Új Szó, 1966. július (19. évfolyam, 179-209. szám)

1966-07-16 / 194. szám, szombat

ÉLIÁS BÉLA RIPORTJA 1. KIS ORSZÁG NAGY GONDJAI Khartúmból a szomáliai fővárosba, Mogadinba Ádenen át vezet a légiót. Szomszédom kackiás bajuszú angol gentleman. Az imént szálltunk le az ádeni repülőtéren. Lusta és fáradt vagyok ahhoz, hogy elhagyjam a gépet. No meg a repülőgép ablakából ijesztően háborús kép tárul elém. Köröskörül szögesdrót kerítés. A kerítés mentén és a kijáratnál marcona, géppisztolyos angol katonák. Mintha minden pillanatban támadástól tartanának. A koncentrációs táborként ható repülőtér alaposan meg van spékelve angol harci gépekkel. Vadászokkal, bombázókkal és nehéz csapatszállítókkal. Nézem és gondolkodom. Angol útitársam, aki Kenyába tart, közben azzal szórakoztat, hogy előadást tart Szomáliáról. — Ismerem, mint a tenyerem. Éveket töltöttem ott. — Gondolom a hadseregben, de nem kérdezem meg. Katonás rövidséggel dől belőle a szó. — Mi az ördögöt lehetett volna kezdeni ezekkel a barbár tevehajcsárokkal? Ott csapják be az embert, ahol és amikor nekik tetszik. Nemcsak minket, külföldieket. Saját kormányukat is. Ma még itt vannak. Holnap csak hűlt helyüket találja. Mint akik be vannak sózva. Vándorolnak. Élik világukat. Saját, kiismerhetetlen szűk kis világukat. Alattomos és megbízhatatlan népség. Nincs más gondjuk, mint a háború, az értelmetlen pusztítás. Meg a területi követelések. Az irredentizmus. F.z Szomália rákfenéje. Ahelyett, hogy ülnének a fenekükön és élveznék az általunk adott függetlenséget, mint sok más afrikai ország. De ezek nem ismerik a hála érzését. Területre vásik a foguk. Mégcsak az kellene. Tudja, mit akarnak? Kenya és Etiópia területének egyötödét. Meg az egész Francia Szomáliát. — Bajuszos ábrázata vörös a jogosnak hitt felháborodástól. ben. Szomália, az egészen más. Hozzá még az oroszok és a kínaiak ís segítik. Felháborító. Hogy Etiópiának katonai egyezménye van az Egyesült Államokkal? Hogy Etiópia területén amerikai katonai támaszpont van? Hogy az etiópiai nép szegény és elnyomott? Hát igen. Ez tagadhatatlan. De Szomália, — az egészen más. A nairobi sajtó és rádió Szomália-ellenes támadásait enyhébbnek, de talán egy fokkal alattomosabbnak találtam. Ezek a rablók akarnak minket illemre tanítani? — így a kenyai kommentár. S alatta a legújabb hadijelentés a kenyai csapatok és a szomáliai shifták (partizánok) összecsapásáról. Tizenöt halott shifta. A kenyai csapatok semmiféle veszteséget sem szenvedtek. Ez minden. Arról sehol, egy árva sző sincs, hogy az angol, az olasz és a francia gyarmatosítók valósággal darabokra szabdalták Szomália leigázott területét és lakosságát. A szomáliaiak csaknem egyharmada él olyan területeken, amelyek valamikor Szomália fennhatósága alá tartoztak, de a gyarmatosítók esztelen politikája következtében ma más afrikai