Új Szó, 1966. június (19. évfolyam, 149-178. szám)

1966-06-30 / 178. szám, csütörtök

SZÜL Ö K

, N E V EL Ő K F Ó Ŕ U M A . -ť . . • NEM ROSSZ, BETEG! A

gondos édesanya hamar észreveszi, ha gyermekének valami baja van, vagy ha fejlődése eltér a többi gyermekétől, egyszóval, ha nevelésében problémák mutatkoznak. Ezek a problémák már csecsemőkorban vagy később, óvodás, illetve iskoláskorban jelentkeznek, és egyes esetekben még a felnőttkorban is megmaradnak. Ha a szülő vagy nevelő állandó jellegű zavart vesz észre a gyermeknél, mielőbb keresse fel a nevelési tanácsadót. A pszichológiai klinikán vagy más hasonló intézményben megállapítják, komoly zavar akasztotta-e meg a gyermek normális fejlődését, és a vizsgálat eredménye alapján állapítják meg a kezelést. Az ilyen fejlődési rendellenességek és az ebből következS nevelési problémák a helytelen nevelés, a környezet rossz hatása, tehát a szülők vagy nevelők pedagógiai hibáinak következtében lépnek fel, esetleg a gyermek Idegrendszerében bekövetkezett kisebb Városodás idézi elő őket. Köztudomású, hogy a gyermek bizonyos öröklött mechanizmussal és hajlammal születik, melyek szervezetét nagy vonalakban a környezethez alkalmazkodóvá teszik. Az élet folyamán az agykéreg központjára gyakorolt izgatással — amit általában a környezet nevelő hatásának hívunk — kialakulnak a különféle rendszerű idegkapcsolődások, amelyekből kifejlődnek a feltételes reflexek. A központi idegrendszer felső regulációs gépezete osztályozza és kategorizálja ezeket a feltételes reflexeket. A gyermek egészséges fejlődése és helyes nevelése megköveteli, hogy környezete megfeleljen fiziológiai-biológiai szükségleteinek. A szülők igyekezetét akkor koronázza siker, ha a gyermeknek kellemes, nyugodt, derűs környezetet teremtenek, amelyben a gyermek mindent megkap, amire szüksége van. Ha ez nem sikerül, a gyermek fejlődése lassúbb lesz, sőt különböző rendellenességek is előfordulhatnak. Mit kell tehát elkerülnünk, mi az, ami a gyermek nevelését kedvezőtlenül befolyásolja? A különösen mozgalmas háztartás, ha túl sokan laknak együtt és a gyermeknek nem tudjuk biztosítani a napirendet, ha nincs eleget friss levegőn, veszekedések, verekedések a családban, a szülők és a testvérek között, a gyanakvás, féltékenység a szülők között. A szülők válása és harca a gyermekért, ami rendszerint belső konfliktusokhoz vezet és a gyermeket állandó feszültségben tartja. Az egyik szülő vagy mindkét szülő elvesztése, más testvér előnyben részesítése, a szeretet hiánya, túlterhelés az iskolában, kétirányú nevelés vagy túlságos kényeztetés, esetleg teljes érdektelenség a szülők részéről, ami a gyermekben a bizonytalanság és veszély érzetét váltja ki. A

