Új Szó, 1966. június (19. évfolyam, 149-178. szám)

1966-06-09 / 157. szám, csütörtök

MARTTI LARIN*; Fő a szemtelenség A fiú, mirvt a megtestesült gyámoltalanság állt az ajtóban, kifaku^it, kopott sapkát szorongatott a kezében, és nem merte a főnökre emelni o tekintetét. Gyűlölte pislogó szempilláit, amelyek őrült táncra perdültek, ahogy felnézett a padlóról, hogy egy pillantást vessen az íróasztal mögött terpeszkedő főnökre. — Szóval, te már betöltötted a tizennégy évet? - kérdezte a férfi, és az asztalon fekvő papírokba nézett. — Igen ... Azaz ... még nem egészen. — Mikor töltöd be? — Decemberben, Miklós napján. — Letetted már a vizsgákat a népiskola kiegészítő osztályában? — Persze, természetesen. — Ú-Ú- úgy. Hát jó... De még nagyon fiatal vagy. Tizenhat évnél fiatalabb inasokat nem vehetünk fel. A törvény tiltja. Egy év múlva gyere el újból. — l-i-igenis. A fiú megfordult, majd nekiment az ajtónak. A kapuhoz érve, elfacsarodott a szíve az önmaga iránt érzett szánalomtól. — Na? Felvettek? - kérdezte a portás, akinek élete a lecsúszások sorozatából állt. Az első alkalommal a lendkerék szíjának csúszott, amely elvitte a karját, innen lecsúszott a kórházba, és onnan a kapubódéra. Hamaroson a nyugdíjasok közé csúsztatják, - és ha lesz elég lendülete - becsúszik a szegényházba, ahol az embersorsok lecsúszása egy hosszú, szürke alkonyatban, a pipafüst csendes élvezetében végződik. — Nem — sóhajtotta a fiú. — Megmondtam előre, hogy gyereket nem vesz fel, miattad majd engem szid össze. Ha betöltötted a törvényes korhatárt, akkor felvesznek — folytatta az öreg. — Amikor én fiatal voltam, akkor más volt... A gyárba jöttem ezernyolcszáz — ezernyolcszáz ... Látod már el is felejtettem, mikor... Hát igen, akkoriban nem kérdezték az embert, hány éves. A fő az volt, hogy igyekezzék és bátor legyen. Manapság nemcsak bátornak, hanem szemtelennek is kell lennie. A fő — a szemtelenség!... A fiú átkozta a szempilláit, amelyek olyan ellenálhatatlanul pislogtak, hogy miattuk nem tudott az emberek szeme közé nézni. Pedig megmondta a tanító a népiskola felső osztályában: „Barátaim, ti most kimentek az életbe, és ne felejtsétek el, hogy egyenesen az emberek szemébe kell nézni. Ez a becsületesség első jele ..." „Egyenesen a szemébe" - ismételte a fiú, és nagyot sóhajtott. Persze, hogy így kell. Könnyű a tanítónak, akinek a szemét örökké védi a szemüveg. De mit tegyen az ember, ha nem tud a másik szemébe nézni? Némelyiknek olyan a szeme, hogy aki belenéz, annak a szempillái rögtön rángógörcsöt kapnak, A gonosz, az irigy, a kárörvendő tekintetekbe is egyenesen kell belenézni? A fiú befordult a sarkon, és elhatározta, hogy ezután ha törik, ha szakad, az emberek szemébe fog nézni. Munkára volt szüksége. ÍJ árom napon át járta a várost, de •• nem talált munkát. Ez a munkakeresés keserűséggel töltötte el, és megalázta, mint a koldulás. Mindenütt ugyanazt felelték: — Ilyen fiatal! — Csak tizennégyéves vagy? — Nem vehetünk fel. Mégis megtanult valamit. Többé nem pislogott, és nem dadogott az első mondatnál. Mintha bemagolta volna, felelte: — Betöltöttem .... Persze.... Természetesen .... Ha szükség volt rá, így folytatta: — Voltam. Jártam... Nem. Más bizonyítványom nincs ... Van ... Házunk van. Az apám Kanadába utazott... Igen. Az anyám mosodában vasal... Igen. Három gyerek. A másik kettő kisebb, otthon van ... — Kanadában? Küldi nektek a dollárokat?! Az apja ugyan Kanadában volt, de nem küldött sem dollárt, sem csomagot. Színes levelezőlapot kaptak tőle, egyet karácsonyra és egyet húsvétra. Az anyja — vasalónő. És minél több ruhát vasalt, annál több ránc gyűlt a szeme köré. Mintha az édesanyja csak gyászruhákat vasalna. A harmadik este, miután húgai elaludtak, vigasztalta az anyját: — Túl fiatal vagyok inasnak. Holnap belépek kifutónak. Úgy hangsúlyozta, hogy „belépek", mintha a világ a lábai előtt hevert volna, neki pediq csak akarni kell, és máris „belép". 