Új Szó, 1966. június (19. évfolyam, 149-178. szám)

1966-06-11 / 159. szám, szombat

HOGYAN HALT MEG kapitány Josef Nesvadba B izonyára ismerik Nemo kapitány; eredeti nevén Perinka (Perinka ze­neszerző atyja) történetét, aki a maga korában egy kísérletével áttörte az időkorlátot és a távoli jövőben találta magát. Nos tehát, engem bíztak meg azzal a feladattal, hogy paradicsomot teremtsek számára, s erről írom az alábbi jelentést: Korunkba érkezte után, Perinka ideje java részét a régi idők kedvelői körében töltötte, életéről beszélt nekik, s intézetük­ben a történetírási feljegyzéseket korri­gálta. Lehetséges, hogy egyúttal emlék­iratait írta, Igy élt hosszú éveken ke­resztül. Sajnos korából elhasznált szer­vezetet hozott magával, s így még az első százéves határt sem érte meg, ami­kor az egészségügyi ellenőrzésen tudtá­ra adták, hogy meg fog halni. Ekkor ez az ember, akinek viselkedése egyébként is meglehetősen különös volt, s már a maga korában is némileg rend­kívüli jelenségnek kellett lennie, merőben váratlan és sajátságos módon kezdett viselkedni. Elsápadt, néhány szót dado­gott, kis híján elájult. Heves vegetatív reakció állt be nála, amelyhez hasonlót olyan embereknél tapasztalhatunk, akik­nek életük virágzásában valamely szeren­csétlenség vagy katasztrófa következté­ben meg kell halniok. Egyszóval ez az ember félni kezdett. Amint aztán a kö­vetkező hetekben egyre inkább romlott az egészségi állapota, félelme is növe­kedett. Ezért bíztak meg azzal, hogy me­chanikusom segítségével különleges gépe­zetet szerkesszek, amely lehetővé tenné, hogy a beteg valahogy kivonatosan újra átélje élete legboldogabb pillanatait, le­küzdje halálfélelmét. Tehát olyan gépe­zetről, lenne szó, amely segítene neki meghalni. Mit tartottak azonban az ő korabeliek boldogságnak? Miben látták a paradi­csomot, ahová — hitük szerint — haláluk után jutnak? Ezt ma már senki sem tud­ja pontosan. Nem volt egyéb lehetősé­günk, mint hogy kísérletezzünk, lépésről lépésre haladva értékeljük és leírjuk a Perinka agykérge megőrizte emléknyomo­kat. A szerkezet egyszerű volt. Bevittük o szobába, amelyben Perinka feküdt, amint elaludt, bekapcsoltuk, s a gépezet meg­felelő képzetek keltésével maximálisan kellemes érzeteket ébresztett a kísérleti személyben. Ezeket az érzeteket aztán feljegyeztük. A z első kísérleti ülés nem bizonyult túl érdekesnek. A vetítővásznon olyan szivar alakú rakéták jelen­tek meg, amelyektől csak úgy hemzsegett a bolygóközi repülés kora, ez a régmúlt történelmi korszak.. Figyeltük Nemo kapi­tányt, amint egy ilyen tökéletes, csillogó és nagy teljesítményű rakétát vezetett a világűr legtávolabbi részébe, azon élő szervezetek rendszeréhez, amelyekkel érintkezésbe kívántak lépni. Láttuk, amint rakétájával kiköt a meghatározott boly­gón, s eredménytelenül kutatja át a kü­lönösképpen súlyos planétát. Nem talált rajta élőlényt, míg csak maga a bolygó nem kezdett életjeleket nyilvánítani s észre nem vették, hogy az expedíció olyan rendszert fedezett fel, amelyben oz élet a fehérjéknél jóval egyszerűbb, többrészes polimereken épült. Az élet Itt masszív egységekben jelentkezik, ame­lyek csillaguk körüli pályájukon állandó küzdelmet folytatnak egymással. Kölcsö­nösen taszítják egymást, fantasztikus mé­retű biliárdjátszmára emlékeztetve. A szó szoros értelmében harcot vívnak a nap körüli helyért. Perinka természetesen min­den problémát megold, s valamiféle bé­két teremt ebben a bolygók közti küz­delemben. Gyerekes ügyi A kapitányt azonban ez nem nyugtatta meg. Reggel verejtékben