Új Szó, 1966. július (19. évfolyam, 179-209. szám)

1966-07-02 / 180. szám, szombat

jgasgm i äWŠ^W^^ éíS siPii • .J V-VA, KV # jOÍ, /S KEZDI E M? Talán a származásom/ j mal. Mert ez sem mellékes körülmény I 7 ám. Legalábbis ezt bizonyítják tapasz* ' talataink. Egész röviden: valahonnan a Földközitenger mellékéről a Káposzta-családból származom. Őseim innen keltek útra. Bizonyára a bolgár kertészek jóvoltából kerültünk el a Duna. az Ipoly és a Vág völgyébe. Az elterjedt nevem: Karfiol. Születési bizonyítványomat latinul állították ki, tudományos körökben ma is ezen a néven emlegetnek. ^ Mindezt csak a teljesség kedvéért mondtam el. Most rátérek a tárgyra. Gyermekkorom gondtalanul telt. Puha, napsugár melengette, iivegburkú ágyacskában láttam meg a napvilágot. Nevelő apám, a jóságos Kertész bácsi minden jóval elhalmozott. Sok testvérkémmel így növekedtünk, mígnem egyszerre kicsi lett az ágyunk. A gondos Kertész bácsi gyengéden kiemelt és tenyerén vitt bennünket a nagy-nagy kertbe. Micsoda dolgunk voltI Harmatban mosdottunk, napsugár csókolgatott. Kertész bácsi becézgetett, dédelgetett. Egyszer azután — egy szép júniusi napon gyengéden így szólt hozzám: — Nos, Kel Virág, el kell válnunk. Eladó sorba léptél. Hófehér fejed megcsodálják majd a városi emberek. Szépséged elbűvöli őket. Kapva • kapnak utánad ... Utoljára megsimogatott és felrakott egy nagy kocsira. Kora reggel indultunk el sok-sok testvéremmel együtt. Nagy állomáson álltunk meg, ahol újabb testvérekkel találkoztunk. Ök már a vonatról mosolyogtak ránk büszkén. Megelőztek... A vonat mellett egy ember állt széttárt karokkal. Azt kiáltotta, nincs több vagon, csak másnap lesz. Addig várnunk kell. A csendes, jóságos Kertész bácsi, akinek máskor napokig se hallottuk hangját, egyszerre üvölteni kezdett. — Mit képzel maga? Ilyen áruval csak úgy do bálódzikl? Mire piacra ér, elfonnyad! — Jöttek volna előbbi Búsan ballagtunk vissza. Kertész bácsi szörnyű elkeresedésében kifakadt. Egyre azt hajtogatta, hogy ő fagytól, széltől óvott bennünket, mint saját gyermekeit, most meg itt hervadhatunk mások hibájából. Nemhiába aggódott további sorsunk miatt. Másnap ugyan vonatra raktak, de órákon át vesztegeltünk az állomáson. Csak este érkeztünk meg egy nagy városba. Ott újra kocsira raktak és egy raktárba szórtak le bennünket durván, érzéketlenül. Ahány ütődés, annyi folt. /

TT GUBBASZTOTTUNK egy napot. Másnap újra felraktak. Végre valahára egy gyönyörűséges üzletbe kerültünk. Az üzletvezető azon nyomban rendelkezett: a raktárba és a puli alá velük, mert ha meglátják a friss árut, nem fogy el a régebbi! Ojra csak várnunk kellett. Harmadnap kerültem a pultra. Büszkén tartottam fehér fejem. Hadd csodálják meg ezek a városiak! Vártam a vevőket. Idős férfi volt az első kérőm. Kézbe vett, megforgatott, végigmért. Izgatottan lestem a hatást. Íme, már visznek is! De jaj, nem így történt. Megvetően megkérdezte, mennyire tartanak. Az elárusító négy koronát kért. Mire az idős férfi fitymálva lódított vissza a pultra: Ezért a sárga, hervadt fejért?! Félénken pillantottam körül. Nyomban kicsordult a könnyem. Testvéreim sárguló fejecskét láttán elszörnyedtem: oda lett a fehérség! A vá rakozás, a sok utazás, a sötét raktár elhervasztott. Napokon át kellett elviselnem a megvető tekintete

