Új Szó, 1966. július (19. évfolyam, 179-209. szám)

1966-07-14 / 192. szám, csütörtök

NÉGYEN A VÉGTELEN JÉGMEZŐN A nap körülbelül csak húsz foknyira volt a horizont felett, de hidegen fénylő sugarait olyan pazarló bőséggel szórta ránk, hogy ragyogása fekete szemüvegen keresztül is vakí­tott. A motor minden más zajt elnyomó zakatolása miatt a kabinban nem beszélgethet­tünk. Miután elhagytuk a Schir­macher oázist, meredek kapta­tón kellett felfelé haladnunk, hogy elérhessük a jégfennsikot, ahonnan látni lehetett a Vhol­tad hegységének kéklő ormait. Jurij Birger merev arccal nézte a kaptató úttalan útját. A her­nyótalpak csörömpölve mor­zsolták a jeget, csak nagyon lassan haladhattunk előre. Bir­ger kénytelen volt visszakap­csolni egyesre. Teljesen mere­deken kellett haladnunk, úgy­hogy az ember kénytelen elő­rehajolva ülni, mintha attól tar­tano, hogy az ETT hanyattfor­dul, nem bírja leküzdeni a kap­tató meredek fokát. Oldalt, va­lahogy a szerpentinhez hasonló szögben nem mehettünk, a von­tató lecsúszott volna a jég fe­lületén. Amikor végre felértünk a tetőre, Birger megállt. Levet­te a gázt, de a motort nem kapcsolta ki, hogy ne legyen gondja a begyújtással. Előttünk délre, a jégrengeteg csillogó fényéből, amit csak helyenként szakítottak meg a hó matt sáv­jai, hatalmasan kápráztató kékséggel, fennkölt méltósággal törtek a magasba a Vholtad hegység sziklás ormai. Leugráltunk. Tekintetem a távcsövön keresztül mohón, ku­tatva kereste a mögöttünk ha­gyott Lazarev állomást, de már nem látszott. Pedig jó lett vol­na legalább a szememmel be­lekapaszkodni valami szilárd pontba, ami bármilyen zord, kopár is, de mégiscsak az ott­honunk, ahova vissza lehet tér­ni. Furcsa érzés volt: négyen magunkra hagyva a jégrenge­teg kellős közepén. A hajótöröt­tek érezhetik így magukat vala­mi elhagyatott, vad szigeten. Még aznap elértük Maud ki­rályné földjének talán legve­szélyesebb zónáját. Most már valóban csak lépésben halad­hattunk előre. Ez a szakasz tele van többkilométeres hosz­szúságú jégrepedésekkel, ame­lyek ugyan nem nagyon széle­sek, fent a jég felszínén mind­össze két-három méteresek csak, de hihetetlenül mélyek vannak 20—60—80 méteres sza­kadékok is, s len tíz-húsz méter szélesek. Ügy nyomultunk előre, mint egy tank az ellenséges aknamezőn. Egymást váltogat­va mentünk az ETI előtt síbo­tunkkal szurkálva, tapogatva a jég, de különösen a hósávok felületét, nem rejtenek-e veszé­lyes repedéseket. Amikor Igor engem váltott, nem mentem vissza a kocsiba. Hátramarad­tam, hogy felvételeket készítsek a „vidékről". A végtelennek látszó jégmezőn traktorunk olyan rettentesen elhagyatott­nak, magányosnak tűnt, hogy szinte sírnom kellett. Olyan va­lószínűtlenül hatott, s olyan re­ménytelenül kicsinek, mint egy parányi hangya valami hatal­mas papírlapon. Mögöttünk, északra a két talp hosszú, pár­huzamos sávja húzódott, s olyan volt, mintha a messzeségben találkozna. Nem sok felvételt készítet­tem. Siettem vissza társaimhoz, éreznem kellett őket, látnom szemüket, tapintanom kellett va­lakit, aki