úszva, szorong­va ébredt. Úgy nézett ránk, mintha az 6 korából érkezett kísértetek lettünk vol­na. Röviden elmagyaráztam neki, miért jöttünk. Igazi célunkat természetesen el­hallgattam, s némi reményt nyújtottam neki, de mert soha életemben nem tud­tom hazudni, könnyen átlá tott rajtam. Szerette a kalandokat, a felfedezése­ket és űrutazásokat. Rendben van! De hisz mindebben egész élete során untig elég része lehetett. Hát akkor mi után vágyódik még* Annyi váratlan és cso­B , dálatos jelenségei 'í, hogy szemé­j ben minden effélének el kellett szür­külnie. Akkor miért fé!? Hová akar még 966. eljutni? Egész életében boldoq volt . . . A legóvatosabban ejtettem ki ezt a szól, 11. amelyet manapság oly ritkán haszná­lunk. 9- Csak akkor voltam boldog, mikor visszatértünk . . . mondotta a kapitány és felköhögött. Nyilván tüdővizenyő kínozta. Mechanikusom feltámasztotta a fejét, én pedig újra bekapcsoltam a készüléket. Lepergett előttünk Perinka űrhajójá­nak diadalmas visszatérése; jutalmak, ki­tüntetések, nők. Az utóbbiak Perinka éle­tében nyilvánvalóan rendkívül fontos sze­repet játszottak. Tucatszámra vonultak el előttünk a vetítővásznon. Mosolyognom kellett. Milyen különösek és balgák vol­tak a régi emberek. Ma, amikor az em­berek közös érdeklődésük alapján tár­sulnak, híre sincs az érzelmi válságoknak és az állhatatlanságnak. Kis híján (el­kiáltottam, amint a vásznon mechaniku­som, tehát a feleségem képe jelent meg. Feleségem a szájamra tapasztotta a kezét. Azóta élek a .felesé­gemmel, hogy cerebrá­lis gépezeteket szer­kesztek, tehát már né­hány esztendeje. Nem panaszkodhatom, fele­ségem kiváló ügyes mechanikus. Eszem ágában sem volt, hogy akár egy percig is gon­dolhatott erre a kapi­tányra, aki elvégre alig több valamivel az ál­latnál. S amint megfi­gyelhettük, a vászonra vetített képzelgései is egyre primitívebbé vál­tak. Feleségem azon­ban jól szórakozott. Képtelen voltam őt megérteni. Talán ez je­lenti a boldogságot mindmáig az ő számá­ra is? A párzás? A A bőrfelületi érzékszer­vek ingerei? - Rettenetes —, kiál­tottam rá, veszélyeztet­ve az egész kísérlet si­kerét, mert körülöttünk csend volt és sötétség. - Hát nem tudod mennyi munka vár még ránk, mennyi mindent akartunk még együtt elvégezni? - tekintett rám szemrehányóan. Peiinka ismét felköhö­gött, és a kép eltűnt a vetítővászonról. - Elfeledtem még elbeszélni -, mon­dotta és halvány mosollyal tekintett rám - egy érdekes esetet az Aldebaránról. Egy elgépiesedett civilizációt fedeztünk fel ott, amely az Ichrobotok következté­ben pusztult el. Nem tudják, mi az ichro­bot? Nekünk is elég fejtörésünkbe került, míg megtudtuk. Mikor kikötöttünk, tela­püléseiken csak különös, kifehéredett csontvázakat találtunk. Ezeket a csontvá­zakat azonban már évszázadok óta gon­dozták a saját utánzataik, másnemű ha­sonmásaik. Az Aldebaran lakói valami­kor civilizációjuk virágzásának csúcspont­ján állították elő őket, hogy elkerüljék a házastársi együttélés nehézségeit. Az Aldebaran minden egyes lakójának meg­volt a felesége, aki voltaképpen ő ma­ga volt, csak éppen nőnemű, a nőknek viszont ugyanilyen férjük volt. Az egész bolygó kihalt, mivel lakói nem bírtak meglenni senki mással, csak önmaguk­kal s így elhanyagolták a szaporodást... - És akkor „boldog" volt? — tettem fel neki a kérdést. - Nagyon-nagyon szomorú voltam. Akárcsak ma ... - már könnyebben, de szabálytalanul és felületesen lélegzett. Ez nem volt jó jel. Az orvosok már le­mondtak róla. Ránk hagyták. Emlékszem, hogy amikor édesapám haldoklott, be­ment a dolgozószobájába, egyedül