Új Szó, 1966. július (19. évfolyam, 179-209. szám)

1966-07-16 / 194. szám, szombat

B

ruce térdre ereszkedett ágyában, mégpedig úgy hogy a sarkán ült és o könyveit nézte A távoli és elhagyott utca odaküntről nem zavarta meg a szoba csendjét. Nem így volt mindig. Bruce élénken emlékezett az utcára, mint meghitt élettársára, mely egykor tarkán zajos is tudott lenni, amikor ide költözött padlásszobájába. De az autók eltűntek, s ezzel odalett Párizs elővárosának megszokott mozgolmassága is. Bruce nem vette ezt észre azonnal. Az utco, mint az elhidegülő kedves, nem egyszerre hagyta el őt. Egyszerűen kiki hagyta látogatásait, megszűnt érdeklődését és haragját kimutatni. Igy tudta meg Bruce, hogy az utcának bánata van. S mivel Brucének it itt volt szívében a fájdalom, kettőjük viszonya most a közös fájdalom kapcsolatába mentát. Ez a kapcsolat már távol állott az első szerelem megnyilatkozásaitól. Szelíd meghittség alakult ki kettőjük között, akiknek nincs szükségük beszédre, hogy megértsék egymást. Anélkül, hogy feltárnák egymás előtt gondolataikat, tisztában vannak érzéseikkel. És most Bruce szerette ezeket a délutánokat, amikor egyedül lehet a legkisebb zavaró zaj nélkül, amikor az utca némaságával lopózik csak be padlásszobájába. Bruce könyveit nézegette. Az utcára gondolt. Az utca csöndjére és mezítelenségére. Olyan ez a meztelenség, mint a hüvelyéből kihúzott kardé. A törvény kardja, melynek nincs rejtegetni valója. De mindenki tisztában van vele, hogy egy napon a törvénynek a kardja halált oszt majd. Párizs nyugodt és hideg volt. Bruce nem gondolta, hogy követték volna. Barátját Franqoist letartóztatták. Azóta igen óvatos volt. De nem, nem követte senki. K

önyvei ott állottak a polcon egymásnak támaszkodva. A polc Brucénak sajátkezű műve. Emlékszik rá, amikor használatba vette szülei jelenlétében. Édesanyja mosolygott, hogy sírnia ne kelljen. Atyja komolyságát igyekezte megőrizni, bár hogy fiának városi diákszobájóban lehet, ez a boldogító gondolat ott csillogott a szemétjen. Bruce még mindig térdén gubbasztott. Baloldalán tartotta vázlatait, értekezéseit. A számok és az egyenletek esztendeit. Jegyzeteket, tanári elméleteket, kísérleteket, másolatokat, utasításokat halmozott itt össze olyan zűrzavarban, mintha nem ő lett volna tanárainak legjobb tanítványa... az asztály..! kémiai kísérletek .. . azután labdarúgás, hideg zuhanyok, leányokról folytatott ző keresztnevét is mondani, ezzel bizonyítjuk kulturáltságunkat. — Mit kíván, uram? „Monsieur" így mondta, hogy „uram". Életemben ezt is először. Bizonyos, hogy tanáromnak volt igaza, aki azt mondta: az olvasás igen sok örömet szerez. Végül övé a könyv. Kezében szorongatja. GEORGES COULONGES: JEAN CHRISTOPHE SORSA ábrándos beszélgetések, időnként egyegy cigaretta, bálok, filmek... Általában azonban mindennél többre becsülte az olvasást. Jobb felől tartotta olvasmányait, lefelé és fölfelé a polcokon. Minden osztályozás és rendszer nélkül. Marx Jules Romainnel, Giradoux és Taine, Claudel és Jaurés beszélgetései, történetek a Nagy háborúról, Maurras és Goethe és azután ... Bruce kinyújtotta a kezét. Mint ahogy nem egyszer nyújtjuk ki szemünket és szívünket o múlt képein elhalványult örömök felé, melyek az esztendők pora alól ismét életre kelnek. A por ujjaira tapadt. Az ő igazán első könyvéről. K

