Új Szó, 1966. május (19. évfolyam, 119-148. szám)

1966-05-08 / 126. szám, vasárnap

G

ondokért — sajnos — nem kell I szomszédba mennünk. Van elég. Mindezt nagyor tói tudjuk, hiszen mindannyi il» érezzük. Azt sem kell bizonygatni, hogy ezen a helyzeten változtatni szeretnénk, változtani akarunk, hogy kevesebb gondunk és bajunk legyen, hogy sorunk jobban menjen, hogy jobban és könnyebben éljünk. Őszinte és igaz törekvés ez. Éppen ezért nem szégyen a hibát beismerni, az okulást levonni, mint ahogy az sem szégyen, hogy másoktól tanuljunk és mindent, ami okos és jő dolog, saját boldogulásunkra hasznosítsunk. Tanuljunk, necsak a baráttól, hanem ha kell és ha lehet, akkor a nem barátainktól is. Soha sem vezetett semmiféle jóra az olyasfajta mentalitás és magatartás, ha az ember önmaga nagyságától volt eltelve. Nagy hiba ez az egyénnél, de mennyivel nagyobb hiba, ha az ilyen felfogás és gyakorlat nemzetek és államok életében jelentkezik. A befelé fordulás, a világtól való elzárkózás a fejlődés gátja, mert az összehasonlítás hiányában olyan Illúziót kelt, hogy minden rendben van, minden a legjobban megy. Ennél fogva tanulunk és tanulnunk kell, nemcsak a baráti államoktól, amelyekkel közös úton haladunk, hanem tanulunk és tanulnunk kell az élenjáró államoktól még akkor is, ha tőkés országok. Azoktól az országoktői, amelyeknek ipara, mezőgazdasága, technikája és tudománya fejlettebb, mint a mi-, énk. Túljutottunk már azokon az időkön, amikor úgy véltük, hogy mindenben mi vagyunk a legjobbak és minden, amit teszünk, gyártunk és termelünk, csak a legjobb lehet. Azon is túlvagyunk már, amikor a fejlett nyugati országok színvonalának elismerése nemcsak a kozmopolitizmus megszégyenítő bélyegét váltotta ki. hanem olykor az imperializmussal való cimborálás vádját is. Amikor —, hogy mást ne mondjak — a rágógumi kívánása a nyugati életforma majmolását jelentette. Aztán rájöttünk, hogy ha a felszabadulás őta bármily nagy haladást értünk is el, és ha bármilyen nagyot változott is az élet, azért sok mi'nden akad, amit jobban kellene csinálnunk, s hogy akad egy és más, ami-; ben tanulhatunk a fejlett nyugati országoktól. Hiszen, ami jó, és átvesszük tőlük, azzal a szocializmus csak nyerhet. Aztán megnyitottuk a kapukat is. Kisebb újkori népvándorlás indult meg, s ez a folyamat egyre nagyobb mértékben tovább hömpölyög. Sokan járnak tőlünk Nyugatra és sokan jönnek onnan hozánk. A mieink hadd lássanak világot, a nyugatlak pedig ismerjék meg hazánkat és életünket. Ez a dolgok téri \ mészetes rendje és ebből csak hasznunk lehet. Del S

