Új Szó, 1966. május (19. évfolyam, 119-148. szám)

1966-05-21 / 138. szám, szombat

kat egyszerűen szüleik vittek a városba, hogy „bérbe adják" őket valamelyik teaháznak. Az 1958-ban bezárt tokiói Yosiwara negyedben 30 ezernél több örömtanya volt. Az igazsághoz tartozik, hogy a rendőrség igyekezete ellenére is burkoltan — például török jürdönek álcázva — ma is lányok tízezreit foglalkoztatják az éjszakai szórakozóhelyek. A hagyományok, a férfiak zsarnoksága azonban évről évre töredezik. A japán nő ma — sok keserűsége ellenére — szabadabban lélegzik, s noha a szerelmi házasság még nem vált általánossá, ma már kevésbé megalázott szolga. Igaz, Japánban sokfelé ma ls azt vallják, hogy „a házasság a szerelem kezdete", — de elég volt naplementekor sétát tenni a tokiói Hibiya-parkban, ahol az ifjú párok ezrei sétáltak kart karba öltve és suttogtak egymásnak szerelmes szavakat. A kimonó drága Olyan embersűrűség, mint esténként a Hibiya parkban van, aligha akad a világ más részén ... Kékszoknyás, fehérblúzos lányok találkoznak sötétnadrágos, fehéringes fiúkkal. Szinte uniformisnak tűnik ez a viselet, a patyolatfehér ingek és blúzok erdeje. Nem a divat hóbortja diktálja ezt az egyszerűséget: a dolgozó fiatalok, s a tanulók lehetőségei. Egy amerikaitól azt hallottam: „Ezek a japánok Igénytelenek, azért járnak mind fehér ingben." Nem igénytelenek, de a fehér ing viszonylag olcsó és naponta váltható. És a japánok szeretnek tisztán járni. Ezért hát a fehéringes fehérblúzos sereg. A kimonó nemcsak drága öltözet, hanem kényelmetlen is. Ezért már a jómódúak ls csupán ünnepi alkalomkor öltik magukra. Egyes szállodákban, éjszakai mulatókban, teaházakban kötelező lehet, de ma már vidéken is kevesen kedvelik. Inkább a pongyolaként használatos jukatát látni a koraesti órákban, amikor a kopogós fapapucsokban — gétákban — a közös fürdőbe vonul a család. A „fehérblúzosak" már nemcsak elképzeléseikben különböznek szüleiktől, hanem hétköznapi életmódjukban is. Az alázatosan hajlongó buszkalauznő, vagy a tranzisztorokat szerelő munkásnő a havi 9— 12 ezer yenből szűkösen él, azonban, ha férjével együtt keres, már nem elérhetetlen álom a televízió, sőt, újabban a mosógép és a motorkerékpár sem. Nagyon kitartó takarékoskodásra van szükség, hogy a háztartást „elektriftkálják", azonban a többnyire bútornélküli japán lakásokban egyre többet látni az elektromos háztartási gépekből. Japánban a 15 éven felüli nők 51 százaléka dolgozik — ez az egyik legmagasabb arányszám a világon! Egy japán közmondás azt tartja, hogy „hidegszívü aszszony, aki mindenkire mosolyog". Bármerre jártam, mosolygós, nevető, őszinte túláradóan friss arcú japán lányokat láttam. Ez a közmondás azonban még Inkább megfejthetetlenné tette a rizsportól fehér, vagy a naptól barnára sült arcok mosolyát. Ugyan mit takarhattak ezek a vidám arcok? Kíváncsiságot, szomorúságot, alázatosságot? Igazán akkor láttam nevetni őket, amikor egy európai nő mélyen dekoltált nyári ruhában sétált a Ginzán, s a lányok mind utána fordultak, összedugták a fejüket és hangosan nevettek. Pedig ma már — bár nagyritkán — japán nőt is látni hasonló öltözékben, a fürdőben pedig anyaszülten együtt lubickolnak a férfiakkal. Igaz, a fürdőknek két bejáratuk van: egyik a nők, a másik a férfiak részére. Mert a medencén, a fürdőn kívül más szokások uralkodnak ' atsura Taro dúshajú pincérfiúval a niihamaí átkelő hajón ismerkedtem meg. Shikokuról utaztunk vissza Honshura, Japán legnagyobb szigetéi japán barátom egyszer már találkozott a