ket. a szúrós megjegyzéseket. Nem kellettünk senkinek. Ha ezt Kertész bácsi látja, tudom, nyomban meghasad a szíve. Nem viselte volna el, hogy az ő munkáját csak ennyire becsülik. Négy nap múlt el, vagy talán egy hét? Nem tudom. Egyszer reggel fekete táblácskát szúrtak mellém. Krétával írták rá: Karfiol egy korona. Lám, mi lett belőlem! Értékem alig a negyedére csökkent. Borzasztó. Micsoda megalázást Szégyenem még csak ezután fokozódott. Egy koronáért se kellettem... Ilyen szemétért egy korona? — kiáltotta egy fiatal mama felbőszültén. — Hát minek nézik az embert? Ilyen megszégyenítés után örültem, hogy újra ládákba és kocsira raktak. Utaztunk, utaztunk. És mit látok? A szövetkezet udvarára értünk, ahol Kertész bácsi csodálkozva csapta össze tenyerét. — Ntní, Kel Virág! Hát visszaföttél? Szegénykém... Ezért fáradoztam ennyit? Hajnalban keltem, késő este feküdtem. Gondoztalak, mint édes gyermekem ... Hát ez lett belőled? Elfordult és elballagott. Ügy láttam, szemében könny csillogott. Többé nem találkoztunk. Az istállóba vittek és ott a tehenek elé szórtak. íme, Ily dicstelenül végződött pályafutásom. De nagyon kérem, engem ne sajnáljanak. Ez a mi sorsunk: a virágzást pusztulás követi. A természet rendfe megmásíthatatlan, f A M AZ ELMOLÄS pillanatában rettenete11 sen fájdalmas, hogy haszontalanul / 1 pusztultam el. És velünk pusztult el a ' • bennünk megtestesült érték, amelyet odaadó szorgalmas emberi munka teremtett meg. Kertész bácsi és a sok-sok Kertész bácst munkája így nem szolgálhatta mások — embertársai javát. Én csak egyszer pusztultam el. Ám az emberi munka gyümölcse-újra és újra elpusztulhat, ha az értéket teremtő emberek a fövőben sem ákadályozzák meg,.. ZS1LKA LASZLO AHOL AZ ÁLLAM A S hamarosan el is felejtette, hogy ő voltaképpen nem nyomorék' E-gyik oldalon a brnói országút, másik oldalon az erdő, középen modern, négyemeletes iskola és internátus, mint mesében a tündérlak. Ez a bratislavai intézet egészen egyedülálló az országban. Mélységes emberi humánumból, a legőszintébb segíteni akarásból jött létre azok számára, akik születési hibából, vagy baleset következtében, vagy valamilyen gyógyíthatatlan betegség után kevesebbnek érzik magukat embertársaiknál. Munkaképességüket elvesztették, bizalmukat is, rokkantnak nyilvánították őket, másokra szorulnak. Legtöbben sántítanak, vagy púposak, ezek kerülik a pillantásodat, mintha megbocsáthatatlan bűnnek tartanák az épségedet. Csak nagyon kevesen vannak itt olyanok, akiknek a külsejük semmit sem árul el, agyhártyagyulladás vagy szívideg-reuma után váltak munkaképtelenné . .. "Hogy elnézed e megkésett „diákokat", akik között 18 éves a legfiatalabb, s negyvenöt a legidősebb, Csernisevszkij, a nagy orosz tudós és gondolkodó jut eszedbe, aki egyik eléggé ismert tanulmányában azt írja: „..az egyszeri ember sánták és nyomorékok birodalmába vetődött.. később, mihelyt kicsit meggyökeresedett, maga is összehúzta az egyik szemét és sántikálni kezdett, mert neki magának is úgy tűnt, hgy emígy kényelmesebb, azaz, hogy illendőbb így nézni és így járni, s hamarosan el is felejtette, hogy ő voltaképpen nem nyomorék . . Talán ebben az intézetben is pontosan erről van szó, lakói két-három felejtik, hogy ők testi, vagy kevés esetben lelki fogyatékosságban szenvednek. Persze, itt a tanítók, a mesterek és a nevelők Csernisevszkijt fordítva értelmezik. Úgy nevelik az ide került rászorulókat, hogy az életben, a munkahelyen se érezzék magukat kevesebbnek, hogy az épek társadalmában valóbon épnek érezzék ők is magukat... Ján Rosa internátusi főnevelő ajtaján kopogtatok. Középmagas, vékony, ősz hajú férfi nyit ajtót. Beszélgetünk, gyorsan jegyzetelek. 