Új Szó, 1966. június (19. évfolyam, 149-178. szám)

1966-06-25 / 173. szám, szombat

A gyorsvonat fülkéjében a nagymes­ter alkalmi partnerrel sakkozott. Ez az ember mindjárt felismerte a nagymestert, amikor az belépett a fülkébe, már kigyúlt benne a kép­telen kívánság: legyőzni a nagymestert. „Mit lehet tudni - gondolta, és enyelgő, felismerős pillantásokat vetett a nagymes­terre mit lehet tudni, így külsőre elég­gé nyamvadt". A nagymester nyomban rájött, hogy felismerték, és búsan belenyugodott: legalábbis két parti elkerülhetetlen, ö is nyomban felismerte, milyen típusú ez az ember. Néha a Gogol körúti sakk­klub ablakából látta az ilyen emberek csapott, rózsaszín homlokát. Amikor a vonat elindult, a nagymes­ter útitársa naivfurfangosan nyújtózott egyet, s közömbösen megkérdezte: - Játszunk egy particska sakkot, elv­társ? i,Hogy-hogy összejöttünk? Miféle ösz­szejövésről beszél? Megfoghatatlan! Tör­ténhet ilyesmi? Lemondok a játszmáról, fogadja lemondásomat" - gondolta páni sebességgel a nagymester, aztán rájött, hogy miről van szó, és elmosolyodott. — Igen, persze, persze. — Lám, maga nagymester, de én vil­lát fogok a vezérére, meg a bástyájára — mondta G. O. Elemelte a kezét. A pro­vokátor-huszár a tábla fölött függött. „Villát a fenekükbe - gondolta a nagy­mester. — Ügy bizony, viliácskát! Nagy­apának is volt egy villája, senkinek sem volt szabad használni. Tulajdon. Saját vil­la, kanál és kés, saját tányér, saját kö­pőcsésze. Másik emlék a rókabunda, ne­héz rókaprémmel bélelt bunda, az ajtó mellett lógott, nagyapa ritkán járt ki az utcára. Viliácskát fogni, nagyapára és nagymamára. Fáj elveszteni az örege­ket". öröme. Ha egy kicsit huzigálja a futót a táblán, ez némileg pótolja a gyors sik­lást csónakon, a Moszkva környéki tó vi­zén, fényből árnyékba, árnyékból fénybe. A nagymestert leküzdhetetlen szenvedé­lyes vágy fogta el, hogy birtokba vegye a h8 négyzetet, mert ez a szerelem me­zője volt, a szerelem halma, amely fölött áttetsző szitakötők lebegtek. — ügyesen kárpótolta magát a bástyá­ért, én meg eltátottam a szám - düny­nyögte G. O. Csak az utolsó szavak árul­ták el bosszankodását. — Bocsánat — mondta csendesen a nagymester. - Állítsuk vissza a helyze­tet? — Nem, nem — mondta G. O. — Sem­mi engedmény, könyörgöm. Adom a tört, adom a lovat, adom a puskámat is... — fújta aztán stratégiai elmélkedéseibe me­rülve. A szerelem viharos nyári ünnepe a h8 rAmUT AK&JONOV: NAGYMES NOVELLA FELNAGYÍTÁSOKKAL^ — Igen, játszhatunk — mormolta a nagymester. Az útitárs kidugta a fejét az ajtón; kiáltott a vagonkísérőnőnek. Sakkot hoz­tak, az útitárs a közömbösséghez képest túl gyorsan kapott utána, kiborította a figurákat, két gyalogot a két markába szorított, s ökleit a nagymester elé tar­totta. Bal kezének mutató és középső ujja között tetovált G. O. rajzolódott ki. — A bal - mondta a nagymester, s kis­sé fintorgott, amint elképzelte ezeknek az öklöknek, a balnak vagy a jobbnak a csapásait. A fehér jutott neki. Északi gambitot játszottak le gyorsan; aztán minden összezavarodott. A nagy­mester figyelmesen szemlélte a táblát, és apró, jelentéktelen lépéseket tett. Né­hányszor felvillantak előtte a vezér le­hetséges matt-útjai, de lejjebb bocsátva szemhéját, kioltotta a felvillanásokat, s engedelmeskedett a benne dongói únottan szánakozó, szúnyogzümmögéshez hasonlító hangnak. — „Vitéz Hasz-Bulat, szegény a házad tája ..." — dongta ugyanazon a han­gon G. O. A nagymester