országokhoz csatoltak. Több szomáliai politikai párt kötelezte el magát a „Nagy-Szomália" politikája mellett. Ennek valóra váltása gyakorlatilag valóban azt jelentené, hogy Szomáliához kellene csatolni a jelenlegi Kenya és Etiópia területének egyötödét és az egész Francia Szomáliát. Elientétben a legtöbb afrikai országgal, Szomália lakóinak egységes a nyelve, a vallása, a kultúrája, az életmódja, közös a történelme és közösek nemzeti hagyományai is. Olyan ismérvek ezek, amelyek tagadhatatlanul kimerítik az egységes nemzet fogalmát. Ennek ismeretében aligha nevezhető merő irredentizmusnak, vagy éppen terjeszkedési vágynak a szomáliaiak azon eltökéltsége, hogy egyesítik hazájukat és népüket. Mégsem lehet egyetérteni azokkal, akik ezt a bonyolult kérdést erőszakkal szeretnék megoldani. És ilyenek, sajnos, szép számmal akadnak a mai Szomáyában. Az afrikai országok többsége nem támogatja Szomália elgondolását, mert attól tart — és teljes joggal —, hogy a területi igények érvényesítése regionális háborút robbanthat ki Kelet-Afrikában. Sokan hivatkoznak az Afrikai Egységszervezet 1964-ben hozott határozatára, amely felszólítja az afrikai országokat, hogy tartsák tiszteletben a függetlenség elnyerésekor fennállott határokat. Ez természetesen Szomáliára is ugyanúgy vonatkozik, mint a többiekre. Vagyis a szomáliai kérdés a jeli'rilnoi helyzetben mnnilrthntatlnn. Tal*n el'ön az Viszály a szomszédokkal Miközben Mogadisu feli tartunk, elgondolkozom a dühös angol megjegyzésein. Ami igaz, az igaz. Szomália valóban sok gondot okoz közvetlen szomszédainak és magának az Afrikai Egységszervezetnek is. A mogadísiői rádióban naponta hangzanak el vitriolos kommentárok az etiópiai császár és Kenyatta elnök politikájáról. A közelmúltban megegyeztek ugyan, hogy kölcsönösen beszüntetik az egymást bíráló rádiópropagandát. De a hadjárat azóta is folyik. S ma talán élesebb, mint valaha. Teljes erővel szidják egymást. Nem mintha nem lehetne bírálnivalőt találni mindhárom ország magatartásában és főleg belpolitikájában. De ami sok, az sok. Az igazság kedvéért meg kell mondani, hogy nem egyoldalú a dolog. Addisz Abebában jártamban nem kis megrökönyödéssel olvastam a császári sajtó hasábjain naponta megjelenő, Szomáliát pocskondírozó cikkeket. Az etióp sajtó szerint Szomália fasiszta állam, ahol a népet elnyomják a feudalisták és kizsákmányolják a külföldiek. Ami Etiópiát illeti? Itt ilyesmiről szó sincs. Ez a világ legdemokratikusabb monarchiája. Arisztokratáival, főpapjaival, földesuraival és külföldi befektetőivel egyetemfit JHKfög !TT JARTAK AZ OLASZOK idő, amikor egy politikailag és gazdaságilag egységes Afrika keretében Szomália bajai ls megoldódnak. Ennek felismerése lényeges a keleti afrikai országok közötti barátság és együttműködő* jövője szempontjából. Erőszak nélkül MOUAOISUI UTCA (A szerző felvételei.