akart maradni. Azt vártam, hogy ez az ember is kiküld bennünket, de úgy látszott, hogy kedvére van jelenlétünk. Mindenekelőtt feleségem jelenléte. Megfogta a felesé­gem kezét. Magam már rég nem fogtam meg. - Kell valami okának lennie, amiért mindezt átélte! Sok asszonya volt, és nem volt boldog. Most attól fél, hogy élete végére ért. Miért? Mit nem ért el életében? Mit nem élt meg? - Ha az ember tudja, hogy tizennégy nap múlva felakasztják, nagyszerűen ké­pes gondolatait összpontosítani - mo­solyodott el Perinka bánatosan. — John­son doktor mondta ezt? - Nem tudom, mit jelent a felakasztás, bizonyára vala­milyen erőszakos halálnemet. Johnson doktor pedig valószínűleg Perinka űrha­jósainak egyike volt. Legalább annyi vi­gaszom volt azonban, hogy a kapitány most maga húzta magához készülékün­ket s helyezte vesztibuláris rendszerére. Reflexszerűen kezd cselekedni. Fürgébb mint a macska. Gyermekjátszótér jelent meg a vetítő­vásznon s rajta a kapitány kilencéves korában; az egész csapat gúnyolja, mert beeresztett egy gólt. A kapitány nőttön­nő, kergeti a csapat tagjait a játszóté­ren, s a csapatban egyszeriben megje­lennek későbbi ellenségei, a segédtisztje, felettese, a biológus és végül jómagam. A feleségem kacagásban tört ki mellet­tem, amint látta, milyen nevetségesen bukdácsolok a vetítővásznon vonuló ala­kok között. Rövidesen békaügetésbe men­tünk át, és a sárban henteregtünk. — Hogy nevethetsz ezen? - kérdeztem ingerülten, ezúttal süttogva. - Elképesz­tően viselkedsz. Szórakoztat, hogy a sa­ját fajtánkból való homo sapiensnek ez az esete legnagyobb boldogságának, megálmodott paradicsomának azt látja, hogy leszámol azokkal, akik megbántot­ták? Ez a bosszúállók, a törzsi közössé­gek, a vérbosszú paradicsoma. Nem tu­dom, nem lenne-e egyáltalán jobb, ha kísérletünkkel felhagynánk; hát megéri ez az ember a fáradságot. - Amint lát­tam, hogy a vetítővásznon üvöltözni kezd rám, elém lép, s fantáziájában egy fej­jel magasabb és jóval erősebb nálam; egyszeriben félelem vet rajtam erőt. Mi­előtt még tudatosítottam volna, mit te­szek, kikapcsoltam a készüléket. Nemo kapitány tüstént felébredt. - Nézze (elhatároztam, hogy nyíltan fogok vele beszélni), maga fél meghalni; mert nem tudja, mi következik azután. Holmi paradicsomba szeretne kerülni; amint hallom, boldog akar lenni. Hát vá­lasszon végre! A maga kedvéért hétszám­ra tanulmányoztam az irodalmat. Akar Inni a feledés vizéből, mint a régi gö­rögök? Ambróziát akar, nektárt? A wal­hallabeli szőke germán istennők ölére vágyik? Vagy halála után az indiánok elképzelései szerint örökké részeg akar lenni? Mindebben része lehet, beleértve a mohamedánok mézét és borát is. Hisz az ön korának elképzelései a paradi­csomról és a boldogságról olyan primi­tívek voltak, hogy az egykorú legna­gyobb filozófusok egyike kijelentette: leg­nagyobb boldogsága, ha megvakarhatja azt a testrészét, amely viszket. Vakarózni akar? Kérem, tessék. Képtelen vagyok megérteni, mit akar voltaképpen. Nem értem, mitől fél . .. - riadtam rá. S ugyanolyan ingerült voltam, mint ő az imént fantáziájában. Most, az ágyon fek­ve, suttognia kellett. Elmosolyodott: - Ugyanabban a térségben, ahol fel­fedeztük az Ichrobotokat, volt még egy, műszaki csodákkal teli bolygó. Ezt elát­kozták, úgy pusztult el. Tán még tudja, mi az átok? Volt ott egy kiváló tudós, olyasvalaki mint ön, aki automatizálta az egész bolygót, s minden élőnek ren­delkezésére bocsátott egy gépet, s eze­ket a gépeket központilag irányította. Egyszer aztán ingerültségében belesuttog­ta az