a megtestesült rend volt; a megtestesült tartózkodás öltözködésé­ben és viselkedésében, ami olyannyira sajátja a magukban nem bízó, könnyen sebezhető embereknek. Fiatal volt, szür­ke öltönyt viselt, világos színű inget és egyszerű nyakkendőt. Rajta kívül senki sem tudta, hogy egyszerű nyakkendőin a cégjelzés: Maison Dior. Ez a kis ti­tok valahogy mindig melengette és meg­nyugtatta a fiatal és hallgatag nagymes­tert. A szemüveg is elég gyakran kisegí­tette, elrejtette idegenek elől tekinteté­nek bizonytalanságát és félénkségét. Ajka miatt bánkódott, mert gyakran szánal­mas mosolyra húzódott vagy reszketett. Szívesen eltakarta volna idegenek elől az ajkát, de az sajnos társaságban egyelőre még nem szokás. G. O. játéka lehangolta a nagymes­tert. A bal szárnyon a figurák úgy ve­rődtek össze, hogy kabalisztikus šarla­tán jelek tömkelegévé váltak, kontár vo­nószenekar hangolására, sárgásszürke összetapadt hóra, vastag deszkakerítésre, cementgyárra emlékeztettek. Az egész balszárnyat árnyékszék és klórmész, ka­szárnyák savanyú szaga, nedves moso­gatórongyok párája járta át, s felidézte a kisgyermekkori ricinus és hasmenés emlékét is. — Ugye, maga ez és ez a nagymester? - kérdezte G. O. — Igen, — hagyta rá a nagymester. — Ha-ha-ha, hogy összejöttünk! - ki­áltott fel G. O. Amíg a huszár a tábla fölött függött; a nagymester szeme előtt ismét elvonul­tak a mattot megelőző hadjárat- és ál­dozat-lehetőségek villogó vonalai és pontjai. Sajnos, a huszár fara és az aljáról leváló szennyeslila flanelldarab oly meggyőző volt, hogy a nagymester csak vállat vont. — Feladja a bástyát? - kérdezte G. O. Mit tehetek! — Támadás kedvéért áldozza fel a bás­tyát? Kitaláltam? — Csak megmentem a vezért - mor­molta a nagymester. — Nem húz be? - kérdezte G. O. — Dehogy, maga erős játékos. G. O. megcsinálta óhajtott „villáját". A nagymester egy zugba rejtette vezérét, terasz mögé, korhadó, faragott faoszlo­pos, omladozó kőterasz mögé, ahol ősz­szel rothadó juharfalevelek átható szaga érzett. Itt kényelmesen guggolva lehet üldögélni. Itt jó, legalábbis az önérzet nem szenved. Egy pillanatra felállva ki­tekintett a terasz mögül, s látta, hogy G. O. levette a bástyát. A fekete huszár megvetette lábát a balszárny értelmetlen tömkelegében, el­foglalta a b4 négyzetet, s ez minden­esetre már gondolkodásra késztette. A nagymester megértette, hogy ebben a variánsban, ebben a tavaszi zöld es­tében csupán ifjúi mítoszok nem elegen­dők számára. Mindez igaz, a világban csavarognak kedves kis csacsik, BiIly ha­jóinasok, Harry cowboyok, szép Maryk és Nellyk, s a brigg felvonja vitorláit, de eljön a pillanat, amikor az ember érzi a fekete huszár veszedelmes és reális közellétét a b4 négyzeten. Harc várt rá ­bonyolult, cseles, izgalmas, tervszerű. Az élet állt előtte. A nagymester nyert egy gyalogot, elő­vette a zsebkendőjét, s kifújta az orrát. A néhány pillanatnyi teljes egyedüllét, mialatt száját és orrát elfedte a zseb­kendő banális-filozofikus hangulatba hozta, „(gy van ez, az ember elér vala­mit — gondolta -, s aztán? Egész éle­tében küzd valamiért: megjön a győze­lem, de öröm nincs bene. Például, Hong­kong városa messze van, és nagyon titok­zatos, én voltam benne. Én mindenütt voltam már." „Petroszjan az ő helyében már felad­ta volna" — gondolta a nagymester. A gyalog elvesztését G. O. nem na­gyon bánta, hisz bástyát nyert az előbb. Vezérlépéssel válaszolt a nagymester­nek, amivel gyomorégést