966 Másnap reggel elindult, hogy „belépjen". Délre azonban megértette, hogy a 1. 9. „belépésért" verekedni'kell. Dolgozó barátai így beszéltek róla: mi - Niilo mamlasz. Nem tud helytállni ^^ • Haladó finn szatirikus író. magáért. Álmodozó, potyognak a könnyei és tele a nadrágja ... Eszébe jutottak az öreg kapus szavai: „Manapság bátornak és szemtelennek kell lenni. A fő - a szemtelenség". — Hová léptél be - kérdezte az anyja este. — Nem találtam megfelelő állást. E

zután hallgatás következett, egészen az elalvásig. Az éjszaka nyagtalamuJ telt el. Kis húgai jajveszékeltek ólmunkban. Egy ágyban aludtak, és ugyanazokat a népiskolai rémképeket látták. Az édesanyja nyugtalanul lélegzett, többször felkelt, leült az ágy szélére, lámpát gyújtott, megszámolta a gyerekeit, és újból lefeküdt. Fájt a Háta, és gondolatai Kanadában jártak. Niilo emlékezett az újsághirdetésre: egy nagykereskedésnek volt szüksége kifutóra. Szerencsés eset. Sajnos azonban, amikor fél órával a nyitás előtt odaért — mert elkésett! Nyolc fiú mór korábban ott volt, s arcába fújták a füstöt.... — Erigy a sor végére! — mondta az egyik. — Nincs értelme odaállni, reménytelen eset - szólt a másik. Niilo, mintha nem is hallotta volna a megjegyzéseket, határozottan az ajtóhoz lépett, és erősen kopogott. Egy perc múlva nyílt az ajtó, annyira, hogy a takarítónő hangja kiférjen rajta. — Az üzletet kilenckor nyitjákI - kiáltotta. — Engemet az igazgató küldött — felelte a fiú, és besurrant az ajtón. A takarítónő bezárta utána az ajtót, és a fiú, mint egy csapdában, állt a sötét bejáratban. — Minek jöttél ilyen korán?! — mérgelődött az asszony. - Nekem a legszigorúbban megtiltották, hogy kinyissam az ajtót. — Az igazgató megrapancsolta - mondta hidegvérrel a fiú és kartonlapot húzott ki a zsebéből, az előző nap vette le egy ékszerüzlet ajtajáról. Majd magabiztosan megkérdezte: — Az igazgató az utca felől jön, vagy a hátsó ajtón? Az asszony kétkedve nézett a fiúra: — A hátsó ajtón, az udvarról jön, de ... — Rendben van, En vagyok az új kifutó. Csak nem emlékeztem pontosan, hánykor nyitnak. De még van időm, hogy igyak egy kávét. A kijárathoz indult és parancsoló hangon mondta: — Zárja be utánnam az ajtót, és senkit se engedjen be! Niilo kilépett az utcára, s rajzszöggel az ajtóra erősítette a kartonlapot: „A kifutó állásót betöltötték" ... C él óra múlva visszatért, s hatóro• zottan lépte át a küszöböt. Alig tett egy lépést, szinte a földbe gyökerezett a lába: ugyanazok a fiúk, akik kora reggel az üzlet előtt várakoztak, sorban ültek előtte, sőt számuk kettővel szaporodott. Egymást túlkiabálva fenyegetőztek és szitkozódtak: — Móresre kell tanítani! — A fejére kell ütni, hogy meg ne sántuljon! - kiáltotta valaki. Niilo egész testében remegett. Valóban mamlasz és pityergős, álmodozó lenne ő? Már menekülni akar, amikor váratlanul megjelent a takarítónő. — Az igazgató vár — fordult hozzá. — Engem? A többiek előbb jöttek... — Az igazgató azt mondta, hogy téged hivat. Niilo összeszedte magát, arcátlan merészség ült az arcára, és gyors léptekkel haladt el a fiúk előtt, egyenesen az igazgató szobájába. Ott udvariasan meghajolt, s hangosan köszönt: — Jó reggelt, igazgató úr! Lassan emelte fel a tekintetét és fiatal férfit látott maga előtt, aki