198 lakó. . . 18 éven aluli 38 személy, 1835 év között 150 személy, 35-45 között 10 személy ... A lakók közül 147 a férfi és csak 51 a nő. Négy emeleten helyezték el a tanulókat. Az első három emeleten laknak a férfiak, negyediken a nők. Minden emeletnek külön nevelője van szépen berendezett szobával . . . Minden nevelő pedagógiai végzettséggel rendelkezik, első vagy másodfokra érvényes képesítéssel. S rajtuk kívül két nevelő még az éjszakai szolgálatot végzi felváltva. Mindenféle eset előfordul itt. Megnehezíti munkájukat, hogy kialakult személyiségeket kell nevelniük, akiknél az általánosan értelmezett nevelői szempontok nem jöhetnek számításba. Gyógypedagógiára van szükség, szociális rehabilitációra, és ez nagyon bonyolult és komoly munka. Itt a pedagógusnak nagy tapasztalatokkal kell rendelkeznie. Együtt kell éreznie növendékeivel ... Első emelet, harmadik évfolyam. Az átlagkor elég magas. Itt laknak a végzősök, a távozók, a búcsúzkodók. A leendő mesterek, akik szorgalmasan készülnek az írásbeli és szóbeli vizsgákra, a műhelygyakorlatban való helytállásra. Füzetek és könyvek fölé hajolnak a Jeendő géplakatosok, az irodai gépek mechanikusai, a hegesztők, az eletromechanikusok, a könyvkötők, az ortopédcipészek, a szabók, a varrók, a villamosberendezések mechanikusai. Teljesen ingyenes ellátásban részesülnek. Rokkantsági díjat kapnak. A nős férfi maradéktalanul megkapja az összeget, a nőtlen csak a felét. A 18. évtől száz korona zsebpénz is jár nekik. A 198 testi vagy egyéb fogyatékosságban szenvedő lakó segítője, pénzelője, szülőié az állam! A nősek ötször, a nőtlenek háromszor utazhatnak haza ingyen évente. A szovjet határtól egészen Chebig, Déčínig. Vannak itt csehek. szlovákok, lengyelek, ukránok és magyarok, sőt néhány német is. Mint minden élőlény ezen a földön, ők is éreznek, szerelemre gyúlnak, keresik párjukat, mert magukban hordozzák anyaságukat, apaságukat. Most is nyolc-tíz pár jár együtt, tudnak róluk a nevelők is. Sőt... Nem egy olyan esetet tartanak nyilván, hogy a szerelmesek kikerülve az intézetből, házasságra léptek, gyereket nevelnek, egyszóval családot alapítottak. A folyosókon, a műhelyekben, s az internátusi szobákban mindenki szabályosnak tartja magát, mert mindenkinek volt valami komplikált baja, még Rosának, az internátusi főnevelőnek, kísérőmnek is, akit nem sokkal a háború befejezése után autóbaleset ért. Nem véletlen, hogy a rokkantak őt tartják a hozzájuk közelállónak, bizalmasak vele és őszinték hozzá. — Nemrégen forró pillanatokat éltünk át — újságolja az első évesek nevelője. Egy tizennyolc éves fiú meg tagadta az engedelmességet a műhelyben. Egyfolytában három napig ellenkezett a mesterrel. Legkevesebb harmincszor hívtam be a szobámba, és a lelkére beszéltem. — Mondd csak, fiam, szereted az édesanyádat? Szeretem — felelte. Annyira szereted, hogy nem is akarnál fájdalmat okozni neki? Annyira — vallotta be nekem. Akkor engedelmeskedj a mesterednek! - mondtam, parancsoltam neki. Nem felelt, s nem is engedelmeskedett. Bevett valamit a fejébe és abból nem engedett. Úgy viselkedett, mint ahogy általában a vagányok szoktak. Az érv, a szép szó nem használt semmit. Már nem az esze, hanem a rossz barátok és barátnők tetszése szerint cselekedett. Édesanyja is járt