étségtelen, hogy még gyermekkorában szülei is ellátták olvasnivalóval. Megismertették vele Jules Verne-t és Charles Dickens-t. De az egészen más dolog volt. Nem olyan mint ez. Akkor már férfi volt. Tizenhat éves. És első alkalommal saját pénzéért vásárolt. Uzsonnáin megtakarított pénzével lépett be a könyvkereskedésbe. Olyan megindulással, mint amit a játékos érez első alkalommal, vagy a szeretett leány megpillantásakor ... Jön az elárusítónő. Ö kérdez, felelni kell.,, Ügy, mintha ez mindennapi dolog lenne ... Fölényesnek, öntudatosnak kell lenni ... Nem szabad a szerBruce ráfúj a könyv kötésére, hogy eltávolítsa róla a port. Kabátujjával hozza rendbe a könyvtáblát, s azután leül az ágyára, s úgy nézi a művét. Ime, itt van hát a tiltott könyv. Ez az a könyv, melyet a kormány nem kíván látni a Francia Állam iskoláiban. Bruce mosolyog, és mint eddig tíz esztendőn keresztül, most is belemélyed az ifjúság s a lángolás lapjaiba. Tíz esztendeje, hogy megvásárolta. Bruce Rolland „Jean Chiristophe"-ját olvassa. T

iltott könyv... Bizonyára itt nem vagyunk az iskolában, de... nem, bizonyos, hogy Brucet nem követte senki sem. „Jean Christophe" az első könyve. Vét-e hát ezzel a tilalom ellen? De ha keresztkérdések alá veszik . .. Hiszen ez az első könyve! „Jean Christophe", beszennyezve, szakadozottan, bemocskolva, agyonforgatottan és tapogatottan attól a kéztől, amely Goethét feledte el. Bruce felemelte a fejét és mosolygott. Jean Christophére, vagy sajét magára? Ifjúságunkra, mely olyan válságos, mint Jean Christophe minden törékeny lelkű ifja? Németnek lenni, s a világ it olyannak látni, amilyen... Az élet nehéz. Nincs áldozat nélkül való választás. Brucet nem követte senki sem, mégis újságba csomagolja a könyvet, s alálépdel a lépcsősoron, magához szorítva kincsét. Csillog a szeme, mint mindenkié csillog, amikor visszatalál tizenhatodik évébe. Régóta ismeri az aprócska boltot, házukban odalent a földszinten. De soha se gondolta volna, hogy egyszer igénybe veszi. De vajon igénybe veheti-e még? Lesz még rá ideje? Válogatott a könyvkötés mintái között ... talán ez itt... de ... — Nem ... nem sürgős. — Mikorra? Bruce rövid határidőt szabott. Döntenie kell, mit is választ? Talán ez a kötés, ez a bőr jó lesz ... Bruce távozik. E