unottan pipázva, metsző pillantást vetett rá. A fiú az asztalra tette népiskolai bizonyítványát és hátra lépett. — Te akarsz belépni hozzánk kifutónak? kérdezte a férfi. f- Igen, igazgató úr. — Hány éves vagy? — Tizenhat, igazgató úr. — Ez lenne az első munkahelyed? — Nem, igazgató úr. Két évet műhelyben dolgoztam. A férfi szúrós tekintetével végigmérte a fiút, aki egyenesen a szemébe nézett, és minden válasz előtt tisztelettudóan meghajolt. — Otthon laksz? — Igen, igazagtó úr. — Szüleid élnek? — Igen, igazgató úr... — Mi az apád foglalkozása? — Az apám Kanadában van, az anyám vasalónő. — Kanadában? Sok csomagot kaptok tőle? — Elég sokat. Elég sokat. .. A férfi felállt, az ablakon át az utcára nézett, és lassan mondta: — Holnap munkába állsz. A fizetésed megbeszélem a könyvelővel. l/is szünetet tartott, majd a kartonlapra mutatva megjegyezte: — Máskor pedig ne csinálj ilyen rossz viccet... mert csalással nem mégy sokra! Azután kinyitotta az iroda ajtaját, és kikiáltott: — Fiatalemberek! A hely be van töltve! Oroszból fordította: LOVAS MÁRTON SZÜLÖK, NEVELŐK FÓRUMA Néhány megjegyzés oz érzelmi nevelési i. A pszichológiai klinikára behoztak egy tízéves kislányt, aki értelmi fejlődésében elmaradt, rosszul alszik, és más panaszok is felmerültek vele kapcsolatban. Az örökbefogadó szülők elmondották, hogy a kislány leányanya gyermeke, aki csecsemőkorában gyakran egész napra magára hagyta kicsinyét. Nem érdekelte, mi lesz estig a gyerekkel. Este munkából hazatérve a gyermeket ugyan életben találta, de nedves és piszkos volt, az éhség, a sírás és a félelem halálosan megkínozta.Ez az anya olyan lelki károsodást okozott a gyermeknek, hogy annak következményeit egész életében viselni fogja. Az emberi érzések az alapvető biológiai szükségletek kielégítése, illetve ki nem elégítése során keletkeznek. A veleszületett szükségleteken kívül az emberek által kialakított szükségletek kielégítése is befolyásolja az érzések és Indulatok kialakulását. A helyes gyermeknevelés szeretetteljes környezetben biztonságérzetet kelt a gyermekben. A szerető édesanya (vagy a gondos nevelő) a gyermek születésétől gondoskodik annak biológiai szükségleteiről (rendszeresen ad enni, gondoskodik a kellő mennyiségű alvásról, a testi tisztaságról, a kényelemről, a csendről és nyugalomról stb.) s ezenkívül igyekszik személyesen kapcsolatot teremteni a gyermekkel. E személyes kapcsolat megköveteli, hogy a gyermek hívása — tehát a sírás, — sohase maradjon válasz nélkül, hogy az anya, vagy a nevelő kedves mosollyal közeledjék a gyermekhez, kedvesen szóljon hozzá és igyekezzék megszabadítani őt a kellemetlen érzésektől. Ilyen nevelés mellett a 6—8 hetes gyermek már mosolylyal válaszol anyja közeledtére. Ha az anya nem elégíti ki a gyermek szükségleteit, helyrehozhatatlan károsodást okozhat a gyermek lelkében. S amit egyszer itt elrontottunk, azt soha többé nem lehet jóvátenni. A gyermek elhagyatottnak érzi magát, s ez félelemérzést kelt benne, ami szorongást, bizonytalanságot von maga után. Ezért fontos az olyan környezet, amelyben a gyermek érzi, hogy szeretik, hogy biztonságáról gondoskodnak, ahol jóindulatú, derűlátó légkörben növekszik. II. Egy édesanya panaszolta, hogy négyéves fia a világ közepének érzi magát, és mindent saját tulajdonának tekint. Az iránt érdeklődik, nem beteges tünetekről van-e szó. Természetesen nem. Minden egészséges gyermek három éves kora után felfedezi az önérzés fontos érzelmi komplexumát. Ez egocentrizmusban nyilvánul meg. A gyermek a legfontosabb személynek tartja magát, felfedezi lényének egyedi sajátosságait, s a