kutatások azt igazolják, hogy a környezet kedvezőtlen hatására, vagy a nevelésben elkövetett hibák következtében zavar állhat be a már helyesen kiépített feltételes reflexekben is, és megjelennek a nemkívánatos tünetek, (például beszédhiba, éjszakai álmatlanság, be vizelés stb.) Ha a zavart a nem megfelelő környezet váltotta ki, azon kell változtatnunk. Ha a szülők, illetve pedagógusok vétettek hibát, azt kell a gyermek egészséges fejlődése érdekében jóvá tenni. Mi ezekre a hibákra felhívjuk a figyelmet, s ha a szülők meghallgatják tanácsainkat a félős, magába zárkózott, bizalmatlan, gyanakvó gyermekek kiegyensúlyozott emberekké válnak, és hálásan gondolnak majd azokra, akik a kellő pillanatban segítő kezüket nyújtották feléjük. A kilencéves K. J. hozzánk került a pszichológiai klinikára. Édesanyja és a kilencéves alapiskola, ahová járt, egybehangzóan állította, hogy a fiú erős kisebbségi érzésben szenved, nem kapcsolódik be a kollektívába, nem játszik a többiekkel, túl érzékeny, sírásra hajlamos, nincs önbizalma. Az iskolában ugyan nem áll bukásra, de akkor sem jelentkezik, ha tudja a leckét. Álmában fogát csikorgatja és véresre rágja a körmeit. Anyja elmondotta, hogy ő maga is kisebbségi érzésben szenvedett. A fiú otthon szülei válása előtt számtalan veszekedés tanúja volt. A válás óta — a gyermek az anyánál maradt — nagyon vágyik az apja után és szenved annak távolléte miatt. A pszichológiai, neurológiai és egyéb vizsgálatok kimutatták, hogy a fiú központi idegrendszerét nem érte helyi károsodás, és értelmi képessége, intelligenciája megfelel korának. Ugyanakkor a fiú kisebbségi érzésben szenved, zavar állt be önértékelésében és öntudatában. A klinikán többször hosszasan elbeszélgettünk vele, így igyekeztünk helyreállítani önbizalmát. Az anyának megmagyaráztuk, hogyan nevelje a továbbiakban gyermekét. Az iskolának pedig azt javasoltuk, hogy egyéni bánásmóddal támogássák e kezelést, teljesítményét emeljék ki a közösség előtt, részesítsék kisebb elismerésekben és dicséretekben, amit a pedagógusok készséggel meg is tettek. A gyermek fokozatosan visszanyerte lelki egyensúlyát, önbizalma lassan visszatért, élvezi az apró sikereket, és már önmaga is helyesen értékeli teljesítményét. Sikerült tehát őt visszavezetnünk a normális életbe. A

fogyatékosságban szenvedő gyermekek másik csoportjába azok tartoznak, akiknek idegrendszerét a terhesség vagy a szülés alatt érte károsodás, illetve később valamilyen betegség vagy baleset következtében váltak fogyatékossá. A sérült központi idegrendszerű gyermek nevelésében segítségül kell hívni a pszichológusokat, szakorvosokat és gyógypedagógusokat. E gyermekek nevelése rendkívül igényes pedagógiai feladat. Az érzékeny és sérült léleknek sokkal több szeretetre, gyengédségre és tapintatra van szüksége, mint a normálisnak. Az ilyen zavarban szenvedő gyermeket rendszerint „rossz gyereknek" tekintik, pedig csak beteg. A szülők és a nevelők nem elég türelmesek hozzá, gyakran szigorúan és durván bánnak vele, sőt tehetetlen dühükben még kegyetlenül meg is verik abban a reményben, hogy ezzel megváltoztatják. A gyermek fogyatékossága révén az iskolában is nehéz helyzetbe kerül. Bár értelmi képességeit nem érte károsodás, rossz magaviseletével és örökös zavarásával magára vonja a tanító és osztálytársai gyűlöletét. A gyermek nem képes teljesíteni környezete követelményeit, ezért állandóan büntetik, minek következtében helyzete egyre rosszabbodik. Ezért olyan fontos, hogy a szülők és a pedagógusok tisztán lássák, nem rossz, hanem beteg gyermekről van szó. Összegezve elmondhatjuk, hogy a gyermeknek egészséges fejlődéséhez nyugodt, szeretetteljes környezetre van szüksége, ami a biztonság érzetét kelti benne és elősegíti személyének helyes értékelését. A gyermeknek ismernie kell saját előnyeit és gyenge pontjait, hogy a társadalomban kitérhessen _a konfliktusok elől, amikor az őt illető helyet fogja követelni. A z említett általános jellegű megállapításokkal kapcsolatban ne feledkezzünk meg arról, hogy minden eset egyéni elbírálást igényel, és javulást csak az iskolával együttműködve, a szakemberek irányítása mellett érhetünk el. Or. ĽUDOVÍT REPÁŇ A NEVETES MII RAJ KIN: F

elkértek, hogy írjak egy cikket. A szatíráról. Előadás után leültem egy csésze fekete mellé és még az előadás hatása alatt írni kezdtem. „Aligha akad napjainkban olyan ember, aki megkockáztatná azt az állítást, hogy nincs szükség szatírára . . . Már kihalófélben van llf-Petrov egyik figurája, aki mindig csak dicsőít. Most, amikor kérlelhetetlen harc folyik a kérkedés és a szenzációhajhászás ellen ..." Az ajtó ekkor megcsikordult és a toll megállt a kezemben. Szobámba belépett régi ismerősöm, akivel különböző alakokban ihol-ahol még találkozom a nézőtéren. Ritkán nevet, jóformán nem is tapsol. Ö az, aki kitalálta a szent formulát: „Nagyszerű eredményeink mellett vannak még hibák" és minden előtt behunyja a szemét, amit nem lehet a sémák Prokrusztész-ágyá ba gyömöszölni. Az illető leült mellém, félretolta kéziratomat és elgondolkodva megkérdezte: — Leleplez? — Leleplezek . . . — És arra nem gondol, Rajkin polgártárs, hogy a szatírának segítenie kell előrehaladásunkat? — Biztos vagyok benne. Másként a humorista hivatásának nem volna értelme a mi társadalmunkban. Ha egy szatirikus mű hallatán a nézőtér nevet és tapsol, ez már előrehaladás. A humorista ekkor százak és ezrek véleményét tükrözi s harcra agitál a zavaró, negatív jelenségek- 1 kel szemben. — Vagyis azt ajánlja, hogy a nézők uszályában kullogjunk? Értem. Azonban a néző még nem a nép. A néző — közönség. — Nekem mindig úgy tűnt, hogy a nép - emberek. Munkások és mérnökök, tudósok és írók, pedagógusok és diákok, agronómusok és orvosok. Mikor az utcán sétálnak - járókelők, mikor felülnek a villamosra - utasok, mikor elmennek az orvoshoz — páciensek, s mikor felkeresik a színházat — közönség. — Miért van az, hogy amíg az emberek a munkapadnál állnak; gépeket konstruálnak, betegeket kezelnek, házakat építenek - addig nép, melynek adunk a véleményére. Mihelyt azonban ezek az emberek a munkanap befejeztével átöltöznek, és megtöltik az esztrádszínházak termeit, átalakulnak „közönséggé", melynek a véleménye már nem olyan érdekes számunkra, ön szerint tehát a humorista a nézők tapsainak hallatára revideálja egész életútját, kezdjen mindent elölről és kitartó munkával igyekezzen végül is elérni, hogy írásai ne váltsanak ki semmilyen hatást a közönségből. Az előadóművészek pedig mély csöndben távozzanak a színpadról, azzal a büszke tudattal, hogy „nem kullogtak a nézők uszályában". — És ha majd a néző nem azon a helyen nevet és tapsol, ahol kell? — Érről eszembe jut az az anekdota arról a rádióbemondóról, aki a zeneszám bejelentésekor bakizott és aztán így helyesbített: „Kedves hallgatóink! önök tévesen hallgatták X. zongorista számát. Nem Chopint játszott, hanem Winjavskyt." Tévesen hallgatták! Az a „hely", amiről ön beszél, igazi humoristánál nem létezik. A szatírában, mint bármely más műfajban, a cél világos, a nevetés pedig céltudatos. A humoristának jó előre ismernie kell szavainak társadalmi utórezgését, ez hivatásunknak olyannyira elemi feltétele, mint a balerinának a tánctudás. Épp ezért mondhatom azt, hogy a szatíra-szírtház, a legvidámabb, de a legkomolyabb színház is, mert életünk legidőszerűbb problémáit tűzi napirendre. — A legidőszerűbbeket? De az időszerűség különféle lehet. . . — Tudom, tudom. Azt akarja ezzel mondani, hogy van „spekulatív időszerűség" is. Ezt a kifejezést jól ismerem, ennek révén mindent könnyen a visszájára lehet fordítani, mint ahogy ezt — szerencsére már a múltban — némely komor kritikus tette. Rázós témákat „álproblémáknak" neveztek, csípős krokik szerzőjét azzal vádolták, hogy „eltorzítja a valóságot", a bürokrata leleplezését „a tanácsapparátus megrágalmazásának" tekintették, a korruptak ábrázolásét úgy állították be, hogy „eltérés életünk fő irányától , a mű szimbolikus voltáról azt mondták, hogy „ködös célzások". A „ködös célzások" nélkül, ahogy ön az allegóriát, a szimbolikát, az általánosítást nevezi, nem lehet meg az irodalom. Valamikor a Honvédő Háború éveiben diplomáciai megfontolásokból elkerültük, hogy beszéljünk, még kevésbé, hogy írjunk a második front megnyitásának elhúzásáról. Mi akkor