irányító központba: Bújjatok a... És ezek a nehéz mechanizmusok, ame­lyeknek egy csepp humorérzékük sem volt, a bolygó valamennyi lakóját illető­en eleget tettek a parancsnak. Ogy ta­láltuk meg őket gépeik alatt, a tulajdon logikájuk áldozataiként. Nem merem meg­ismételni annak a feltalálónak a szavait, kedves uram ... - mondotta mosolyogva és letörölte verejtékét. Ügy éreztem, hogy utolsó perceiben inkább zavarjuk, igy tehát nem ellenkeztem, mikor a felesé­gem kikergetett a helyiségből. A végét már csak az ő elbeszéléséből ismerem. - Amit tudni akarunk - mondotta ne­ki halkan - egészen egyszerű. Mikor érezte úgy életében, hogy meghalhat? - Amikor boldog voltam. - És mikor volt boldog? - A kapitány egy darabig gondolkozott. Nyilván mesz­sze kellett visszatérnie a múltba. - Amikor tizenötéves koromban első ízben csókoltam lányt... - És aztán? - Amikor egyszer szabadságom alatt sajátkezűleg építettem a víkendházunk­ban egy kandallót... - Feleségem nem tudta, mi a kandallá, de tovább kérde­zett. - Aztán meg mikor a második expedí­cióm alatt megjavítottam a gyújtás kor­rektorát a sötét csillag gravitációs m;­zejében ... - mondotta. És semmi egyéb­re nem emlékezett. - Kezdem már érteni, miben áll az ön boldogsága, — mondotta feleségem. — Nem egyéb voltaképpen, mint szerelem és alkotás. Vagy mind a kettő együtt. Ezt ön életében három ízben élte át. Mi csakis ebben élünk. Új gépezeteket, mű­vészi tárgyakat és műveket alkotunk, az egyiket a másik mellett, mindig együtt a kettőt, ez a mi egész életünk. Ezért aztán már nem ismerjük a boldogság fogalmát. Benne élünk. És ez, végeredményben az ön érdeme is. ön is kivette részét ebből a mi életünk előkészítéséből. Velünk le­het ... - s felé nyújtotta készülékünk elektródjait. A kapitány fejét rázta, s elő­ször látszott úgy, hogy már nem fél. - Elég nekem a kandallóm, - suttogta. — Most valami mást akarok. - S ezzel meghalt. Az én készülékem segítsége nélkül. Nyugodtan és megbékélve, mint a mi korunkban mindenki Megjegyzés : U gy látszik, a kapitány végül tudato­sította, hogy kimerítette alkotó ké­pességeit, hogy az életet legma­gasabb formájában sem lehet a végtelen­ségig meghosszabítani, s hogy a halál nem egyéb, mint az anyagba való bele­olvadás, felszabadulás az egyéniség ter­he alól. Ilyesvalamit érzek ki utolsó sza­vaiból: Most valami mást akarok. Valami mást akart, mint amit életében elérhetett Gyakran eszembe jut és teljesen meg­értem. Különösen most, az utóbbi időben, hogy a feleségem itt hagyott és egy kétségbeejtően ügyetlen mechanikussal vagyok kénytelen dolgozni. Máig képte­len vagyok megérteni, miért került sor elválásunkra. Boldogtalan vagyok. BABOS LÁSZLÓ fordítása 1966. j'úlius 2—3-án tartják Gombaszögön A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR DOLGOZÓK XI. ORSZÁGOS DAL- ÉS TÁNCÜNNEPÉLYÉT A kétnapos műsor keretében fellépnek: A BUDAPESTI VASAS NÉPMŰVÉSZETI EGYÜTTES, a CSEMADOK rimaszombati, füleki, lévai, deáki, érsekújvári, pozsonypüspöki és dunaszerdahelyi együttesei, lengyel, szlovák és ukrán vendégegyüttesek, kiváló hazai és magyarországi vendégművészek: Gobbi Hilda Kossuth-díjas kiváló művész, Feleki Kamii Kossuth-díjas kiváló művész, Sárdy János érdemes művész, Szabó Miklós érdemes művész. Kovács Apollónia kiváló népdalénekesnő, Csá­kányi László Jászai-díjas művész. A NÉPMŰVÉSZETI MŰSOR UTAN NÉPMULATSAG. Belépti díj: felnőtteknek 10 korona, gyermekeknek és katonáknak 5 korona. Jegyelővétel: a CSEMADOK losonci, rimaszombati, rozsnyói és kassai járási titkárságán.

Next

/
Thumbnails
Contents