkit elfogni! Aki védekezik, üssétek agyon! Szongaré rákiáltott Akóra: — Fuss át a korámon! Tereld a jószágot a kijárathoz! Azzal máris rohant a sziszegő lángok felé. Ako Buréma nyomon követte. Lándzsájukkal a kijárathoz hajtották oz állatokat. A lángnyelvek vörös fénye megvilágította verejtékben fürdő testüket. j> « ® CD C < 3E se <u «1 A többiekkel együtt seprűkkel, letört gallyakkal, lapáj tokkal felszerelve nekirontottak a lángoknak. Harcuk a tűzzel nem tartott sokáig. A falu felől vész

T kiáltás hangzott, a katonai trombiták riadót fújtak. Lenn a faluban további tűz ütött ki. - A magtárak... égnek a magtárak! - Igen, a magtárak égnek - kiáltotta Buréma erdész, és féktelen dühében megbicsaklott a hangja: - Gyilkosok, gyújtogatok, haramiák! Halál rájuk! — Mikor látta, hogy a férfiak le akarnak iramodni a faluba, visszatartotta őket. - Odalent segítenek magukon, ahogy tudnak. Most itt oltsatok! Ha a tűz eléri az erdő sűrűjét, kő kövön nem marad. A törzsi falvak is elpusztulnak. Átkozott banditák, majd én megmutatom nekik! Mi alatt az emberek a tűzárral hadakoztak, az ifjak megpróbálták a jószágot lehajtani a völgybe, ami nem volt könnyű, feladat. A megvadult barmok szétfutottak, és igyekeztek az erdőbe jutni: egy részük a Lomára vezető hegyoldal felé vágtatott, más részük felfelé menekült, Farakoro irányába. Végre sikerült az állatok egyharmadát lehajtaniuk a faluba. Az ifjak lóhalálban szaladtak a magtárakhoz. Ott már utolsókat lobbant a kialvó tűz, a férfiak káromkodtak, az asszonyok jajveszékeltek, a gyerekek sírtak: a magiárak porig égtek, és velük együtt néhány kunyhó is a tűz martaléka lett. Szongaré nem tudta felfogni ésszel, mi is történt valójában. Ki tehette ezt a forokoniaiak közül? Talán Morikandiaméknak is benne van a kezük? Vajon mit jelentett a zöld csillag? Felemelte a fejét, és elnézte a tűzbe borult hegyoldalt. Magasan a láthatár fölött vörös fény verődött vissza az égboltról. i- Farakoróban is tűz ütött ki! — kiáltotta rémülten, és futásnak eredt. Rohant a magaslatra, ahol a híradó dobok állnak. A dombtetőről látta, hogy Szerafinia és Kubikoro is lángtergerben úszik, sőt a tűz visszfénye Kissidougou fölött is pirosra festi az eget. Fülelt. A távolból fadob kopogása hallatszott. Igen. a farakorói dob szól. A dobos jelenti, hogy égnek a magtárak, és néhány kunyhó is tüzet fogott. Egy idő múlva Szerafinia jelentkezett. A dobosuk tudtul adta, hogy Banian irányában minden falu lángban áll. Röviddel rá Kissidougouból is hasonló hír érkezett. Szongaré elgondolkozott. Az angol területen hallgatnak a dobok. Az ottani falvakat elkerülte a katasztrófa ... Ez azt jelenti, hogy a gaztett onnan jött. Odalépett o távdobhoz, és megragadta a dobverőket. Feszülten gondolkozott. Megteszem, gondolta, meg» teszem. Nagy lendületet vett, a nehéz dobverők pörölyként zuhantak a dob falára. Az első ütést továbbiak követték. Szongaré nem küldte a szokott jelzést, hogy Farajoro dobján Szongaré dobolt. Egyenletesen verte a dobot, egyhangú, semmit nem jelentő ütésekkel. Ez merőben új, szokatlan dolog, kell hogy meglepje és figyelemre késztesse az embereket. Erre a hangra elhallgatnak a többi dobok, nem folytatják híradásukat a tűzvészről, és akkor rajta lesz a sor, hogy a körzet egész ifjúságát értesítse. Nem tévedett. A dobok sorra elnémultak, és Szongaré megpörgette dobverőit a forokoniai jelzés szokott ritmusában. A jelzést háromszor ismételte, majd kikopogtatta a nevét és elkezdte: — Forokonia .. . Forokonia .. , Forokonia . . . Szongaré ... itt Szongaré dobol. Felhívás... felhívás... az összes fiatalhoz... az összes fiatalhoz ... Legyetek éberek, harcoljatok a gonosz ellen , .. küldjetek képviselőket Forokoniába , .. megtartjuk az ifjúság paláverét... az ifjúság paláverét.. . gyertek. Abbahagyta a dobolást és feszülten figyelt. Háta mögött, élén a meglepett Faszu Gombéval, összesereglett Forokonia népe. Senki sem tudta, mit akar Szongaré. Csak a baniani politikai dolgozó értette meg a fiú szándékát. — Ebben a zűrzavarban aligha válaszolnak neked. Mindenkinek megvan a maga gondja. Szongaré egy kézlegyintéssel félbeszakította: - Hallgassátok csak! A távolból dob hangja szólt: — Szongarénak Forokoniában .... Szongarénak Fo» ronokiában ... Ha jelented a napot, jövünk... Ha jelented a napot... Szek Umar dobol ... Szek Umar, Szongaré pirkadatig állt a dob mellett. Dobolt, és hallgatta a dobok szaggatott válaszát. Mire feljött a nap, tizenegy falu fiataljai tettek ígéretet. Fáradtan ment haza, szüntelenül egy kérdésen töprengve: vajon ki lehetett a gyújtogató? Talán a varázslók tudják, gondolta. Nem sejtette, hogy nemcsak a varázslók tudják, hanem Logo Bubakasz is, a nemrég elhunyt forokoniai pátriárka fia. Fordította: Havas Mártó