Új Szó, 1966. május (19. évfolyam, 119-148. szám)

1966-05-28 / 145. szám, szombat

iteróti István körzeti orvos reggel úgy érezte, fáradtabb, mint amikor lefeküdt. Éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludt. Tegnap a rendeléssel is kimerítően sokat dolgozott, s a levél, amit a feleségétől kapott, csok tetézte gondjait. Három hónappal ezelőtt elutazott azzal, hogy a szüleit megy meglátogatni, de mindketten tudták: ez csak ürügy a távozásra. Az igazi ok az volt, hogy egyszerűen nem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy falusi orvosné maradjon. A tegnapi levél azután írásban hozta a bizonyosságot: nincs szándékában visszatérni. Gépiesen felöltözött, felhajtott egy jó erős feketét, arcára nyugodtságot erőltetett, de mardosó lelkifájdalmát a rendelőbe is magával vitte. Mert rendelni azért kellett! Elvégre a betegei várják. Őket az orvos magánélete nem érdekli. El vannak foglalva a maguk bajával. Szerintük — gondolta — az orvos azért van, hogy rendeljen, sőt gyógyítson! Egymást váltogatták fejében az ellentétes érzések és gondolatok. Az első betegek sorozat-injekcióra járó páciensek voltak. Milyen szerencse — gondolta — ezeknek pillanatnyilag nincs is szükségük orvosra, elég nekik az injekciózó automata. Az ötödik beteg már igényelte a gondolkodó orvost is. Egy aggódó édesanya jött a kislányával. Lázas, o nyakán fájdalmas csomók keletkeztek, izzad, nem eszik. Az asszony szeméből kiolvasta; még csak nem is sejti, mi gyötri őt, hogy ötévi házasság után hagyta itt a második felesége, akit az első halála után vett el, két fia mellé anyának. Az aszszony szerette is a maga módján a sokat dolgozó férjét, csak éppen a fővárosról nem tudott lemondani, míg a férje pontosan a fővárosi munkakört sem tudta elviselni. Neki a falu és az egyszerű emberek életéről való gondoskodás adta meg életcélját. Onnan indult, az apja is parasztember, így erkölcsi kötelességének érezte visszamenni oda, abba a hatalmas parasztfaluba, ohol gyermekkorát élte, ahová az emlékei kötötték. S most, míg az injekcióstű fényes hegye elmerül a keményre fogott izmokban, a múlt egy-egy kockája villan meg előtte ... r~ bben a pillanatban teljes határozottsággal érezte, hogy ez az édesanya, az ő lelki bánatáról mit sem tud. Ö csak oz ismert orvosukat látja benne, aki még mindig tudott segíteni. Most is ezt fejezik ki a ráfüggesztett szemek: — Ugye doktor úr, meggyógyítja Zsuzsikámat? Literáti doktor nem is érzékelte, hogy mikor adta át helyét a bensőjében gyötrődő ember, a gondolkodó orvosnak, csak arra eszmélt, hogý a logikai és szakmai képességei azonnal bekapcsolódtak és Zsuzsika problémája kedvező megoldást nyert. Ezután vagy tizenkét átlageset bonyolódott le, s ezalatt bensőjében ismét az éjszaka kialakult hangulata kerekedett felül. Megfázások, reumás fájdalmak, isiász, idegesség, ellenőrzésre jött munkaképtelenek - mindmegannyian lehetővé tették, hogy az orvos mellett a szenvedő ember is jelen lehessen. Úgy tíz óra felé a mentők egy autókaramból áldozatait hozták be. Három alaposan összetört embert. Ez felrázta őt borús hangulátából. A sebeket bevarrta a törött végtagokat besínezte, a szükséges injekciókat megadta, és írta a jegyzőkönyveket. Ez a baleset jócskán megzavarta a rendelés menetét, sok várakozó gyűlt össze. Iparkodni kellett. A súlyosabb eseteket részesítette előnyben. Négy injekciós várt a sorára, akik szívbetegségükre szedték az injekciókat. Mindegyiknek, és minden rendeléskor van néhány fontosnak vélt kérdése. Ezekre nem lehet sablonoson válaszolni, mivel minden szavát elraktározzák, minden csekélységre figyelnek, mindenre emlékeznek. Nekik napi lelki táplálékuk a magányukban összeállított kérdéseikre az orvosuktól kapott válasz. És nem szabad a 966 beteg által fontosnak vélt problémákat lekicsinyelni, még kevés28. bé ellentmondásba keveredni a már előbb mondottakkal, hisz 9