emmi esetre sem lehet a dolgok természetes rendjének tekinteni azt az !gyes körökben mindjobban elharapódzó szemléletet, amely a fejlődés és az élet csúcsát, a tejben-vajban fürdő Kánaánt, ahol — mintha a mese mondaná — még a kerítést is kolbászból fonják, a Nyugatban látja. Ez már nem a tények elismerése, és nem abból indul ki, Szélsőségek és illúziók hogy amit lehet hasznosítsunk onnan. Nem —, ez már a sznob, az úrhatnám, s éppen ezért a majmoló nyárspolgári mentalitásnak valami egészen új megnyilvánulása. Mert a Nyugat az igen, s ami nyugati —, na, jobb arról nem beszélni, hogy mikor lesznek nekünk ls olyan dolgaink, mint ott vannak. Hogy mikor lesz nálunk is olyan életszínvonal —, ezt már szóban ki sem lehet fejezni, ezt csak legyintéssel lehet érzékeltetni. Torz és visszataszító kép. Nem a csodálás, hanem a mód, ahogyan. Mert ez a csodálás már az emberi méltóságba vág, lealacsonyító és megalázó. Miért ez a hasravágódás, mire föl az emberi önérzetnek ez a feladása, önmagunk lebecsülése? Hát annyira rosszul állunk, hogy már ide jutottunk? így volna ez? Igaz ez? jól tudom, nem a többségről, hanem csak elenyésző kisebbség mentalitásának és magatartásának megnyilvánulásairól van szó. De akkor is, a góc könnyen fertőz, és hovatovább szinte divattá válik — legalábbis egyes rétegeknél — ez az önlebecsülő és mindennek fitymálása, amink és ahogyan nálunk van. Ismét csak hangsúlyozni kell, hogy nem arról van szó, mintha a dogmatizmus időszakához visszatérve, lebecsülnénk és tagadnánk a fejlett nyugati országok eredményeit és azt, hogy van mit tőlük tanulnunk. Semmi okunk sincs arra — és ez semmiesetre sem jelent önlebecsülést, eredményeink tagadását —, hogy elismerjük: a legfejlettebb nyugati országokban magasabb az életszínvonal, mint nálunk. Hogy ezekben az országokban az autó mindennapos szükségleti cikk. De itt idézni kell Sartre-t, a francia filozófust, aki egvik tanulmányában a többi között azt Írja, hogy az Amerikai Egyesült Államok társadalma könnyebben juttat tagjainak autót, mint társadalombiztosítást. És éppen a Sartre-ra való hivatkozással jutunk el a dolog lényegéhez. Mégpedig ahhoz az eléggé általánossá vált nézethez, hogy amink van, minden vívmányunk és eredményünk, az: természetes. Ennek lennie kell, ez jár. D

e ki beszél például arról a hallatlanul nagy munkaintenzitásról, amely ennek a nyugati plusznak az alapja és forrása? Amely az adott fokon már nem az emberért, hanem az ember ellen van. Mennyi sok szó esik nálunk a munkafegyelemről, illetve annak hiányáról. A lógásról és a felelőtlenségről. Sok ember felfogásában a fizetés csupán holmi jelenléti díjat jelent. S ha valaki fegyelmet és teljesítményt követel tőlük, akkor kapitalista hajcsár-rendszert (ilyenkor nem példaképük a tőkés Nyugat), meg dogmatizmust emlegetnek, és arra hivatkoznak, hogy a szocializmus az emberért van. Találóan jellemzi a helyzetet két eset. Az egyik: tavaly az egyik ismerősöm — nem kommunista, polgári beállítottságú ember — rokoni látogatáson két hónapig Londonban volt. Alalkalma és módja volt rá, hogy kissé alaposabban megismerje az ottani életet. Mikor visszajött, elmondta, mit látott és tapasztalt. Bőven ömlött belőle a szó. hogy ott mennyi minden másképp és jobban van mint nálunk. De a végén ezzel fejezte be mondókáját: hanem azért nekem teljesen idegen az az élet. Az a tempó, ami ott van, engem néhány hónap alatt kikészítene. A másik eset: nemrégiben az egyik intézményünknél a munkafegyelemről tárgyaltak. Órákig folyt a szó arról, mit kellene még megpróbálni azzal a néhány emberrel, akik sem itt, sem ott nem állják meg a helyüket. Végül kifakadt az egyik vezető és azt mondta: nincs az a jótékonysági keresztény egyesület, amely ilyen krisztusi türelemmel tárgyalna arról, mit kell a lőgosokkal tenni. M

indkét eset az igazsághoz, a való helyzethez tartozik és nemcsak az, ami „nálunk" nincs, „ott" pedig van. Az egyoldalúság, az a szemlélet, amely nálunk csak a hibákat, Nyugaton pedig csupán az eredményeket veszi számba, szükségszerűen torz képet adhat, olyat, amely az emberből csak a végleteket váltja ki: pesszimizmust vagy illúziót. Márpedig az élet a maga bonyolultságában csak a realitást tűri, és csak a realitás lehet az alapja annak a magatartásnak is, amely a jelenségek megítélésében nem engedi, hogy az emberi méltóság és öntudat a legkisebb csorbát is szenvedje, s amely a szocializmus vitathatatlan és mindnyájunk által élvezett eredményeinek tagadásához vezetne. BAT