' s íme, kint van már a szabad levegőn. Boldogan. Gyorsan jár. Egyszeriben énekes kedv fogja el. Még ugrándozik is. Már megnyugodott. Nincs többé ok a nyugtalankodásra. Már most jöhetnek „azok". Már nem kerül „azok" kezébe Jean Christophe. Gyors iramot vett. Gyakran hátra is fordult. Amikor befordult egy sarkon, megállt és sokáig várakozott. Időnként viszsza is tért egy darabon saját maga útján. De nem. Nem követte senki sem. Viszszatérhet hát otthonóba félelem és aggodalmaskodás nélkül. De mi ez? Mi történt? Mi ez a csoportosulás? ösztönösen a szomszédos árkádok alá húzta meg magát. De nem... ez nem őnála van ... inkább előtte ... azt lehetne mondani.,, most távozik a kocsi,.. mérséklődik az emberek haragja ... súlyosak a megjegyzések és undorral telik. Az emberek felemelik a fejüket, de nyilvánvaló, hogy árnyék borul az utcára. Nyilvánvaló, hogy a bánat ott fojtogatja a torkokat... — Mór húsz éve él itt, akit elvittek. — Igen békés ember volt. — Ki volt az? — A könyvkötő ... zsidó volt. Senki sem tudta róla. Franciából fordította MOHR GEDEON HMMH •BMBMHVIVMnflinffERIHIItVmi Ha az emberek valóban azzá válnának, aminek a lehetősége tizennégy éves korukban megvan bennük, milyen más volna a világ! Ameddig csak vissza tudok emlékezni, mindig szenvedtem a töméntelen nyomorúságtól, amely a világot sújtja. Sohasem ismertem azt a valódi életorgmet, amely oly természetes az ifjúság számára, és azt hiszem, így van ez még sok látszólag tökéletesen boldog és gondtalan gyermeknél. Különösen szenvedtem a kínlódások és a kemény munka láttán, amelyekre a szegény állatokat ítélik. Egy öreg sánta ló látványa, melyet a Colmar-i vágóhídra ostorcsapásokkal vonszoltak, heteken ót lidércként üldözött. Hét — vagy nyolcéves koromban egy esemény mélységes hatást tett rám. Henri Braesch és én gumiparittyát fabrikáltunk. Egy húsvéti reggelen Henri így szólt hozzám: „Gyere a szőlőbe madarat lőni!" Noha elborzasztott az ajánlat, nem mertem tiltakozni, félvén a gúnyolódástól. Megérkeztünk egy fához, melyen még nem volt levél; ágain temérdek madár énekelt gyanútlanul és vidáman a tiszta reggelben. Lehajolva, mint egy harcoló indián, Braesch követ illesztett a parittyába és megfeszítette a gumit. Parancsoló pillantásának engedelmeskedve én is így tettem, kínlódó lelkiismerettel és biztos elhatározással, hogy célt fogok téveszteni. Ebben a pillanatban megszólaltak a templom harangjai, összhangjuk a ragyogó levegőégben eggyéolvadt a madárcsicsergéssel. Mintha az ég szólt volna hozzám. Eldobtam a parittyámat, elriasztottam a madarakat, hogy megmeneküljenek Braesch fegyverétől és szaladtam haza, ahogy a lábam bírta. Valahányszor húsvéti harangok zúgnak a tavaszi égben, amely felé csupasz ágaikat nyújtják a fák, hálás meghatottsággal gondolok a parancsolatra, melyre mély hangjuk egykor emlékeztetett: „Ne ölj!" Ez a nap bátorított lel, hogy ne tartsak többé az emberektől. Belső meggyőződésemet illetően már nem számított a mások véleménye. Megtanultam, hogy ne féljek pajtásaim gúnyolódásától. E parancs, mely tiltja, hogy öljünk és kínozzunk, valóságos erkölcsi megrendülést okozott. Ez volt gyermekkorom nagy eseménye. Mellette minden más elfakult. • Élt a szomszéd faluban egy Mausché nevű zsidó ember, aki állatokkal és felnőttekkel kereskedett és aki néha keresztülhajtott Gunsbachon kis targoncájával és szamarával. Mivel ebben az időben egyetlen zsidó sem lakott a faluban, ez minden alkalommal nagy esemény volt a csibészek számára. Csúfolódva szaladtak utána. Hogy lássák, én is kezdem már férfinak érezni magam, egy napon csatlakoztam hozzájuk, anélkül, hogy számot vetettem volna vele, mi is történik valóiában. Együtt * Orvos volt és Bach kutatú, orgonaművész, orgonaépftfi, a ttrassbourgi egyetem evangélikus teológiai karának egykori professzora, aki — mint 6 mondta — egész életét annak szentelte, hogy valamit jóvátegyen abból a felmérhetetlen gonoszságból, amit a fehér ember Afrika népe ellen elkövetett. Élete küzdelem az ember és ember közeledéséért, az emberi megértésért. A közelmúltban elhunyt Nobel-Békedíjas A. Schweitzer francia nyelven írott Gyermekkori emlékeim cfmü írásából közlünk az alábbiakban részletet. mentem hát a többiekkel, kiáltozván: „Mausché, Mausché!" A legnevesebbek disznófület hajtogattak kötényükből vagy mellényükből és ugrálva közeledtek hozzá. így üldöztük a