j A Kenyában élő és harcoló szomáliai shifták képviselője, akivel Mogadisió— ~ ban találkoztam, Igen reálisan és mértéktartóan beszélt a szomáliai kérdésről. Amikor elmondtam neki, hogyan látom a dolgot, egyetértően bólintott. Valóban. Arra már mi is rájöttünk, hogy az erőszak — erőszakot bajt, gondot és nyomorúságot szül. De a kérdés távolról sem ilyen egyszerű. Kenyában és Etiópiában azok ellen is hadat viselnek, akiknek halvány fogalmuk sincs arról, hogy olyasmi ís létezik, mint politikai határ. A szomáliaiak több mint nyolcvan százaléka nomád életmódot folytat. S mióta világ a világ, a nomád mindig kénytelen volt követni az éghajlat szeszélyes váltakozásait, s együtt vándorolni az esős évszakkal. Élete abban telik el, hogy friss, zöld és dús legelőket, vizet keres állatai számára. A múltban nem okozott különösebb gondot, hogy ezek az állatok melyik ország pontosan soha körül nem határolt területén legelésztek. Hiszen a vándorlás mindig kettős Irányú volt. Oda, vissza, oda, vissza. Ez volt a helyzet a Kenyával és Etiópiával szomszédos vidékeken. Sok helyen ma sem tudni, hol húzódik az olyannyira szentnek és sérthetetlennek tartott határvonal. A harcok és az összetűzések akkor -öltöttek nagyobb méreteket, amikor az egyes országok hadseregei zaklatni kezdték a legeltető, vándorló törzseket. Ez a zaklatás szülte a shljtamozgalmat. Egy kis emberséggel és rugalmassággal szinte egyik napról a másikra meg lehetett volna oldani a dolgot, megszüntetni a Szomáliát, Kenyát és Etiópiát szembeállító problémákat. Csak hagyni kellene, hogy a nomádok háborgatás nélkül kövessék az évszázadokon át megszokott útvonalakat. Mi pedig — rátarti és büszke náció vagyunk. Nehezen tanulunk és még nehezebben felejtünk. Tudunk szeretni, de gyűlölni fs. Harcolni is. Azért a nehézségek ellenére Is bízom benne, hogy nemzeti problémáink egyszer majd megoldódnak. Számunkra, szomszédaink számára és az egész független Afrika számára elfogadható módon. KÖVETKEZIK: 2. HŐSI MÜLT — GONDTERHELT JELEN K

olumbiában évek óta szörnyű „járvány" dühöng. Nem vírusok és nem is baktériumok idézték elő, hanem apró zöld smaragdkristályok. A „zöld láz" megszállottjai közül kevesen maradnak életben. Talán egy éve tudtam meg, hogy a kolumbiai őserdők mélyén, Pena Blanca város közelében, nehezen megközelíthető helyeken. Elhatároztam, hogy csatlakozom a smaragdkeresők következő csoportjához, amely nekivág az ismeretlen rengetegnek, és vállalkozik bizonytalan kimenetelű kalandra. Hogyan is terjedt el a zöld kór? Egyszer pihenés közben így mesélték ... 1962 nyarán két fivér, Antónia és Marco Lopez az őserdőben vadászott. Az időjárás nem kedvezett nekik: a pokoli hőségben egész nap egyetlen vaddal sem találkoztak. Hirtelen övesállat futott el előttük. Máskor ügyet sem vetettek volna rá, de ezen a napon nagyon éhesek voltak, és Antonio macsetájával, nádvágó késével fejen sújtotta az állatot. A sebesült pára elrejtőzött a dzsungel sűrűjében. Üldözőbe vették, de az övesállat bebújt egy üregbe. Ekkor két oldalról körülvették a rejtekhelyet és tágítani kezdték a nyílást. Az állát lábait nekifeszítve az odu falának kétségbeesetten védekezett. A leáldozó nap idetévedt sugarai hirtelen zöld szikrákat vetettek a megbolygatott odúban. — Smaragdok! — kiáltott fel Marco. Az üldözött övesállat kihasználva a pillanatot, kereket oldott. Megmenekült, s rejtekhelye titkának felfedezZÖLD LÁZ ANTONIO ALIQ KOLUMBIAI RIPORTJA tetésével sok-sok ezer embe; halálát okozta... A zöld M egymás után szedte áldoz* tait... CSEMPÉSZEK, ORGAZDÁK, ÜZÉREK ... Már négy napja Pena Blancában tartózkodtunk. Kísérőnknek volt egy barátja, aki