minden izgalom a szívbetegség gyógyulási idejét odázza el. Nem, nem! Itt is csak az orvos lehetett jelen. Az ember a saját fájdalmával? Magánéletének csöndjével?... Ugyan mi keresni valója lenne annak itt... Valóban - kérdezte önmagától — mi keresni valója? — Tegyük fel, hogy nem orvos vagyok - beszélt önmagának hanem ítélőbíró. Elhagyhatta őt TÓTH LÁSZLÓ: Az is a felesége, pedig lehet, hogy éppen olyan józan, nem dohányzó, nem ivó, mint én. És most neki is sajog a szíve, mert már ő is elmúlt ötvenéves, és már neki sincs sem ideje, sem ereje elölről kezdeni. És most ítélnie kell — igazságosan, objektíven. Mert kell! A bíró feladata, hogy ítéljen, az orvosé, hogy gyógyítson! — Vagy lehetnék színész is, aki épp most kapott egy hálás nagy szerepet egy vígjátékban. És most játszania kell. — De én orvos vagyok, és az embertársaim életéért felelek. Egyetlen pillanatra sem nélkülözhetem a hidegen, józanul, tisztán gondolkodó embert. Hogyan lehetnék én is érző, szenvedő ember?... Tizenegy óra felé már erősen érezte az álmatlan éjszakát. Nagyon szívesen befejezte volna már a délelőtti rendelést, de még vagy tizenkét-tizenöt ember várt soróra. A utóval hoztak egy beteget, hárman támogatták: a szülők, és a férj. A komor külsőségekre azonnal elszállt az álmossága meg a bánata is. A beteg nemrég jött haza a kórházból, és bár otthon is kapta az előírt kezelést, állapota rohamosan romlott. A férjhezmenése előtt kezelte Literáti doktor az asszonyt, azért hozták ismét haza a szülők az ô körzetébe. Az alapos kikérdezés és minden elvégezhető vizsgálat után szörnyű diagnózist állapított meg. Elszorult a szíve, nézte a fiatalaszszonyt, akinek most van hathónapos kisbabája. Kifejező, nagy szemei aggodalommal kísérik minden mozdulatát, tevékenységét és segítségkérőén függnek rajta. A felesége végleg elment — gondolta - ez tény. O itt maradt két fiával, akiknek még anyai gondoskodás kell, semmi kétség ez súlyos emberi megpróbáltatás. De mi az ennek az asszonynak a tragédiájához mérten? Ennél az asszonynál a tünetek hypernephromára mutatnak, és érzi, halálos biztonságai érzi, hogy nem téved, bármennyire is szeretné, ha legalább csak most, csak ebben az egy esetben mégis tévedne. Ez a diagnózis a legbiztosabb halálos ítélet. Úristen! Ez rettenetes. Ez a szép fiatal teremtés kislánya születésnapját már nem éri meg? Talán még három-négy hónap és kész. Feltartóztathatatlanul és nagyon nehéz szenvedések kíséretében jön el a megváltó halál. Nézi az asszonyt. Valami belül sír benne, látja, a nagy könyörgő szemeket és — emlékezik. Egy kedves barátjának az arca merül fel emlékében. Ö is hypernephromás volt. Katonaorvosok voltak. Pozsonyban szakiskolázóson vettek részt. János — a barátja — az utolsó nap utolsó szünetében jött oda hozzá. Szemében leírhatatlan kifejezés bujkált, hangja mégis fegyelmezett és könnyed volt. — István, tőled