KY LÁSZLÓ MIROSLAV HOLUB: BRIGÁD Odébb, a hegy mögött azt harsogják - dicsőség. De itt a mennyezet, az állvány —, göncök, kabátok—ingek porzanak. Csak mocsár és csak malter, csak füstölgő beton, csak fagyos talpak, fagyos tenyerek poézise. Odébb, a hegy mögött » iskolások olvasókönyvében fürösztik őket, úgy hogy azért mocsok ne érjen a lapokhoz. De itt rongybatekert tenyérrel ásnak, ásnak, az agyagba gödröket vágnak, talpfák sárkányveteményét döngölik, ásnak — odébb, a hegy mögött a tyúk sem kapar ingyen. De itt, mintha tűzvész riaszt agyagot és esőt, hajnalonként szétdobált tagokat testekké rántanak össze. A helybeliek s a százszorszépek nem hisznek a szemüknek. A kotrógép kehes torkából kövek pörögnek, nedves betontömbök mögül a nagyolvasztó kilöki csápját, salak-kupacok közt sötét folyó, szirénák tányérján kölyök—bagoly, drótkötélpályák drótja a repedező égen — drótkötél közt a kakasok, a tyúkok nem hisznek a szemüknek. De itt az új építkezés tejfogsora az éjszakát harapja, jajgató nyersvastömbök futnak a kés elé, és a legutolsó szegecs fölött valaki fütyörészik. Odébb a hegy mögött azt harsogják - dicsőség! Ezek meg azt írják haza: na, egész jól ment s azon morfondíroznak: megyünk haza. S már cihelődnek. Na de utánuk, na de mögöttü! valami valódi öröm marad itt mindörökre, s a városok végeztéig ezen az aszfalton csatangol. TÓTH JUDIT fordítása A BUZITAl „KINCSEK" Nem véletlen, hogy a legnagyobb alkotók, a sző, a gondolat, sőt a zene és az építészet legnagyobb mesterei pályájuk, de mindenesetre filozófiájuk delelő pontján egyszerre csak sokak szemében „döbbenetes" lépésié szánják magukat: otthagyják a fővárosi kávéházakat; a jól ismert hangulatos utcácskákat, a megszokott társaságukat és „leereszkednek" a nép, az egyszerű emberek közé. Ta^ nuhnányozni kezdik zenéjét, dalszövegeit, szokásait. Szemügyre veszik a nép egyszerű fiának alkotásait, az általa készített tárgyakat, magnetofonra rögzítik hangját. Elég talán, ha Bartókot vagy Kodályt említem. De József Attila is a népi és a klasszikus zseniális szintézisét alkotta meg. A két zeneszerző klasszikus példának is beillik, hiszen mindkettő tetemes Időt töltött falujárással, s még több időt szentelt eredményeinek feldolgozására. Íratlan törvénnyé vált, a művészek körében megszívlelendő tanáccsá; „Ha mindent ki akarsz fürkészni, ha sok mindent érteni akarsz, merülj el az egyszerű nép alkotta kincsek tanulmányozásában. Nemcsak élvezetedet leled ebben a munkában, hanem tudásodat, tapasztalataidat gyarapítód." József Attila, Kodály és Bartók szemléletének elfogadása óta még nagyobb izgalommal hallgatjuk, nézzük, vagy vesszük kezünkbe a nép alkotta kincseket. • • • Kincsek ezek a szó szoros értelmében. Még akkor is, ha ez a kiállítás mindössze néhány darabból áll csak. Nemrégen indult ugyanis a mozgalom (a népművészeti tárgyak gyűjtése). Azért kincs mégis a csizmahúzó, vagy az egy darabból kifaragott ráma, mert hamisítatlanul népi munka, ötletes, alaposan kidolgozott és művészi. Ez a kanáltartó-állványka egyszerű, könnyen elkészíthető faragványnak látszik. Technikai kivitelezéséhez valóban nem szükségs