környezetében levő tárgyakat saját tulajdonának tekinti, melyek az ő szükségletei és törekvései szolgálatára rendeltettek. Ezt az egocentrizmust helyes neveléssel úgy kell irányítani, hogy ne váljék egoizmnssá, ami később jellemvonássá fejlődhet, és felnőtt korban sok nehézség forrása lehet. A 3—6 éves úgynevezett iskolás kor előtti időszakban arra kell figyelni, hogy semmi ne bontsa meg a gyermek érzelmi egyensúlyát. A gyermek ebben a korban már értékeli teljesítményét és azt akarja, hogy mások is értékatej jék egyéniségét. Különösen vágyik cKft cséretre és elismerésre. Ebben a kont ban rendkívül igazságosan kell báni* nunk a gyermekkel, s nem szabad ft* karkodnunk a dicsérettel sem, ha meg» érdemli. Ha viszont megdorgáljuk valamiért, azt úgy tegyük, hogy ne alacsonyítsuk le, ne szégyenítsük meg, ne sértsük meg büszkeségét, önbecsülését, különösen ne testvérei vagy pajtásai előtt. Minden lealacsonyítás károsan befolyásolhatja a gyermek egyéniségének fejlődését. Ha a gyermek érzi, hogy szeretik, nincs szükség a nevelésben büntetésre, elég ha megvonjuk tőle az érzelmi kapcsolatot, tehát ha tudomására hozzuk, hogy haragszunk rá. Adott helyzetben a gyermek úgyis aláveti magát a szeretett személy parancsának, hiszen tudja, hogy máskor örömmel kielégíti kívánságait. Az egocentrizmus megszüntetése érdekében rá kell szoktatnunk az óvodás gyermekeket arra, hogy kedves tárgyait megossza testvéreivel, vagy pajtásaival III. Egy másik édesanya ezzel a panaszszal fordult hozzánk: „15 éves fiam teljesen megváltozott, felesel, szófogadatlan, zárkózott, rendkívül érzékeny, zsörtölődő. Gyakran nyomott hangulatú, és már az öngyilkosság gondolataival is foglalkozik. Mit tegyek?" Az említett fiú természetesen a normális serdülőkorban van, ám e kor jellegzetes vonásai élesebben j'itnak nála kifejezésre. Az iskolaköteles korban a szülőkön kívül a tanítók és a diákkollektíva is befolyásolja a nevelést. Oj érzés jelentkezik, a kollektíva értékelésétől való félelem. Az a gyermek, aki iskola előtti korában helyes nevelésben részesült, akinek egyénisége kedvező légkörben fejlődött, megtalálja a diákkollektívához is a megfelelő kapcsolatot. 12—15 éves korban kerülnek a gyermekek a pubertásba, ami a központi idegrendszer teljes kifejlődésének az időszaka. Erre a korra a gyakori hangulatváltozás a jellemző. Az érzelmi túltengés művészi megnyilatkozásokhoz is vezethet. Ugyanakkor gyakran tapasztalhatunk fokozottabb fáradságot, több alvásra van szükség. Élesebben lép fel az önállóságra, az érvényesülésre való törekvés. Növekszik az öntudat, de hiányoznak a tapasztalatok. A fiatalok ezekben az években befelé fordulnak, arra törekednek, hogy kiépítsék saját tekintélyüket. A pubertásban számos fiatal — ha amúgy is nyomott hangulatában még valami élesebb konfliktus elé kerül — az öngyilkosság gondolatában kejes kiutat. Ám csak a komolyabb lelki zavarokban szenvedő fiatalok kísérlik meg igazán az öngyilkosságot. A serdülőkorú fiatallal nem bánhatunk úgy, mint a kisgyermekkel, el kell ismernünk tekintélyét és önállóságát. Derűlátóan vázoljuk fel neki a saját erejéből kiharcolható siker reális lehetőségeit. Ha látjuk, hogy a gyermek megoldhatatlan konfliktusok elé került, úgy segítsünk rajta, hogy ne sértsük meg az önérzetét, inkább telítsük őt egészséges önbizalommal. Ha így segítünk kikerülni a pubertás buktatóit, felnőtt korában hálás lesz érte. Dr EUDOVlT REPÁŇ A komáromi Magyar Területi Színház együttese a napokban nagy sikerrel mutatta be Heltat Jenő: A néma levente című vígjátékát. Nagy László felvételén a darab egyik jelenete. Nagy László {elv