Új Szó, 1966. június (19. évfolyam, 149-178. szám)

1966-06-18 / 166. szám, szombat

Giorgia • liftben szemlesütve húzódott be az egyik sorokba, és Sergio azt mondta: - Ne csinálj ilyen arcot. Mindazok után semmiség, omit kérek tőled. Aztán elválunk, és nem látjuk többé egymást. Giorgia azt felelte: - Nem semmiség. Nekem is fáj, hogy mindennek vége közöttünk. És elképzelni, Hogy mindent elölről kezdjünk, úgy érzem, kegyetlenség. Csak neked juthatott ilyen ötlet az eszedbe. A felvonó megállt és kiléptek a lépcsőházi pihenőre, Sergio a karórájára nézett: - Tizenegy óra van. Te tizenegy óra öt perckor érkeztél ugyanezen a napon és akkor is május volt. Csak az évszám nem felel meg: az három év előtt volt. - Nos, akkor mit kell tennem? - Várj itt a lépcsőházban és tizenegy óra ötkor nyomd meg a csengőt. Sergio előszedte zsebéből a kulcsot, kinyitotta az ajtót és belépett. A lakás, manzard-lakás a legfelső emeleten, nem volt nagy és tele volt zsúfolva könyvekkel. Sergio végigment a szűk folyosón, a kötetekkel tömött két könyvespolc között, belépett a dolgozószobájába. Minden úgy volt, mint három év előtt, kivéve az ablakot, amelyen a redőny le volt eresztve, míg akkor, azon o három év előtti napon, a redőny fenn volt és emlékezett, hogy látta: szél rázza a teraszon a gliciniák világító és fénylő leveleit. Felhúzta a redőnyt; a szél fújt, mint azon a napon, a gliciniák is ugyanazok voltak. Leült az íróasztala mellett, kezébe vette a könyvet, amelyet akkor reggel olvasott, egy értekezést arról a festőről, akinek képét meg kellett becsülnie. A csengő újra szólt, mint azon a reggelen és Sergio úgy érezte, eláll a szívverése. Felállt, gyorsan a bejárathoz ment és kinyitotta az ajtót. Tökéletesen ugyanaz a nő állt a küszöb előtt, ugyanabban a ruhában, ugyanabban a cipőben, ugyanazzal a táskával. És talán, ő így hitte, ugyanaz a átható tekintet sugároz zöld szeméből, ugyanaz az egyenes hajtincs hult a homlokába. — Kit tetszik keresni? — kérdezte Sergio a három év előtti jelenet megismétlését. Giorgia észrevehető erőltetettséggel mondta: — Singor Lanari elnézését kéri, hogy nem tudott eljönni. A titkárhője vagyok. — Parancsoljon befáradni. Sergio előre ment a folyosón, majd a dolgozószobába. Itt mindazt végig csinálta, amit azon a reggelen. Előbb az asztal mögé ment, mintha a karosszékbe akarna ülni; aztán mást gondolt, odament a bőrdíványhoz az ablakkal szemben, mondván: — Nézze, üljünk inkább ide, kényelmesebb lesz. Giorgia leült, egy pillanatra ránézett, majd indulatoían mondta: — Nem, nem tudom csinálni. — De mi bajod van? — Te mindjárt megtetszettél nekem akkor reggel és ezért már az első alkalommal, meghatározott módon úgy ültem le, hogy a térded hozzá érhessen az enyémhez. De hogyan lehet bizonyos dolgokat hideg fejjel újra csinálni? — Miért ne? — Az ember nem érzi már azt, ami erre o viselkedésre kényszerítette, olyan nevetséges, sőt ízléstelen az egész. Rendben van, megteszem, de szégyellem magam miatta, míg akkor csodálatos volt. Erőt véve magán, odébb csúszott egy kicsit a díványon, a férfi felé. Keresztbe rakta szép, egyenes hosszú lábait, aztán csendes, meggyötört hangon, mint mikor valaki keservesen kapaszkodik fel a magaslatra, folytatta: — Mint mondottam, signor Lanarinak a szállodában kellett maradnia, mert telefont vár Milánóból. Elküldte viszont a képről készült fényképfelvételeket. Kéri, hogy nézze meg őket és holnap reggel majd telefonál, hogy megbeszéljék a találkozót. Megkönnyebbülten sóhajtott fel és az ablak felé nézett. Sergio szigorúan mondta: - Nem így. Miután ezeket a szavakat elmondottad, a szemembe