nálam, sokáig sírt a szobámban, a fiún az sem segített. Véaül el kellett mennie . .. Egyébként minden héten ellenőrzi a tanulmányi könyvecskéket. „Ha egyes a felelet, ió, nincs semmi baj, de ha ötös, máris berendelem az illetőt és maayarázatot kérek." Ez az elve. Ketten-hárman laknak egv szobában, folyosóián mindenkit ismer, név szerint szómon tartja azokat, akik csak hanqosan képesek valamit megtanulni. Ezekkel van a legtöbb baja ... — Üqy neveljük őket — mond'a a nevelő, — hogy tanítványaink az életi seb! az f font a m és n nak. nul veié hog el n goz< ninc hely gőg A tale végi sétá ból fokú évig .maj éve: ség( ladc szív tün« kát. betť nerr Cirillnek egy idő óta őszül a halántéka. Természetesen erre a tényre is a nők figyelmeztették öt először, akárcsak sok más egyébre, ami az örök természetben történik. Nagyon rafinált figyelmeztetés volt, ezt meg kell hagyni. Más talán észre sem vette volna szemükben az áhítatos sóvárgást, mellyel a halántékát szemlélték, de Cirill túl érzékeny idegzete azonnal tolmácsolta a hódolat néma fényfeleit. Tudomásunk szerint nem hiú ember, de azóta gyakran nézegeti magát a tükörben, ruházatára is nagyobb gondot fordít, s egyre gyakrabban látni őt a Duna partján, ahol bájos kamaszlányok és ábrándos tekintetű fiatalasszonyok sütkéreznek kora tavasztól késő őszig... Ismerjük Cirillt. Tudjuk, hogy egyike volt a legpéldásabb családapáknak, leghűbb férfeknek. Láttuk már őt nemegyszer gyerekkocsival sétálni a város csendesebb utcáin, csinos, szőke feleségével ülni a színházt páholyban, vagy az előkelő kávéház teraszán. Tízévi házassága alatt kétszer sem fordult elő, hogy ne hívta volna fel telefonon a délelőtti műszakban dolgozó feleségét, s ne érdeklődött volna hogyléte, egészsége iránt. Egyszóval legendák keringtek róla a feleségek körében, neve gyakran szerepelt asszonyi párbeszédekben, amelyektől a férfek dührohamot kaptak. Az utóbbi időben már odafajult a dolog, hogy munkatársai a köszönését sem . fogadták, összesúgták a háta mögött. Tehát addig a bizonyos ideig Cirill helyzete az emberi társadalomban egyáltalán nem volt rózsás. Főnöke, egy vénülő, táskás szemű Casanova, már szeretett volna felmondani neki, csak az elfogadható indokokon törte a fejét. Ám, amint említettem, Cirill barátunk egyszercsak tudatára ébredt annak, hogy tetszik a nőknek... Korszakalkotó felfedezés volt, IS. NAGY LAJOS; mindig hü férj és példás családapa, de figyeljük csak meg érveit, melyeket magányos sétáin kovácsol önmaga ellen: Mi történnék, ha mégis nul alk egí / ma ahi szé Megértő feli mondhatnám, mivel utána, mint látni fogjuk, a fiatalember életének egy valóban új, látványosabb és izgalmasabb korszaka következett. Eleinte egyedül járta a főváros hangulatos sétányait, egyedül kávézott a legelegánsabb presszókban. Külföldi cigarettát szívott ezüst szipkából, s naponta borotválkozott. Sajnos le kell szögeznem, hogy az a néhány ősz tincs a halántékán megváltoztatta Cirill teljes életfilozófiáját. Még megpróbálnám? K t ellen vétenék? A feleségem ellen? Ha megtudná, se igen törődne vele, van annyira nagyvonalú. Dehát miért tudná meg? Elég nagy ez a város. Vagy a gyerekek ellen követnék el bűnt? Nekik édesmindegy, mit csinál az apjuk, ha a pénzt haza adja, van mit enniük, s tisztességes ruhában járnak... ... és az nem lenne bűn, ha az ember elszalasztana ennyi kínálkoió mii Hh lan ne alá ni he i ön; fér em tél aú mc elí a mi Uti