csokornyakkendős pincérfiúval, így azután az étteremben könnyen ment az ismerkedés ... Ohno-san, az én újdonsült barátom bemutatta nekem a pincérfiút, aki nemrégen nősült. Udvariasságból ezért először ezt kérdeztem tőle: — Hogy van a kedves felesége? — Köszönöm, jól van a vén szipirtyó!... Otthon karattyol, mint egy öreg fazék!... Ohno-san nevetve fordította angolra a pincér japán szavait, és szerencsémre magyarázatot is fűzött hozzá. Katsura Taro ugyanis egyáltalán nem idős hölgyet vett feleségül, hanem — japán szokás szerint — lekicsinylően beszélt saját hitveséről. Pedig, mint kiderült, büszke volt a feleségére, aki a mutatott fényképek szerint nagyon csinos asszonyka. Nekem viszont — mint erre Ohno-san hamarjában figyelmeztetett — a legszebb, legmagasztalóbb jelzőket kellett használnom Katsura Taro feleségével kapcsolatban. „Osaka rózsaszín cseresznyevirága" — ez jutott eszembe hirtelenjében, azután még azt is mondtam, hogy „Pillangókisasszony", amivel természetesen a legigényesebb udvariassági szabályokat ls kielégítettem... A japán nők élete sok mindenben különbözik az európaiakétól. Papíron ma már egyenrangúak a férfiakkal, nemcsak szavazati joguk van, hanem örökösödési kérdésekben is egyenjogúak. Sőt, vétkes férjük ellen válópert ls indíthatnak. Valójában azonban — s ezt egy osaki lánytól hallottam — a japán nők többsége még ma ls mindenben férjének engedelmes szolgája. A férjek elvárják, hogy hazatérve a munkából feleségük lesegítse róluk ruhájukat, s a vacsora a kis asztalon gőzölögve várja őket. A japán nők közül sokan ma is szerencsétlenségnek tartják, ha lányuk születik. Egy főiskola végzős lányaitól nemrég megkérdezték, hány gyermekre vágynak? Legtöbben két-három fiút és legfeljebb egyetlen lánygyermeket akartak. Mert papíron egyenlőek, valójában a társadalomban, de legfőképpen a családban alantas hely illeti őket. Az építkezéseken a legnehezebb fizikai munkát többnyire ma ís a nők végzik. Fizetésük viszont sokkal kevesebb, mint a férfiaké. Az osakal lány, aki szerelmi házasságra vágyott és ezért megszökött a fiú szülei által íjó előre „megszervezett" házasság elől, azt mondta nekem: „Sok férfi, még az Iskolázottak ls, egyszerűen beszélő söprünyélnek tartják a feleségüket." Hiba lenne túlzottan általánosítani, azonban a japán társadalomban évezredeken keresztül a nő csupán a férfiak szolgálatára született, aki sohasem érezte a család Iránti felelősséget, s akit látszólag állandó mosoly és vidámság lengett körül. Mert mosolyognia kellett akkor is, amikor a földesúr az első éjszaka jogán hivatta őt, vagy amikor férjéhez, az anyós házába költözött. Attól kezdve mindennap csak legutoljára léphetett be a fürdőmedencébe — amikor már mindenki használta a fürdővizet... Hisako, az osakai lány ezért menekült északról, Hokkaido egyik falujából délre, ahol szerencséjére állást talált. De a második világháború óta eltelt két évtizedben 150 ezernél több leány jutott a hivatüsrif prostitúció útjára. SoVaA LEGTÖBB JAPAN ANYA MA IS HATAN CIPELI GYERME. KÉT (A szerző felvételei). HMONÔBAN — Néhány perc múlva leszállunk Asunciónban, körülbelül egy órát időzünk — halljuk a légikisasszonyt. Az utasok zöme — Jókedvű ferences barátok — már izgatottan fészkelődnek a helyükön, de ismét megszólal az előbbi hang: — Kérjük, maradjanak a helyükön, nem tudjuk, megengedik-e a paraguayi hatóságok, hogy kiszállhassanak. Az utóbbi években több latinamerikai fővárosban háromszor próbálkoztam paraguayi vízumot szerezni. Az első esetben kértek, hogy két-három hónap