és egy percnyi fejgörcsöt okozott. A nagymester megállapította, hogy va­lamelyes öröme még maradt tartalékban. Például a futó hosszú, átlós lépéseinek négyzeten örömmel töltötte el, de ag­gasztotta is a nagymestert. Érezte, hogy közben hamarosan külsőleg logikus, bel­sőleg abszurd erők tömörülése megy majd K OSÍK JÓZSEF RAJZA végbe. Ismét kakofónia hallszik, s elárad a klórszag, mint azokon a távoli, átkos emlékű folyosókon, a balszárnyon. - Érdekes, miért van az, hogy a sak­kozók mind zsidók? - kérdezte G. O. - Miért mind? - kérdezte a nagymes­ter. - Például én se vagyok zsidó. - Igazán? - csodálkozott G. O. és hoz­zátette: - Higgye el, nem azért kérdem. Ebben a tekintetben semmiféle előítéle­tem nincs. Csak érdekes. - Na és, például ugye maga se zsidó — mondta a nagymester. - Hol vagyok én tőlük! — dünnyögte G. O., s újra titkos terveibe merült. ,,Ha én őt így, ő engem úgy — gon­dolta G. O. - Ha elveszem itt, ő elveszi ott, aztán én idemegyek, ő úgy vála­szol ... De úgyis megverem, úgyis kiké­1966. VI. 25. 9 A VIIJ Á G VÉGÉRE iBl T aci barátom néprajzkutató. A minap megneszelte, hogy az egyik faluban lakodálom lesz. De nem ám akármilyen, hanem népvise-* Jetbe öltözik nemcsak az ifjú pár, hanem az egész násznép is. Nosza, riasztotta kollégáit, s magnetofonnál, filmfelvevővel kivonultak a lakói dalom napján. Jókedvű volt a násznép, bőven étel, ital, szólt a zene, tánc ra perdültek a fiatalok. Lacit is elfogta a hév, hiszen milyen öröm egy néprajzkutatónak, ha manapság amoli/an „igazi" lagziban táncolhat. Felfedezett egy csinos, jóalakú kislányt, elkapta amúgy legényesen és máris ropták a táncot. Jobbra-balra hajlongtak, bokáztak, pörögtek, fo­rogtak. Milyen szép volt az a lány! Es milyen ravaszul csillogott a sze* me! Laci egyre feljebb csúsztatta a kezét a derekán. Egyszercsak kacé-i ran félrehajtotta a lány a fejét, és megkérdezte. — Aztán mondja, bátor ember maga? Laci biztatásnak vette. — Hű, elmennék én magáért a világ végére is. — Olyan messzire azért nem kell. Ott áll az uram az ajtóban. Nagyon Várja már, csak menjen. G. B< szítem. Mondd már, nagymester — csaló­mester, vékony még a dongád énhoz­zám. Ismerem én a bajnokságaitokat: jó előre összebeszéltek. Úgyis megnyuvasz­talak, ha az orrom vére bánja is!" Támadást indított középen, s persze, mint várható volt, a közép nyomban ér­telmetlen és szörnyűséges cselekedetek színhelyévé vált. Ez nem volt szerelem, nem volt találkozás, reménykedés, kö­szöntés, nem az élet volt. Grippás hideg­lelés és ismét sárga hó, háború utáni ri­deg lakás, viszketegség az egész testen. A fekete vezér középen károgott, mint egy szerelmes varjú, varjúszerelem, s ezenkí­vül a szomszédok késsel kaparták cintál­jukat. Semmi sem bizonyította oly hatá­rozottan az élet értelmetlenségét és hiá­bavalóságát, mint ez a helyzet középen. Ideje befejezni a játszmát. „Nem - gondolta a nagymester -, hisz van még egy és más ezenkívül." Föltet­te a nagy tekercset Bach zongoradarab­iával, meanyuatatta a szívét a tiszta hul­lámcsobogásként egyhangú zenével, az­tán kijött a nyaralóból, s lement a ten­gerhez. Fenyőágak zúgtak fölötte, mezte­len talpa csúszott a rugalmas tűlevéla­varon. A tengerre emlékezve s a tengert utá­nozva megkezdte a pozíciók tisztázását és összehangolását. A lelkébe hirtelen tisztaság és világosság költözött. Logiku­san, mint egy Bach-coda, eljött a matt a feketének; tökéletesen, mint a tojás a maga tompa fényű