Új Szó, 1966. június (19. évfolyam, 149-178. szám)

1966-06-26 / 174. szám, vasárnap

(A tegnap közölt cikkünk , , , . folytatása) Indulás előtt kattant a fenykepezogep .. AHOL EMBER MÉG (2) =SOHA NEM JÁRT= ANTARKTISZ - A BÉKE KONTINENSE Hátam a sziklának vetettem, cigarettára gyújtottam. Olyan biztonságos nyugalom, jó, meleg érzés ömlött el rajtam, amit azelőtt, otthon soha nem éreztem. A csodálatosan csillogó világ, a szinte bénító, zsongó csend, a mozdulatlansáq tökéletes varázsa, az éqről, a földről zuhataaként ömlő fényűzőn érdekes asszociációkat ébresztett bennem. Méa Leningrádban láttam eqy filmet, a címére már sehoqysem bírtam visszaemlékezni, a tqrtalmára is csak annyit, hoqy eqy kisfiúról szól, aki a nyuqqlmat, a békét kereste. A béke fogalma nála is a fénnyel párosul. Keresi, kutatja, mindiq meqy-meqv a fény után, a nap után. Naqyszerű, kifejező film volt. Ez az. Lám ez az? — qondoltam magamban. A kisfiú pontosan megérezte: Fény — béke. Ez az. Pontosan iqy éreztem akkor én is. Talán azért vágyódik az ember annyi sóvárqással mindiq a fény után! Cigarettámat messze hajítottam, s teleszívtam tüdőm az éles, kristálytiszta leveqővel. Széjjelnéztem. Milyen messzire lát itt az ember! S ameddia csak ellátsz, mindenütt jéq, hó, amely a láthatáron szinte eqybeolvad a qyönvörűen kéklő éabolttal. S mindenütt csend, mozdulatlan súlyos nyuqalom, békesséq. Ez az ami Antarktiszon első látásra annyira megkapott. Ez az a gondolat, amire akkor gondoltam, de amit akkor még nem tudtam megnevezni, béke. Ügy van. Ez a kontinens, bármilyen zord, /kegyetlen is az emberrel szemben, s bármilyen disszonánsán is hangzik: ez a béke kontinense. Itt még soha nem dördült el fegyver, hogy életet, embertárs életét oltsa, ennek a földrésznek levegőjét még soha nem szenynyezte be a felrobbanó bomba vagy gránát életet kioltó mocska, füstje. Itt még soha nem lobbant az ember szemében a gyűlölet lángja. Ez a kontinens csak a baráti kéznyújtás melegét, a nagyszerű emberi összefogást, az ember haladásáért, boldogulásáért folytatott küzdelem gyönyörű érzését ismeri. Orosz, angol, amerikai barátaimra gondoltam. Tudtam, hogy ők is, ha nem is pontosan igy, de ugyanezt érezhetik. Megnyugodtam. Ettől a naptól kezdve teljesen más szemmel néztem az Antarktiszt. Már távolról sem az a dermesztő, félelmetes ellenfél volt számomra. Mindig arra gondoltam, sohasem lehetek itt anynyira egyedül, soha semmilyen veszélyben, mint a lövészárok katonája. Sokféle ember van itt, mind más nyelvű, más gondolkozású, mind más politikai elveket valló ember. De ha kell, ha a szükség úgy hozza, mind összefog, mint egyetlen ióbarát, s mindegyikre számíthatok. S ez nágyszerű érzés. Ezt kellene érezniök más kontinensen élő embereknek is. Aki itt él, itt tölt el akárcsak egy sarki nyarat is, az hazájáSTT

l b

Q visszatérve, feltétlen mint a béke követe, szószólója érkezik. Délben a Kajütkomoani ajtajóban Krucsinyin fogadott: VI 26 ~ "jság Sztyopa, mit láttál? 5