különleges tudomány, vagy kézügyesség. Mégis meghökkent, mert sziporkázóan ötletes munka; nagyszerűsége az ötletben rejlik. A falat tányérok élénkítik, ékesítik. Mindegyik magán viseli készítője elképzeléseit. A „mes'ter", aki valójában mellékesen, időtöltésből pingálgatott a tányér peremén, mit sem sejtve az ihletről, az ihletés állapotáról, álmait festette a tányérra. Furcsának tűnik közönséges tányérokat, fafaragványokat ennyi ideig elemezni? De hát képtelenség másképp visszaadni a hangulatát. Ezt a kiállítást látni kell. Az első világháborúból fönnmaradt ágyúgolyóhüvelyt vázává, s egyben groteszk emlékként alakította egy kéz. Egy katona keze, a fogságban sínylődő ember alkotása ez a rézvázn. A fogság keserves óráit töltötte ki, könnyítette meg ez a vésés, ötvözés? Talán. Mindenesetre fénye bizonyítéka annak, hogy az emberi elme minden körülmények között alkotásra kész. És ez az egyszerű katona a szobrászművésszel együtt vallja: kovácsoljatok a kardból ekevasat, készítsünk a pusztító ágyúgolyó hüvelyéből mintás vázát. A háború az emberiség legszomorúbb találmánya. De ez a váza tiltakozás és továbblépés már a fogság óráiban. Ez a váza dokumentum, történelmi hitellel bíró tárgy, jelkép, szimbólum. Picasso bókegaiambjához hasonlítanám. • • • A népművészeti tárgyak kiállítása Buzitán nyílt meg, nem is régen, egy fiatal tanító kezdeményezéseként. A fiatal pedagógust Máté Lászlónak hívják és legjellemzőbb tulajdonsága, hogy állandóan újat, újszerűt keres, új álmokat valósít meg. Mindezt úgy csinálja azonban, hogy közben a legfiatalabb nemzedéket is bekapcsolja a munkába. A buzitai iskola népművészeti kiállítása budapesti szakértőknél is komoly visszhangra talált. A falu lakossága is tudomást szerzett az iskolában megrendezett kiállításról, s most már egyre gyakrabban hozzák a diákok a még otthon ta'.álhatő népművészeti tárgyakat. A buzitai kezdeményezés elgondol koztat és például szolgál. Ezt mond ja: Ne torpanjatok meg! Kiállítástok egy falumúzeum alapját képezheti Állandó helyiséget kaptatok az isko Iában, s most már komoly munká fejthettek ki közben a környék fal vaira is hatást gyakorolva. Példá mutattatok: lehet faluhelyen is ko moly, értékes kultúrmunkát végezni csak mátélászlói lelkesedés és kitár tás kell hozzá. A fiatalabb nemzedéket, egy egész iskolát oktathattok a tanítási oktatáson kívül is arra, hogy a nép alkotta munkák megbecsülendő és megcsodálandó kincsek Minden kiállított tárgynak van mondani valója. Nem érvként, nem is vitára csábításként mondom: a második világháború idején a francia költőóriások otthagyták ultramodern kísérleteiket, rímkatlanjaikat, sejteljes varázskonyhájukat és a népdalhoz, a népköltészethez menekültek. Csak így tudtak hatni. Azt mondtam, a buzitai kezdeményezés elgondolkoztat és példaként áll. A főbb dolgokról szó esett. Végezetül hadd járuljak én ls szerény adalékkal a ma annyira divatos fiatalok-öregek vitájához: „a mai fiatalok léhák, könnyelműek, semmi érdemlegeset, komolyat nem tudnak felmutatni" — a buzitai népművészeti kiállítás szervezője, Máté László mindössze huszonhárom esztendős! BATTA GYÖRGY J 8