is búcsúzom. Ma látjuk egymást utoljára. — No fene? Pythia jósolt neked? — Nem. Hypernephromón van. Tegnapelőtt kaptam meg a szövettani leletet. Igy, ilyen egyszerűen jellentette be János barátom, hogy indul meghalni, s hogy ezen a földön mi már nem találkozunk. Ez az emlék suhant most át rajta. Mit tenni most itt, ebben az esetben? Hogyan tovább? A beteg mintha csak érezné a rendkívüli súlyosságot, egyetlen pillanatra sem veszi le szemét az orvosról. Itt nincs segítség, se tőle, se mástól. Itt csak mellébeszélhet. Ime: — Véleményem szerint azon a betegségén kívül, amivel a kórházban feküdt, van egy másik elváltozása is. Ez a csomó itt baloldalt a vese tájékon ez idegen, ennek semmi keresnivalója sincs itt. Beszélnem kell a sebésszel, de addig is szedje ezeket az orvosságokat, amiket felírtam. — Qui habét tempus, habét vitám! — aki időt nyer, életet nyer! Ez sem igaz! Ennek az évezredes latin szólásnak a megszerkesztésekor erre a betegségre biztosan nem gondoltak. Literáti doktor nem bírta tovább. Úgy érezte, képtelen lenne felelősséggel tovább rendelni. Ennyi minden, túlságosan sok volt egy napra. Levegőre kell mennie, legalább egy órára, csak egyetlen egy órára ne legyen most orvos. Amikor a még várakozó betegeitől elnézést kért, hogy nem képes folytatni a délelőtti rendelést, bizonyára valami szokatlan és komor lehetett az arcán, mert senki sem szólt ellene. Hogytók menni. Hiszen még korántsem végződött ez a nap, még sok minden történhet estig ... gyszerű emberré akart válni, hogy megbirkózhasson a saját fájdalmával, és utána ismét testestől-lelkestől a betegeié legyen. Eltemette saját bánatát, mert azzal együtt nem lehet olyan, mint amilyennek őt a betegei várják, és amilyennek őt eddig ismerték . .. JOSEF HORA: SZOCIALISTA REMÉNY KoSin a városba ment az elvtársakkal. Havelka, a helyi bizalmi a pótkávégyár falán egy nagy, gyűlésre hívó plakátot mutatott neki: „A militarizmus ellen". A másik elvtárs, Vorovka, a petróleumgyár gépésze, akinek egy olasz gránát térdből leszakította a lábát, lassan sántikált utánuk. A plakátnál utóiérte őket. Rámutatott és szomorú szemmel mondta Košinnak: — Így tiltakoztunk a militarizmus ellen már tíz évvel ezelőtt is. Akkor öt hónapot kaptam érte. És utána mégis be kellett vonulnom. A feleségem meg itt halt meg, nem volt mit ennie. Már nem nagyon bízom a tiltakozásokban. Valami mást kellene tenni. — Ugyan, Vorovka bolsevik — fordult Havelka KoSinhoz. — MaceSkától éppen eleget szenvedett már emiatt. — Engem már nem lehet megváltoztatni — húzta össze a szemét Vorovka. — Nem tudom, milyen elveket vallasz te, szerkesztő, de azt mondom neked, amíg a proletároknak kunyhójuk, tehenük, műhelyük és hivataluk lesz, amíg osztozkodni fognak a burzsoáziával azon, ami itt van, addig minden hiábavaló. Az irigység és kapzsiság megbontja a tömegeket. Semmire sem képesek. Ha valaki valami igazán újat akar, nem ragaszkodhat a régihez. Mindez hazugság. — És dühösen legyintett. Izgalmas volt a gyűlés a „Hattyúnál". A száraz és ironikus KoSint a teremben száz meg száz vidéki szabású, sima fekete ruhába öltözött munkás vette körül, és munkásnők, akik kendőben jöttek a városból és a környező falvakból. Még mindenki emlékezett a világháborúra. Ezért valamennyiüket érdekelte, ha a militarizmusról volt szó. Ahogy KoStn a színpadra lépett, érezte, hogy valami változás megy benne végbe. A teremben több száz szempár úszott előtte, nem volt bennük semmi hamisság. Ami a szívükön, az a szájukon — gondolta a prágai szerkesztő. A zsebében volt az a nyomtatott előadásvázlat, melyet Bedrna titkár a szónokok közt szétosztott. De most elhúzta kezét a zsebéről és a munkások hullámzó tömegét nézve egyszerre csak egészen másról kezdett beszélni, mint amit a sablon előírt. 