— Békét, nacsalnyik! Sok-sok avönyörű fényes békét. .. írta : PINTÉR ISTVÁN a délsarki expedíció tagja Azt hittem, megütközik majd válaszomon, s kicsit talán bolondosnak tart majd. De komolyan, egészen halkan válaszolt: — Ez fontos. És nagyon-nagyon jó, hogy láttad ... Ekkor lettünk igazi jó barátok. Felvillant előttem a képsorozat, amelyről még a hajón mesélt nekem. Hogy még most is a háború után tizenkilenc évvel gyakran álmodik égő városokról, segítségért kiáltó síró gyerekekről. Berlinben fejezte be a háborút.. UTOLSÓ ELŐKÉSZÜLETEK Ebéd után Nyikolajjal, szobatársammal a műszereket ellenőriztük, amikor felberreget a telefon. Krucsinyin kért, jöjjek Igorral együtt a „fehér házba" megbeszélésre, ő, meg Birger már várnak ránk. Az idő még mindig gyönyörű volt, úgy láttam, sima, veszélytelen utunk lesz. A „fehér házban" az út utolsó simításait végeztük, többek között megbeszéltük azt is, milyen élelmet viszünk magunkkal. Nyikita olyan volt mint egy gondos anya: — Ha Sztyopán múlna, csak narancsszörpöt, csokoládét, meg befőtteket vinne magával. Persze még cigarettát... — Légy szíves, ne sértegess. A vodkát sehogysem hagynám ki, - válaszoltam nevetve. — No meg a csabai kolbászt sem! — fűzte még hozzá Krucsinyin. — Pedig most kénytelen leszel megelégedni a leningrádi kolbásszal . .. — Nézd, Jurij Szanovics, Csaba és Leningrád nincsenek is olyan messze egymástól - válaszoltam, de azért találva éreztem magam. Már a hajón úgy ismertek, mint a narancsszörp, a csokoládé és a befőtt legnagyobb tisztelőjét. — No azért nem kell izgulnod, Sztyopa. Krumplin, kenyéren, meg húskonzerven kívül csokit, befőttet, meg vodkát is viszünk magunkkal — nyugtatott meg Krucsinyin. A délután folyamán még többször ellenőrzött mindent. Felügyelt a fa és a koksz, az élelem berakására, de nemcsak felügyelt, maga is aktívan részt vett a munkában. BONYODALOM AZ ÉJFÉLKOR FELADOTT TÁVIRAT KÖRÜL Az esténk egészen vidáman telt el a Kajütkompaniban, s jót derültünk Nyikitán, aki aznap este Igor élceinek központja volt. Az történt ugyanis, hogy Misa harsány „rebjáta" (gyerekek) kiáltással rontott be hozzánk, éppen amikor Nyikita a húst szeletelte, s közölte velünk, hogy konyhánk királya is táviratot kapott feleségétől.. Nyikita lelkes izgalommal kezdte nadrágjához törülq-etni zsíros kezét. Elkapta a papírt, s olvasni kezdte. Arca ragyogott az örömtől. Ám lelkesedése hirtelen ol^Shaovott, amikor Misa hangosan közölte vele, hogy a táviratot Leningrádban 24.00 órakor adták fel. Nyikita ragyofó arca elsavanyodott, homlokán a bőr millió kis ráncba szaladt, s gondterhelten felénk fordult: — Mit gondoltok, gyerekek, hol lehetett olyan későn a feleségem?! Hol adhatta fel a táviratot, hisz otthon nincs telefonunk!? Köztudomású volt, hogy Nyikita rettenetesen félti a feleségét, s mivel féltékenységét előttünk sem titkolta, bizony sokszor szembe kellett szállnia ártatlan élcelődéseinkkel, tréfáinkkal. Most Igor válaszolt neki tel-, jesen szenvtelen, egykedvű hangon: — Gondolom, valami nőszövetség üléséről küldte neked aggódó intelmeit! — Te mindig hülyéskedsz! dühöngött méltatlankodva Nyikita, majd szemrehányóan hozzátette: — Nem is érteni, hogy küldhettek téged az Antarktiszra! Ilyen komolytalan fiút erre a komoly helyre! Azután rádiósunkhoz fordult: — És mondd csak, Misa, nem beszélhetnék a feleségemmel rádió útján? Bizony isten megkérdem tőle, hol volt éjjel tizenkettőkor! — Nézd, ha még addig Leningrádban marad, s remélned kell a legjobbakat, úgy, ha visszajön a menet, felhívom neked, s beszélhetsz vele ... — Nagyon rendes fiú vagy. Mindig is tudtam, hogy te vagy ezen az