néztél. — Hogyan? - A legszebb pillantással, amit életemben láttam = mondta Sergio, egy kicsit közelebb húzódva. - Olyan pillantással, amiben... hogy is mondjam csak?... egyszerre volt kérés és parancs. - Meghiszem azt — mondta Giorgia elgondolkozva —, úgy féltem, hogy elküldesz, olyan komolynak látszottál, ha ugyan nem haragosnak. A pillantásommal akartam megértetni veled, hogy találj ki valami ürügyet, amivel visszatarthatsz. — Akkor gyerünk, próbáld meg. — Tessék, most úgy nézek, mint akkor reggel. Egymásra néztek, és Sergio megborzongott a félelemtől. Ugyanaz a pillantás volt és ugyanakkor mégsem az. Rekedt hangon folytatta: — Megmutatná a fényképeket? - Tessék. Kivette Giorgia keskeny, fehér kezéből a sárga borítékot, és ugyanúgy mint akkor, azon a távoli reggelen, kihúzta belőle a fényképeket és nézegetni kezdte őket. Emlékezett, hogy akkor reggel köd fátyolozta a szemét, és remegett a keze, közben futólag megvizsgálta a fényképeket és - zavarodottan és szinte félálomban -, megállapította, hogy signor Lanarinak, a gazdag északi gyárosnak a festménye semmit sem ér, lévén egyszerű másolata a meglehetősen híres eredetinek, amelyet egy külföldi képtárban őriznek. Végül is, mint akkor reggel, azt mondta: — Kisasszony, felesleges, hogy signor Lanari holnap telefonáljon. A becsléssel már kész is vagyok. Tudja, mennyit ér ez a kép? — Mennyit? — Miután másolatról van szó, nem vehetünk figyelembe egyebet, mint az üres vásznat és a keretet. Mondjuk tíz-tizenötezer líra. — De signor Lanari azt mondta nekem, hogy kétszázmillió körül van az értéke. — Sajnálom, kisasszony, de ez bizony másolat, méghozzá egy híres kép másolata. Tudja, mi az, hogy másolat? Van mondjuk egy festő, aki rendelkezik bizonyos technikai felkészültséggel, alaposan tanulmányozza valamelyik régi mestert, aztán tökéletesen lefesti ónnak egyik képét, egy kevéssé aggályos kereskedő számára, aki viszont a nyakába sózza az ilyen signor Lanariknak. A kép, mint mondottam tökéletes, csak éppen nem hiteles. A másolat olyasvalami, omi egyszerre tökéletes is, meg hamis is. — Akkor hát mit mondjak signor Lanarinak? — Hogy a képe hamis. Giorgia felkiáltott: — Ennél a pontnál kétségbeestem. Azt hittem, nem értetted meg a pillantásomat és elhatároztam, hogy jobban megértetem magam. Odaszorítottam a térdemet a tiédhez, így: Sergio félbeszakítva a játékot, zavartan kérdezte: — Hát ennyire tetszettem neked? Giorgia őszintén válaszolta: — Igen, rettenetesen. Ha abban a pillanatban elküldesz, azt hiszem elájultam volna, mielőtt még elérem az ajtót. — De én megértettelek, és hogy időt nyerjünk, a munkád felöl, signor Lanariról és egyebekről kezdtem kérdezősködni. Megpróbáljuk újrajátszani a jelenetnek ezt a részét? — Próbáljuk meg! Sergio sietve mondta, mint akkor reggel: — Szóval maga signor Lanari titkárnője? — Igen. — És mit csinál signor Lanarival? — A titkárnője vagyok. — Bocsásson meg. Azt akartam kérdezni, miből áll a munkája? — Ó, legépelem a szerződéseket, az üzleti leveleket, lejegyzem gyorsírásban a tárgyalásokat, megbeszélem az üzleti találkozókat. — De maga nagyon fiatal. Nem is olyan nagyon. Huszonnégy éves vagyok. — És signor Lanari fiatal? — Ó nem, tekintélyes öregúr, hófehér a hajó, többszörös nagyapa. — És szereti a képeket, már tudniillik ez a signor Lanari? - Nem hiszem. Ezt a képet valami adósság fejében kapta. Sergio közben már rájött, hogy bár a szavak többékevésbé azonosak voltak, az érzések egészen mások. Három évvel ezelőtt, miközben a lány térde szorosan simult az övéhez/ a semmitmondó szavak mindegyikéről úgy érezte, hogy újabb lökést adnak felfelé, egyre