falun túli hídig. Ezalatt Mausché, akinek vörösfoltos arcát szürke szakáll keretezte, nyugodt léptekkel ment útján, targoncája mellett, fejét lehajtva, mint a szamara. Időnként visszafordult felénk, zavart és ALBERT SCHWEITZER:' GYERMEKKORI EMLÉKEIM elnéző mosollyal. Ez a mosoly engem lefegyverzett. Mausché volt az első, akitől megtanultam, mint kell némán viselni az üldöztetést. Hatalmas leckét adott nekem. Ettől kezdve tiszteletteljesen köszöntöttem. Később, amikor már líceumba jártam, szokásommá vált, hogy kezet nyújtsak neki és egy darabig elkísérjem útján. Soha nem tudhatta meg, mit jelentett nekem. Azt mesélik, uzsorás volt; nem tudom igaz-e. Számomra mindig az elnéző mosolyú Mausché maradt, aki még ma is türelemre kötelez, amikor kísértésbe esem, hogy indulatoskodjam. Nem voltam verekedős. De szerettem baráti vetélkedéseken összemérni erőmet a társaimmal. Egy napon, mikor kijöttünk az iskolából, Georges Nitschelmmel álltunk ki (ő már régóta a föld alatt nyugszik). Noha Georges magasabb volt és kettőnk közül ő számított erősebbnek, én kerekedtem felül. Mialatt legyűrve tartottam, igy kiáltott: „Óh, ha nekem kétszer hetenként zsíros húslevest adnának, én is olyan erős volnék, mint te!" Megijedtem játékunk e fordulatától és gondterhelt léptekkel mentem haza. Georges Nitschelm szavakba öntötte, amit a többiek csak gondoltak. A falubeli fiúk nem tekintettek közülük valónak, a lelkész fia, úrfr.' Szenvedtem ettől, nem akartam más lenni, mint ők, nem kívántam előjogokat. Undorral ettem a húslevest; és valahányszor a gőzölgő levest láttam az asztalon, Georges Nitschelm hangját véltem hallani. E naptól fogva figyelmesen őrködtem, hogy semmiben sem különbözzek a többiektől. A tél elején apám egy régi kabátját átalakították nekem; nos, a faluban egyik fickó sem viselt kabátot. Mikor a szabó rámpróbálta és hozzátette: „A mindenit, Albert, nemsokára kész úr lesz!" alig bírtam visszafojtani a könnyeimet. És mikor először kellett felvennem a kabátot (vasárnap reggel volt, a templomba indulás pillanata), egyszerűen megtagadtam a viselését. Kínos jelenet következett, apóm megpofozott. Ám ez sem használt. Kabát nélkül kellett elvigyenek a templomba. Igy volt ez, valahányszor csak fel kellett volna vennem a kabátot. Hány pofonba került nekem ez a ruhadarab! 14 és 16 esztendős korom között kínos korszakon estem át. Egész környezetem, de különösen apám számára elviselhetetlenné váltam vitatkozási szenvedélyemmel. Senkivel sem találkozhattam anélkül, hogy ne tettem volna a napi kérdéseket mélységes és okoskodó vizsgálat tárgyává és ne ragaszkodtam volna a téves vélemények leleplezéséhez, valamint a helyes vélemény győzelemre jutásához. Az igazság és ésszerűség keresésének öröme megszédített. Minden beszélgetésnek a dolgok mélyére kellett hatolnia. Kilépve addigi tartózkodásomból, minden olyan beszélgetésben ünneprontó lettem, amelyben a többiek csak szórakozást kerestek ... Ha vendégségbe mentünk, apám megígértette velem, hogy nem rontom el a napját ostoba okvetetlenkedéssel. Egyre inkább számot vetettem azzal, hogy nincs jogom ingyen adományként elfogadni ifjúságom boldogságát, egészségemet, munkaképességemet. .. Ez a gondolat folyt bennem homályosan és zavarosan. Néha egy időre elhagyott. Ilyenkor valósággal megkönynyebbültem, mintha ismét egyedüli urává váltam volna életemnek. Amikor a láthatáron megjelenik egy kis felhő, pillanatokra elfordíthatjuk róla tekintetünket. Csakhogy lassan ellenállhatatlanul növekszik és végül eltakarja az eget. Az elhatározás huszonégy éves koromban született; még diák voltam. A pünkösdi szünidő alatt határoztam el, hogy harminc éves koromig a teológiának, a tudománynak és a zenének szentelem magam. Majd ha ezeken a területeken elvégeztem a magam elé tűzött feladatokat, meg fogom változtatni élet-útamat, és az emberiség közvetlen szolgálatába állok. Milyen lesz ez az új út? A körülményektől vártam, hogy megmutassák. Az a gondolat, hogy a gyarmatok megsegítésére orvosi munkának szenteljem magam, nem az első tervem volt. Csak egyéb különféle okokból elejtett szándékok után merült fel. A körülmenyek valóságos láncolata irányított az egyenlítői Afrika, a lepra és álomkór országa felé. A jóságnak minden vetése, amit egy ember a világba hint, egy napon ki fog sarjadni a többi ember szívében és gondolataiban. K. MOLNÁR AGNES fordítása