mozog, él, beszél . . . ... CSAKÁNNYAL FÉKEZVE SIKLOTTAM UTÁNUK Éppen lejtőn haladtok lefe­lé. Gyorsan leültem, magam alá húztam a lábam, s a de­rekamhoz szíjazott csákánnyal fékezve siklottam utánuk a bal hernyótalp melletti sávon. Bir­gerék éppen megálltak, amikor utolértem őket. Leszállt ő is, Krucsinyin is. Azon tanácskoz­tunk, ne töltsük-e itt az éjsza­kát, hisz nem sok út áll már előttünk az első nunatagig, amelynek mérése első utazá­sunk célja volt. Birger ozt ja­vasolta, menjünk még tovább, így holnap délelőtt ott lehe­tünk, de Krucsinyin másképp döntött. — Fáradtak vagyunk. Zúg a fejem a motor zakatolásától. Be is kell még fűteni a „ba­lokba", hogy az éjszakát kel­lemes melegben tölthessük . .. — Igazad van, Jurij Szano­vics, táborozzunk le. Ez itt egész tisztességes helynek látszik — helyeselte Igor is Krucsinyin döntését. — Jól van! Príma egy masi­na ez gyerekek, de azért ké­nyelmesebb utazást is el tud­nék képzelni egy jó kis Volgán — dünnyögte Birger. Igy hát maradtunk. Krucsi­nyin hozzálátott, hogy befűtsön a balokba. Birger valami ten­nivalót talált a kocsin, mi Igor­ral pedig vízért mentünk. Ez ab­ból állott, hogy fejszéinkkel négyszögletű jégkockákat vág­tunk, hazahordtuk, hatalmas lábasba raktuk, s feltettük a tűzre, amely hála Krucsinyin BÁRMILYEN ZORD, KOPÁR IS A VIDÉK, MÉGISCSAK AZ OTTHONUK. Maud királyné földjén (3 ) írta: PINTÉR ISTVÁN, a délsarki expedíció tagja ügyességének, már kellemesen duruzsolt a Club-kályhában. TASKENTI MELEG Amikor beléptünk a balokba, szinte otthon éreztem magam. Igor is meglepetten állt meg a kunyhó közepén: - Taskent, Jurij, ez igazi tas­kenti meleg! Nagyszerű ember vagy! Nem is tudom, mit kez­denénk nélküled?! No, csak semmi hálólko­dás, Igor, holnap te csinálsz „Taskentet"! Igor rámkacsintott: — El sem tudnád viselni, hogy más fűtsön helyetted, nacsal­nyik! Olyan vagy te, mintha az anyánk lennél. De ez gyönyörű dolog, öregem! Valahol, vala­mi francia regényben olvastam, - a második világháborúról szól, tudod, amikor a németek visszaszorítják az angolokat a csatornán túlra, - egy nagyon érdekes dolgot: Minden fér­fiközösségben, álljon az akár­csak két emberből is, egy át­veszi az anya szerepét. Kato­nák,- hadifoglyok között mindig akadnak ilyenek. Minden kérés nélkül, önkéntesen teszik. Ök ilyenek. Ezek a gondoskodó tí­pusok. Mindent megtesznek, hogy a többiek a legmostohább körülmények között is otthono­san érezzék magukat, főznek, ápolnak, mosogatnak. Ilyen vagy te is. Jurij Szanovics! ­fejezte be lelkes fejtegetéseit Igor. - Csak hagyd, engem nem ejtesz át. Holnaptól kezdve te fűtesz és kész! — Ha meglátod, nacsalnyik, hogy milyen ügyetlenül áll Igor kezében a begyújtásra szánt aprófa, úgyis megszánod, s in­kább megint magad csinálod — szólaltam meg én is. Egyéb­ként is a tűz nagymestere úgyis­te vagy Jurij. Én vállalom a mosogatást a menet egész ide­je alatt, Igor majd a „vizet" hordja. Krucsinyin még egy ideig do­hogott, de láttam, már csak a forma kedvéért teszi. Jólesett neki az elismerés. BIRGER ROSSZAT SEJT Még világos