a kutatási bizottságban dolgozott. Ezt a szervezetet azért hozták létre, hogy fenntartsa a rendet a kutatók között. Hosszas rábeszélés után nekünk ls adtak „konceszsztót": vagy tíz méter széles földsávot kaptunk egy dombháton. Engem nem a smaragdok érdekeltek. A smaragdláz megszállottjainak életét akartain megismerni. Ezért telepedtem le táborukban. Szörnyű látvány fogadott. Ott, ahol tegnap még őserdő volt, szegényes kalyibák állottak. Férfiak, nők, gyerekek — egymás hegyén-hátán. körül sovány öszvéongtak, a földön szakonzervdobozok heS mindenütt sírhalDerek a sző szoros éri éheztek. Élelmiszegyott, új készlétekre pedig nem volt pénzük. A smaragdkutatók mögött különféle sötét üzérek bújtak meg: fegyver- és dinamitcsempészek, orgazdák, akik drágakövek értékesítésével foglalkoznak, élelmiszerkereskedők, akik csak elképesztő flsszegekért »«gy imai^;dkCvekért hajlandók tárgyalni a kutatókkal. A tflborban a leggazdagabbak közé tartozott egy szakácsnő, aki valamilyen gyanús főzetért csak smaragdot fogadott el... A KORMÁNY KÖZBELÉP A kolumbiai kormány állami monopóliumnak tekinti a smaragdbányászást. Azelőtt csak egy ilyen állami smaragdlelőhely volt Musóban. A kormány Pena Blanca feltárása után más drágakőlelőhelyekre ls ki akarja terjeszteni a monopóliumot. A smaragdkutatók azonban nem akarnak lemondani arról a jogról, hogy maguk rendelkezhessenek a talált drágakövekkel. Ezért egyszerűen lepuffantották az első katonákat, akiket a kormány kiküldött, hogy rendelkezéseinek érvényt szerezzenek. Ekkor a kormánycsapatok blokád alá vették a Pena Blanca-i smaragdlelőhelyeket. A lázadók választás előtt álltak: vagy éhen halnak, vagy elhagyják a vidéket. A kormány azonban lebecsülte a smaragdkutatók erejét. A csempészek az őrszemek megkerülésével az őserdőn keresztül ösvényt vágtak Pena Blancába és élelmiszert Juttattak a gyűrűbe zártaknak. A smaragdkeresők különleges védőrséget szerveztek: minden héten minden brigádból négy-négy ember fegyveres szolgálatot tart, és védi a tábort a katonák esetleges támadásától. Az őserdő beláthatatlan sűrűjében elkeseredett harc folyik. ÉLETVESZÉLYES RAGÁLY Végül én is észlelni kezdtem magamon a „zöld láz" tüneteit. Két hónapot töltöttem a táborban, s közben egyre erősebben foglalkoztatott a hirtelen meggazdagodás gondolata. A brigád zsákmányából rám jutó rész eleinte még kevés volt ahhoz, hogy a ,zöld láz" megfertőzzön. Tábori életem végefelé azonban Róbert, brigádunk tagja hatalmas smaragdkupacra bukkant. Szép nagy kövek voltak. Meggazdagodtunk. Bőr erszényt viseltünk a nyakunkon, ebben tartottuk vagyonunkat. Minél súlyosabb lett az erszény, annál jobban megismertem a félelmet. Féltem, hogy éjjel kirabolnak, ezért inkább nem is aludtam. Féltem mindenkitől, s egy pillanatra sem tettem le kezemből a puskát. Még a legbecsületesebb emberektői is rettegtem, pedig összebarátkoztam velük. Kétheti lázas keresés után kimerültség tünetei jelentkeztek rajtam. Rádöbbentem, hogy elveszítem józan ítélőképességemet, ha nem az életemet. Elhatároztam, hogy elmenekülök Pena Blancából. Nem volt könnyű dolog. A tábort banditák vették körül, akik képesek voltak elmetszeni a gégéjét mindenkinek, akinél smaragdok vannak. Végül sikerült csempészekhez csatlakoznom, és épségben elérnem Bogotába. Pena Blanca smaragdjait nem a képzelet szülte. Valóban léteznek. Én csupán egy vagyok a szerencsések közül. Még mindig sokan élnek a dzsungelben. De ott vannak a banditák és a tábort gyűrűbe záró katonák ís. Az öldöklésben a mérges kígyók és a moszkitók felveszik velük a versenyt. A legszörnyűbb azonban a „zöld láz", amely újabb és újabb áldozatokat szed....