múlva jelentkezzem, ami egyelő volt az udvarias elutasítással. Egy másik fővárosban kevésbé voltak udvariasak, egy harmadikban pedig udvariatlanul távozásra szólítottak fel. — Talán nem tudja, hogy bolsevikokat nem engedünk be?l" — Így hát egy más országba Igyekezve véletlenül sikerült bejutnom Paraguayba. Asunción — Nézzék csak, a Stroessnerpalota — kiáltja valaki. A széles, zavaros vizű Paraguay folyó partján (másik partja már Argentína) masszív épület áll. Mellette magas kémény. Sörgyár. Stroessner szereti a sört — jegyzi meg valaki. Szóval itt telepedett le az egykori tüzértábornok, aki 11 évvel ezelőtt isten helyettesének kiáltotta ki magát ebben az országban. Kinn vakító napsütés, forró, nedves levegő fogad. A lépcső két oldalán szürke egyenruhás legények. Feszülten figyelnek, s gondosan megszámolnak minket. Elől barakkszerű épület, rajta óriási felirat: „Stroessner Elnök Repülőtér". Homlokzatát az elnök arcképei borítják. ,Párja nincs ország" A bejárattól jobbra, a falon, Stroessner képe mellett hatalmas reklámtábla. „Önök olyan országba érkeztek, amelynek nincs párja a világon — hirdeti az angol felirat. — 407 ezer lakosának jelentős részét mesztlcek és guarani indiánok alkotfák. Természeti kincsekben gazdag és szép asszonyokról híres ország". Mi kell más egy turistának? Néhány amerikai szorgalmasan )egyr — A reklámtábla helyesen jelöli meg Paraguay területét. Am elfelejti feltüntetni, ki az ura az ország földjeinek. Ugyanis nem a lakosság háromnegyed részét alkotó nincsetelen, éhező parasztoké a föld, hanem 25 feudális családé, amelyek együttvéve Dánia, Belgium és Hollandia területeinek megfelelő nagyságú földbirtokokat kaparintottak meg. Azt sem árulja el a tábla, mennyire bőkezű a tábornok elnök: Stroessner néhány évvel ezelőtt hatmillió hektár földet adományozott a Standard Oil, további négymillió hektárt pedig az International Product Corporation amerikai társaságnak, tehát az ország negyedrészét elajándékozta. Nem csoda, hogy Paraguayt a Szövetség a haladásért mintaállamának tekintik. Statisztika kiigazítással Paraguay lakosságát illetőleg helyesbíteni kell: az országnak nemrégen még két és fél millió lakosa volt. Hétszázezren elhagyták szülőföldjüket, mert nem bírták elviselni a nyomort és a fasiszta terrort. Akik maradtak, lassan halnak meg éhség és betegségek következtéd ben. Latin-Amerikában itt a legalacsonyobb az átlag életkor: mindössze 32 év. Négy gyermek közül három még négyéves kora előtt meghal. Ezt persze nem sejtik a kíváncsi turisták, én is csak Ludovico Tesadótól, a cipőtisztítótól tudtam meg. Nem szokta meg a beszélgetést ügyfeleivel, úgy kellett belőle harapófogóval kihúzni minden szót. Különben a közelben peckesen sétálgatott egy német szabású egyenruhás rendőr. — Hány éves? — kérdem. — Huszonöt — válaszolja. Én legalább negyvennek mondanám. Hallott-e valaha ls valamit a Szovjetunióról? Csodálkozva rám néz, aztán riadtan a rendőrre. — Hallottam — sziszegi halkan, amikor már fizettem szolgálatáért. „Beszállás" — hallom a hangszóróból. Hatvan percet töltöttünk Asunción földjén. A rendőrök Ismét gondosan megszámolnak minket. — Mitől félnek? Talán attól, hogy valaki közülünk Itt marad? — A, dehogy, éppen ellenkezőleg, attól, hogy a repülőtér folyosójáról valaki még besurran a repülőgépbe — élcelődnek egymás között az utasok. Felszállunk. Az ablakon keresztül utoljára látjuk a repülőtér feliratát. A repülőgépben csend van, még a vidám ferencesek jókedélye is elpárolgott ... V. KOBIS SEBES TIBOR A TOKIÓI UTCÁN