magasabbra, a bensőséges viszony egei felé. Most viszont* úgy érezte, hogy süllyed, egyre mélyebbre, a gyötrelem és tehetetlenség szakadékaiba. Nyers hirtelenséggel javasolta : - Rövidítsük le. Nem tudtam már mit kitalálni, össze is zavarodtam és végül azt mondtam neked: de azt tudja, hogy nagyon szép szeme van? Giorgia megkérdezte: - Most már emlékszem, hogy erre mit válaszoltam. Sergio keserűen felelte: - Semmit sem válaszoltál. Csendesen néztél rám. Én felemeltem a kezemet és megsimogattam az arcodat* így. Felemelte a kezét és megsimogatta Giorgia arcát* aki hagyta, miközben tágranyílt szemmel nézett rá. Sergio azt mondta: - Nem így. Lesütötted a szemed. Süsd le a szemed. Igy már jó. Nézte, ahogy lesüti a szemét, és akkor valami magára erőszakolt és kétségbeesett extázisban úgy érezte, megint látja sajátmagát és Giorgiát abban a rég letűnt pillanatban, három évvel ezelőtt, és remélte, elszántan remélte, hogy a mostani pillanat azonos az elmúlttal, Ijogy sikerült újra megtalálni, minden érzékével megragadni a múló idő áramában és feltámasztani, viszszahozni a jelenbe. Csendesen mondta: - Lesütötted a szemed, aztán felemelted a kezed, így* jól van. Megfogtad az enyémet, egy pillanatra az arcodhoz szorítottad, így, igen, és aztán félig megfordítottad és megcsókoltad a tenyeremet. Végig csukott szemmel. * » • Emlékezett, hogy ennél a pontnál előrehajolt, átölelte és megcsókolta a lányt, és így kezdődött a szerelmük. És ismét remélte, hogy hála ennek az oly tökéletesen rekonstruált pillanatnak, minden megismétlődhet, mintha az idő valóban soha nem múlt volna el. De Giorgia ellökte a kezét és felállt. - Nem bírom tovább, elég volt, elég, elég. Sergio is felkelt a díványról, zavarodottan. - Akkor szép volt, most egyszerűen ízléstelen. Igazán nem is értem, miért* kényszerítesz rá, hogy végigjátszom ezt a komédiát. Talán, mert reméled, hogy újra lehet kezdeni. Ebben az esetben tévedsz. Egyáltalán nem áll szándékombon. - Nem — mondta Sergio —, nem akarom újra kezdeni. Az már más dolog lenne, nekem pedig csak az kell itt; semmi más. Azért játszattam veled végig azt, amit te komédiának nevezel, mert újra át akartam élni azt pillanatot, amely talán életem legszebb pillanata volt. - Az a pillanat örökre elmúlt, és soha nem tér víszsza — mondta a lány kevésbé rideg hangon, majdnem gyötrődve, miközben az ablakhoz ment és kinézett rajta. - De én nem tudok belenyugodni, hogy elmúlt. Itt van az emlékezetemben, olyan elevenen, olyan igazán. Ennek a pillanatnak meg kell ismétlődnie. A lány lassan visszafordult, és részvéttel nézett rá. - Éppen te mondod ezt, aki olyan jól megmagyaráztad nekem azon a napon, mi a hamisítvány. Az a pillanat akkor milliókat ért, a világ minden gazdasága nem lett volna elég a megfizetésére. De az, amit ma csináltunk, hamisítvány, és csak néhány lírát ér. Nem így van? Ellökte magát az ablaktól és miközben a hosszú, fekete kesztyűvel, amelyet a kezében szorongatott, a lábát ütögette, elindult az ajtó felé. - Nem vagyok többé az, aki akkor reggel voltam, és te sem vagy az, aki voltál. Másik két ember vagyunk. Másrészt színészek sem vagyunk, derék színészek, akik tökéletesen ismételni tudják a jeleneteket. És még ha azok lennénk is, ugyan kinek játszanánk? A színészelt nem maguknak játszanak, hanem a közönségnek. A viszontlátásra. Sergio nem felelt, az ablakhoz ment. A vidám és rakoncátlan májusi szél megrázta a gliciniák leveleit, éppúgy, mint akkor reggel. És minden úgy lehetett volna; mint akkor reggel. A lány mögött becsukódott az ajtó. Fordította: DOROMBY KÁROLY 18. VI. 16. ELKEZDTEM HAZUDOZNI. Azelőtt csuda rendes srác