mutattuk be a „Vicc nélkül" című műsorunkat, melyben szó esett arról, hogy milyen jó volna, ha az egész világon egyformán járnának az órák, mert mi úgy véljük: éppen ideje — New Yorkban meg, hogy: korai. A nézők kitűnően megértették „homályos célzásunkat" és nagyszerűen reagáltak rá, miután akkoriban mindenkit ez a kérdés izgatott. — Hagyjuk a múltat! Inkább azt mondja meg, egyetért-e azzal, hogy a pozitív hőst kell ábrázolni. — Feltétlenül. Azonban ön nyilván nem ért egyet azzal, hogy a szatírának megvannak a maga specifikus törvényei. Ne támasszunk a szatírával szemben olyan igényeket, amelyek megszüntetnék azt, mint műfajt. A humorista politikailag tevékeny ember, korának haladó embere, az új erkölcs, a kommunista életforma szenvedélyes propagandistája. Politikai és hivatásbeli helye a társadalomban, az, hogy a káros jelenségek kérlelhetetlen bírálatával szilárdítsa meg a pozitívot. A szatíra a tények szépítésének az ellenkező oldala. Ha nem tesszük nevetségessé a hiányosságokat, könnyen azt a látszatot keltjük, mintha nem is lennének. És vajon nincsenek? A humorista úgy harcol a múlttal, hogy a jelent és a jövőt szilárdítja meg. Az emberiség pedig, mint mondják, nevetve válik meg a múltjától . .. — Az nevet legjobban, aki utoljára nevet! — Ez nem helyénvaló mondás. Mindenesetre a szatíraíró, aki utoljára nevet, elhibázta a dolgot. A nevettetés nagy titka ott végződik, ohol eltűnik a felfedező, és kezdődik a kommentátor. Sajnos, mi humoristák gyakran megfeledkezünk erről és kipróbált, bevált témákra fekszünk rá, időnként még azt a célt is szem elől veszítjük, amiért nevettetni akarunk. Emlékezzen csak, mennyi iróniát vesztegettünk a szűk nadrág és az új táncok kifigurázására. Aztán egy idő múlva már az írók is hordták és táncolták. Ugyanakkor sok komoly hiányosság felett szemet hunytak. Azért, hogy csak most vitatjuk meg komolyan az iskola hiányosságait az ifjúság nevelésében, a felelősséget nemcsak a pedagógiai tudományok akadémiájának, hanem nekünk is éreznünk kell, humoristáknak, szatíra-íróknak. A nevetés - nemcsak tréfa — szomorú is lehet. Vajon nem szomorú-e, hogy még van a mi korunkban bürokrácia, karrierizmus, hogy vannak olyanok, akik a társadalom érdekét semmibe veszik? — És mit szólnak majd mindehhez külföldön? — Az ellenség úgysem mond rólunk semmi jót. Azért ellenség. De a barátaink és a gondolkodó emberek, megismerkedve a szovjet szatírával, azt mondják majd, hogy a Szovjetunióban hevesen és következetesen harcolnak az emberi gyengeségek ellen, mert elhatározták, hogy kiküszöbölik azokat. Ezt mondták nekem, amikor Angliában vendégszerepeltünk — válaszoltam, majd így folytattom: — Színházunk most újabb angliai, magyarországi és bulgáriai utazásra készül. Boldogok leszünk, ha bizonyíthatjuk, hogy szocialista országunkban a szatíra pozitív művészet, azáltal, hogy leleplezi a rosszat, segít az embereknek jobbá válni, bátrabban is biztosabban előre haladni. Ezért kell a szatírát tevékenyen fejleszteni, nem pedig szemrehányásokat tenni, mint egy igen elmélyülten gondolkodó opponens tette, amikor azt írta nekem, hogy „a városi közlekedésben mutatkozó hiányosságokat kinevettetve, lebecsüljük a hazai közlekedési eszközök gyártóit, akik már-mór a Holdat elérő űrhajóinkat megalkották". Midőn azt mondom, hogy „tevékenyen fejleszteni", azt értem ezen, természetesen, hogy alkotóan felhasználni ez irányú hagyományainkat... Persze nemcsak az a fontos, hogy mit mondunk, hanem az is, hogyan mondjuk. Röviden szólva, a humorista legyen tehetséges. A tehetség pedig olyan, akár a pénz: ha van — van, ha nincs — nincs ... . . . Kinéztem az ablakon. Már hajnalodott. Munkába induló embereket láttam, hűséges nézőinket, olvasóinkat, akiknek hiszünk, akiket szeretünk és akik, ha tapsolnak, örülünk. Ekkor határoztam el, hogy megosztom kételyeimet, ha már vállalkoztam rá, hogy cikket írjak a szatíra-műfaj problémáiról. Egyébként, mint látják, cikket nem írtam. Majd máskor. Lehet, hogy akkor már nem is lesz rá szükség? PETŐ MIKLÓS fordítása ,:;• ^ii&Miäi: :'

vi

,S s'-/". • HULLÁMVERÉS (K. Bachan felv.

J