egész déli csücskön (mindig „csücsöknek" nevezte a Déli-sarkot) a legrendesebb ember! - hálálkodott Nyikita. Vacsora után dominóztunk. Most is Jurij Szanovics volt a partnerem, s kitűnően játszottunk. Ügy megvertük Igort és Nyikolaj Dimitrievet (az utóbbit szlovákosan Mikulásnak hívtam), hogy egész mellhossznyival elhúztunk mellettük. IRÁNY: A JÉGMEZŐ Pontosan éjfélkor elvégeztem szokásos munkámat. Filmet cseréltem mágneses variométereimen, valami keveset még jegyzeteltem, de a másnapi út gondolatának izgalma ott vibrált bennem, nem ment a munka. Valami izgatott feszültség élt bennem állandóan. Hiába igyekeztem elhessegetni sötét gondolataimat, minduntalan arra kellett gondolnom, vajon viszontlótjuk-e társainkat, nem zuhanunk-e valami feneketlen jégsirba. Reggelre azonban jól kipihenve ébredtem, már nyoma sem maradt bennem az esti szoron gásnak. A többiekkel együtt meg reggeliztünk, s még egy utolsó kézszorítás, még egy ellenőrző sé ta után a masina körül, felszálltunk. Jurij Birger mellé ültem, ez a navigátor helye. Jobbról Igor ült mellém, utolsónak Krucsinyin mászott fel hozzánk. Az állomás minden tagja körülvette „kocsinkat". Integettek, láttam, ahogy közössen, eqyszerre valami búcsúfélét kiáltanak nekünk, de hangjukat elnyelte a felbődülő motor hangja. Elindultunk délnek, ki a Schirmacher-oázisából, ki a végtelen, rengetea veszélvt, kala ndot rejtő, fénylő hómezőkre. WOLFGANG BORCHERT: A patkányok éjszaka mégiscsak alszanak a z elhagyatott falon a koA ra esti napsütésben kékespirosan ásított egy odvas ablak. A meredeken nyújtózó kéménymaradványok közt porfelhő csillámlott. Szendergett a törmelékes pusztaság. A gyerek szeme csukva volt. Egyszerre még sötétebb lett. Észrevette, hogy jött valaki, és most előtte áll. sötéten, halkan. Most megfoglakl — gondolta. De amikor óvatosan felpillantott, nem látott egyebet két, kissé elnyűtt nadrágba burkolt lábnál. Megelehetősen görbék, át lehet látni közöttük. Megkockáztatott egy kis pillantást a nadrágos lábon fölfelé, és egy öregebb férfin akadt meg a szeme. Kezében kést és kosarat tartott, ujja hegyén földmorzsák. — Te itt alszol? — kérdezte a férfi, és lenézett a hajbozontra. fürgén a férfi lábai közt a napba pislogott, és azt mondta: — Nem, nem alszom. Itt kell vigyáznom. —- És ezért van az a bot nálad? — Igen — felelte fürgén bátran. — Mire is vigyázol te? — Ezt nem mondhatom meg. — Szorosan markolta a botot. — Pénzre, mi? — A férfi letette a kosarat, és a kést a nadrágja fenekéhez törülgette. — Nem, egyáltalán nem pénzre — mondta fürgén megvetően. — Egészen másvalamire. — Hát akkor mire? — Nem mondhatom meg. Valami egészen másra. — Hát ha nem, akkor nem. Akkor természetesen én sem mondom meg, mi van ebben a kosárban. — A férfi lábával lökött egyet a kosáron, és hozzávágta a kést. — Ä, el tudom képzelni, ml van a kosárban — vélte fürgén lekicsinylőleg —, hát nyúleledel. — Teringettét, igen! —- mondta a férfi elcsodálkozva — hiszen egészen eszes fickó vagy? Hány éves is vagy? — Kilenc. — Aha, gondold csak el, ktlenc. Hát akkor már te is tudod, mennyi háromszor kilenc, nem? — Világos — mondta fürgén, és hogy időt nyerjen, még ezt mondta: — Hiszen ez egészen könnyű. — És átnézett a férfi lábai között. — Háromszor kilenc ugye? — kérdezte még egyszer — az huszonhét. Rögtön