volt, amikor le­táboroztunk, de most már siet­nünk kellett, mert rohamosan sötétedett. Ősszel a nappalok már hihetetlenül kurták. Míg Igor a kocsi szélvédett oldalán — többnyire mindig délnyugati szél fújt — felállította kicsi, de precíz meteorológiai állomását, amely barométerből, szélsebes­ségmérőből állt, én segítettem Krucsinyinnek a „konyhában". De nem sokáig tűrte, hogy téb­láboljak körülötte. Javasolta, hogy míg ő megterít, menjek, s hívjam enni két másik társun­kat is. Jurij Birger már Igorral be­szélgetett az „obszervatórium" mellett. Cigarettáztak. Csatla­koztam hozzájuk, s annyira be­lemerültünk a beszélgetésbe, hogy teljesen megfeledkeztünk az evésről, meg Krucsinyinről. A nap, amely ilyenkor már csak nagyon hideg fénnyel világít, közben teljesen eltűnt, előbbi útját csak élénk, vörös sáv je­lezte a horizonton. Nagyon ma­gányosak voltunk, s jólesett hallgatni a kocsi motorjának egyhangú dohogását. Megnyug­tatott bennünket. Birger úgy határozott, hogy egész éjjel alapgázon futtatja a motort, hogy másnap ne legyen gon­dunk a begyújtással. A rövid hallgatást Birger törte meg: — Nekem príma orrom van gyerekek! Meglátjátok, sok kel­lemetlen meglepetésben lesz még részünk további utunk al­kalmával. — Te csak ne jósolgass itt nekünk! Micsoda pesszimista alak vagy! Nekünk remek han­gulatunk van, igaz Sztyópa? — dorgálta őt Igor. — Ne gondold, hogy félek, vagy mi. Csak egyszerűen meg­állapítom, ezt megérzi az em­ber. .. Megborzongtam. Egyszerre eszembe jutott Krucsinyin is. (Folytatjuk) A KONZUL G. C, Menotti operájának bemutatója a bratislavai Nemzeti Színházban A bratislavai Nemzeti Színház operaegyüttese — az idei szín­házi évad utolsó rendezvénye­ként — bemutatta Gian-Carlo Menotti Konzul című operáját, amely eléggé megkésve került a csehszlovák zenekedvelő kö­zönség elé. Gian-Carlo Menotti a legis­mertebb és kétségkívül a leg­nagyobb sikerű ma élő opera­költők közé tartozik. Több szín­padi művet (operát, balettet, tv-ope>rát) írt, melyek sikerüket és népszerűségüket ötletes té­májuknak és Menotti kitűnő szlnpadismeretének köszönhe­tik. Menottlt tulajdonképpen csak témaválasztása teszi mai zeneszerzővé. Szereti a nem mindennapi, drámai feszültsége­ket magukban hordozó, néha szinte morbid mai témákat, ame­lyekből ő maga írt megfelelő librettót. Meg kell azonban monda­nunk, hogy bár Menotti operái mai témákat dolgoznak fel, ze­néjük már kevésbé korszerű s íelel meg a mai zenei Ízlésnek. Menotti zenéjéből legjobban a sajátos jelleg és az eredetiség hiányzik. De az igazság az, hogy a zeneszerző — saját vallomása szerint — ezekre a stílusjegyek­re nem is igen törekszik. Szigo­rúan ragaszkodik a hagyomá­nyokhoz, ugyanakkor a szó szo­ros értelmében eklektikus. Problémamentes, szenvedélynél­küli, leleményességben nem ere­deti zenéje stllusbelileg Pucci­ni és Mascagni operáinak ve­rizmusán alapszik, de érezhető rajtuk Muszorgszkij realizmusá­nak hatása is. E nagy elődök ha­tása a legérzékelhetőbben talán éppen a Konzul című operában mutatkozik meg leginkább, melyben a zeneszerző szintén