voltam, soha nem csináltam volna ilyesmit. Most azonban nem múlik el nap, hogy ne füllentenék. Az ég tudja, mi lesz belőlem. Biztos huligán, legalábbis apám ezt mondogatja. — Az iskola van rá ilyen hatással — állapította meg az édesanyám —, LJoska Szeleznyev és a többi barátok ... Nagyon fogékony, minden rossz ráragad. Reggel nyomban meg is mondtam Ljoskának, hogy elront engem. Nekem esett, hogy az nem Igaz. Addig civakodtunk, míg oda nem jött a tanító néni és azt nem mondta, hogy viselkedésünkkel elrontjuk az egész osztályt. Ezt nem is gondoltam volna. Délben azt mondtam anyámnak: — Ljoska nem ront el engem, a tanító néni azt mond- ta, hogy mi ketten rontjuk az egész osztályt. — Valakit csak meg kell szidni — szólt közbe a papa, — másképp nem tud rendet teremteni. — Nékem már régen az az érzésem, hogy pikkel a gyerekre — mondta a mama. — Valakin csak ki kell tölteni a bosszúját. — Es ez a szegény gyerek issza meg a levét, — zárta le a mama. — De ezt én nem hagyom ennyiben. Nézd csak meg, rhilyen. Karikás a szeme, és egészen zöld. Papa rám nézett. — Holnap nem mégy iskolába — határozta el. — De én akarok menni — próbáltam ellenkezni. — Téged senki nem kérdezett. Ha majd az ötösök helyett pénzt fogsz a házhoz hozni, akkor majd beszélhetsz. Bömbölni kezdtem. — Attól fél, hogy a tanítónő megbünteti — vélte a mama. — Butaság — kacagott papa. — Kitalálunk a tanító néninek valami mesét. Mondjuk azt, hogy anyuka ünnepelt és későn mentél aludni.. — Azt nem lehet, mért már egy ilyen szövegű igazolást írtunk — Hát akkor megírjuk, hogy megjött Asztrahánból a nagymama! — Már azt is írtuk egyszer. — Írjátok azt. hogy a villamos alá estem — bátorodtam fel. — Mafla! — ripakodott rám a papa, — ilyen badarságot! Kigondoltam még egy csomó jó kifogást, de féltem hangosan megmondani. — Megírjuk, hogy mandulagyulladást kapott — döntötte el n papa. Es így történt. Amikor a tanító néni elolvasta, megkérdezte: — járt nálad az orvos? A papa az orvosról nem szólt semmit, ezért elgondolkoztam, és rávágtam: — Igen. — Es rendelt valamilyen orvosságot? — Nem. — Azt mondta, hogy nincs semmi bajod? — Nem. Nem rendelt semmit ... mert elvesztette a tollát. — Szóval elvesztette a tollát — csóválta fejét a tanítónő. — Rendben van, akkor holnap küld be az édesapádat az iskolába. Apa rettenetesen csodálkozott. — Biztosan kifecsegett valamit, amit nem kellett volna — szólt a mama. — Nem fecsegtem semmit. A tanító néni azt kérdezte, mit rendelt a doktor. En arra azt mondtam, hogy semmit, mert elvesztette a tollát. — Sehová nem megyek! — határozta el a papa —, megmondod a tanító néninek, hogy szolgálati úton vagyok és csak 14 nap múlva jövök vissza. Erted?! Es nehogy valamit megint elpletykázz! En megmondtam a tanító néninek: — Apa nem jöhet be, mivel szolgálati úton van és csak 14 nap múlva jön haza. — Akkor jöjjön el a mamád! Tudtam, hogy a mama sem akar eljönni, azért ezt mondtam: — A mama sem tud. — Szintén beteg? — Nem. Elutazott a nagymamához Asztrahánba. — Es kivel vagy otthon? — Senkivel. — Es ki főz neked? — Senki. — S a szomszédok sem járnak hozzád? — Azok meghaltak. — Régen? — Tegnap este. A tanító néni megtörölte a homlokát, és azt mondta: — Rendben van, délután elmegyek hozzátok. Mikor hazafelé mentem, egész úton azon törtem a f e jem, hogyan figyelmeztessem a szomszédokat, hogy meghaltak. Semmi sem jutott eszembe. Elmondtam mindent a mamának. A fejét fogta. A konyhában az öreg Bedruszov szomszédba botlottam. — Bácsi — szólítottam meg — nem tudna ma délután meghalni? Á SZOMSZÉD SZOBÁBAN a mama friss borogatást rakott a homlokára. SZŰCS BÉLA fordítása