tudtam. — Helyes — mondta a férfi —, és éppen annyi nyulam van nekem. fürgén elkerekítette a száját. — Huszonhét? — Megnézheted őket. Néhány egészen apró még. Akarod? — De hát nem tehetem. Mert vigyáznom kell — mondta fürgén bizonytalanul. — Mindig? — kérdezte a férfi. — Éjjel is? — Éjjel is. Mindig. Már szombat óta — suttogta. — Hát akkor nem mész haza egyáltalán? Pedig enni kell! fürgén követ emelt fel. Fél kenyér feküdt ott. És egy bádogdoboz. — Dohányzol? — kérdezte a férfi. — Hát akkor pipád is van? fürgén megmarkolta a botot és habozva szólt: — Sodrok magamnak. Pipa nem kell. — Kár. — A férfi lehajolt a kosarához.' — A nyulakat igazán megnézhetted volna. Különösen a fiókákat. Talán egyet kiválaszthattál volna magadnak. De hát innen nem mozdulhatsz. — Nem — mondta fürgén szomorúan —, nem, nem. A férfi megemelte a kosarat és felegyenesedett: — Hát ha itt kell maradnod, kár. — És megfordult. — Ha nem árulsz el — mondta fürgén gyorsan — a patkányok miatt van az egész. A görbe lábak egy lépésnyit közeledtek: — A patkányok miatt? — Igen, meri esznek a halottakból. Az emberekből. Ebből élnek. — Ki mondta? — A tanítónk. — És most a patkányokra vigyázol? — kérdezte a férfi. — Azért nem éppen rájuk! — És akkor egészen halkan mondta: — Az öcsém, ő ott lent fekszik ugyanis. Ott. — fürgén a bottal a romokra mutatott. — A házukat eltalálta a bomba. Egyszerre csak vége lett a pincében a fénynek. Neki is. Mi még kiáltoztunk. Kisebb volt, mint én. Alig négyéves. Itt kell még lennie. De sokkal kisebb nálam. A férfi lenézett a hajbozontra. Akkor hirtelen azt mondta: — Hát a tanítótok nem tudja, hogy a patkányok éjszaka alszanak? — Nem — suttogta fürgén, és hirtelen fáradtnak tűnt —, ezt nem mondta. — Na — mondta a férfi, — szép kis tanító, ha ezt nem tudja. A patkányok éjszaka mégiscsak alszanak. Éjszakára nyugodtan hazamehetsz. Éjszaka mindig alszanak. Már sötétedéskor is. fürgén botjával kis gödröket vájt a törmelékbe. — Nem tudom — mondta halkan, és a görbe lábakra nézett hogy tényleg alusznak-e éjszaka? . A férfi a falmaradványokon keresztül az útra lépett. — Természetesen — mondta onnan —, a tanítótok elhordhatja az irháját, ha ezt sem tudja. Akkor jürgen felálTfiií. és megkérdezte: — Tényleg kaphatnék egyet? Egy fehéret talán? — Megpróbálom — kiáltotta a férfi, már menetközben —, de te addig várjál rám. Aztán tudod, hazamegyek veled. Még megmondom az apádnak, hogyan építik a nyúlólat. Mert ezt tudnotok kell. — Igen — kiáltott Jürgen várok. Még vigyáznom kell, amíg besötétedik. Biztosan megvárlak. — Es kiáltott: — Deszkánk ts van otthon! Ládának való deszka! — kiáltotta. D

e ezt a férfi már nem hallotta. A nap felé sietett görbe lábaival. A nap az estétől piros lett már, és Jürgen még láthatta, ahogy a lábai között átsüt, olyan görbék voltak. Es a kosár hevesen lóbálódzott ide-oda. Ni/úleledel volt benne. Zöld nyúleledel, kissé szürke a törmeléktől. Ferenc Zsuzsanna fordítása A bratislavai PRIEMYSLOVÝ KOMBINÁT azonnali belépésre keres: 1 asztalosipari anyagtteszerzőt, 1 autószerelő tehergépkocsivezetőt, 1 levelezőnőt brigádmunkára vagy esetleg állandó alkalmazásra, több asztalost. Elszállásolást a modern munkásszállóban biztosítunk. Jelentkezni lehet a vállalat személyzeti osztályán BRATISLAVA, Nálepkova 2. OF-386