0 0 0 A gyűlés sokáig tartott, a dobogón nyolc vagy tíz szónok váltotta egymást. Fellépett Havelka bizalmi, utána a sánta Vorovka. Mikor az első mondatokat kiejtette, úgy tűnt, hogy saját bensejéből tépi ki őket, nehezen és könyörtelenül. De a négy háborús esztendő lebegett a szeme előtt. Vorovka arról beszélt, amit látott és tapasztalt. A háborúban katonák harcolnak, aki tehát katonákat akar, az háborút akar — fejezte be. Tudjátok, mit keli tennünk? Ha nem tudjátok, nézzetek ránk, nyomorékokra, menjetek ki a temetőkbe és kérdezzétek meg a halottakat. A gyűlés után Vorovka bátortalan, gyerekes mosollyal odajött KoSinhoz: „Nagy kérésem lenne hozzád. Szeretném, ha meglátogatnál. Megmutatnám neked a fiam munkáit." Vorovka munkáslakása egy kis piszkos külvárosi házban volt. At kellett ugorniuk egy pocsolyát, hogy közvetlenül a konyhába vezető ajtóhoz jussanak. A konyha volt egyben a nappali és a hálószoba is. De csodálatos. A két parányi ablakon nem jutott be sok fény, mégis miden ragyogott a tisztaságtól. A falakon képek függtek. KoSin azonnal látta, hogy eredetiek. Már ajkán volt a kérdés, hol vásárolta a szegény munkás ezeket a képeket, amikor váratlanul egy 15 éves fiú lépett be. — Itt van, ő a festő — kiáltotta a gépész apai büszkeséggel. Gyenge, törékeny fiú volt. Zavartan mosolygott. KoSin még egyszer végignézte a falon a képeket. A képeslapok után festett tájképek között ott VQlt Marx arcképe, egy könyvben közölt kép alapján, igen finoman kidolgozva. — Hol tanultad ezt? —- kérdezte KoSin. — Az iskolában — válaszolta szerényen a fiú —, meg a képekről, amiket láttam. — Csak miatta fárasztottalak ide, hozzánk — mondotta Vorovka. t- Talán tanácsot adhatnál, mit csináljunk vele. Az építészhez adtam öt gyakorlatra. Dicsért, hogy csendes a gyerek, tud rajzolni. De a iegszívesebben ecsettel vagy ceruzával a kezében a rajztábla előtt ül és rajzol, festeget. Ml legyen vele? — Akarsz festő lenni? — fordult KoSin a fiúhoz. — Akarok! Csakhogy az nagyon nehéz, tudom — sóhajtott a fiú. — Festőakadémiára kellene menned. De biztosan nincs pénzetek. Nem kaphatna a fiú ösztöndíjat? — Nem, nem — ellenkezett Vorovka. — Látod, az iskolaigazgató is keresett neki jótevőt. Támogatták volna, de a fiú nem akarta. Ha magam nem tanulhatok, ottmaradok az építésznél — mondja. Majd kedvtelésből festek. KoSin elgondolkodott. Azután megígérte, hogy megpróbálja, érdeklődni fog. „Es most adjál a prágai elvtársnak valami képet emlékbe!" A fiú kivett az asztalból egy ív rajzpapírt. Különös kép volt. Egy munkás állt a füstbe és ködbe borult város felett. A város ablakai sárgán, borúsan fénylettek. Valami kimondhatatlan szomorúság sugárzott a munkás gyenge, megtört alakjából, de az arca fényes és elszánt volt. Megrázó szimbólum tükröződött a primitív rajzból. KoSin a gyűlésre gondolt, a száz és száz rájüggesztett szomorú, de elszánt munkástekintetre, melyek mintha a lerajzolt munkásarcban mind eggyé váltak volna. (Részlet 1 * SKALINA KATALIN fordítása