a ma emberének problémáit Igyekszik megoldani. Az opera politikai és szociális telítettségű témáját, mely vád „a szabadsá­got korlátozó, bürokratikus, az emberek közönyt szülő rendszere ellen", Menotti gazdag fantáziá­val fejlesztette művészi alkotás­sá. Menotti operáját azonban a verizmus eszközeivel építette Felvételünkön Bohuš Hanák John Sorell és Nyina Hazucho­vá a titkárnő szerepében. fel, ami azt bizonyítja, hogy ze­nei stílusa az olasz hagyomá­nyokból táplálkozik s hogy Me­notti a hagyományok követője. A mű egyik hiányossága az ís, hogy jellegtelen a zenei for­manyelve, amely a zeneművé­szet mai fejlettségi fokához mérten stllusbelileg 40—50 év­vel elmaradott. Ez az oka an­nak, hogy kicsiny a mű művé­szi-esztétikai ereje és hatásos­sága. Menotti zenéjével kapcsolatos fenntartásaink ellenére is sike­resnek mondhatjuk a Konzul bratislavai országos bemutató­ját. Viktor Málék karmester, Miroslav Fischer rendező és Pa­vel Mária Gábor díszlettervező jól oldotta meg feladatát. A leg­jobban Málék karmester művé­szete ragadott magával bennün­ket. Nagyszerűen érvényre jut­tatta az oj>era zenéjének melodi­kusságát, megfelelő tempót dik­tált és jól hangsúlyozta a mű drámai részeit. Az utóbbi évekhez viszonyítva sikeres munkát végzett Miroslav Fischer rendező is. Nagyban hozzájárult az előadás sikeréhez, hogy Fischer változatos, ötletes s a mű mondanivalójának meg­felelő rendezői eszközöket alkal­mazott. A kevés szólista közül a leg­nehezebb feladat Olga Haná­kov á r a, Magda Sorell meg­formálójára hárult. Hanáková mind hangadottságát, mind szín­padi játékát tekintve jól megfe­lelt e szerepnek, mely művészi érettséget igényelt. Hanáková a rendező segítségével Magda So­rell lélektanilag bonyolult alak­ját hitelesen — és figyelemre­méltó énekteljesltménnyel — formálta meg. Férje, John Sorell politikai menekült szerepében BohuS H a n 6 k mutatkozott be, akinek különben kitűnő hang* teljesítményét némileg lerontot* ta túlméretezett mozgása és gesztikulálása. Hangjának ku '­tiváltságával kitűnt Nyina H a­zuchová a konzul titkárnő­jének egyáltalán nem hálás sze­repében. Az együttes erőssége és pillére volt ezen az előadáson is Juraj M a r t v o ň Kofner sze­repében. Nagy művészi szorga­lomról és odaadásról tanúsko­dik Jaroslava Sedláfová já­téka is, aki kitűnően értelmezte az Anya szerepét. Jiŕí Z á h­r a d n í č e k szellemesen oldot­ta meg a Varázsló feladatát. Pavel Mária Gábor szép szín­padképének különösen sikerült részlete a konzul előszobájának bútorzata volt. A kosztümöket a prágai Jan Skalický tervezte. Dicséretre méltó, hogy a Nemzeti Színház operaegyüttese megismertetett bennünket Gian­Carlo Menotti eddig legna­gyobbszabású művével. Meg kell azonban mondanunk, hogy az előadás kíváncsiságunk kielégí­tésén túl bizonyos csalódást okozott. A Konzulban olyan al­kotást ismertünk meg, amely bár eléggé ismert és népszerű, belső, művészi értékeit tekintve egyáltalán nem kitűnő zenei mű. Az operát Bratislavában is nagyszámú közönség előtt mu­tatták be. A. G.

Next

/
Thumbnails
Contents