szépségében csillant fel. A nagymester G. O-ra pillantott. Az hallgatott, mord tekintettel szemlélte a nagymester hátországának legmélyét. A királyát fenyegető mattott nem vette ész­re. A nagymester hallgatott, félt a perc varázsát megbontani. - Sakk! — mondta halkan, óvatosan G. O., s lépett a huszárral. Alig bírta belső ordítását visszafojtani. ... A nagymester felkiáltott és futásnak eredt. Mögötte döngő léptekkel, sipolva futott a nyaraló gazdája,_ Euripid kocsis és Nyina Kuzminyicsna. Okét megelőzve elérte a nagymestert a láncáról elenge­dett Nocska kutya. - Sakk! — mondta még egyszer G. O. Áthelyezte huszárját, és gyötrő kéjjel nyelte a levegőt. ... A nagymestert az elcsendesedett kettévált tömegben vezették. A mögötte haladó valaki kemény tárgyat érintett a hátához. A fekete köpenyes férfi, paszo­mányán SS- villámokkal, elöl várta. Egy lépés — fél másodperc, még egy lépés — másodperc, még egy lépés — másfél má­sodperc, még egy lépés — két... Lépcső­fokok fel. Miért fel? Ilyesmit gödörben szokás végrehajtani. Bátornak kellene lenni. Kötelező? Mennyi ideig tart, amíg az ember fejére Jiúzzák a bűzös kender­vászon zsákot? Tehát egészen sötét lett; és nehéz a lélegzés, s csak valahol mesz­sze játszotta a zenekar bravúrosan: „Vi­téz Hasz-Bulat." - Matt! - trombitálta G. O. - Na látja - mormolta a nagymester F, gratulálok! - Uf - mondta G. O. of, uh, valóság­gal gőzölögtem, valósággal hihetetlen; az istenit neki! Hihetetlen, de tény! — hahotázott. - Megnézhetnek engem! — Tréfásan megsimogatta a saját fejét. — Eh, nagymester, én nagymesterem — dongta, átfogta a nagymester vállát és pajtáskodva megszorította -, kedves ifjú emberem . . . Nem bírták az idegecskék; mi? Bevallja? - Igen, igen, letörtem — hagyta rá siet­ve a nagymester. G. O. széles, könnyed, gesztussal lese­perte a figurákat a tábláról. Az ütött-ko­pott tábláról helyenként letöredezett a fényezett borítólemez, s fölfedte a sárga, agyonhasznált belső deszkát, rajta az idők folyamán ráhelyezett vasúti teáscsészék nyomának körívéit. A nagymester nézte az üres táblát, a hatvannégy abszolút szenvtelen négyze­tet, amely magába tudja foglalni nem­csak az ő életét, hanem végtelenül sok más életet is, s a világos és sötét mezők­nek ez a végtelen váltakozása áhítattal és csendes örömmel töltötte el. - „Azt hiszem - gondolta —, nagy aljasságokat nem követtem el az életben". - Csak hát, az ember elmondja és senki se hiszi el - sóhajtott elkeseredve G. O. - Miért ne hinnék? Mi van ebben hi­hetetlen? Maga erős, határozott játékos — mondta a nagymester. - Senki se hiszi el - ismételte meg G. O. —, azt fogják mondani, hogy lódítok. Miféle bizonyítékon van? - Kérem - mondta kissé sértődötten a nagymester. G. O. rózsaszínű, csapott homlokára pillantva —, adok magának kézzelfogható bizonyítékot. Tudtam, hogy találkozom magával. Kinyitotta irattáskáját, s tenyérnyi nagy­ságú aranyplaketett vett ki belőle, amely­be szép betűkkel bele volt vésve: „A fel­mutató egy sakkjátszmában legyőzött. ..í nagymester". - Még csak a dátumot kell ráírni — mondta, a táskából elővette a vésnök­szerszámait, s szépen bevéste a keltezést a plakett sarkába. — Tiszta arany — mondta, és átnyújtotta a plakettet. - Nem csalás? - kérdezte G. O. - A legtisztább arany - mondta a nagymester. - Már sok ilyet rendeltem, és ezután is állandóan feltöltöm tartalé­komat. SZÁNTÓ IRÉN fordítása 4>

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents